oly boldogan töltik napjaikat. Akárhova, akármerre, ha így ezzel a beteg
ágygyal is – csak oda, a hol egyedül lesznek, egyedül.
Nem egyedül, csak ama tanítónéni nélkül.
– Oh istenem, – mormogja mosolyogva némi szánalommal olvasóm.
– Semmi oh istenem, és semmi szánakozás.
Egy anyának, a ki határtalanul szereti férjét és gyermekeit – joga van
követelni, hogy azokat a gyerekeket senki se mulattassa, simogassa,
szeresse és csalogassa; joga van követelni, hogy arra az emberre
semmiféle nő különös szemekkel ne nézegessen – igenis ne nézegessen.
Minden nő elégedjék meg a maga választotta férjével, és ne kivánja a más
nő kis gyermekeit elédesgetni, mert a mely embernek a gyermekeit egy
asszony igen szereti: hát ott, azt a férjet, azt az embert – igen!
Azt gondolom, ilyenformán gondolkozott és beszélt magában dr. Márton
Sándorné, mert szemei haragos állásából és élénken kipirult arczából ezt
lehetett kiolvasni.
Erőnek erejével fölkelt, felöltöztette magát és betegsége daczára
törekedett, hogy egy kissé szép legyen és ezt Sándor is belássa s erre
vonatkozólag egy pár szót szóljon is.
Jó férj, becsületes szerető férj azonnal észrevesz minden ily
igyekezetet és méltányol.
Márton úr szeretettel ölelte át még mindig szép nejét, megsimogatta dús
szőke haját, megcsókolta nagy kék szemeit, melyekből mély, mély igaz
szeretet és jóság, hűség sugárzott és azzal a bús fájdalmas tudattal,
azzal a világos látással, melylyel az orvost még beteg gyermekeivel és
nőjével szemközt is – a tudomány megáldotta vagy megverte: búcsúzott el
kedves betegétől és ült szekérre, hogy betegeinek, szenvedő
nyomorékjainak gyógyításában, vigasztalásában találja fel háborgó lelke
nyugalmát.
A László-féle nagyszerű építkezések előtt kellett a városban elmennie.
Most – úgy találta, közelebb van ehhez a hatalmas gőgös emberhez, mint
tizenhét év óta valaha állhatott: úgy találta, hogy az, kinek leánya oly
szeretettel viseltetik az ő neje s gyermekei iránt, megérdemli, hogy
több tisztelettel és szivélyességgel üdvözöljék. Úgy vélekedett, hogy jó
lesz, ha egy kissé leszáll, s csupa illedelemből megnézi az építkezést.
Nagyságos László úr észrevette a doktor közeledését.
– Vajjon mit akarhat Márton uram, – mormogá magában az építkezést
felügyelő gazdag László úr.
Akármit akar: egy gazdag ember soha se haragszik azért, ha egy kis
emberke, már mint a doktor is ehol – alázatosan közeledik személyéhez.
Pedig a mi Márton Sándor urat most, egykori mátkája apjához viszi, nem
az alázat, hanem ennél több: a hála – leánya iránt.
– Hát mit szól ezekhez a falakhoz? – kérdé jó előre László úr onnan
merítvén a beszédtárgyat, a honnan az legjobban esett.
– Túlságos vastagok.
– Mért? és nevetett örömében László úr, hogy oly pompás vastag falakat
építtet, és hogy ezt hogy irígyli tőle az egész világ. – Im az a rongyos
Márton doktor is szinte megpukkad mérgében.
– Két láb elég volna és fél.
– Nem, legyen három láb, két emelet uram, két emelet. – Még olyan nincs
a városban.
S László úr kész volt rögtön az egész tervet egy téglára lekarczolni, s
megmutatni, hogy minő pompás termek és hivatalok lesznek itt.
Olyan büszke, felfuvalkodott ember még nem volt, a ki ha erre alkalma
nyilt: készséggel ne dicsekedett volna akárkinek is. László Károly úr
nagyon alantas embernek tartotta ugyan Márton urat, de olyannak, a ki
sokfelé jár, és így sokfelé elmondhatja a hallottakat. Megfogta azért a
kezét és megmutogatott neki mindent apróra, az utolsó előszobáig,
fáskamráig.
– Nagyon szép. De roppant sokba kerül. Vajjon ki adja a biztos
perczentet?
László úr hirtelenében egy átlagos számítást csinált – nevetve vidáman,
a legszebb jövedelmek előérzetében.
– Tizennyolcz perczentet hajtania kell.
– Lehetetlen.
– Az állam veszi ki. – Lehet. Tetszik érteni?
– Mégis nem gondolom.
– Oh még jobb perczenteket is ad az állam. Ügyesség – s mutatta a
kezeivel – egy kis mellékes áldozat, mert tetszik tudni azok, kiket az
állam szerződéskötésekre leküld: legtöbbnyire szegény ördögök, sok
mennykő gyerekkel, czifra feleséggel – no és – tetszik ezt tudni. Még
több perczentet is srófolhatnék ki, de becsületes ember vagyok.
Tizennyolcz – húsz perczent elég. Elég!
– És vajjon biztosan kiveszi az állam?
– Vőm már mindent eligazított.
– Szép.
– Szép, hm! de nem ment ám ez ingyen. Vőm kénytelen volt egész bálokat
adni a főbb hivatalnokoknak és szájasabb képviselőknek.
– Bálokat?
– De még pedig hol?
És oda súgta azokat a névtelen helyeket, a hol az állami szerződéseket
némely ügyes ember a legszebb eredménynyel kötni szokta.
Vacsorák, ebédek, tenger pezsgő – no és még a járulékok. De Guszti
szörnyen érti a módjukat. Meg kell adni, igen-igen praktikusan fogja fel
a tényeket.
– Szerencsét kivánok a szép szerződésekhez – valóban így már lehet
építeni.
László úr, a mint utóbb vejétől tanulta – ki mindjárt-mindjárt
le-lerándult Pestről Nagy-Kakasdra pénzekért és váltói aláirásokért –
csak a balkeze kis ujját nyujtá a doktor úrnak.
– Doktor úr, – kiáltott egy magas falról László úr a távozó ember után,
– tetszett-e hallani, hogy vasutunk lesz?
– Nem hallottam. Vasutunk?
Vasutunk. Vasárnap lesz az előértekezlet a nagy vendéglőben – el kell
menni. Vasárnap délután öt órakor. Vőm az egyik főengedményes és valami
angol gróf a társa.
– Nagyszerű, – kiáltá őszinte csodálkozással a doktor úr.
Csak a vidám hahotát lehetett hallani a falról, egy minden örömmel
megtölt szív édes, hatalmas hahotáját.
Vasutunk lesz, telegráfunk, főpostánk, huszárkaszárnyánk, nagy emeletes,
két emeletes vendéglőnk – ah vasutunk, vasutunk – –
Ezekről beszéltek a kereskedők, a csizmadiák, asztalosok, ácsok,
kőmüvesek, háziurak, korcsmárosok, uzsorások, javabeli özvegyasszonyok
és férjhezmenő hajadonok.
– Ki hozza a vasutat?
– Hunyadi Gusztáv.
– Ki hozza a huszárokat?
– Hunyadi Gusztáv.
– Ki hozza a telegráf és főposta hivatalt?
– Hunyadi Gusztáv.
– Ki hozza a város fölvirágzását?
– Mindent mindent a követünk, Hunyadi Gusztáv.
– De hisz akkor már a báróságot is meghozza.
– Meg a grófságot.
Ez utóbbi szó, mint egészen váratlan új szó, csodálatos rezgésbe hozta a
vén László Károly úr szívét. Ha halotta egy-egy kiváló jó emberétől –
mert a gazdag és szerencsés embereknek mindig kiváló jó embereik vannak
– valóban irult-pirult és annyira nem tudta mit csináljon, hogy még a
régi járásmódját is megváltoztatta. Úgy járt, mint a város egyetlen
grófja a vén púpos katonaviselt Virbicsek Ferdinánd, mindig mélyen
meghajolva, tiszta csinos német ruhákban, lassan, senkinek sem köszönve,
de mindenkitől elvárva a szives köszöntést; reggelenkint egy kis
virágbokrétával, mint Ferdinánd gróf – és örökké szivarozva.
Néha-néha egy kissé kitört ugyan belőle a paraszt zsugoriság és
összeveszett vejével, ki szüntelen pénzért és aláirásokért zakatolt, de
látva a biztos sikert, a felette jövedelmező államszerződéseket, melyek
jól fölvéve a dolgokat – a huszonöt perczentet is megadogatták: nem
tehetett mást, mint ismét csak a Wertheimba nyult s egy-egy summásabb
váltónak jó társ mellett ismét csak aláírt.
Eredeti kapzsisága a gyors pénzszerzésben, eredeti vadsága és kiméletlen
kegyetlensége a pénzek felhajtásában, eredeti óvatossága a pénznek
gyümölcsöztetésében az újabb nagyszerű statusműveletek által, nem
tagadhatni, bizonyos behízelgő simaságot nyert.
Néhol azt is mondták róla: nóbel ember, gavallér.
Ki mondta?
Egy-két koldus báró, a ki nagy szolgálatokért pár száz forintot kamat
nélkül kapott tőle s egy-két igen szegény professor a katholikus
gymnasiumban.
László úr nevetett ezeken a pompás czímeken, de jó néven vette őket.
Ha ily kedvező körülmények között forrongott az egész város s minden
szegény hivatalnok előléptetésről vagy legalább fizetésjavításról
álmodozott az új változások beálltával: nem maradhatott tétlenül a női
közönség sem. És épen most, hogy elnöki választásra készült.
– De most már báróné lesz – hangoztaták több családban.
– Ah – én nem tudom! sóhajtá, kiáltá vagy sikoltá vagy épen a hogy jött:
rebegé Némethné szül. László Amely néni nyugodt és most már teljesen
megerősödött reménynyel, sőt minden kétséget kizáró biztos hittel – nem
tudom, engem ne kérdezzetek.
– Én a férjemtől tudom – erősíté Sebestyénné.
– Én az ujságból olvastam – veté oda biztosan Hajkó Pálné, – sőt valami
olyan is állott a lapban, hogy főispánnak neveznék ki.
Néhány öregebb asszony egy kis sarokasztalkánál összesúgott.
– Mégis sok, mormogá egy őszes nő keserű mosolylyal.
– A szerencse se tudja mit csinál. Egy emberre rak mindent. Ah! – –
Újabb és újabb vendégek érkeztek Amely nénihez – öregek és ifjak, de
mind, kivétel nélkül czifrák, tollasok, pántlikások, csipkések és azon
tisztességes törekvéssel, hogy ha lehet, úgy nyolcz avagy tíz évvel
mégis csak ifjabbaknak látszassanak.
– Hölgyeim, – állott fel egy fiatal, vereses szőke, pisze orrú, de
érczes csengőhangú hölgy hosszú-hosszú papiros ívet tartva kezében, –
mindnyájan tudjuk, hogy városunk nagyszerű változásoknak néz elébe.
– Tudjuk.
– Hogy a vasut maholnap keresztül fogja szelni határunkat.
– A mi kertünk alatt lesz az állomás, – suttogá örömmel egy szép barna
ifjú nő, – ah mindennap fogom látni, kik jönnek. Ah mindennap.
– És mi még semmit sem tettünk – folytatá a papirosos nő – egyletünk
érdekében.
– Én azt gondolnám – gondolák és kiálták számosan, de egy hangon és
egyik hölgy a másik hangjára emelkedve.
– Kérem, tessék engem kihallgatni. Kész tervezettel lépek az egylet elé.
– Lássuk.
– Halljuk.
– Olvassa.
– Egy csomó vasuti fiatal mérnök, számtalan új hivatalnok, vendég a
fővárosból –
– Ah – kiáltott örömmel több csipkés hölgy.
– A fővárosból, hölgyeim. Mi nem maradhatunk tétlenül.
– Nem, nem, nem maradhatunk tétlenül, – izegtek, mozogtak, mosolyogtok
és villogtatták fényes tüzes szemeiket számosan.
– Hangversenyeket kell rendeznünk, felolvasásokkal, tánczczal, énekkel,
zenével, tombolával, kiállításokkal. Tétlenül nem maradhatunk.
Az öregebb dámák, úgy a negyvenöttől a hatvanig – kikről a világ szeret
minél kevesebbet tudni, holott itt a bő tapasztalás és élet ismeret,
feltünő vidámsággal állottak fel székeikről és heves taglejtésekkel
kisérték azon állításukat, hogy igenis: tétlenül nem maradhatunk.
– Az idők – folytatá a papirosos szőke hölgy – a mint a jobb lapok
kifejezik – előre vetik árnyaikat –
– Előre vetik árnyaikat – ismétlé egy-egy örömmel véve e szép
kifejezést.
– Meg kell előznünk a kort, ezt parancsolja jól felfogott érdekünk.
– De szépen beszél ez a Szilágyiné.
– Férje írja neki a beszédeket.
– Hogy hangsulyoz – oh te, vigyázz csak.
– Elnököt kell választanunk.
– Úgy van.
– Itt csak egyetlenegyről lehet szó – a szentjakabi remetéről.
– Hunyadinéról – kiálták többen.
– Nem vállalja el.
– Ő semmit se vállal el, ő most árva- és munkaházat akar alapítani –
saját költségén. Már egy kis minta-árvaháza és munkaháza van is a
pusztán.
– Tegye be a városba. Hagyjon fel a különczködéseivel.
– Álljon az élünkre.
– Követjük. Jőjjön be!
– Menjen érette egy küldöttség!
– Ráér, még, fiatal, – dörmögék az idősb úrnők.
– Férje báró lesz, főispán lesz – suttogá a megszólított, – ezt kell
tekinteni. Vilma most bizonyosan báróné lesz. Pünkösdre megkapja
Hunyadi.
Előállottak a régibb érdemesebb asszonyságok. Lármáztak, zajongtak,
alkudoztak a körülményekkel, huzogatták kifelé a fehér kézelőiket,
igazgatták hajukat, csokraikat. Általában nem maradtak tétlenül.
Derekasan küzdöttek magukkal.
Ha nehéz egy érdemes férfinak lemondani valamely megtiszteltetésről:
százszor nehezebb ez egy nőnél, a kinek igaz éltető levegője a
megtiszteltetés és hódolat.
Az uzsonna szépen folyt, a sültek, tészták, gyümölcsök közelebb-közelebb
vitték az eszmét, az elnöki széket Hunyadinéhoz, míg végre érzékeny
ölelések és csókolkozások tudtára adták a jó Amely néninek, hogy a
diadal megvan – az új elnöknő Hunyadi Gusztávné.
– Legyen, – mormogá az élénk beszélgetésben egy tisztes öreg hölgy, ki
tele rakta zsebeit czukros süteményekkel, – legalább báróné elnökünk
lesz.
– De báróné lesz?
XII. (Szomorú hír. Vidám ujság.)
Nagy-Kakasd az utóbbi időben sokat változott. A girbe-gurba utczák
eltüntek; a nádas, sőt zsupp fedelű házakat csinos cserép zsindelyes
kőházak váltották fel; a László-féle paloták és építkezések előbb
irígységet, majd csodálkozást, végre kedvet – építéskedvet támasztottak
a tehetősebb kún birtokos urakban. A Hajkók, Halászok, Sebestyének,
Szentpéteriek, sőt a csökönyös Vargák, Nagyok és Kissek is lassanként
szűknek, parasztosnak találták ősi fészkeiket s kezdték mintha csak úgy
véletlenül – lebontogatni, átalakítani, merőben újra építtetni, még
pedig többnyire emeletesre. Alól földszint boltok, raktárak vannak, fent
hivatalnokok, katonatisztek vagy maguk a birtokos urak laknak.
Mily tágas, téres a régi piacz-utcza, mely most a nagy alapító nevére
részint hálából, részint hízelgésből: Hunyadi-utcza nevet kapott.
A korhadt csorgó kutat elhordták, helyette építtetett a város egy
valóban díszes szökőkutat körülvéve parkkal, mely nyáron a rekkenő
hőségben egész éjjeli tizenkét óráig a város sétahelye. Innen és túl a
szabályos utczát csinos emeletes házak teszik kedvessé. A nagy templom
vén fazsindely teteje és piros ócska tornya rézfedelet kapott s a
templom széles terét, hol ezelőtt gyér akáczfák adtak egy kis árnyékot,
fiatal hársak és vadgesztenyék szegélyezik, hosszú egyenes utakat
képezve.
A madarasi, szolnoki és czeglédi utcza is kimosdotta magát a százados
porból és sárból. Im lehetett az Alföldön is létesíteni jó kövezetet.
Nem kellett hozzá más, csak akarat – s egy ember, a ki merjen akár
hiuságból, akár jószándékból.
Ez ember Hunyadi Gusztáv volt, a régi Schwindler báró.
– Adta zsidaja né! – mormogá előbb a kún gúnyosan, a mint az öreg
Nagy-Kakasd kezdett kibontakozni – a szennyből.
– Hm! ez az ember mégis úr.
– De telegráfunk van – bátya.
– De főpostánk, öcsém.
– De nagy kaszárnyánk – az az, fejtegeték észrevételeiket az iparosok
itt is ott is. Nem tréfa.
– De ahhoz, mit szól urambátyám, hogy maholnap itt fütyöl a házunk alatt
a vasut? Hát ezt hitte volna valaki? Micsoda? Szép ám ez!
A doktor Márton Sándor úr szép házacskája is felépült. Ablakai épen
délnek feküsznek, de jobbára mindig be vannak függönyözve.
Most is tavasz van, kora szép tavasz. Lombosak a fák, harmatosak a
virágok – énekelnek a madarak. Az egész városban azonban mintha valami
halk csöndesség uralkodnék. Legalább itt a szolnoki utczában, a Csákvár
Mózes boltja körül – hol máskor olyan zsibongás szokott lenni – egész
szótalan a tér.
Nagy beteg van valahol.
– Hogy van? – suttogták az asszonyok.
– Nem viszi sokáig – kár érte! Micsoda munkás, szorgalmas egy asszony
volt.
A jövő-menők oda tekintenek a szép új házra – s azzal odább suhannak.
Sok gyermekes anyának elkomorodik a szíve, ha arra gondol, hogy az
árvának milyen nehéz sorsa van ezen a földön.
Ott sétál az öreg Harkai bácsi, most már igazán öreg bácsi, mert bennül
a nyolczvanban – száradt, sovány kezeit görbe hátán egybe kulcsolja s az
öregségtől, talán a titkos sirdogálástól is vereses szemeivel keres a
tiszta, lombos, virágos udvaron valamit, a mibe megkapaszkodhatnék s
elmondhatná: istennek hála, most már hiszem, hogy Bella megmarad.
– De huhogott a bagoly és az éjszaka is huhogott s a Meley Pál
gyógyszerész nagy fekete vadászkutyája mind itt vonított. S ezek a házi
ebek is nem tudtak nyugton maradni. A galambok is búgtak egész éjjel –
tördelé szavait az öreg Harkai bácsi – az se jó jel; a pókok is mind
leereszkedtek sarkaikból; nem szeretem s az a körtvefa, a mit Bellának
neveztünk el, nem fogant meg.
Sétál, sétál az öreg ember. Fölkelnek öreg szivében a napok és
esztendők, melyek alatt egyedüli örömét vigaszát – oh és támaszát is –
ebben a szegény áldott teremtésben, Bellában találta – és föltekint a
messze-messze magas égre – s alázatos alkuba bocsátkozik a jó istennel.
– Uram! – én vén vagyok már, az én szemeim rég látták már a szabadítót;
(nem azt, a kit még bent-bent, szíve mélyén most is vár és bizonyosan a
koporsóban is fog várni, azt a _félisteni alakot_, a ki elbujt az
emberek elől, mert nem talál többé felséges tekintete ez alacsony,
makacs világhoz) nekem megadtad uram, hogy még egyszer gyönyörködhessem
az enyémekben, egy jó ember által: add ki elbocsátó levelemet, hadd
megyek én s maradjon ő férjével, kis gyermekeivel. Hiszem, hogy szeretik
egymást. Hadd megyek én az én öregemhez – ereszsz el uram! Cseréljük fel
a sort! Ha te akarod, lehet az – –
Hogy lehetne, mikor az iskolában is mit beszélnek a gyerekek.
– Márton Vilmos – igaz?
– Mi igaz?
– Hogy anyád meghal – –
– Nem igaz – válaszol a gyermek elfordulva s hulló könyeit elrejtve.
– De igaz – bizonykodik egy nagyfejű makacs fiú – mondta édes apám. Már
a sírt is kinézte apám, hogy hol fog nyugodni a Márton doktorné. Ő
tudja, mert a temető-őrnek ezt tudni kell. Te Vilmoska ne búsulj, én is
árva vagyok, a Forró Ferus is árva, annak még apja sincs.
S a durva nyers kis gyerek átöleli a kis fekete bársony kabátos doktor
fiucskát, nem is ügyelve arra, hogy a vastag mándli ujjával a drága
ruhát jól összegyűrheti.
– Ne búsulj, Vilmoska, majd meglátod neked se kell iskolába járnod egy
hétig, de kettőig se. Mikor édes anyám meghalt, én se jöttem s nem is
muszáj. Te, annyit játszottunk, sárkányt eresztettünk, meg a
temetőszélben tüzet is raktunk. Majd meglátod, te neked is mennyit lehet
játszanod. Akkor elmegyek hozzátok – ne félj! Úgy-e adsz kalácsot? Mi?
úgy-e adsz? Ne busulj. Szép helyre temetjük anyádat, azt mondta apám,
oda teszi a Kalocsáné mellé, a hol az a nagy, nagy fényes márványkő van
azzal az aranyos kézfogással. Láttad? No ha nem láttad, gyere ki délután
s megmutatom. Szép az, de milyen gyönyörű! S apám begyepezi, tudod? A
négy sarkára szomorú fűzfát ültet. Gazdag János szép verset mond, mert a
te anyád uri asszony, kirukkol a deákok kántusa s az Ambrus bandája. Te,
mennyi lesz ott a nép, szentséges isten! De ne félj, mert apám a
lapáttal te nektek jó helyet csinál. Te mindent láthatsz, meg hallhatsz.
Hm! Nálunk nem volt se kántus, se banda – de a torban rétest is ettem.
Te Vilmoska ne búsulj. Ne sírj, hogy meghal anyád. Én is árva vagyok,
még sincs semmi bajom. Vilmoska, elmegyek hozzátok a torba, apám is
elmegy – de nekem, azt mondom, jusson ám valami jobb. S a temetőőr fia
egy jó kemény baraczkot nyomott hüvelykével a Vilmoska feje búbjára.
Az uri dalárda is mozgolódott a tanácsház nagy termében.
Nevezetes temetésekre előre szoktak készülni. Ilyenkor meg van engedve,
hogy a tanító úr, a ki az uri dalárda tagja – ott hagyhassa az iskolát,
a lakatos a műhelyt, az irnok az irodát, az ügyvédsegéd a robotot s a
kereskedő segéd az asztalt s azt a sok unalmas tere-fere vevőt.
Im jönnek-mennek is a dalárdista urak vidám arczczal, mintha egy jól
jövedelmező sörházkerti mulatságra készülnének.
A hosszú, rőfös veres szakállú Hedri János tanító úr magyar nadrágos
sovány lábszáraival ott jár-kel komolyan a széles tanácsteremben és
boldog, hogy attól a sok rossz gyermektől szabadulhatott.
Keményen fésüli veres szakállát, hogy tündököljék s akkorra, mire a
temetés eljő – mint az arany úgy ragyogjon.
Madár Dénes – a volt adószedő, a legjobb basszista épen egy csomó
legújabb lakodalmi és korcsmai felette mulattató anekdotát beszél el a
dalárdista uraknak, kik majd megpukkadnak nevettükben.
A híres Pintye szabó bő fekete köpönyegében – az ablak előtt áll és
próbálgatja a legszebb szomorú énekeket. Ebből is egy pár ütemet,
amabból is egy-egy futamot.
Majd lassanként összeszedelőzködnek a különböző hivatalokból,
műhelyekből megszabadult urak s derült harsány hangon próbául előbb egy
épen divatos népdalt funak el, hogy:
Megüzentem a rózsámnak – ihajna –
Ott várom a kis kapuba – ihajna!
Tele rakom szüre ujját ujját – ját
Úgy csalom meg hamis máját zuzzáját.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az öregebb Márton úr szabóközi kis ősi házacskájában – pipázik, komoran,
búsan, a mi különben is illik egy egészen ősz kopasz emberkéhez.
– Lássa – kiált be a konyha ajtóból az öreg Mari néni.
– Mit lássak? Elég bút látok – a drága menyem –
– Nem látna most bút – ha az én eszem áll. Megette szegény doktornét a
sok leánykori varrás, a mit asszonykorában se tudott elhagyni. Mire való
volt egy beteges asszonynak annyit törni, marni magát?
– Tiszta lélek! – sóhajtá a vén ember mély megilletődéssel.
– Volt még más tiszta lélek is. Vagy tán nem aranyat ér az olyan szív,
mint a méltóságos asszony, a László úr leánya? Lehet olyant gyémántokon
venni – úgy-e?
– Igaz!
– Hogy gazdag asszony létére ott üljön a doktorné mellett, a ki
elhalászta az első szeretőjét, az első mátkáját. Majd tenném is én.
– Maga mindig rosszlelkű volt – hallgasson.
– Tudom, azért nem hagyott el az isten soha.
– Annak más oka van.
– Ugyan? Mert megcsaltam, kiéltem mindenéből a tens urat?
– Abból egy szó sem igaz, de maga nem érti a dolgot, soha sem is értheti
egy asszony. Egy asszonynak örökké azt kellene csak tenni, hogy
hallgasson, akkor tenne okosat. Lássa, egy ilyen asszony Hunyadiné. A mi
igaz: igaz.
– Hallgat, de mért, azért, hogy sír a lelke, az az áldott jóságos tiszta
lelke. Nincs olyan nap, hogy kétszer is le ne szaladjon a doktornéhoz.
Milyen tél volt, úgy-e? S mégis egy nap se mult el, hogy a méltóságos
asszony a ténsasszonyt meg ne látogatta volna. Gyöngy annak a lelke. Az
volt kicsi korában is.
Az öregek elhallgattak. Márton úr folytatta foglalatosságát, t. i.
pipáját hol megtömte, hol pedig kiverte; Mari néni pedig szőtte terveit
olyan erős szálakból, a melyeket nincs mód a legerősebb kezeknek is
elszakítani.
A legerősebb kezeknek?
Hát annak, a ki ott ül a beteg asszony ágya végénél s hol a kezeit,
homlokát dörzsölő apának, a doktornak, hol az ágy fejénél ülő Hunyadiné
asszonyságnak a tekintetét vizsgálja?
Ki az?
Boldog vagy olvasóm, ha nem találkoztál még vele.
Én akkor láttam, mikor haldokló gyermekem hidegülő kezeit melengettem s
mikor az ágy lábától oda hajolt hozzám és súgta: lefoghatod már a
szemeit! És a falon keresztül, mint a benyomódott árnyék nesztelenül
eltünt.
Az egykori szép Bella nagy kék szemei rég megállottak már, de sáppadt
hervadt ajkai mozognak – küzdenek valamivel: imádsággal, melynek
elfelejthette édes vigasztaló szavait, vagy egy elmosódott és most
közelebb érkezett képpel, jelenettel – a szép multból?
– Vilma, – hörgi erőltetett mozdulattal a haldokló.
Vilma egészen reá hajol a betegre.
– Édesem!
– Tudod-e, egyszer…
– Édesem!…
– Mit mondtál?
És kérőleg, esedezőleg mosolyog a beteg.
– A halál az ágy lábánál behuzódik egy perczre a falba, hogy ne zavarja
a haldokló utolsó fohászait.
– Tudod-e Vilma? Azt mondtad, hogy én boldogabb asszony…
Jobban oda hajol Vilma a beteghez.
– Leszek, mint te: igaz.
Vilma szemeiből két köny gördül alá.
– Hogy – tördeli a beteg gondolatait – hogy még egyszer én nálam húzod
meg magadat –
– Édesem! – –
– Nem igaz – most te fogsz boldog lenni. Nagyon jó vagy. Gyermekeim –
úgy-e? kis leányom – Sándor – apám – Vilmoska –
A szó megszünt – de a mosoly, állandó öröksége a jónak, ifjúnak – –
Hangok verődnek a haldokló szobájából, nyögések, kiáltások, melyekre
felszabadul a gyöngédség, kegyelet és mindenki az udvaron, utczán,
kertben, tornáczon egész bátran, fenhangon mer ismét beszélni. Egy-kettő
már mosolyog, sőt nevet is.
Elmult minden.
[Illustration: Elmúlt minden.]
Nevet a kapzsi koporsós Pulai, köszörüli vidáman körmeit és gyors vidám
számítást csinál vánkosból, szemfedőből, csipkéből, selyemből, papból,
harangozóból, a halállegényekből és a fekete tollas négy vén fekete
kövér lóból.
A harangozó is ott forgolódik serényen és a halotti czédula kihordó is,
a szélesszájú, örökké nevető Bocz Károly uram.
Emberek jönnek, asszonyok suhognak közelből, távolból.
És hoznak híreket is.
– Hunyadi úr megjött, itthon van.
– Megkapta a báróságot.
– Derék!
– Éljen. No ez dicső.
– Itt az ujság…
– Lássuk…
– «Hunyadi Schwindler Gusztáv királyi tanácsos a közügyek terén szerzett
kiváló érdemeiért, s főkép»…
– A vasut – az az –
– Az, meg egyéb is bátya – «hunyadi és abrudbányai előnévvel bárói
czimet nyert.»
– Tehát most már igazi báró! Éljen, nagyszerü. Becsülöm.