megállitották a járókelőket az utczán, s a két fiu előtt ugy tünt fel,
hogy a szomszédos, lobogótalan házak lakói szégyenkezve surrannak be
dicstelen oduikba. Ők persze öntudattal reprezentálták az ünneplő épület
lakosságát az álmélkodó sétálók előtt; érezték, hogy a ház dicsőségéből
ő rájok is hárul valami.
A cselédek is roppant vigan voltak, maguk se tudták, miért. Olyan
boldogan jártak-keltek a hátulsó lépcsőn, mintha temetés lett volna a
házban, vagy mintha tüzet kiáltottak volna a szomszédból.
Fent és alant, mindenütt csak a tánczmulatság volt a beszélgetés tárgya.
A Kör titkára nagy hangon osztogatta rendeleteit a szolgáknak; a második
emeleti öreg kisasszonyok, a kik udvari ablakukból leláttak a Kör
helyiségére, fel-felpillantgatva a _Gartenlaube_-ból, folyton
tanakodtak, hogy vajjon hol lesz a ruhatár; és Grunovszky, lenn a
kávéházban, a rendes sakk-parti után, ismét ráterelte a beszélgetést az
uralkodó témára.
– Én egyszerü ember vagyok, uram – magyarázta a kávésnak. – De a
gyermekeimtől… a gyermekeimtől, uram, nem tagadhatok meg semmit. Az én
elvem az, hogy: ifjuság, bolondság. A fiatalok mulassanak, tánczoljanak.
Ki tudja, meddig örülnek? Megvallom, uram, áldozatot hozok, jelentékeny
áldozatot. De nálam első a sziv. És csak a sziv, a többi sár! Vagyont
nem hagyhatok a gyermekeimre, uram, de ha meghaltam, ők el fogják
mondhatni: a mi atyánk szeretett minket! Szegény ember vagyok, uram, nem
tagadom. De olyan vagyok, mint a pelikán; véremet adnám a gyermekeimért.
János, egy anizettet!
Ezalatt, odafenn, Grunovszky Margit sápadtan járt fel s alá az utczai
szobában. Csinos, vékony arczocskáját szinte megöregitette az aggodalom;
s nagy, beteges fényü fekete szeme még jobban égett, mint rendesen.
Ha igazán nem hozzák el azt a ruhát!… Ha Burger az utolsó pillanatban
meggondolja a dolgot, s nem adja ki a kész munkát, a mig nem fizetnek!…
Hiszen már a tavaszszal fenyegetőzött, hogy ha pontosabban nem fizetik a
havi részleteket, se szövet, se konfekczió! Igaz, hogy a Vanda jó,
becsületes arcza ezuttal is megtette hatását, s Burger megint engedett.
De hogyha mást talál gondolni, hogyha eszébe jut az a goromba, fenhéjázó
levél, melyet apjuk fizetés helyett küldött neki?!…
Kezébe vette _A kis grófnő_-t, de nemsokára rájött, hogy csak bolonditja
magát, s nem érti, a mit olvas. Eldobta a könyvet s ujra járkálni
kezdett le és föl a szobában. Az ablaknál meg-megállapodott, és
áttekintett a szomszéd házra. A széles, lefelé futó palafedél, ott
szemközt, a villamos készülékek gyárán, mely elvett tőlük minden
kilátást, ma még kellemetlenebb hatással volt rá, mint valaha. Mióta itt
laktak, mindig ugy tünt föl előtte, de ezt most erősebben érezte, mint
eddig bármikor, mintha fogságban volna, a hol le kell mondania az isten
szép napjáról, a kék égről, a bárányfelhőkről… Odaát a palafedélen egész
csapat kőmives dolgozott. Margit perczekig el tudta őket nézni. Milyen
vidámak! Ugyan hogy’ lehetnek ilyen vidámak!
Az idő mult, de a ruhát nem hozták. Ah, ha félelme alaposnak bizonyul,
ha csakugyan hoppon marad, ha ennyi vész-verődés után, utóljára is nem
mehet el abba a tömérdeket emlegetett bálba! Micsoda szégyen lesz az!
Napokig nem mehet ki a folyosóra, mert a szemébe nevetnek. Minő diadala
lesz az egész háznak!
Ó, semmi íze se kivánta ezt a mulatságot! Tudta, mi vár rá ott. Ugy lesz
itt is, mint volt azon az első, utolsó, egyszeri majálison, a hol egy
darabig hősiesen árulta a petrezselymet, mindaddig, a mig észrevette,
hogy Vandának mindjárt könnybe lábbad a szeme… a mikor aztán,
nagynehezen, hazavonszolták az apjukat. Tudta, hogy itt is lesz egy-egy
előkelő kisasszony, a ki a négyes hatodik figurájában majd csak az ujját
nyujtja neki; hogy lesznek körülötte aczélos tekintetü báli szépek, a
kik nyugodt pillantás kiséretében halk, de könnyen kitalálható
megjegyzéseket tesznek rá; hogy a bál Céladon-jai, a telekkönyvek
előkelő, ifju tudósai oly következetesen nem fogják meglátni, mintha a
helye tökéletesen üres volna; hogy az az egy pár tánczos, a kit
kellemetes arczocskája odáig lelkesit, hogy elviszi egy-két fordulóra, a
bál kómikus népségéből és katonaságából fog kikerülni. Nem, nem vágyott
erre a mulatságra. Mert az a tudat, hogy a Beliczkyné kamasz fiának
egész este őt kell majd tánczoltatnia, egy cseppet se csábitotta.
Ó, szivesen lemondott volna erről a bálról! Különösen, ha eszébe jutott,
hogy hátha csakugyan ott lesz az az ember is, a kit az apja megfogott,
őt mulattatni?! Ha eljön s meg fogja szólitani jóakaratu, szelid
mosolygásával, mely olyan sértő rá nézve, ha ismét azzal a gyöngédséggel
beszél majd hozzá, mint a melylyel egy árva kis gyermekhez szokás… azt
hitte, ki fog sülni a szeme. Ha pironkodnia kell majd ez előtt az ember
előtt!… Nem, nem adta volna a világért, hogy ha körülrajongják, csak
azért, hogy egy pillantással megmondhassa ennek az embernek: »Nem, nem
szorulok az ön szánalmára.« De erre nem igen lehetett kilátása. Az az
ember el fog jönni és megint alkalma lesz éreztetni vele szerelemtelen,
hideg jóságát, mely olyan megalázó rá nézve… Eh, talán lesz benne annyi
gyöngéd érzés és nem jön el!
A hányszor ez az ember eszébe jutott, leányi büszkesége mindig fellázadt
az édes apja ellen. A két Grunovszky-lány azzal gyanusitotta az apját,
hogy az utolsó házbért ennek a félig ismeretlen embernek a
kölcsön-pénzével fizette ki. A látszat ellene is szólott. Elsején délben
Grunovszky átvette Vandától az összekuporgatott házbért, elment, hogy
fizetni fog, s estére azzal tért haza, hogy a pénzt elkártyázta. Drámai
jelenet; Grunovszky sirt, és megesküdött, hogy sohase vesz többé kártyát
a kezébe. Másnap aztán megindultak pénzt vadászni, egyik felé ő, másik
felé a nagy Vanda. De eredménytelenül jártak mind a ketten. A házmester
már fenyegetőzni kezdett, mikor egyszerre Grunovszky váratlanul
előkerült, fütyörészve, vigan; a zsebei tele voltak szivarral, nagy
hangon beszélt, s adta az urat, mint hajdan, a fényes napokban. A pénz
megvolt. Forrásáról azonban nem igen tett közléseket, s a lányoknak
kitérő feleleteket adott. Az, hogy a házban lakó rajztanárral hirtelen
vastag barátságba keveredett, fölkeltette a nagy Vanda gyanuját.
Grunovszky szavára erősitette, hogy szó sincs róla… a lányok nem szóltak
többet, de a kétség megmaradt a szivökben.
Azóta a Margit arcza mindig rózsaszinüvé vált, a hányszor csak meglátta
a rajztanárt. Vajjon mit gondol magában ez az ember? Vajjon nem képzel-e
atyjáról valami még rosszabbat, mint a mi talán lehetséges? És vajjon
milyen szemmel fog az ő báli ruhájára tekinteni, hogyha igazán eljön
arra a szerencsétlen tánczmulatságra?!
És ama gondolatok közül, melyek ezen az aggodalmakkal teli délután
kinozták, ez volt előtte a leggyülöletesebb.
Bizony elengedte volna ezt a keserü poharat. Nem a mulatság várta őt oda
lenn, hanem a szégyen. És sokáig ellenkezett is apjának határozott
kivánságával szemben. De Grunovszky, ez egyszer, megkötötte magát. A
fejébe vette, hogy férjhez adja Margitot, minden áron; s addig hurczolja
mulatságról mulatságra, mig valaki horgon akad. Azon a viharos estén,
mikor a Polgári Körben való vendégszereplés elhatározott dologgá lett,
kijelentette, hogy hiába minden ellenkezés, akarata megmásithatatlan.
– Mit akartok velem? – szavalta a két könnybe borult lánynak. – Meg
akartok ölni?!… Nem elég nekem ez a szegény Vanda, te is a nyakamon
akarsz száradni?!… Mi lesz belőled, hogyha meghalok?!… Azt várod, hogy a
sült galamb a szájadba fog repülni? Hogy egyszer csak ide cseppen egy
királyfi a felhők közül s elvisz ebből az oduból? Persze!… Hála
istennek, elég szép vagy arra, hogy egy kis ügyességgel foghass magadnak
valakit. Ennek pedig csak egy módja van. A világosságot nem kell véka
alá rejteni. Ha a bornak nem is, a lánynak kell a czégér. Hogy ha
szegény anyátok nem ment volna el a varsói tisztek Szilveszter-esti
mulatságára, én se házasodtam volna meg soha. Ne gyötörjétek a szivemet,
legyetek kimélettel szerencsétlen apátok iránt!
Hiába volt minden ékesszólás. Hiába erősködött Margit, hogy ők nem valók
abba a körbe, a melyről szó van, hiába védekezett azzal, hogy a
tánczmulatságok hozomány-vadász fiatal gavallérjai ő rá, a szegény
lányra, rá se hederitenek, és hiába hozta fel, hogy ő se hajlandó
akárkihez férjhez menni. Grunovszky nem tágitott. A családi vitatkozás
aztán ugy végződött, hogy Grunovszky sirt, a lányok is sirtak, kimondták
a határozatot, hogy: igenis Margit bálozni fog, a mire Grunovszky
megölelte Margitot, megcsókolta Vanda ruhájának a szegélyét, s
kijelentette, hogy ő a legboldogabb apa a világon.
A két lány tehát lassankint beletörődött a bál gondolatába. A nagy Vanda
titokban örült is neki. Hátha?!… Hátha igaza van apjának, s oktalanság
tőlük, teljesen elzárkózni a világtól?! Hátha ez a bál csakugyan forduló
pontot fog jelenteni a Margit életében?! Ki tudja?!… A nagy Vandát nem
arra tanitotta az élet, hogy a szerencséjét maga kovácsolja magának az
ember. A mióta felnyilt a szeme – pedig még a legelső »korosztály«-ban
volt, mikor az Élet már behítta a nagy hadgyakorlatokra – folyton csak
azt látta, hogy hiába való minden kitartó munka, nélkülözés, lemondás és
önfeláldozás: a sors, különösen az asszonyi sors, csak apró
véletlenségek rejtelmes összetalálkozásától függ, a melylyel szemben,
legyen az illető telve jó vagy rossz hajlandóságokkal, mindenki
tehetetlen. Meg volt győződve, hogy családok jövendője, élő és még meg
se született emberek jóléte és boldogsága semmiségeken fordul meg,
semmiségeken, melyeket nem lehet előre látni, melyeknek jelentőségét az
adott pillanatokban nem lehet felismerni, s a melyekhez csak
alkalmazkodni lehet. A nagy Vanda erősen fatalista és kissé babonás
volt; bizott a gondviselésben, de azt tartotta, hogy koronkint nem árt
az ördögnek is gyujtani egy gyertyát.
Hátha?!… Hátha éppen ezen a mulatságon fog Margitnak a közelébe vetődni
az az ember, a kiről a sors könyvében meg van irva, hogy Margitot egy
pillantásra meg fogja szeretni változhatatlan, örökletes szerelemmel, az
az ember, a ki Margitot boldoggá fogja tenni, és főkép: el fogja tartani
szépen és tisztességesen. Ó, mert a nagy Vandának igen, igen homályos
képzetei voltak a boldogságról, s álmai nem terjedtek tovább annál a
férfinál, a ki szépen és tisztességesen eltartja a feleségét… S ki
tudja, hátha igazán ott lesz az eljövendő abban az elsőemeleti teremben,
mint a hogy’ a balsorai vásáron ott volt a bagdadi királyfi, a ki a föld
legfényesebb gyémántját kereste?!… Hátha csakugyan nem kell egyéb, mint
hogy az égnek ez a küldöttje meglássa a Margit sápadt, szenvedő kis
arczát és minden meg fog változni: mert a bujdosó királyfi megtalálta
végre Margitot, a ki bizonyára a legfényesebb gyémántja a földnek?!…
És mialatt az udvari kis szobában meg a konyhában mindennapos
foglalatosságát végezte, egész regényt szőtt magának. Elképzelt egy
nagy, kényelmes lakást, mely csak ugy hangzik sok, sok apró népség vidám
zsibongásától. Látott egy hosszu asztalt, melyre szép függő lámpa vet
barátságos fényt, s mely körül nagy ember mellett kis ember, kis ember
mellett nagyocska ember ül, a kik mind szeretik egymást, s a kik mind
sokáig, nagyon sokáig fognak élni… Az asztalfőn, virulóan, mint egy
királynő, Margit mosolygott. És látta Grunovszky papát is, pezsgő
kedvünek, elragadóan kedvesnek, teli mindenféle furcsa ötletekkel, mint
hajdan, a Tante Amélie lakodalmán… És szinte hallotta a gyermekek vidám
lármáját: »Vanda néni! Vanda néni!«
Grunovszky bedugta a fejét az ajtón.
– Még most sem hozták el?
– Nem, papa. De légy nyugodt, egy óra mulva itt lesz.
– Kérlek, adj egy forintot. Elsején megadom, becsületszavamra. Meg
akarok borotválkozni, aztán meg a czilinderemet is ki kell vasaltatnom.
Becsület-szavamra meg fogom adni.
– De, papa, hisz tegnap adtam két forintot…
– Nem, esküszöm, tévedsz. Tegnapelőtt volt. Tegnapelőtt, ha mondom.
Vanda előkereste a forintot.
– Papa, kérlek, ha visszaméssz a kávéházba, mondd, hogy küldjenek fel
nekem estére aludt-tejet.
– Aludt-tejet akarsz vacsorálni?
– Igen. Tudod, hogy nincs étvágyam.
– Repülök, angyalom.
De még egyszer visszafordult.
– Vanda, kérlek, ne felejts a zsebkendőmre egy pár csepp
Eau-de-Cologne-t tölteni…
– Nem, papa. Nem felejtem el.
Grunovszky eltünt. Vanda elővette apja zsebkendőit, melyek monogrammjai
fölött hétágu korona ékeskedett (Lengyelország fénykorának utolsó
maradványa) és vasalni kezdett. Az elrebbent álmok lassan-lassan
visszaszállingóztak, s mialatt gyors keze serényen munkálkodott,
gondolatai visszatértek a kedves képhez, melyet fantáziája annyi
szeretettel szinezett ki.
Ó, nem mintha csak az az egy vágyakozása lett volna, hogy Margit férjhez
menjen. Egy akármilyen házasságnak a gondolata egy cseppet se tünt fel
előtte csábitónak. Vanda tudta jól, hogy mit szokott a szegény lányok
férjhezmenetele jelenteni. Édes-kevés örömet, jóval több bánatot, és
sok, igen sok csalódást. Tudta jól, hogy az áldás nem mindig a
boldogságot hozza meg, hanem igen gyakran: a nehéz munkát, a gyakori
betegséget, az emésztő gondot és a szégyenletes szegénységet is. A hogy’
ő ismerte Hyment: Hymen csak a bajt, a nyomoruságot, a zálogházat
jelentette. Régi, nagyon régi emlékei között volt egy, a melyet az idő
nem tudott elrabolni tőle; és nem mult óra, hogy meg ne jelent volna
előtte egy fehér asszonynak a képe.
Egy fehér asszonyé, a ki – ó, legyenek áldottak még a hamvai is! –
valaha olyan édesen, de olyan édesen mosolygott rá, hogy ennek a
mosolygásnak az édességéért mindent meg tudott az Életnek bocsátani. Ezt
a fehér asszonyt sokszor látta Vanda kisirt szemmel állani a mosóteknő
mellett, éjszakának idején. S emlékezett rá, hogy abban az időben, mikor
még a piczi divánon aludt, nem egyszer riadt fel egy ismerős zokogásra,
s nem egyszer bámult rá nagy szemével arra a haragos emberre, meg arra a
siró fehér asszonyra… Vanda akkor még nagyon kicsi volt. Hanem azért
emlékezett erre a gyakran látott jelenetre.
És a férjes állapotról nem is voltak valami nagy fogalmai. De a
regényekből azt tanulta, hogy vannak mesebeli férjek is; s ő egy ilyen
mesebeli férjet óhajtott Margitnak. Miért is ne lehetne Margit egy a
szerencsések, a kiválasztottak közül, mikor olyan szép, olyan jó, olyan
kedves?! Nagyon szerette a hugát, nemcsak ugy, mint egy nagy testvér,
hanem ugy is, mint egy második anya. Margit még nagyon kicsi volt, mikor
árván maradtak. Egy szép tavaszi reggel Vanda nem hallotta többé az
ismerős köhögést, s a fehér kisértet, a ki azelőtt föl-fölkelt
matrácz-sirjából, hogy elvégezze a legnehezebb munkát s ellássa a kicsi
gyermekét, ott maradt az ágyban, összekulcsolt kézzel, nyugodtan, nem
törődve többet se a gyermekeivel, se azzal az orditozó emberrel, a ki
tragikus hősként ágált az ágya mellett s villámokat könyörgött az égből.
Vanda megértette, hogy Margitnak most már csak ő lehet az anyja. Eddig
azt hitte, azért van a világon, hogy egy kis lakás mindennap ki legyen
takaritva s az a kevés étel mindig készen legyen, mikor az apja haza
jön; most belátta, hogy nemcsak ez a rendeltetése, hanem az is, hogy
gondját viselje egy gyámoltalan kis lénynek, a kivel az égieknek
bizonyára magasabb czéljai vannak. És a mint elhordta anyjának a ruháit,
megfelelt azoknak a kötelességeknek is, melyek anyjáról ő rá maradtak. A
bölcs természet ugy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az
álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek
legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, melylyel
nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez. (Mert
hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.) S
ebben a jutalomban része volt Vandának is.
Azért sokkal többet gondolt a Margit jövőjével, mint akármivel a
világon. Az, hogy ő maga idejekorán hervad el a súlyos, durva munkában,
soha se bántotta. Hogy vannak asszonyok, vele egykoruak és ifjabbak is,
a kik a karjaikon gyermekekkel, szerelmi boldogságban, jólétben,
kényelemben élnek: ez a gondolat nem igen kisértette. Hogy az a tündér,
melyről a költők annyit tudnak beszélni, sohase mosolygott be az ő sötét
kis kamarájába, nem keseritette el… Pedig meglehet, ő is gondolt egyszer
szerelemre, talán a válságos években, valamelyik májusi este, mikor a
nyitott ablakon beosont hozzá a meleg tavaszi szellő s lelkét valamely
névtelen, mondhatatlan nyugtalansággal töltötte el. De ha valóban ugy
volt: hamar betette az ablakot és hamar visszatért a kis testvérhez, a
kinek orvosságot kellett adni. És nemsokára, lassankint, egészen
elfelejtette, hogy ő is leány, mint a többiek.
Soha, a legrosszabb óráiban se siratta meg elveszett fiatalságát. De
igenis, föllázadt a gondolatra, hogy Margit, az ő Margitja, a kinek
legeslegelőször ő beszélt az Istenről és végtelen jóságáról, folytassa
azt, a mit ő megkezdett, s szép csöndesen, észrevétlenül, a mint az
esztendők egyformán leperegnek, végre is egy olyan nagy cseléddé váljék,
a milyenné ő lett, s arczocskája, ez a kedves, finom kis arcz idő előtt
elfonnyadjon a nélkülözéstől, a szemrontó munkától és a sok, sok
könnytől.
Pedig Vanda már látta, hogy azok a méreg-drága énekleczkék, melyeket
sokszor az utolsó garasaikkal kellett megfizetniök, nem fogják meghozni
az oly epedve várt jobb jövendőt. Margitnak csinos hangocskája volt, s a
zene iránti érzék se hiányzott belőle. Grunovszky, hogy ha feljött a
hava, erre a hangocskára s a vele járó zenei hajlandóságra nagyszerü
légvárakat épitett. A mikor jó kedvében volt, Margitot csak a kis
primadonnának hivta. És fűnek-fának eldicsekedett a Margit első,
konzervatóriumi sikereivel. »Hogyne! Az én leányom!…« De a dicsőség utja
mindig hosszabb, mint eleinte képzeli az ember. Mint a nagy hegyormok,
melyek alulról nézve szinte barátságosan közelieknek látszanak s minél
feljebb halad az ember, annál messzebb esőknek tünnek fel, ugy, hogy
odább már majdnem elérhetetleneknek látjuk őket: a dicsőség is csak
akkor tünik fel előttünk a maga teljes messziségében, ha már nagyon sok
lépést tettünk feléje. Minél többet erőlködtek, minél többet vontak meg
maguktól a jövő reményében, a czél annál távolabbinak tetszett. És Vanda
már lemondott róla, hogy a Grunovszky nevet valaha nagy betükkel látja
kinyomtatva a Covent Garden vagy a Her Majesty’s szinlapján.
Nem, nem látott más menedéket, csak azt az ideális, mesebeli embert, a
ki, ha nem is olyan regényes alak, de még nagyobb ritkaság, mint a
mondák hattyulovagjai, azt a képzeleti derék, jóravaló embert, a ki egy
nap igy szóljon Margithoz: »Szeretlek, szép kis Margit… Jöjj el hozzám
feleségül, ugy a hogy’ vagy, egy szoknyában, kedves, szép kis Margit!…«
És ki tudja?!… Hátha csakugyan van a világon egy ilyen derék, jóravaló
ember?!… Hátha csak egy lépést kell eléje tenni?!… A végzet olyan
kiszámithatatlan!
A vasaló serényen simitgatta a batisztot, s ő szőtte, egyre szőtte
magában szép regényét, a legkedvesebb regényt, a melyet képzelni tudott.