– Vanda!
– Akarsz valamit?
Margit átjött a szűk előszobán s megállt a konyha nyitott ajtajánál.
– Te, Vanda, meglásd, én itthon cseppenek.
Vanda nevetett.
– Ez már a lámpaláz – szólt. – Magad is hallottad, mit üzent Burger.
Csak nem képzeled, hogy az utolsó pillanatban megtartja a kész ruhát
magának?
– Pedig hát ha meg akarna tréfálni bennünket…
– Ó, nyugodt lehetsz…
– Hisz bánnám is én!… De amazok odaát egy hétig csak rajtunk fognak
nevetni. Aztán meg az az ember…
– Miféle ember?
– A rajztanár… Mit gondolsz, csakugyan lemegy a mulatságra, vagy csak
mókázott a papával?
– Nem olyan embernek látszik, a ki képes volna csúfot üzni egy olyan
tiszteletreméltó férfiuval, mint a papa.
– De hát mit keresne abban a bálban?!… Hisz nem ismer ott egy lelket
se!…
– Honnan gondolod?
– Ezt ugyan könnyü kitalálni. Láthatod, hogy valóságos remete életet él.
Egész délután otthon ül és pingál. Nem jár senkihez a világon, és ő
hozzá se jár senki. Legfeljebb, elvétve, egy-egy árva modell vetődik be
hozzá.
Vandának jobb szeme volt, mint hugának; aztán meg többet ült az udvari
szobában, mint Margit. Az ő fészkéből nagyon jól lehetett látni azokat a
félénk alakokat, a kik az esti félhomályban tétovázva surrantak fel a
lépcsőn, és igy tisztában volt vele, hogy a rajztanár nem él oly
rendkívül visszahuzódottan, mint a hogy’ első pillantásra látszott. De
észrevételeit Margittal közölni nem tartotta alkalomszerünek.
Csak azt felelte, hogy:
– Éppen azért nem csoda, ha egyszer megkivánja a szórakozást. Különben
az is lehet, hogy csak a te kedvedért megy oda. Én ugy látom, hogy
nagyon tetszel neki. Hátha csak azért megy oda, hogy egy-két órát
tölthessen veled?…
– Van eszében!… Mintha nem volna módjában akkor gyönyörködni uri
személyemben, a mikor kedve tartja! A papa ugyan nem fösvénykedik a
meghivásaival. Ha csak teheti, elfogja és bevonszolja hozzánk, mintha
csak azt akarná mondani neki: »Kérem, vigye el már egyszer a leányomat,
vigye el már, az Isten áldja meg!…«
– De Margit!
– Ó, te ezt éppen olyan jól látod, mint én. És látod azt is, mennyire
erőködik a szegény ember, hogy ugy tegyen, mintha nem tudna, nem látna
semmit. De a szeme elárulja. Szelid, becsületes, szép kék szeme – mert
megvallom, hogy szépnek találom a szemét – olyan kétségbeeséssel néz
rám, mintha csak azt gyónná: »Ó, te szegény, istenadta leány, nem
kellesz te se testemnek, se lelkemnek, de nem tudok hova lenni a nagy
erőködésben, hogy ezt észre ne vétessem veled; nem tudom, mit beszéljek,
hogyan cselekedjem, hogy meg ne sértselek; mert hisz te semmit se
vétettél nekem és – isten látja a lelkemet – szivesen segitenék
rajtatok, szivesen eloszlatnám a nyomoruságtokat, ha rajtam állana, de
odáig már csak nem mehet az áldozatkészségem, hogy mindjárt feleségül is
vegyelek!«…
– Margit! Margit!
De Margit kipirult arczczal folytatta, s közben _A kis grófnő_-t
gépiesen csapkodta az ajtó kilincséhez.
– És én már akárhányszor azon a ponton voltam, hogy megmondjam ennek az
embernek: »Kérem, ne higyje ám, hogy én is kinálom magamat!… Csak a papa
akar túladni rajtam minden áron!…« Igazán, ha a papa egyenesen a vásárra
vinne, talán nem kellene ennyire szégyenkeznem, mert ott talán megvárná
a vevőt!…
– Margit, Margit!… hogy’ beszélhetsz igy a papáról?!… Aztán, esküszöm,
hogy képzelődöl! A papának esze ágában sincs az, a mit szemére vetsz…
Nem mondom, szeretné, hogy ha férjhez mennél… egy gonddal kevesebb
nyomná a vállát… de az, a mit mondtál!… ó, hogy’ is juthat eszedbe ilyen
csunyaság!… És látod, te nagyon fantaszta kis teremtés vagy! Azt az
embert tökéletesen félreérted. Meg vagyok győződve, ő maga csodálkoznék
rajta a legjobban, ha megtudná, minő gondolatokat tulajdonitasz neki.
Hogy hébe-hóba benéz hozzánk, a mikor véletlenül összetalálkozik a
papával, az a lehető legtermészetesebb dolog a világon. Kevés jó embere
van, s nálunk kellemesen tölt el egy félórát. Bizony, ha nem volna kedve
hozzá, a papa, ha akarná, se kényszerithetné rá.
– Az ám! A szerencsétlen maga se tudja, hogyan viselkedjék. Rettentőn
unja a dolgot, de azt hiszem, tart tőle, hogy neked is részed van
ezekben a szerény czélzatu meghivásokban, s téged, a világért se akarna
megbántani. Nem veszed észre, hogy mikor segitségére jövök s
figyelmeztetem a papát: »De papa, Biró urnak talán dolga van és mi
feltartóztatjuk!?« – hogy’ siet menekülni, hogy’ igyekszik haza, akár
csak valami fogságból szabaditották volna ki?!…
– Margit, te szerelmes vagy ebbe az emberbe!
Margit felpattant.
– Én?!
Aztán csöndesebb hangon igy folytatta:
– Nem. Azt hiszem, hogy nem.
Vanda érezte, hogy elpirul. Ez a fél-vallomás, mely huga ajkáról
ellebbent, meglepte vénlányos szemérmét. A tőle annyira idegen,
rejtelmes erő, melyet ő maga emlegetett, ő maga festett a falra,
megremegtette váratlan közelségével. Lesütötte a szemét s még nagyobb
buzgalommal folytatta munkáját.
– Pedig nagyon csinos bajusza van – szólt Margit, a ki észre vette nénje
ijedtségét.
A Vanda zavara majdnem jókedvüvé tette. Imádta ezt a jó leányt a maga
nagy, gyermekes ártatlanságában. Nénjének elfogódását, szemben az ő
bátorságával, mulatságosnak találta. S felhasználta a jó alkalmat, hogy
felül kerekedjék.
Az apró gonoszságok közül az egyik leggyakoribb a csinos leányoké, a
kik, a kevésbbé csinosakkal, az elvirágzottakkal, a reményeikről már
lemondókkal való bizalmasságban, soha se mulasztják el hallgatagon
elismertetni azt a felsőbbségüket, hogy: nekik több közük van a
szerelemhez, mint a többieknek. Érzik és éreztetik jóelőre, hogy a
szerelem kegyesebb lesz hozzájok, mint amazokhoz; tudják, hogy a sors e
mostoha lányaira nézve az ismert, édes és nyugtalanitó képzetek még
széditőbbek, még zavaróbbak, mint rájok nézve; és visszaélnek ezzel a
felsőbbséggel, hogy hiuságuk oltára minél több áldozattal legyen ékes.
A hiuság koboldjainak ilyen gonoszkodása dolgozott Margitban is, és
látva a Vanda zavarát, a nagyon bátrat kezdte játszani:
– Nagyon csinos bajusza van, Vanda, s a termete is tetszetős. De, haj,
elválaszt bennünket a balsors!… Mit gondolsz, Vanda, hogy ha álmaimnak a
lovagja oda lenn, ugy éjfél tájban, észre veszi, hogy álmainak a hölgye
nem jött el, mit képzelsz, mit fog mondani magában? Hidd el nekem, a
derék lovag, a csinos bajszu s karcsu termetü, ezt mondja majd magában:
»Álmaimnak a hölgye nem jött el, mert a tarlatán ruhát nem kapta meg
puffra, ugy meg, egy szál perkálban, még sem akart lejönni!« Hidd el
nekem, ezt fogja mondani magában. És ezek után furcsán mosolyoghat majd
csinos bajusza alatt, mikor a papa előáll és meginvitálja a
születésnapjára, egy szerény traktára.
– Jó, hogy eszembe juttatod. Szóltál már Bella kisasszonynak?
– Nem, de ma este beszélek vele. Azt mondta, átjön megnézni a ruhámat.
– Te, hallod, már igazán hozhatnák azt a ruhát…
– Hadd el, én már ugy beleuntam a várakozásba, hogy nem bánom, ha nem
hozzák is. És előre örülök neki, micsoda jelenet lesz az, ha majd
Beliczkyék nyolcz órakor beállitanak, jegybe’, gyürübe’. »Jó napot,
kedves vén dámáim! Biz én hoppon maradtam, édes vén dámáim! Most már
tessék csak nélkülem bálozni, kedves, tiszteletreméltó vén dámáim!«
Margit ezt a bolondságot olyan komoly pofácskával tudta mondani, s olyan
tökéletes rokokó ünnepiességgel hajlongott hozzá, hogy Vanda nem állotta
meg nevetés nélkül.
És nevettek mind a ketten. Ugy tettek, mintha nagy vidámságban volnának,
csak hogy bátoritsák egymást.
Hanem azért mind a kettőnek nagyot dobbant a szive, mikor odakint
megszólalt a Vandrák Kálmán fülsértő diskántja:
– Hozzák már! Hozzák már!
Persze, nem a ruhát hozták, hanem azt, a mi után a Vandrák fiuk egész
délután leselkedtek: a muzsikát. A czigányok, a kiket a Polgári Kör
előre kivánt megvendégelni, méltóságosan haladtak fel az első emeletre
vezető lépcsőn. Élükön Sárközy Gyula lépkedett oly büszkén, mintha
közéjük tartoznék. Ezt a felvonulást látni akarta az egész ház, s
egyszerre roppant lárma támadt. A gyerek-had eszeveszetten rohant a
lépcsőházba, s Terkának nem kis fáradságába került, hogy a kalandos
szellemü Vandrák Károlyt szépen ott tartsa a szoknyájánál. Mert Vandrák
Károlyban, mikor észrevette, hogy az egyik hegedüt felsőbb engedelemből
Gyulaffy Soma viszi, titáni nagyravágyás kelt szárnyra. Hamarjában egész
raját főzte ki a merész terveknek, melyek mind a czigányokkal és a
hangszerekkel voltak összefüggésben. Terkának a karhatalom egész
erőszakára szüksége volt, hogy a serdületlen nagyravágyót megzabolázza;
de végre is, élénk szóvita után, melyben Vandrák Károly csak passziv
szerepet játszott, a forradalmár-szellemet elnyomta az abszolutizmus.
Terka, eme pedagógiai gondok közepett, nem vette észre, hogy a czigányok
nyomában, a kik azóta eltüntek a lépcsőházból s a folyosóra nyiló,
hátulsó ajtón át már be is vonultak a Körbe, egy sokat igérő alak
ballagott fel a lépcsőn, valami csomaggal a vállán. Ez a titokzatos alak
nem állapodott meg az első emeleten, hanem fellépkedett a harmadikra, a
hová akkor érkezett meg, mikor Vandrák Károly éppen ünnepies fogadalmat
készült tenni, hogy a függetlenségre való törekvéseit ezentul fékezni
fogja. A lázadónak ez a kapitulácziója teljesen lefoglalta a Terka
figyelmét; ugy, hogy az idegent csak akkor pillantotta meg, mikor már
előtte állott.
– Bocsánatot kérek, kisasszony… Grunovszky Vilmos ur?…
Ah, a Burger követje!
– Az első ajtó balra. Ott, ott…
– Köszönöm, kisasszony.
Terkának egy kő esett le a szivéről. Egy-két óra óta őt is megszállotta
az aggodalom; a mi nem volt csoda. Ha valaki, ugy ő be volt avatva a
Grunovszkyék vagyoni titkaiba. Szegény Margit, hogy ha otthon kell
maradnia!… Ezzel a kis balesettel vége volna minden mulatságnak, az
övének is. Mert Terka föltette magában, hogy ma este mulatni fog.
Mulatni, a mint még soha. Ó, ez a bál!… Ó, ezek az édes rejtelmek, ez a
sok, eddig ismeretlen látvány!… Az, hogy csak kivülről fogja élvezni ezt
a ritka mulatságot, egy cseppet se rontotta a kedvét. A karzatnak is
megvannak a maga örömei, s talán nincs is boldogabb közönség, mint a
karzatok és keritések közönsége. Terka meg volt elégedve a neki jutott
helylyel. Hanem, hogy ha Margit véletlenül el talál maradni ebből a
bálból, ez nagyon megzavarta volna a czirkulusait. Öröme nem lett volna
többé zavartalan. Mert hisz akkor ez a bál nem lesz az ő báljuk. Közte
és a mulatság között a kapocs Margit volt.
És most, hogy immár megszünt minden kétség s eloszlott az utolsó
aggodalom is, hirtelen nagy türelmetlenség fogta el. Alig várhatta, hogy
valahára teljes diszben láthassa Margitot; s a titokzatos csomag
rettentően izgatta a kiváncsiságát. Igen, de a Vandrákok!
Vandrák Károly, a ki filozóf-lélek volt, ez este ismét gazdagabb lett
egy tapasztalattal. Azzal, hogy sorsunk intézésében nem a tulajdon
Erynnis-eink játszszák a főszerepet, hanem azok az apró kövek, a
melyekbe belé kell botolnunk. Ő, a ki büntetlenül küzdhetett végig véres
testvérharczokat, s megtorlás nélkül gázolhatott embertársai gyomrán:
kénytelen volt szobaáristomot szenvedni egy báli ruha, az egyetlen dolog
miatt, a melyben teljesen és tökéletesen ártatlan volt!
Terka királynét az esti harangszó még az apró udvarfiak és a parányi
udvarhölgyek közt szokta találni. Hanem most az egyszer, alig hogy
sötétedni kezdett, tudtára adta hiveinek, hogy ma már nem tart többé
cercle-t. A várakozásukban megcsalódott kis zenekedvelők élénken
tiltakoztak e szándék ellen s az erkölcsi erőben szegényebbek ki is
fejezték, hogy az anyai őrszemeket egy ideig még kerülni óhajtják. De
Terka nem hajtott az ellenkezés szellemének különböző
megnyilatkozásaira. A mit ő egyszer elhatározott, azt ki is vitte.
S mint egy kis libapásztor-lány, szép csöndesen haza terelte a nyáját.
Mindegyik ajtóban el-elmaradozott egy pár tipegő, totyogó láb, s végre
nem maradt más a kiséretében, csak a két mohikán, a Vandrákok.
Ezeket már valamivel bajosabb volt elhelyeznie.
De Terka, noha immár beesteledett, nem idegenkedett a gondolattól, hogy
a két gavallért meghivja magához. Kinyitotta a lakás-ajtót, bement a
konyhába és gyertyát gyujtott. A két fiu vigan ment utána. Gyanutlanul,
fölemelt fővel léptek a fogságba, mintha csak lakodalomba mentek volna.
A vasuti ellenőr lakása nem volt gazdagságokkal ékes. Nem voltak ott se
perzsa szőnyegek, se Fragonard-képek, se drága csecsebecsék, nem volt
ott még csak egy kényelmes causeuse sem. Általában, kissé hosszan
tartana felsorolni, mi minden nem volt ott, a mi egy jól berendezett
lakáshoz szükséges. Sokkal hamarább lehet végezni azzal, hogy mi volt
hát ott tulajdonképpen. Egy tekintélyes koru bőr-karosszék, a lakás
ékessége; két szekrény, melyekről leüvöltött, hogy »végeladás«-ról
kerültek ide; egy O lábu asztal; néhány szomorú és többé-kevésbbé béna
szék, fakó, lehetetlen szinü ripsz-szel bevonva; egy valóságos és egy
tiszteletbeli mosdó szekrény; a nagy szobában egy nagyon szük ágy, a
másikban egy még szükebb; és végül _A vadász temetése_. De a padló oly
fényesre volt kefélve, hogy csak ugy ragyogott; a poharak oly szépen
sorakoztak egymás mellé a polczon, mint diszbe öltözött, rendes kis
katonák; s a fali óra oly vidáman kakukkolt, mintha csak azt mondta
volna: »Ejnye be jól érzem itt magamat! Ejnye, be jól érzem itt
magamat!«
Terka rátette a gyertyát az O lábu asztalra, megtapogatta egy kicsit,
hogy nem akar-e még ma összedülni, aztán az egyik, meggémberedett lábat
megtoldotta egy kis papir-támasztékkal, s előkereste a _Hazánk és
Külföld_-et. Ezek az előkészületek Vandrák Kálmánnak voltak szánva, a ki
a nyolcz órai vonat megérkeztéig szabadon buvárkodhatott honunk és a
külföld csodáiban. Gondoskodott Terka a hanyatló rómairól is, de már nem
ily anyailag. A testvérviszályok elkerülése végett, de meg a
tűzbiztonság szempontjából is, czélszerünek tartotta Károlyt külön
czellába helyezni. A fáskamara erre a czélra igen alkalmas helyiségül
kinálkozott. A rögtönzött zárka két kis ablaknyiláson át némi világot
kapott a szobából, s igy a fogolynak nem kellett teljes sötétségben
maradnia.
Terka, a pedagógiai siker érdekében, ugy tüntette fel Károly előtt a
fáskamarát, mint javitóintézetet, mely mindenekelőtt a szökési
kisérletet torolja meg. De Károly – bármily czimen jutott is hozzá –
kézzel lábbal folytatta a passziv ellenállás harczát. Fájdalom, a
zsarnokság ezuttal is győzedelmeskedett.
Kálmán ekközben máris elmerült egy őserdő-részlet szemléletébe, mely
alatt nagy betükkel ez az aláirás volt olvasható: _Tengeri ütközet
Lissánál_. S Terka, a Károly harsány kiáltozásaiból meggyőződvén róla,
hogy minden rendben van, kiment, rácsukta a fiukra az ajtót, s átszaladt
Grunovszkyékhoz.
A vezeklő és a megjutalmazott tehát egyformán foglyok voltak. De azért
ne mondjuk Terkát igazságtalannak. Terka olyan osztó igazságot
gyakorolt, mint maga az Élet, mely ha jutalmaz, nem sokkal különben
bánik velünk, mint ha büntet.
Mikor Terka benyitott Grunovszkyékhoz, Vandát találta maga előtt, a ki
éppen nagy dologban volt. Az utasitások egész seregét diktálta belé a
takaritó lányuk szegény, megrémült fejébe, mely ugyancsak szédült a
temérdek tennivaló hallatára.
– … Aztán szaladjon el a fodrásznőhöz; mondja neki, hogy siessen.
Visszajövet pedig szóljon be a papához a kávéházba; mondja meg neki,
hogy a ruhát elhozták, s hogy jó volna, ha nemsokára ő is hazajönne,
öltözködni… Jaj, jó, hogy jön, Teruska.
– Itt van? – suttogta Terka, mintha valami alvó gyermekről volna szó.
– Valahára.
– Felpróbálta?
– Fel.
– És semmi hibája?
– Én nem találok rajta semmit. De ő nagyon nyugtalankodik. Azt mondja,
hogy elvész ebben a ruhában. Addig nem is lesz nyugta, a mig Bella
kisasszony meg nem vigasztalja. Nekem nem hisz. Hiába erőködöm akármit
mondani, csak annyit felel, hogy nekem nincs izlésem. Már magamnak is
csak Bella kisasszonyban van a reménységem. Ha neki lesz egy pár dicsérő
szava a ruhára: Margit egészen más arczczal állit be a bálba, mint igy…
a mikor igazán nem tudom, nem fakad-e sirva az utolsó perczben?… Hisz
tudja, mennyire rajong Bella kisasszonyért, s mily vakon esküszik a
szavára!…
– Ó, tudom.
– Azért alig várom már, hogy Bella kisasszony átjöjjön. Egy kissé félek
ugyan tőle, mert Bella kisasszony, a milyen elragadó teremtés, olyan
elkényeztetett és válogatós, s ha Margit észrevenné az arczán, hogy a
ruha nem tetszik neki, bizonyosan ugy mennénk a bálba, mintha az orrunk
vére folyna. De a ruha igazán csinos, s remélem, tetszeni fog Bella
kisasszonynak is. És hogy ha igy lesz, akkor, akkor majd meglátja,
Teruska, milyen hirtelen földerül az arczunk, mint hogy ha valami rossz
álomból ébredtünk volna fel!
– Azt hiszem, Bella kisasszonyon nem fog mulni… Az igaz, hogy ő nem
titkolja el, ha valami nem tetszik neki, de Bella kisasszony is tudja,
milyen nagy estéje ez Margitnak, s bizonyosan óvakodni fog őt
elkedvetleniteni, ha véletlenül nem is volna elragadtatva a ruhától…
– Megigérte, hogy átjön?
– Meg. Azt mondta, hogy üzenjünk át hozzá, ha majd Margit fel lesz
öltözve. Én már most szerettem volna áthivatni, de nem mertem
háborgatni; tudom, hogy zongorázik.
– Igen, s ma egy órával tovább tart a gyakorlat, mert leczkét is vesz.
De hisz már ide s tova hét óra; s azóta talán már le is őrölte a napi
feladatát. Ne menjek át érte?
– Margit éppen erre akarja kérni. Azt az ügyetlen leányt nem meri
átküldeni, én pedig nem mozdulhatok, mert Beliczkyék akármelyik perczben
betoppanhatnak, és soha se bocsátanák meg, ha nem találnának itthon.
– Akkor hát szaladok.
– Nem… Előbb jöjjön be Teruska, s nézze meg a báli ruhánkat. Kiváncsi
vagyok, hogy mit szól hozzá?