A harmadik emeleten nagy volt az izgalom. A Grunovszkyék ajtaját egész
nap csapkodták. A takaritó lányuk, a ki az nap rendkivüli
szolgálat-tételre volt berendelve, folyvást szaladgált, hol az utczára,
hol meg a szomszédokhoz. A nagy Vanda minduntalan ki-kinézett a
lépcsőházba, és Terka, a ki gyerek-kiséretével végig kalandozta az egész
folyosót, már negyedszer köszöntött be az ablakon a nagy Vandához ezzel
a kérdéssel, hogy:
– Elhozták-e már a Margit ruháját?
Nem hozták el. És ez a ruha, mely sehogy sem akart megérkezni, egyre
jobban foglalkoztatta az egész harmadik emeletet.
A számtisztné nem is állhatta meg, hogy át ne szóljon a kávésnéhoz:
– Ezek a Grunovszkyék, mióta a Polgári Kör a házba költözködött, meg
vannak bolondulva. Fehér selyem báli ruha egy diurnista kisasszonynak! –
ilyet csak a mai világban hallani. Fogadni mernék, hogy egy hónapig
mákos metélten fog élni az egész falamia.
– És lesz megint szaladgálás egy kis lisztért a szomszédba!
– Csak aztán a házbért ki tudják fizetni! A háziur, azt beszélik, már a
multkor megmondta nekik, hogy ha még egy fertálylyal adósok maradnak,
nem hallgat semmi könyörgésre, hanem kiteszi a szűröket.
– Igazán, nagysád, régente nem lehetett látni ilyen czifra nyomoruságot.
Én csak azt a nagy Vandát csodálom. Monogrammokat himezni egy hatosért,
két hatosért, csak hogy a testvére tánczolhasson, Isten engem, nagy
bolondság. Ez a Polgári Kör elvette az eszöket.
Terkának persze éppen akkor kellett arra mennie a sisera haddal. Mert
Terka az ő gyerek-seregével mindig és mindenütt ott volt, a hol valami
történt.
– Terka kisasszony! Terka kisasszony!
Terka előbb megfegyelmezte Vandrák Károlyt, a kinek valami becsületbeli
ügye támadt a kis Spitzer Rezsővel, s aztán ő is odaállott a kávésné
ablakához.
– Mondja csak, lelkem, nem tudta meg valamiképpen, mennyibe kerül hát az
a hires ruha?
– Már hogyne tudtam volna meg! – felelt Terka. – Száz forintba, nagysád,
kerek száz forintba.
És hamis, nevető szemével ártatlanul nézett az elsápadó számtisztnére.
Tudta, hogy egy kést forgat meg a jó asszony szivében.
A számtisztné ijedtében szólni se tudott, a kávésné azonban megjegyezte:
– Világos, hogy puffra csináltatták. Honnan vennének ők annyi pénzt?
– Hiszen a mi azt illeti – rögtönözte a meglepetéséből felocsudott
számtisztné – Grunovszkyról sok rosszat beszélnek. Én nem tudok semmit –
ne szólj szám, nem fáj fejem – de itt is, ott is furcsa dolgokat hall
róla az ember.
– Már pedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – vélte a kávésné.
– Zörög biz’ az, hogyha kigyó van alatta – vetette oda Terka, és
ellibegett.
– Ennek is felvágta a bába a nyelvét! – dörmögte a kávésné, de csak
akkor, mikor Terka már a folyosó tulsó végén sétáltatta Spitzer
Rózsikát, valczer-lépésekben, annak a zongorának a hangjaira, mely a
szemközt levő lakásban csendült meg.
Terkával nem lehetett kikötni. Nemcsak azért, mert hegyes nyelvecskéje
volt, hanem mert jókora szinészi tehetség lakott benne, amelylyel mindig
a maga részére tudta hóditani a nevetőket. A kinek a járását meg a
beszédét Terka elkezdte utánozni, – a kiről ez a kis fruska föltette
magában, hogy ki fogja figurázni, az el volt veszve. Annak a házban nem
volt maradása többé. Aztán meg Terka, ezt a veszedelmes tulajdonságát
leszámitva, elég jó leány volt. A kinek a szomszédságban valami
szivességre volt szüksége, legelsőbben is Terkára gondolt. A ház összes
gyerekeit ő pásztorolta, s a gyerekek annyira rákaptak, hogy egész nap
nem tágitottak a szoknyája mellől. Terka kicsúfolta a pártfogoltjait is,
de ezzel olyan tekintélyt tartott köztük, a minővel a mamáik soha se
dicsekedhettek. A gyerekeken kívül még csak egy mániája volt: a betegek.
A szürke néne béketürése és az irgalmas testvér szamaritánus-tehetsége
egyformán megvoltak ebben a tizennégy esztendős leányban. A házmesterné
esküdött rá, hogy a földszinten lakó öreg szabót Terka gyógyitotta meg.
Terka semmit se utált, mindenre ráért, mindenütt ott volt, és mindenkin
tudott segiteni.
Az nap is, mikor a Polgári Kör az első mulatságot rendezte a házban,
Vandrákné, az özvegy füszeresné, csak ugy mert kimenni Péczelre, ha
Terka a két fiut magára vállalja.
– Ügyeljen rájok, kedves Terka kisasszony, mert ez a Károly még
felgyujtja a házat. A kis porontykám sirját megyek megnézni; nem láttam
már egy esztendeje. Be jó is, hogy elvette az Isten; talán abból is
ilyen zsivány lett volna, mint ez a Károly.
Terka annyival könnyebben megigérhette a dolgot, mert a két Vandrák fiu
ugy sem igen szakadt el mellőle. Ezen az ünnepi napon különben az egész
apró had erősen kötötte magát Terkához. Számitottak rá, hogy az ő oldala
mellett többet hallhatnak majd a muzsikából, mint a szülői védőszárnyak
alatt.
De volt köztük egy, a ki nem érzett a többiekkel. Vandrák Károlyt nem
érdekelték az e fajta földi hivságok. Vandrák Károly lucziferi lélek
volt, egy ama rejtelmes jellemek közül, a melyek a hanyatló római
császárság idején jelentek meg a világ szinpadán. Vandrák Károly a
rosszat magáért a rosszért tette; s az egyetlen kéj rá nézve az emberi
szenvedés látványa volt. E kéjnek a vágya soha se hagyta nyugodni; s a
harmadik emelet báli készülődéseinek közepette is csak nérói tervek
foglalkoztatták. Igy történt, hogy egyszerre harsány kiáltás
reszkettette meg a levegőt. Ez a kiáltás láthatólag szerves
összefüggésben volt a Kohn Elemér fülével, melyet Vandrák Károly
ismeretlen czélokból a kezében tartott.
Terka csattanós gyámsági és gondnoksági intézkedéssel utasitotta rendre
a hanyatló rómait. De ennek az intermezzonak megvolt az a kellemetlen
következése, hogy a második emeleti lakásokból is kisietett néhány
érzékeny lélek, s Terkának, miután a részvétnyilatkozatokat Kohn Elemér
nevében elfogadta, ismét tárgyalnia kellett a Polgári Kör báljának
ügyét, és ismét sikra kellett szállnia Grunovszky Margitért.
Terka mindenkivel ismerős volt a házban, le egészen a földszinti kis
ballerináig, a kit a többi lakók már csak a hordár papája miatt sem
akartak észrevenni. Sőt beszédes volt az első emeleti lakókkal: ama két
titokzatos hölgygyel is, a kiknek a jövedelmi forrása iránt az egész ház
élénken érdeklődött. Azzal az öregedő hölgygyel pedig, a ki a második
emeletről felkiáltott hozzá, különösen nagy barátságot tartott.
– Azt mondják, Terka kisasszony, hogy nem sok kontessz lesz azon a
bálon.
– Bizony csak olyan magunk formák lesznek ott – ingerkedett Terka.
A második emeleti lakó visszahuzódott, s Terka odább vonult
gyermek-csapatával.
A folyosó csak ugy hangzott a kis faunok lármájától, és zsivajgásukból
messzire elhallatszott a Terka vidám nevetése. Ez a nagy, zeg-zugos,
körbefutó folyosó volt az ő birodalma. Napestig ott lehetett látni, majd
az egyik, majd a másik szegletben, mindig tekintélyes kiséretének
közepette. Kora reggel, a mikor a tejesek meg se jelentek még a
látóhatáron, Terka verte fel a házat, folyvást danolászva, mint valami
ostoba kis csiz madár; s mire a ház ébredezni kezdett, Terka már
megindult szokott őrjáratára. Akkorára az a két piczi szoba, a hol az
apjával lakott, ki volt takaritva; kis fészkének dolgai rendben voltak.
S attól fogva nem igen volt mit keresnie a szük és sötétes lakásban. Az
apja, a ki vasuti ellenőr volt, s folyton utazott, csak minden negyedik
nap tért haza; a zugocska, a hová huzódtak, alig is volt jó egyébre,
mint alvó tanyának. Terkának igazi otthona a folyosó volt. Ez a szük
térség, homályos zsákudvaraival, melyek vékony ablakaiból csak két
oldalra nyilt kilátás: a Szegények-háza és a temető felé – ez az
amerikai számitással tervelt keskeny helyiség, melyet át- meg átjártak a
szegénység rossz párái: Terkának az egész világot jelentette. Egész
élete ebben a parányi világban folyt le. Itt nőtt fel, magára hagyatva,
csak a jó Isten kegyelméből, mint gyom és dudva között egy eltévedt
karcsu virágszál. Ismerte e folyosónak minden mozaik-szemét, s a sok
zeg-zug megannyi barátságos helynek tünt fel előtte. Ismerte az ezek
mögött hallgató nyomoruságokat is; Terka előtt a nagy
kaszárnya-épületnek nem volt egyetlen egy titka sem. Tudta mindazt a sok
szegénységet, mely ez alatt a roppant fedél alatt meghuzódott; s nagy,
nyilt szemével látta azt a sok szennyet, mely a nyomoruságnak hű
kisérője. De mindez, mint a tengerszembe vetett kő, nyomtalanul tünt el
lelkében. A fölszin sima és derüs maradt.
És nap-nap után gondolat nélkül vihánczolta végig birodalmát. Micsoda
világ van, minő ezeregyéji tájékok léteznek ezen a folyosón túl? –
Terkának nem igen jutott eszébe. De ezen a nevezetes napon az ő
képzeletét is megejtette az a rejtelmes világ, oda lenn az első
emeleten, a hol huszonnégy gyertyaláng alatt szerelmes párok lejtenek és
vidám össze-visszaságban keringenek, forognak jobbra-balra, egy más
vidék lakói, lányok, legények.
Várt valamit, a nélkül, hogy határozottan tudta volna, mit. Előre
örvendett a szokatlan nagy jövés-menésnek, a toaletteknek, melyeket
távolból megpillanthat, a csárdás-hangoknak, melyek a nyitott udvari
ablakokon át hozzája is el fognak hatolni, a mozgalmasságnak, melynek ő
lesz a karzati közönsége, s talán egy kissé a szerelmi regényeknek is,
melyek majd oda benn szövődnek, abban az örökre ismeretlen tartományban,
örökre ismeretlen lovagok és dámák között… Mert hisz szerelmi regények
fognak ott szövődni. Homályos, érthetetlen szerelmi históriák, melyek
előtte mindenkorra zárt könyvek maradnak, de hát a szerelmi regényeknek
már csak puszta sejtése is széditi és nyugtalanná teszi az embert…
S az est csak nem akart leszállani.
Különben, a várakozás az nap a levegőben volt. Megszállott mindenkit;
kicsiny és nagy egyformán számitott valamire. A nagy bérház ismeretlen
élvezetek elősejtelmével volt tele.
A nagyobb fiuk: Sárközy Gyula és Gyulaffy Soma egész nap az utczán
dégáltak. Nem tudtak megválni a zászlótól, mely az első emelet
erkélyéről fennen hirdette, hogy a háznak ma nagy napja lesz. Ezek az
óriás betük: