Az emberek a boltokból, kávéházakból, kaszinókból, hivatalokból,
műhelyekből kiütötték a fejüket, vagy egy, a közügyek iránt mélyebben
érdeklődő egyén ki is ment az utczára.
– Kire harangoznak? kire harangoznak? Mi?
– A vén Petrásnéra – elhiszem.
Egy-két ember összenevet.
– A gazdag Hausingerre –
– No most ki viseli az uzsorás rongyos köpönyegét?
– Sok szegény testéről leesett a vérszipó. Ez az áldás egy jó esővel
fölér.
– Nem arra harangoznak sógor! Ne féljen, ahol a rongyos köpönyeg…
– Hát ki halt meg? – kérdi ez is, az is boszankodva.
– A Márton doktorné.
– Szegény jó asszony! Be hamar!
– Nyugtassa meg a jó isten! – –
XIII. (A Waring és Toryng ház.)
«Báró hunyadi és abrudbányai Hunyadi Sch. Gusztáv országgyülési
képviselő szivesen kéri czimedet (boritékon a valódi czim és név) a nagy
bálházi teremben junius hó 12-én d. u. 2 órakor tartandó ebédre. Válasz
váratik. Szalon ruhában megjelenni kéretik a miniszter ő excellenciája
miatt.»
László Károly úr a valóságos báró apósa, László Károlyné Ő Nagysága a
báró úr anyósa és Némethné szül. László Amely elragadtatással
adták-vették a diszes velin papirra, aranyos betükkel nyomott bárói
meghivót.
Teljes diadal. Öröm.
Most Hajkók, Sebestyének, Halászok, Mészárosok, Vargák, Nagyok és
Kissek, Szentpéteriek, Szathmáriak, Szalayak és minden törzsökös
nagy-kakasdi kúnok, és régi régi birtokosok a hajduk, jászok és kúnok
földjén, mit szóltok ehez?
Ime a galicziai jött-ment zsidó.
Országos képviselő, királyi tanácsos, a vidék leggazdagabb
földbirtokosa, minden egyletnek elnöke, utczáknak, palotáknak,
főpostának, telegraf-hivatalnak, vasutnak teremtője – báró.
És te mi vagy! jól meghizott urambátyám, vagy uramöcsém, évenként
fogyogató vagyonnal és nővögető adóssággal – mint ehol én is – és egyéb
semmi.
Ebédre hivnak, hanem nem zsinóros mondurodban: szalonruhában – a báró úr
asztalához. Fekete frakk, fehér nyakkendő, szépen kivasalt finom ing –
nem ám kún gyártmány, mélyen levágott fekete mellény s úri szabásu szük
fekete nadrág a Jedlicska szabónál. Laktopán, glacé keztyü – és
czilinder kalap.
S jó lenne, ha torzonborz szakáladat és vastag kunkorékos bajuszodat is
elhagynád valahol. Ott a mustra, a báró úr.
Báró Hunyadi úr még mindig csinos, szép, elegáns ember. Sőt mivel egy
báró mindig szebb és imponálóbb egy közönséges úrnál: tehát most még
szebb, mint valaha. Egy kis pofaszakállt visel, mely gyengés fekete,
kissé szürkés, de nagyon gyengén szürkés, hullámos fekete hajat, s
bajuszt semmit. Igy egész fiatalos arcza van.
Az elegáns szalon ruha úgy áll karcsu sugár termetén, hogy egy ifjú
gavalléron sem állhat különben. Szemüvegével játszik, hol felteszi, hol
leemeli és egy csinos olasz dallamot dudorász.
Dudorász. Amely néni is dudorász, és László úr is dudorász valami szép,
szép ifjúkori nótát – kevély, boldog szive közepében.
A családi tanácskozás a felett foly, hogy kik legyenek még a meghivottak
a főhivatalnokok és főcsaládokon kivül. – Mert a miniszter…
– De Vilma, de hát hol az a báróné? – kiált fel ideges türelmetlenséggel
Amely néni.
Kiszalad a báróné után – és Lászlóné is utána tünik.
– Apám, – kezdi fejét álmatagon hátrafelé vetve a báró úr, – a berlini
bank felmondta a kétszázezer forintot, de se baj, intézkedtem már
Bécsben. Akár egy milliót kapok. A vasúti akcziák nagyon, de nagyon
kelnek. – A miniszter…
László úr nehány perczre visszaesik régi paraszt, adószedői és alfőnöki
modorába, rángatja fejét, fintorgatja orrát, és mintha a torkán akadt
volna valami drága hal elrejtett és észre nem vett szálkája: köhécsel a
fulladásig.
– Hát hiszen, ha fiam-uram, a báró – – a miniszter…
– No igen, igen. Azt vélném, ha a helyi adósságokat a takarékpénztárnál…
– Itt nincsenek talán?
– Nekem vannak apám. De ne aggaszsza. A vasuti couponokból két
részletből kitelik. Kérném, fizetné ki apám. Azt gondolom, negyvenöt
ezernél nem lesz több. A miniszter…
– De – sáppadoz a vén kún – de fiam uram – hogyan?
– Képviselői ebédek és informáczió nehány lapnál, hogy a vasuti
engedmény keresztül menjen. A Waring és Toryng ház fedezi. Egy
Eszterházy-dominiummal vagyok alkuban s a miniszter is…
– De nekem nincs pénzem, – pattant fel durván László úr.
– És szóltam talán pénzről? Azt akarom, hogy innen Tolnamegyébe tegyem
lakásomat. Vilmának igen unalmas ez a hely. És egészségtelen. Apám
lakhatnék itt is, nálam is, – felváltva. A házak könnyen kiadhatók.
Nekem nagyon sokszor le kell szaladnom Tolnába – ott valami új vasutat
tervezünk báró Wenzing és gróf Forró barátaimmal. S a miniszter nagyon
bizik bennem.
– Jó, jó, de nekem nincs pénzem. Ezeket az itteni vasuti akcziákat, ha
már megvettem: állom, de tovább egy tapodtat se megyek.
– A bolti számlákat is – értem a vas és füszernemüeket, egyenlítse ki
apám. A nagy ebéden itt lesz a miniszter is. Nagyon kedves ember.
László úr izzadt, míg a báró ringatta, hintázta magát és dudorászta szép
kis dalait. László úr – fájdalom – majd semmit sem törődött a
miniszterrel.
Talán nem is tudta, mi a miniszter!
– Jó lenne – vevé fel a szót a báró – ha apám összevásárolna egy csomó
földet a nagy-kakasdi határban – a vasut mentén. A kisajátítások
nagyszerüen jövedelmeznek. Én a miniszterrel, vagy az államtitkárral, ki
személyes jó barátom, e tekintetben nagyon szépen ki tudnék jőni.
Gondolja apám?
A báró fölkelt, átölelte László urat, és úgy sétált vele a széles,
szőnyeges teremben.
Az ölelgetés még a férfiak szivét is engedékenyebbé teszi.
Lehetett ezt tapasztalni László úron is.
– Gondolja apám, hogy ez üzletet én igazítsam?
– Ha akarja fiam uram – nekem nincs ellenvetésem, csak a sok építkezés
igen kimerítette a tárczámat.
– Ah! ne legyen gyermek, apám. Itt veszteni nem, csak nyerni lehet. A
temesvári erdők nehány embert milliomossá tettek. Most olyan
erdővásárlásba megyek Wenzing báróval, hogy minden adósságunkat egy
csapással letörleszthetem. És fogom is. Az erdélyi kincstári erdők és
javak – ért engemet? Egy tiz forintot érő ölfa. –
– Annyit nem ér.
– Tehát ötöt?
– Lehet, valamivel többet is.
– No és nekünk kerül nála 40–50 krajczárba.
– Hogyan? – kiáltá derült arczczal az após.
– Igen. Vannak igen jó embereim, s a miniszter nagyon bizik bennem.
– És bizonyos volna?
– Tökéletesen. Hisz a miniszter a kedvemért jő le ebédre.
– Nem a miniszter, hanem a fa, az már ér valamit. De ettől a vasuttól
félek.
– Pedig épen nincs mit. Ezeket a váltókat édes apám – s a báró egy csomó
elkészített váltót huzott ki finom frakkja belső zsebéből.
László úrnak a nyelvén volt, hogy: nem irom, és egy csomó káromkodás is
a nyelvén volt – hanem a báró oly melegen ölelgette és simogatta, hogy
nem tudott menekülni. A nagy erdők – óh a nagy kincstári erdők…
– Mennyi? és fél szemével a rettentő erdőket nézte László úr. Hogy
zugtak, mily szépen, édesen.
– Pár ezer. Mondom, legyen nyugodt. Ezeket az üzleteket apám nem érti.
Ne gyermekeskedjék. Pár hó mulva egy milliót nyerhetek…
Tetszik? egy milliót? A kincstári erdők kifogyhatlanok – s a miniszter…
Ziháló tüdővel és kábuló fejjel írta alá az oda tolt váltókat László
Károly úr. De gyönyörüek voltak azok az erdők. Teremtő isten, mily
szépek!
– De fiam-uram – én – én kijelentem, hogy ez az én aláirásom az utolsó
volt. Tudja csak az erdőkért teszem, hanem hát fogja meg azt a
minisztert. S mutassa a markával…
A báró nevetett, és két oldalról jól összecsókolta apósát:
– Öreg gyermek, de nagy gyermek vagy! Egy millió, tudod? Nagyon jó
emberem a…
– Fiam-uram is nagyon vigyázzon, mert olvastam én bécsi miniszterekről
régen.
– Hát eddig csalódott bennem? Talán a báróságot oly könnyen adják?
– Nem mondom. Sokunkba is került. De megvan. Vigyázzunk. Az erdők…
– És talán a báróság pénz és vagyon nélkül ér valamit?
– Az is igaz. Hanem ha a kincstári erdők s jó embere a…
– Talán én czéltalanul utazom, ma Bécsbe, holnap Párisba, majd Londonba?
Talán a miniszter rám bizná magát, ha nem ösmerne? Menjen vén zsörtölődő
gyermek! Ha az eddigi nem volt elég, hogy feltétlen bizalmát
kiérdemeljem: talán meg fogom nyerni az ezutániakkal. Igazán
boszankodhatnám. De ilyen voltál öreg.
A báró úr, miután a váltókat rendbe szedte, kalapja és aranygombos
pálczikája után nyult – s elegáns lépésekkel távozott.
– Öreg – szólt vissza – kérlek, menj be a bárónéhoz és igazítsátok el a
meghivók dolgát. Senkit ki ne hagyjatok. Főkép ne azokat, kiknek
földjeik vannak a vasut mentén. Légy okos öregem, diplomata, – óvatos!
Csókollak. A miniszter itt lesz. Az erdők…
S nevetve eltünt a báró úr.
László Károly úr félt is, örvendett is. Féltette pénzeit, de ha a
milliókra gondolt, a megveendő kincstári erdőkre, a szép
Eszterházy-dominiumokra – megint csak átadta szivét a dicső reményeknek.
Csöndesen benyitott a báróné szobájába.
Majd hanyatt esett.
Amely néni sirt, s Lászlóné szemei is ki voltak sirva.
A báróné nyugodtan ült a Márton doktor kis árva leánykája mellett a
széles diványon, és varrt valami ruhácskát.
– Hát ez mi? – dadogá László úr. – Miféle sirás ez? Halljuk.
Sem Amely néni, sem Lászlóné nem mertek válaszolni a kérdésre.
– A néni-mama a papa felesége lesz, – mondá föltartott szép kis fejével
a barna piros leányka.
– Micsoda beszéd ez, Vilma? – hörgé inkább mint kérdé az apa.
– Válni akarok apám. Az én időm kitelt.
– Kitelt? és válni akarsz? És kitől, ha megmondanád?
– Hunyaditól.
– A bárótól? Van neked eszed? Meg vagy te őrülve?
– No én is azt mondtam, s az anyja se tudott mást mondani – lépett
közelebb Amely néni – esdeklő tekintettel. Most! mikor már igazi báróné;
mikor többé senki se csufolhatja; mikor elérte a legnagyobb szerencsét;
gazdag, irigyelt, magasztalt – – Te Vilma – borult oda a bárónéra Amely
néni – én – én megölöm magamat, ha te szándékodról le nem mondasz – és
még ma a Tiszának megyek.
– No ez szép! – pattogtatá a szavakat László úr kifakult arczczal.
– De régen látom én már, hogy ennek a bolond asszonynak valami sróf
kiesett a fejéből. Hanem visszateszszük.
S mutatta a vastag veres ujjaival, hogy van ereje visszatenni azt a
srófot.
– Visszateszszük – visszateszszük – szaggatá László ur nagyokat
lépkedve.
– Megigértem – szólt nyugodt csengő hangon a báróné – Bellának haldokló
ágya mellett, hogy gyermekeinek anyja leszek. Esküm köt.
– S te hát el akarsz válni a bárótól és hozzá akarsz menni Márton
Sándorhoz? – üvöltött rettentő hangon László úr.
– Csak el akarok válni s ezeket a gyerekeket én akarom fölnevelni.
– Neveld, de nem itt, nem az én házamban. Rossz leány, úgy tudd meg,
hogy én mindenemből kitagadlak az utolsó szegecskéig, porszemig.
– Megteheti apám. Első kérését, hogy Gusztihoz menjek –
– A báróhoz –
– Akkor nem volt báró, csak egy csaló.
– Hazudsz.
– Tehát hazudjam! Jól van. Első kérését megtettem, hogy hozzá mentem
nőül. Neje nem voltam soha, egy perczig is – de meg nem csaltam.
Gyermekkoromban megigértem Sándornak, hogy vagy az övé leszek, vagy
senkié a földön. Szavamat megállottam. Én nem vagyok asszony, csak
Schwindlerné, vagy jó: a báróné – de én ma is László Vilma vagyok. S az
akarok lenni. Elég volt.
A kis Márton leány a nagy zajban, hadonászásban sirva fakadt és szorosan
bele kapaszkodott a bárónéba.
– Ne bőgj, mert kidoblak az ablakon, – kiáltott a leánykára László úr
féktelen dühvel, – rögtön haza takarodol, poronty. Itt meg ne lássalak
többé. S megragadta a kis leányt, hogy kilódítsa.
A báróné fölkelt, megfogta a kis leány kezét s szólt:
– Ha kiveti apám ezt az árvát, akkor én is kénytelen vagyok vele menni.
– Mártonhoz? hogy czafatja légy?
– Apám, – kiáltott a báróné, – én tiszta vagyok, mint ez a gyermek –
olyat hát ne mondjon többé nekem.
– Czafat vagy, rossz vagy, rongy vagy, eszelős vagy, mindig is az
voltál, egy fantaszta bolond, hanem megköttetlek, és úgy vitetlek a
bolondok házába. Megköttetlek. Most, mikor már báróné – ah hol itt az
ész!
Vilma megcsókolta anyját – és oda fordult Amely nénihez:
– Oda mehetek Amely nénihez?
– Ha el nem válsz a bárótól, hiszen mindenem a tiéd.
– Jól van Amely néni – tehát nem alkalmatlankodom, – szólt elsáppadva
Hunyadiné.
Valahol meghuzom magamat. Jó, hogy Amely néni is – kivetett.
– Isten, de van Isten az égben, hogy ilyen eszeveszettet teremtsen! –
kiabált, jött-ment a rettenetesen feldühödött apa, – a szerencsét, a
dicsőséget, boldogságot – most, mikor a miniszter – a báró – az – –
– Anyám, – ölelte át Vilma zokogó anyját, – a jó isten áldja meg.
– Én is megyek, – szökött távozó leánya után Lászlóné, – én nem
hagyhatlak. Elmegyünk az én házamba.
– Menjetek eszelősök a bolondok házába, – kiabálá László úr tajtékzó
ajkakkal – de ezen a küszöbön ide többet, mig én élek többet soha –
többet soha! Mentek? – – No hát veszszetek! – –
Amely néni mint erős László-vér, egy darabig nézte a dolgot s tartotta
magát keményen, de mikor látta, hogy Vilma is elment, Lászlóné is
elment: mintha kergették volna – utánuk szaladt.
Mit szólt a báró? És ilyen dolgokra mit szólt a szegény báró úr?
Hosszu, egészséges, új divatu fogain keresztül nevetett, és rendelést
adott, hogy a nagy ebédet a legnagyobb diszszel meg kell tartani a
kijelölt napon.
– De mi lesz ebből? – kérdé László úr a bárót.
– Semmi. Nem kellett volna öreg oly parasztosan kitörnöd. Egészen más
egy szegény ördög: ha az kiabál, veszekszik, talán verekedik is: jó,
talál hozzá, de egy uri ember efféle ostobaságon nevetni tartozik.
Különben tegye.
– De elválni – az mégis –
– Nem fog. – S a báró egészen örvendeni látszott a dolgon.
– Hallom bejelentette, s erőltetés alapján gyorsan lejártatják az ügyet.
Mit mond erre a báró? Ah micsoda egy eszelős asszony – ah micsoda!
– Semmit. Ha el akar válni: tegye, egy hajszál akadályt nem gördítek
utjába. Ugy se szeretett, soha se volt a feleségem. Járja, csak járja a
bolondját.
– De az – hm báró – mégis nagyon furcsa lenne. Eddig még báró nem volt –
türte a természetét, kereste a kedvét – s most? Ez furcsa lenne.
– Nos, én nem hajtottam el. De ő engemet rég ellökött magától.
– Könyörögje vissza – a fiam uram. Menjen – könyörögje vissza.
– Ő könyörögjön. A koczka, öreg, megfordult. Felszabadultam. Ideje volt.
– Makacs – de jó lélek. Nagyon makacs, de szereti a fiam uramat. Csak
fejes.
– Hagyjuk a dolgot mentére. Nem szabad zajt ütni, ez az első. Magába fog
térni. Jegyezd meg öreg, a ki báróné lehet: ténsasszony nem lesz.
Könyörögve fog visszatérni. Szeget szeggel. Semmit se félj. Ismerni kell
a nőt.
– Agyon is lőném inkább, semhogy valami gyalázatosságot kövessen el.
Akarta mondani: nem lehetne-e elzáratni azt a gazember Márton doktort a
gyermekeivel, de most más idők jártak, s Márton már kórházi és városi
főorvos volt.
Soha a László Károly úr napjai nem folytak oly lassan, mint most. Egy
hét, két hét, de sőt két-három hónap egymás után, és se feleség többé,
se leány. S a báró is elutazott gyorsan valamerre.
Minden nap, minden szempillantásban várta, leste őket. Főkép leányát.
Egy kora reggelen kopogtattak ajtaján.
Megrezzent. Szivét valami édes melegség járta át. Jön az a rossz lány.
Összeszorította haragvó ajkait – és mosolygott gyönyörrel, diadallal.
– Nem eresztem be, – mondá magában.
És minden figyelme a kopogtatáson volt.
Ah, hogy örült, a mint csak egy mélyen megbántott apa örülhet, mikor
előtte áll, esdeklő képpel a gonosz fiu vagy leány.
Ujra kopogtattak – s egyszersmind be is nyitottak a Baranyai testvérek,
József és Albert.
József derült mosolylyal, Albert hidegen, fagyos tekintettel.
– Jó reggelt Károly bácsi. Maga nagyon elzárkozik. Kár. Férfiasan kell
venni a dolgokat.
– Nem is ügyelem.
– A legjobb is. Más emberen is megesik, hogy ma fel, holnap le.
Királyok, császárok sorsa is sokszor a veszteség, a bukás. Hanem a
báróról nem gondoltam volna.
– Ah, nem ő a hibás.
– Hogy? hát ki lenne? Bátyám nagyon jó, igen nagylelkü.
– A leányom.
– És a váltókat ő iratta volna alá bátyámmal?
– Miféle váltókat? – dadogá kigyuladt arczczal László úr.
– A báró váltóit, a miket most a bátyám fog kifizetni.
– Én csak a magaméit fizetem.
– De nem úgy van, – vágott közbe élesen Albert úr. – A bárónak itt saját
szerzeménye a mi van – édes kevés. A jótálló bátyám, a takarékpénztár
bátyámat perli.
– De miért perelne, – hát mit akarnak maguk?
– Úgy látom, – vevé fel a szót József, – bátyám igen keveset tud, vagy
igen úgy mutatja.
– Én semmit sem tudok és nem is akarok tudni és semmit sem szoktam
mutatni.
– Akkor – állott elő Baranyai Albert – nekem kell beszélnem.
S kivett egy csomó váltót és nehány ujságot.
– A Waring és Toryng ház megbukott. Itt tessék a Lloydban.
László úr oda tekintett, de a könyezés miatt semmit sem látott.
– A vasut megfeneklett, – jegyzé meg József úr. – Nagy baj. Valami
részben én is vesztettem. Hanem bátyám! De bámulom, hogy úgy bele ment,
óvatos ember mint a kedves bátyám – és hozzá kétszázezerig! – Bámulom!
– Én a tizezrig sem.
– Hisz most jövök Pestről, személyesen beszéltem a báróval. Tőle tudom.
– Akkor hazudott – dott – dott…
– Nem kellett volna elválasztatni a hugomat. Ez minden nagyobb
szerencsétlenség oka. A báró most minden terhet a bátyánkra hárít. Ő – ő
kimossa magát. Egész életében…
– Gazember volt, – nyomta meg a szót Baranyai Albert. – A
takarékpénztárt jól beusztatta. Engemet is megevett.
– Nem kellett volna bátyámnak elszakasztani tőle a leányát. Nagy uraknál
rendes dolog a szerető tartás. Tarthatott volna azért a báró is. Nem
kellett volna észrevenni. Most ő is megházasodik, s mint báró elvesz
bárónőt. Báró Weinberg leányt vesz. De rettentő gazdag, de rettentő
gazdag! A bátyám nyeregbe segítette, követté választatta, banderistává
tette, szerzett neki bárói czimet. De hogy bizhatott ennyire bátyám egy
olyan emberben! S hogy irhatott alá neki annyi temérdek váltót?
– Ezek, – mutatott Baranyai Albert úr egy csomó váltóra, – ezek a
takarékpénztárnál vannak. Ezeket jó idején el kell igazítani. Itt most
már a báró tisztán áll. Ő fizetésképtelen.
– Nem kellett volna a hugomat olyan erőszakosan elválasztani tőle azért,
hogy egy kicsit a tilosba ment a báró. Most el lehetne igazítani
csöndesen mindent. Ki lehetne egyezni, – lenne a bátyám egy pár
százezerrel szegényebb, de még mindig jó módban. Így – de mi lelte
bátyámat az istenért?
A két testvér felugrott.
– Bla ble ble… dadogá László úr – dedte, dlá…
– Fuss hamar orvosért, Albert – itt valami gutaütés.
Baranyai Albert úr rögtön orvosért futott, – s alig telt belé nehány
percz, – ott volt dr. Márton Sándor, a városi főorvos.
Nemsokára ott lett Vilma is, anyja is, Amely néni is.
– Bla ble – ble… sirt és tördelte kezeit a gutaütött ember. Nyöszörgött,
buffogott – és törülte záporként szakadó könyeit.
Nagy-Kakasd egyszerre felszökött és futott a László-palotába.
A Hajkók, Halászok, Sebestyének –
– Ah teremtő isten! – mormogák mély megilletődéssel.
– A Waring és Toryng ház – magyarázá Baranyai József ur.
– A Waring és Toryng ház – mormogák az urak.
– Bla ble – ble – buffogá László Károly, lehajtva fejét egész a földig –
Egy dusgazdag ember, egy báró apósa egészen a földig.
– Bla ble – ble – –
Ah és a durva tömeg még röhögött!
XIV. («A szegény báróné ténsasszony!»)
Rettenetesen szép és édes ünnep az, mikor a zsarnok, elbizakodott
hatalmasságok egy váratlan órán megaláztatnak, s gúnyos ajkaikon a
fáradhatlan kevélység szelid esedező mosolylyá aljasodik.
Egyszerre, mintha csak az országos törvény rendelné: minden száj
elkiáltja magát:
– No, no!
– Csak nem tán?
– Az, igen.
– Megbukott?
– Alábbvaló lett a vak kutyánál.
– S mint nagy tűznél minden ember, a ki csak mozoghat, talpra szökik, és
csákányt, fejszét, botot ragad, s lüktető erekkel szalad, hogy minél
előbb körülményesen megtudjon mindent az első kis sziporkától az utolsó
gerendareccsenésig: a gazdag bukottak is épen ezt az erélyes részvétet
költhetik fel az érző szivekben.
Három ilyen szerencsés egyénen kaczaghatta ki magát tele tüdővel, még
pedig a megboszultatásnak minden aggodalma nélkül az én kedves ifjúkori
örömeimnek, boldog napjaimnak székhelye – Nagy-Kakasd.
– De hogy a gaz Schwindler akkor bukjék meg, mikor már báróvá lett – az
mégis különös! Nos – mondja valaki – magyarázá a legvénebb Hajkó a
kaszinóban igen-igen boldog érzéssel – hogy nincs isteni gondviselés?
S egyszersmind arra gondolt e derék, becsületes ősi kún, hogy most már ő
lesz a város vezére; im tehát csakugyan az ő órája is elérkezett.
Vastag ajkai nyitva maradtak.
Sokan azt vélték – folytatni akarja az isteni gondviselés csodálatos és
erősen örvendetes titkait, holott az öreg úr már az ujabb jövővel, mely
minden bizonynyal a gazdag Hajkóké leszen – állott csöndes beszédbe.
– És mi lesz most? – veték fel a kérdést úgy az olvasó teremben, mint a
billiárd- és kártyaasztaloknál, sőt a tágas folyosón, a seres poharak
mellett is – számosan. – Hm! és mi lesz most? Az a szép!
– Hát természetes, – fejtegeté Mészáros Simon bácsi nagy elégtétel
nyeréssel, – a nagy utcza neve nem lesz többé Hunyadi-utcza.
– Helyes.
– Uj gazdasági elnököt –
– És dalárda-elnököt –
– De tüzoltó főparancsnokot is – erősíték a Szentpéteriek.
– Azt is – és egyházi főgondnokot is. –
– És iskolai főgondnokot –
– Mindenesetre. És borászati elnököt.
– És takarékpénztári főigazgatót.
Az öreg Hajkó erre többek előtt alázatosan meglebegtette ősz fürtjeit –
és bizodalmasan mosolygott mindenkire, a ki csak részvényes volt ama
humánus intézetnél (tizenöt perczentre dolgozott).
– És a szépészeti bizottság elnöke –
– Az is.
– Építtető, számoltató, köveztető bizottságok – mind új elnököt kapnak.
– De mi lesz vele, e jöttment zsidóval, – tusakodék a Halászok közül az,
ki utóbbi időkben legtöbb dicséretet halmozott a báró úrra, – hány évre
csukják el?
Megfelelt ő maga:
– Tiz évet megérdemel.
Ez itélet oly jól volt találva, hogy mindenki belenyugodott. Csak a
felett tértek el a nézetek, hogy ez itéletet lánczon, sánczon vagy
voltakép min és hol is fogja kitölteni ez akasztófát érdemelt
világbolondító.
Némelyek Vácznak adtak előnyt, mások az ország fővárosát tették
érdemessé a báró személyére, olyanok is voltak, kik Illavát emlegették.
Az erkölcsiség magas mértékét mutatta a kedélyekben, hogy ily ember nem
talált még csak egy mentő-védő szóra is.
Baranyai József úr testvérével rögtön megindult a kellemetes hír vétele
után, és házról házra járt, hogy a város neki tulajdoníthatja: Baranyai
Józsefnek és Albertnek és az igen erélyes fütető Mihálynak és a
fáradhatlan Ábrisnak, hogy a társadalom egy ilyen minden erényt,
becsületet, lelkiismeretességet, hazafiságot megmételyező elvetemedett
embertől örökre megszabadulhatott.
Szerezte a votumokat a követségre, a takarékpénztári főigazgatóságra és
egynehány elnökségre, a melyik mint az építtető, köveztető, számoltató,
néminémü szép kis javadalmazással járt.
Ah mindenkinek volt valami kapni és mondanivalója!
Ácsok, kőmívesek, lakatosok – de a tanács, mely föllélekzett, az egyház,
az iskola – oh – minden ember kapott egy kis okot, hogy magát károsított
félnek mondja s a masszából kárpótlást követeljen.
A dalárda kidobatta nagy olajfestményü képét, mely életnagyságban
ábrázolta diszmagyarban, karddal, sarkantyuval, kezében a hymnusz
kottájával a hatalmas műpártolót. – Eh! menjen.
Az egyház egy förtelmes iratban adott kifejezést fölháborodásának, hogy
efféle egyén oly számos esztendőkön át befurhatta magát az elnöki székbe
és – uralhatta a tért. S ez iratot jegyzőkönyvbe is vétette egész
terjedelmében, és fölterjesztette a püspökhöz, lapokba adta, és
bemutatta a fő egyházi hatóságoknak, sőt úgy kéz alatt – az országgyűlés
ellenzékének is megbélyegeztetés végett.
A tüzoltó testület jegyzőkönyvileg kimondotta, hogy amaz évenkénti
diszvacsorák és nagy ebédek, – melyeket amaz elromlott lelkü férfiú
adott, – kivánatos, hogy végkép, örökre kitöröltessenek a jobbak
emlékezetéből.
A gazdasági egylet – a borászati…
Kifejezhetem, hogy minden egylet méltóan cselekedett – magához.
Öröm ragyogott az arczokon, de öröm; mert az erkölcsi bátorság egy-egy
hatályos ténye mindig örömöt okoz.
Nagy-Kakasd mintául vehetendő módon járt el Schwindlerrel, ki ez idétt
talán Londonban vagy Berlinben időzött, s ki láthatta akkor – mily
eredménynyel?
László Károly?
Hah a gutaütött László Károly!