– Kicsit ér az ma! Hát szólaljon föl szomszéd? De úgy-e nem szól?
– Szégyenlem ilyen emberek közt. Inkább elmegyek.
– No úgy-e! Én is úgy vagyok.
– Tudom, rám úgy se hallgatna senki.
Az elnök csöngetett.
A küzdők sorakoztak; a szemek villogtak; a szívek hevültek; Hunyadi úr
nézte éles szemeivel a bajnokokat; Harczos Hayermayer hol ide, hol oda
suhant édes igéreteivel; a szép Hajkó és Halász fiuk nemzetségeikkel
futták a düh és bosszú tüzét; dobogtak a lábak, és feszültek az izmok.
– Tisztelt közgyűlés! – kezdé a polgármester, – úgy látom ki van merítve
a disputa. Körülbelől el van döntve, hogy városunk kit küldjön a
koronázásra banderistának. Azt gondolom kettőt…
– Kettőt! – dörgött az alacsony füstös terem.
– Szavazásra bocsátom a dolgot, kinevezem a szavazatszedő bizottmányt s
ennek elnökét, és felkérem Tekintetes Varga Pál úr elnöklete alatt Veres
Károly és Harnócz polgártársainkat, hogy – – –
A zaj, a Hajkók, Halászok, Mészárosok, Sebestyének zaja, morgása
elnyelte a többit.
Megmozdult a tömeg kifelé, befelé, és zúgott, morajlott mint a rémületes
áradat.
A pénz!
Hunyadi úr az első veszteségen tanult. Több pénzt. Nagyon megokosodott.
Harczos úr is tudta, hogy a pénz csak úgy nincs kiadva hiába, ha
markunkban a jószág kötele.
Dologhoz látott tehát férfiasan, erélyesen.
Tizenegy óra tájt a polgármester úr ravasz alázatos képpel kihirdette a
szavazás eredményét.
– A közgyűlés banderistáknak a koronázásra megválasztotta
szavazattöbbséggel Méltóságos Hunyadi Gusztáv és Méltóságos Ősz Ádám
urakat, az elsőt hetven, az utóbbit hatvankét szavazattal.
– Ne neked vitéz magyar, szájas nagy-kakasdi atyafiság! – mormogá
kimenet az öreg Sebestyén, – megkaptad a karakteredért a czímeredet.
Érd be vele!
A vérmesebbek, a dühösebbek lent a piaczi kút körül sereglettek együvé,
borzasztó szavakban fejezve ki rettentő megütődésüket.
Oda bent még egy más tárgy került szőnyegre.
Honnan vétessék az a szent föld, melyet ez ősi kun város a koronázási
dombhoz küldjön?
A vesztes fél elhagyta már a harcztért: Hunyadi és Harczos és Ősz úr
szabadon határozhatta meg a helyet.
Ekkorra már a nagy-kakasdi gyűléseknek szónoka, feje, vezére egészen
Hunyadi Gusztáv úr lett.
Fölállott tehát az ablak mellett, a Deák Ferencz képe alatt, mely rendes
helye szokott lenni – fölállott, ha az egész c görbületű alázatos
magatartást fölállásnak lehet venni és mágnásos ropogtatásával a szép r
betűnek: ekkép tette meg indítványát:
– Árbocz, az erős kun vezér, a mint a monda tartja: a szent-jakabi
pusztán porlad. Ott van sírja, koporsója. Én tehát azt tartanám, hogy a
szükséges földet innen küldenők s a László Károly – – –
– Helyes! – helyes! – erősíték élénk fejmozgatásokkal a Hunyadisták.
– Hogyan? mi? – kérdé az épen visszatérő Halász Máté.
A polgármester fölfejtette a kérdés körülményeit.
– Nem lenne-e jobb uraim! ha már igazán ki akarunk tenni magunkért, –
mondá nevetve a vén ember, – ha azoknak a német és cseh atyafiaknak a
sírja tetejéből küldenénk egy láda földet, a kik a Bach-világból itt
maradtak? Mutassuk meg, hogy igazán elaljasodtunk és valami féreg minden
nemesebbet kiett a szívünkből. Itt a _Homok-erdő_, a hol Huba vezér
tetemei nyugosznak, hanem az hogy érne fel egy elhullott cseh köszörűs
porával? Nagy-Kakasd úgyis híres már – legyen még híresebb.
Halász Máté úr égő arczczal és tántorgó léptekkel hagyta el a
tanácstermet. Nevetni, kaczagni, röhögni akart, de csak csuklott,
fuldokolt.
Hunyadi és Harczos úrék összenéztek – és mint nyertes felekhez illő:
mosolyogtak a vén eszelős bolondságain.
Természetesen határozatba ment, hogy a szent föld egyenesen a László
Károly úr pusztájáról a nádas ér melletti kis tölgyerdőcske talajából
vétessék.
Hunyadi úr ajánlotta, hogy ő ezt a szent földet kész ezüst ládikában
személyesen átadni az országos bizottmánynak – és pedig a saját
költségén.
– Igen, igen, – intett Harczos úr, – én tudom, hogy ezt az áldozatot vőm
is ezer örömmel megtette volna, de a dolog – igen, igen a legjobb
kezekben van.
Hunyadi ez újabb áldozatkészsége ismét nagy mértékben megnyerte a nép
tetszését.
Hunyadi úr és Ősz Ádám úr karonfogva vonult el a tüntetőleg éljenző
tömeg előtt, mely utálta a becsületes, nyers, de kevély, rátartó Hajkó
és Halász és Sebestyén nemzetséget és örömmel hajolt meg a Bach-urak
előtt, mert azok simák, hizelgők, adakozók és barátságosak voltak.
– Éljen! – éljen! – hangzott az elismerő, lelkesült, jó kivánság és még
azoknak ajkairól is, kik imént a piaczi kút mellett a legrettentőbb
szavakkal szidták a Schwindler és Hayermayer és Mitrovszki süveges
ebeit.
Igen, mert Hunyadi és Ősz úr előttük ment el, és alázattal meghajtotta
magát mindegyik előtt – külön-külön.
A nép, mint a gyermek, megkivánja, hogy szeressék és simogassák.
És Hunyadi úr is és Ősz Ádám úr is, e kemény 48-as, forrón szerette a
népet.
– Te Guszti! – nyomta meg Ősz Ádám úr Hunyadi úr karját, – hitted ezt
valaha?
– Lassan Ádám, mert meghallják, – nevetett a néhai Schwindler úr.
– Szeretnék egy kunnak a nyakán menni föl Pestre. Te Guszti? Nos?
– Kaphatsz jó pénzért eleget.
– De hogy Pestig korbácsolhatnám is. Te Guszti, vérig korbácsolhatnám.
– Csitt! hallod, éljeneznek. Hajtsd meg magadat.
– Köszönöm, köszönöm barátim! – integetett kalapjával Ősz Ádám úr, –
valóban nem tudom, mikép köszönjem meg kibeszélhetlen jóságtokat, kedves
barátaim. Számítsatok reám. Éljen a magyar, éljen a haza, éljen a mi
apánk: Kossuth Lajos!
A két új magyar levette süvegét s a jó nép tiszta, őszinte örömmel
kiáltotta szíve mélyéből:
– Az Isten sokáig éltesse az ilyen igaz embereket! Az Isten ő felsége
áldja meg a nép embereit!!!
X. (Kinek a kis fia vagy te?)
A nagy, ismét fényessé lett László-családban mindenki megmozdult s mióta
Hunyadi nemcsak mint koronázási küldött pompázott fejedelmi
díszruhájával, ősi kun fegyverzetével, drága arab sárga paripájával, de
mint a néhai Ugodi Sándor utóda a követségben is tökéletesen
megerősítette magát, és folyvást Pesten tartózkodik grófok, bárók
társaságában, és közelebbről már királyi tanácsosi czímet is nyert:
valóban az egész nemzetség a boldogság napjait élvezi.
László úr tökéletesen átadta magát vejének.
Többé nem ilyen, meg amolyan, ezze, azza, hanem kedves fiamuram! Ha így
szólt: hát tegye fiamuram; ha amúgy helyesebb, én belenyugszom.
Hogy is ne nyugodnék bele egy semmiből fölkapaszkodott, uzsorás
pénzekből fölgazdagodott, sötét multja által magát mindenütt
meggyűlöltetett ember, oly férfiú, országos kitünőség, követ és királyi
tanácsos (talán mégis csak majd egyszer igazi báró is) intézkedéseibe, a
kit mindenfelé a legnagyobb hódolat és tisztelet környez?
Most Hunyadi úr építtet.
Államhelyiségeket építtet, postaházat, törvényszéki palotát – nagy és
biztos évi bérletekre, melyek a legszebb uzsorákkal vetekedhettek.
Fölötte tetszetős dolog ez a fukar, kapzsi, pénzszomjas László Károly úr
előtt.
Hajnaltól késő estig az új épületek, tégla és porondhalmazok, mészgödrök
körül jár-kel, ragyogó orczával, az örömtől, szerencsétől, boldogságtól
– nemcsoda – egész megifjodva. Nem fél többet az emberektől: hogy félne?
mikor mindenki a legnagyobb tisztelettel süvegeli, köszönti.
– Az emberek mindig jók, ott nincs hiba, csak mi el ne hagyjuk magunkat,
– okoskodék néha magában, a felette megvidámodott, egykori zord
Bach-főnök, és rettenetes adószedő. Nagy úri nyájassággal köszönti ő is
a szives kérdezősködőket, kik a nagyszerű építkezéseknél
csudálkozásaikkal és minden gazdagságot, hatalmat vigyorgó,
hódolatteljes mosolylyal fogadó elösmeréseikkel és
szerencsekivánataikkal itt is mint bárhol, megszoktak jelenni.
– Hogy lesz? mint lesz? ugyan pompás lesz!
Hogy tündököltek a kevély László úr szemei e dicső kérdésekre.
– A vőm, a fiam uram, a követ, a királyi tanácsos úr akarta, én bele se
mentem volna jó szerén, de ő, de ő – – hát teljék kedve – felelé
dicsekedő leereszkedéssel a dúsgazdag birtokos és tőkepénzes úr.
Ez postaház lesz telegráf hivatalokkal és alant boltokkal: a
madarasi-utczában vendéglő épül kétemeletes, nagy báltermekkel,
kávéházakkal – mert erre fog jönni a vasút és innen fog lemenni
Erdélynek, Oláhországnak – ki, ki Konstantinápoly felé. A jövő nyárra
készen kell lenni a törvényszéki épületnek, hivatalokkal, börtönökkel,
erős börtönökkel hatvan-hetven perszonára. Igen, királyi törvényszéket
kapunk. A fiam ki fogja eszközölni.
Míg a hatalmas ember ily beszédek után a dicséreteket,
szerencsekivánatokat, oh-kat – ah-kat és édes isteneme-ket – Jézus
Máriá-kat fogadja polgároktól, hivatalnokoktól, bámuló és az irígység
miatt megpukkanó úri asszonyoktól – úgy mintha véletlenül történnék,
fel-fellépeget az emeleti falakra – s gúnyos kicsinylő tekintettel
mintegy oda téved a szolnoki utczába a Csákvár Mózes boltja felé – a hol
hasonlókép foly valami némi-némű építkezés.
Vajjon ki építtet ott?
Dr. Márton Sándor úr.
Most épen május derekán jár az idő, szépek a napok, melegek,
verőfényesek – alkalmatosan mehet úgy a nagyszerű, mint a kisszerű
építkezés.
A mint hogy megy is nagyon szépen.
Már a Márton dr. úr házacskájának a falai is rég kiemelkedtek a földből,
pedig olyan kevesen dolgoznak az épületen, hogy alig hallani a
lármájukat.
Ott áll az ifjú doktor úr. – Az ember azt hinné, hogy beteg vagy valami
nagy bánata van. Szemei inkább könyesek, mint ragyogók, arcza komor.
Hát a szegényebb embernek, ha épít – akkor sem olyan nagy és olyan
tiszta az öröme, mint a gazdag birtokosnak? Pedig mikor lehet egy férj
boldogabb, mint mikor hajlékot épít övéinek.
Itt nincs járókelő, tudakozódó. Egy kis házacska nem igen költ sem
irígységet, sem kiváncsiságot.
Költhetne pedig. Im mily széles az a néhány lombos akáczfa mily kellemes
árnyékot fog hinteni a házacskára, a tornáczra, meg a játszó
gyermekekre. Arra beljebb a hosszan elnyuló kert; keleti oldalán a
gyümölcsös, a délin a veteményes jó kezek között szépen megmutathatja,
hogy mit tud. De most még rendezetlen. – Ekkora helyt is sok boldog szív
elférhet.
László Károly úr néz, merőn ide néz az éles szemeivel. Talán azt látja,
hogy Márton Sándor úr mily bús, hogy a doktor úr arcza mily halavány.
Lehet, az ember sok mindent láthat, ha akar.
– S ennek adtam volna én az én egyetlen leányomat? – mormogja magában
László úr, mikor látja a szegényes építkezést, s a kopott ruhás doktor
urat.
Mosolyog. És ugyan egy szerencsés ember mért ne mosolyogna? de mért ne
kaczagna vagy akár egy-két élczes vidám gúnyolódó szót mért ne
mondhatna? Hát egy gazdag ember, a ki a legjobban adta férjhez egyetlen
leányát – vajjon ennyit se tehetne meg? Akkor mit ér a vagyon, akkor mi
haszon van az összezsugorgatott, összekaparászott pénzben, ha még egy
szivünk szerént valót se nevethetnénk.
Én részemről azt hiszem, hogy a kinek vagyona van, summásan pénze; a kit
a szerencse – már mindegy akármilyen úton fölemelt: annak szabad
nevetni, csúfolódni, de sőt ezt jól felfogott érdeke, díszes társadalmi
állása is megköveteli.
Miről tudná meg a világ, hogy egy hitvány, csekély eszű, lelketlen
csaló, huzavona, alacsony ember ime fölemelkedett, kimosakodott a
nyomoruságból, állást, irígyelt, díszes állást foglalt el a
társadalomban: ha nem nevetne a vergődő kicsiny embereken s ha azokat
jól meg nem döfölné?
László úr nevet, s a legkeményebb, sértőbb szavakkal emlékezik meg arról
a tolakodó emberkéről, ki szemeit elég vakmerő volt az ő egyetlen
leányára emelni, s elég szemtelen volt még arra is gondolni, hogy
valamikor a nagy László-birtokokban mint tulajdonos, örökös
intézkedhessék.
Mikor egy gazdag felfuvalkodott, semmiből a sors kedvezése által magasra
jutott ember édes elandalodásában nevet, azt egyszerre mint az égdörgést
minden szegény, vergődő ember, főkép családapa tartozik meghallani.
Meghallotta-e Márton úr? úgy lehet, mert az új posta-palota felé fordult
s bús tekintetével kereste a volt alfőnök urat.
Miért?
Hát mit néz a madár, mikor rád néz?
Talán semmit – és benned _senkit_.
Reggeli nyolcz-kilencz óra tájt járhat az idő.
Lombosak már a fák, szép magasak a sötét zöld vetések, és mindjárt
kaszálásra érettek a buja harmatos rétek.
Hunyadi Gusztávné künn lakik a pusztán. Míg férje Pesten szerzi a
dicsőséget, apja bent palotákat emel: ő anyjával a nehéz gazdaságot
vette át.
A mit leánykorában unalmasnak, parasztos dolognak talált, hogy a
munkásokat felügyelje, azokra főzessen, vajat, turót, sajtot készítsen,
baromfiakat tartson, sok sok csirkét, pulykát, réczét, libát költessen,
és gondolkodjék, hogy a legjobb fajú zöldségnemeket termeszsze a
szentjakabi kövér gazdag földben: most itt e lombos fák, zöldellő
vetések, dús kerti növények, zsibongó, zajongó majorságok oh mennyi, és
mily édes örömet adnak lelkének.
Korán kel, s mikor a cselédség és a munkásnép dologra indul, már ő rég
megjárta a kertet, udvart, az illatos mezőt, a harmatos búzatáblákat.
A szentjakabi pusztán kétszeres kedvvel dolgozik a munkás, mert jól
fizetik, jó étellel tartják s a kinek gyermeke van – beadhatja a
nagyságos asszony keze alá, ki egy kis iskolában maga tanítja, gondozza
a cselédek és munkások gyermekeit.
Az egykor annyira elhervadt László Vilmát, a ki a fényes esküvő utáni
napokban és esztendőkben látta csak: az, ha ma látná, meg nem ösmerné.
Im ott jön a magas sűrű rozs között, egy keskeny csapáson. Jön
visszafelé a munkásoktól, a kiknek most adatta ki a reggelit.
Széles, lehajló szalmakalap árnyalja be pirosas telt barna arczát; magas
kifejlett, erőteljes termetét apró kék pettyes fehér falu köntös fedi.
Sebesen, vidámon tart a puszta felé, karján egy kis kosárkát hintázgat,
melynek tartalmát bizonyosan a munkások köszönték meg.
Sötét apró szemeiben nyoma sincs a komorságnak; ajkain mosoly játszik,
az a mosoly, mely a lélek nyugalmát, vagy legalább tisztaságát hirdeti.
– Vigyázz fiúcska, bele ne essél a vízbe, – kiált Hunyadiné egy hat-hét
évesnek látszó gyermekre.
– Nem nem néni, nem esem bele, Bella sem esik.
– Hát kinek a kis fia vagy te?
– Én, meg Bella, – mutatott a szép szőke fiúcska egy öt évesnek látszó
kövér piros barna leánykára, – hát maga azt sem tudja néni, hogy mi
kinek a gyerekei vagyunk?
– Nem kis fiacskám.
S azzal ölébe kapta a kis bámuló leánykát, hogy csókjaival borítsa be a
nap sütötte szép kis barna arczot.
– Mi is itt lakunk nem messze; vasárnap hozott ki bennünket apa, s itt
is fogunk maradni az egész nyáron, mert a mama nagyon beteg.
– Jőjjön hozzánk néni, – gyögyögé a kis lányka, – én elvezetem mamához.
Ott ni, ott lakunk.
– Hát várj Bella, fogjunk előbb egy halat. Itt ám sok van. Ni, látod,
mozog a dugó. Ehen!
– Kis hal – szökött utána édes kiáltással a leányka. Néni, kis hal.
S szorította kövér kis kezecskéjébe a viczkándozó halacskát.
– Néni, mikor apám kijő, annak is szabad lesz itt halászni?
– Szabad kis fiú.
– Nem haragszik néni, hogy István ide hozott bennünket? Egyszeribe itt
lesz ő is. Csak buzogányt vág amott.
– Nem, nem kis fiú. Mindennap jertek ide.
– Jőjjön hozzánk néni, ott ni, ott lakunk. Mama nagyon beteg.
A néni megfogta a kis leányka kezét, s valamely mély belső parancstól
vezéreltetve – ment a gyerekekkel.
Néhány percz mulva belépett a kis nádas házikóba.
– Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony.
[Illustration: – Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony.]
– Bella! – ugrott a beteg felé Hunyadiné.
Sokáig zokogott a két nő, az elhervadt, elsorvadt, egykori szép Bella, s
a megifjult, megszépült László Vilma.
A gyerekek oda kapaszkodtak a két nőre és mivel nem tudták, hogy azok
mért sírnak: hát sírtak egy kicsit ők is.
– Haragszol-e még? – susogá erőtlen hangon Bella, görcsösen szorítva
magához egykori barátnéját.
Vilma nem tudott szóhoz jutni, újból és újból elfordult, hevesen
zokogott és kezeibe rejté könyborította arczát.
– Néni, ne sírjon, – simogatá a kis leányka – ne haragudjék, vissza adom
a halat – ni fogja, és Vilmos se fog több halat, ha néni haragszik.
– Nem, nem, kicsi angyalom, – fogta ölébe a szép gyermeket, és szorítá
magához erősen, – én senkire sem haragszom.
– Hát akkor mért sír?
– Ne sírjon, – kérlelé a fiúcska.
– Látod, hogy szeretnek ezek a gyerekek, édes Vilmám.
– Mért sír a néni? – kérdé a kis Bella anyját, – mondja mama, ne sírjon,
ne haragudjék.
– Haragudott, sokáig, nagyon sokáig haragudott ez a szép, szép néni mi
reánk kis leányom, – de többet nem fog haragudni. Ide vezette az a jó
isten, a ki mindent megbocsát. Csókoljátok meg ennek a szép néninek a
kezeit – mert ez a ti kis mamátok.
– Úgy? – kérdé egyszerre a két gyerek örömtől ragyogó arczczal, – hát
maga is a kis édes mamánk lesz?
– Az Vilmoska, kicsi Bella.
– És itt marad: apa úgy sincs itt, és ha jön is, neki mindig menni kell.
– Édes Bellám! – ölelé át forró szeretettel Vilma – ne légy bús, itt
hamar meggyógyulsz. Én is sokáig beteg voltam, most istennek köszönöm,
egészen jól vagyok.
– Be szép vagy Vilma! – tapogatá a beteg nő barátnéja telt karjait.
– Te is az vagy édesem. És nézd, mily szépek gyermekeid.
– Jók, – mondá az anya, azon a hangon, mely a szomorú búcsú hangja. –
Meghűtöttem magamat. A lakásunk nedves volt. Most Sándor újat építtet.
Ott talán – – úgy-e édes Vilmám – – hozzátok be Vilmoska a fehér nyulat,
te is Bellácska – segíts, fogjátok meg, István megfogja – – –
– Megbocsátasz-e nekem Vilma? nem vagyok bűnös, az a jó isten látja, a
kihez nemsokára el fogok menni! Mindig szeretett Sándor, még azután is
sokáig, mikor te már rég férjhez mentél és nem vett volna el engemet
soha, ha nem látja, hogy én nagyon-nagyon szeretem és valakitől ezt meg
nem tudja. Ugy-e boldog asszony vagy? Én nagyon boldog vagyok. Sándor
soha sem bántott tégedet édes Vilma csak egyetlen gondolattal is –
azért, hogy te máshoz mentél. Csak szerette volna megmondani, hogy ő
ártatlan, hogy a mit róla mondtak, hogy atyádat kissebbítette – az nem
igaz.
– Tudom – –
– Oh Vilma képzeld, ő most is úgy őrzi a leveleidet – de nem haragszom
érte. Azok igen szép levelek. Oh Vilma – tudod-e, hogy ő nekem mindig
elmondta, ha tégedet valahol látott? tudod-e, hogy Vilmosnak te – de azt
talán nem is volna szabad megmondanom – –
– Mama – lépett be a szóra a kis nyúllal a fiú – mit nem szabad
megmondanod?
– Hogy ez a szép néni a te kereszt mamád – –
– Úgy? hát akkor néni maga az én keresztmamám, és akkor fogja ezt a kis
fehér nyulat, magának adom. De elvisszük a társát is.
Ölelés, csók, kaczagás – –
– Apa, itt van apa, szökött ki mint a mókus az élénk gyermek – a
kocsiról leszálló apjához.
XI. (De most már igazán báróné lesz.)
Kis gyerekek nem igen tudnak arról, hogy a mama nagyon beteg ám! A
sápadt beteges arczot megszokják. Oh, hogy sejtenék ők az alatt a
kibeszélhetetlen veszteséget? Nevetnek, ha van min – és gyereknél hogyne
volna ilyen? Rendel a jó isten örökké, mert szereti, hogy a kicsinyek
semmit se lássanak a sötétből.
A kis Vilmos és Bella még a piros szemű, fehér köntösű nyulakról is
megfeledkezett – futott, futott át a nénihez, az új mamához. Ott egy
csomó gyerek volt, leány és fiú, a kik két hosszú asztal mellett írtak,
olvastak és énekeltek.
Tanította őket a néni.
Vilmos és Bella is beállott a béres és munkás gyerekek közé.
Bellát oda vette a néni az ölébe s a kis leányka forró szeretettel –
mintha édes anyját ölelné – kulcsolta át az új mama nyakát s leste
tekintetét, szavait.
A leányka kisebb volt még, semhogy valami nehezebbet tanuljon, de arra
elég nagy, hogy mindenre figyeljen és minden zajban, mozgásban,
mosolyban gyönyört találjon.
Hunyadiné az alatt, míg beszélte a szebbnél szebb történeteket a
bibliából, Kainról és a szegény Ábelről, Józsefről, a kit testvérei
eladtak és Dávidról, a ki kicsiny létére az Úr segítségével olyan szépen
eltalálta a nagy óriást: valami soha nem érzett melegséget talált a kis
gyermek gömbőlyű karocskájában és puha pirosas ujjacskáiban. Hagyta,
hogy a leányka üljön ott, és meg nem mozdította volna a nyakát a
világért is.
– Nénimama, most már énekeljünk, – kiáltott oda Vilmos a gyerekek közül,
– és feltartotta hosszú fehér kis kezét, hogy indítson.
És megzendült egy szép gyermek-ének a vadgalambról, a mely szereti a
zöld erdőt.
Zöld erdő, zöld erdő
A kedves lakásom.
Rosz ember, rosz ember
Engem sohse lásson.
Kis fiam neveljem,
Patakvizre vigyem,
Szép hűvös patakról
Búza földre tegyem.
Míg a dal zengett, harsogva mint a zöld erdős kőszikláról lezuhanó patak
és nem akart, és nem tudott megállani mint a madár, a melyik szép
vidékről még szebb vidékre siet – egy ember állott az ajtóban levett
kalappal, mosolyogva, szemeit egy pontra, a tanítónénire függesztve.
Egy-két munkás gyerek intett a plajbászával, hogy ni: ott valaki van,
egy úr, de mire elvégezték az éneket – s a tanítónéni is észre vehette a
dolgot – az idegen eltünt. Senki se tudta és senki se látta merre.
Ott megy a jegenyefák mentén az ér mellett, mely a Hajkó és Sebestyén
birtokot a László pusztától elválasztja.
Dr. Márton Sándor úr.
Kalapját most is kezében tartja s úgy ballag az árnyékban. Sűrű tömött
hajában alig látszik még egy-egy ősz szál, szakálla tömött, bajúsza ép,
ment az öregedésnek jeleitől. – De homlokát erős vastag redők szántják
keresztbe s szemei mint a sok gonddal és bajjal élő embereknél szokott
lenni: zavarosak, törődött fényűek, mintha könyekben úsznának.
Visszagondol a multra – a letölt tizenhat, tizenhét évre.
Hol volna most, ha egy rosz ember ide nem kerül? ha nem olyan bizodalmas
egy idegen iránt? ha a legelső sértésre vissza nem vonul? ha szembe
száll az akadályokkal? ha felvilágosítást kér férfiasan és részéről is
magyarázatot ád? ha nem a daczban, az öntudat kevélységében talál
menekvést és védelmet? ha – –
– Nem! – sohajt homlokát törülgetve a megtermett vállas, erőteljes ember
– nem vádolom a sorsot – nem – –
De oda bent a szívnek minden elfojtott joga egy perczre talpra szökik.
És szavakat mond, kemény metsző, sértő szavakat, melyekre felelni –
képtelenség.
– Gyáva voltál –
– Nem, csak szemtelen nem akartam lenni.
– Hűtelen voltál –
– Nem, csak követelni nem akartam.
– Szerencsétlenné tettél egy nőt, kit hidegséged által oda vetettél egy
gonosz ember karjai közé – –
– Nem – ő utasított vissza.
– Hazudsz!
Márton úr félre kapta a fejét, mintha egy fa mellől valaki igazi hangon
kiáltotta volna e szót.
– Hazudsz – hangzott újra, – hazudsz, hazudsz – –
Márton úr fölcsapta a fejére kalapját és sietve vágott be egy oldalon a
bükköny-földek között, hogy minél előbb elérje azt a tanyát, hol beteg
felesége feküdt.
Elbeszélt úgy-e mindent? a mit látott? hogy a gyerekek mit csinálnak?
milyen jó helyt vannak? Hogy az a szegény asszony milyen áldott egy
teremtés?
Nem, egyetlen szót, csak egy kicsiny szócskát sem mert mondani az
egészből.
Miért nem?
Oda ült alázatosan, de vergődő nyugtalan szívvel beteg felesége ágya
szélére, megragadta a szelíden mosolygó anyának elszáradt – hideg kezeit
és sokáig sokáig beszélt a gyorsan készülő új épületről, a
helyesebbnél-helyesebb tervekről, a czélszerű berendezésről, a
konyhakertről, a virágos kertről, egy szivárványos kútról, melyből
gumicsövekkel lehet az öntözést bármikor végezni.
– A konyha legyen nagy és világos –
– Igen. A kertben fogok egy szép filagoriát csináltatni. Ott
reggelizhetünk és vacsorálhatunk.
A nagy beteg, bár határozottan soha sem hiszi el, hogy beteg: kedves
tervek és remények valósulása küszöbén egy perczre elkomorodik, s egy
szempillantásra maga előtt látja – a koporsót.
Szerencsére egy röpke szempillanatra csak.
– A varrógépet – nyögé lassú hangon a beteg nő.
– Azt nem fogjuk többé betenni. Kivettetem.
Bella könyein át hálásan mosolygott és megszorította férje kezét.
– De csak addig, míg jobban leszek. A gyerekeknek én akarom varrni a
fehérneműiket. Másnak nem engedném. Soha-soha.
– Kevesebbet beszélj édesem, nem szabad magadat felizgatnod. Úgy
kellene, hogy a jövő hó derekán fürdőre menjünk.
A beteg asszony hirtelen fölemelkedett, s mintha menekülni akart volna
egy képtől, egy alaktól – rögtön szaván fogta a doktor urat:
– Igen, a gyerekeket is viszszük. Jobban is vagyok. Azt gondolnám –