csontig leszerelték nagy mohón – a védtelen, a szótalan, magával
jótehetetlen uzsorást is, s átengedték nehány érdemes rugás után –
sorsának.
A nagy bálház?
Elment.
A főposta, telegráf, nagy vendéglő, adóhivatali helyiség, törvényszéki
palota – a szép szent-jakabi puszta – minden, minden elment. Elment. Oh
mily sietve elment.
Maga a volt Hunyadiné állott a dolog élére, és mindent kifizetett, a hol
csak apja valahol aláirásával érdekelve volt.
Mennyi váltó, mennyi követelés!
Szentséges isten, mily éberek, vigyázók az emberek! Hogy följegyeztek
mindent, s hogy elő tudják állítani a húsz esztendős fizetetlen
kontókat, még oly fukar egyénnél is, kinek soha egy krajczár adóssága
eddig nem volt.
Még a czukrász is beküldte kontóit – tortákról, süteményekről,
jegeskávékról – melyek talán Farkas Elizkénél fogytanak el egykor.
Ünnepnapok, rettenetes szép ünnepi napok folytak Nagy-Kakasdon.
De hát nem volt senki, a ki megállítsa az áradatot s azt mondja:
– Kérem tekintetes törvényszék! azokkal a pénzekkel más tartozik; az
árvának gondnokot rendelnek, egy gutaütött, eszméleten kívüli vén ember
talán szinte érdemelne valamelyes támaszt, csak annyit bár, mint az, a
kit holnap után akasztani fognak a kaszárnya mellett?
A pénz, a vagyon olyan, mint a friss kövér legelő.
És ez veszedelmes baj.
A társadalom, törvénykezés – erről nem tehet.
Élni kell!
Nagy-Kakasdon szép ünnepnapok járnak.
Dr. Márton Sándor úr a madarasi utcza közepe táján egy közepes nagyságú,
fazsendelyes tetejü ház udvarába lép.
Vén eperfa alatt, szalmafonatu nagy bő karszékben egy ősz öreg ember ül.
Fájós szemeire mélyen le van huzva a zöld ernyős sapka; hosszan
kinyujtott lábait meleg posztó, térdig érő utazó csizma fedi;
összekulcsolt kezei mellén nyugszanak.
A nap melegen süt – a vén ember mégis erősen összevonja magán a vastag
téli kabátot.
Egy szép, fiatal, magas, sugár termetü, fekete ruhás nő siet a doktor
elé és félre vonja, hogy mielőtt magával a beteggel beszélne: ő tegyen
nehány kérdést.
– Jobban aludt s egy-egy szót érthetően ki tudott mondani.
– Ah igen, csak részleges gutaütés és László úr igen erőteljes ember
volt, őszintén mondom.
– Van reménye? – ragadta meg a fiatal nő a doktor kezét.
– Nagysád! – –
És hosszan nézett a doktor úr a nő sötét szemeibe.
– Kérem.
– Ma én jöttem reményért. Engedje meg, hogy László urat mint apámat
gyógyíthassam. Vilma szeret-e még, mint régen! Én – –
– Sándor – mi nagyon szerencsétlenek vagyunk. Nem tudja?
S a szép barna nő búsan nézett maga elé.
– Vilma, édes – első örömem, elszakított boldogságom –
[Illustration: Vilma, édes…]
Szótalanul öltötte karját a nő a doktor úr karjába – és ment apja felé.
– Apám! Sándor arra kér, hogy felesége legyek – akarja-e?
A vén ember levette sapkáját, erőtlen lábaira állott, oda tántorgott a
doktorhoz, megragadta vállait – és édes mosolylyal, hulló könnyekkel –
fejét igenlőleg hajtogatva kiáltá:
– Bu – bu – ble – bu – bu…
Nevetett, sírt és hol leányát, hol Márton Sándort ölelgetve – kezeit az
ég felé nyujtogatta, ott is örömmel jelentvén, hogy:
– Bu – bu – –
– Apám – anyám! – az isten megsegít még bennünket – vigasztalá Vilma oda
érkezett anyját – és féktelen örömben kitörő apját.
– Az isten az én egyetlen kivánságomat betöltötte – a többit elhordozom
– zokogá a jó anya – Sándorra borulva –
– Anyám – köszönöm – rebegé Márton úr.
S azok, kiket egy rossz ember sok-sok esztendőre elszakított egymástól,
most a nyomornak e szivetszorító napjaiban egyesültek.
– Enyém vagy – ölelte át Sándor régi szeretőjét.
– Mindig az voltam – hajtotta fejét Vilma elsője, egyetlene vállaira,
oly édes elpirulással, oly égő ragyogó tekintettel, mintha a tizennyolcz
év nyomtalanul röppent volna el felette.
– Hitted-é, hogy valaha elhozza az isten ezt az órát?
– Kértem – sokáig, de mikor elvetted Bellát – –
S Vilma, ki mindeddig meg tudta tartani hideg, régi megszokott erélyét,
elfásult türelmét, zokogásban tört ki s heves, szenvedélyes csókokkal
árasztotta el azt az embert, a kiért megőrizte szivét, a kiért mint egy
Hero – leány maradt.
László Károly úr mosolygott, elfogyott sápadt arczain alá csurogtak a
nagy öreg tündöklő könnyek, megfogta boldog neje kezét s integetett
Vilmáék felé, s tördelte, szaggatta szavait:
– Bu – bu – –
*
Sebesen, boldogan teltek ezután az évek, a báróné ténsassony, a hogy
Márton Sándornét régi irigyei kaczagva csufolták – a két szép mostoha
gyermek mellett – _édes_ kicsinyeket rengetett, altatott, öltöztetett.
Virágos udvarát, veteményes kertjét paradicsommá tette. Virág van a
tornácz hosszú karfáján, virág – egész virágerdő a nagy, utczára nyiló
ablakokban, virág a hosszú udvarban, végig a szomszéd magas fal mentén;
virág télen-nyáron, a merre jár, érzi illatát, ifjító erejét.
Csákvár Mózes uram sokszor mondogatja boltjában:
– Különös, az is különös ám, hogy ez a báróné ténsasszony még talán
bizony örvend, hogy a hatalmas apja koldussá lett, mert meg se látszik
rajta, hogy sajnálná a nagy bálházat, se a főpostát, de hát még a szép
szent-jakabi földeket, a kiket most a régi ura bir mind –
– Hogy, micsoda régi ura?
– A báró.
Nos, és a báró?
A báró úr egy szép napon csak haza jött ám Nagy-Kakasdra, mikor már
minden a maga rendjén ki volt fizetgetve.
Valami zsidó konzorcziumtól, melyben a Baranyai testvérek is ben voltak,
de sőt Mészáros Simon bácsi is, és Hayermayer Harczos úr a vejével:
átvevegette a régi László-féle nagyobb palotákat, a főpostát, a
telegráf, törvényszéki és adóhivatali helyiségeket, és csak most
közelebbről a szentjakabi földeket is.
Természetesen a takarékpénztári főigazgatói székben is ő ül ismét.
– Tüzoltó-diszfőparancsnok.
Egyházi és iskolai főgondnok.
A dalárdák – mert most három is van – főprotektora.
A város főtekintélye, ki választja a polgármestert, tanácsot, és nevezi
ki az irnokokat.
Férfi, ki fogadja a minisztert ha jő; fogadja a történetirókat mikor
jönnek; a Petőfi-társulatot és Kazinczyt valamelyik esztendőben, mert mi
is várjuk; férfi, ki a német tábornokokkal és honvéd tisztekkel
egyenletes barátságot tud fenntartani, férfi, kit titkon rágalmaznak,
pocskolnak, s mint a rongyot, mosnak-szapulnak – de szemben égig
magasztalnak – mert az újabb kulturalis világrend ezt így parancsolja;
férfi, kit fején, testén fekélyek borítanak, ki valami makacs szívbaj
miatt éjeken keresztül nem tud aludni, kinek mindennap lesik, várják
halálát, de a kiből talán sohasem fog kiszakadni a lélek, mely az
újabbkori praktikus lelkek mintája. Modern szellem! Az.
Mindenki tiszteli, senkitől sem fél.
Mint báró elvett egy nagy nemből való, kopott vén bárókisasszonyt.
Gyermekeik nincsenek, – de mint mondja a báró: _mindent kulturális
czélokra hagy_, és azt többször mondja – a miért természetesen imádja
minden helyi, vidéki, sőt még fölebb való társaság is.
Egyet azonban szigorúan megtiltott még a cselédjeinek is, hogy: a
_báróné ténsasszonyról_ udvarában senki ne merjen beszélni.
De azért annál többször bekiáltják: _a báróné ténsasszony!_ Hej!
_Szegény báróné ténsasszony!_ – mondják sokan, mikor báró Hunyadi négy
lovas, csillogó hintaján kirobog a nagy emeletes Lászlópalotából, s mint
egy római isten, a kivel senki sem bir, – végig suhan a Hunyadi-utczán,
s kimegy üdülni – a szép szentjakabi pusztára!
– Ah a nyomorult – –
– A hitvány! hangzik úton-útfelen.
– Ah! hát hol az isten?!
– Ah – – eh! hajh! – –
[Illustration: A báróné ténsasszony.]
TARTALOM.
TOLNAI LAJOS. Irta: _Mikszáth Kálmán_ V
A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY 1
ELSŐ RÉSZ:
I. A gazdag leány s a szegény leány 3
II. Ha úton vagy: hallgass 19
III. Ki a porosz úr? Egyúttal nehány kakasdi jelesebb egyénnek
bővebb leírása 32
IV. A ki boldogulni akar, asszonyhoz folyamodik 46
V. Egy éjszaka a szép kun földön 64
VI. Az öreg csizmadia esete 72
VII. A szegény ember csak szegény ember 85
VIII. Egy kicsiny fűre mennyi csiga kibúvik 102
IX. Hogy harczolnak a gazdag szivek és a szegény szivek 120
X. A férgek és a nép 134
XI. Jön a császár 151
XII. Hogy végződik egy felséges nap 168
MÁSODIK RÉSZ:
I. «Leszek hát báróné!» 180
II. Egy alázatos látogatás 195
III. Hogy enyészik el a gyanu? 210
IV. Jönnek a mieink 222
V. A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene 234
VI. Az előbbi rész folytatása, vagyis: megválasztják a követet és
nagyszerű fáklyás zenét adnak 251
VII. Az első nap 263
VIII. Mindenik a maga útján 274
IX. Koronázási küldöttek és a szent föld 285
X. Kinek a kis fia vagy te? 297
XI. De most már igazán báróné lesz 305
XII. Szomorú hír. Vidám ujság 317
XIII. A Waring és Toryng ház 326
XIV. A «szegény báróné ténsasszony» 338
KÉPJEGYZÉK.
1. Tolnai Lajos arczképe II
2. A többi isten kezében van 6
3. A doctor úr keze-lába össze-vissza volt törve 31
4. – Én ki nem állhatom! 84
5. Nagyszerűen harsogtak a toasztok 148
6. A Kossuth-nóta végig robogott a házak között 150
7. Éljen a császár 166
8. – Legyen az apám akaratja 176
9. – Adolf, – kiáltott 190
10. Éljen Ugodi, éljen 261
11. A faragó-utczában 282
12. – Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony 302
13. Elmult minden 324
14. Vilma édes 343
15. A báróné ténsasszony 346
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
8 |kivatalnok |hivatalnok
52 |Sehwindler úr lehetőleg |Schwindler úr lehetőleg
97 |szeretette |szeretettel
153 |míg Krumpelhoz |míg Krumpelholz
164 |fogta – össze |– fogta össze
173 |Imered szivemet |Ismered szivemet
210 |bogy a magyar |hogy a magyar
220 |vastag öklelt |vastag ökleit
222 |nen engedte |nem engedte
225 |mikor modtam |mikor mondtam
250 |– Az anya megdöbbent |Az anya megdöbbent
263 |jelen étében |jelenlétében
304 |kogy ő ártatlan |hogy ő ártatlan
304 |kaczágás |kaczagás
307 |– Márton úr félre |Márton úr félre
327 |főhlvatalnokok |főhivatalnokok
330 |bogy feltétlen |hogy feltétlen]