önérzetes férj, hogy a felesége számba se vegye. Ne vegyen, csak járja a
báróné a bolondját – a ki utóljára kaczag, az kaczag – mondogatta
dühében, szégyenében Hunyadi Schwindler úr az első mézeshetek, hónapok
és évek alatt.
Lakott a faragó-utczában, messze-messze a kertészkert körül, egy özvegy
ruhafestőné, s annak egy olyan szép, magas, karcsú, barna leánya, hogy
szebb nem volt az egész Kúnságon.
Föltette magában Schwindler úr, hogy jót cselekszik, s annak a szegény
özvegy asszonynak javít a sorsán.
Egyék fehér kenyeret; lakjék festett szobában; üljön töltött székre,
kanapéra, egyék ezüst kanállal, ezüst késsel; járjon télen rókatorkos
bundában, nyáron jóféle selyemben, őszön posztóban. A festés rosszul
megy, fel kell vele hagyni, merőben felhagyni. Csak éljenek csöndesen,
gondoskodik ő róluk. Nem szabad, hogy valamiben szükséget lássanak.
Veszeli úr ide hozta a legszebb gyümölcsöt, ide hozatta az első friss
salátát, fáin zöldséget, a gyönge bárányhoz, a pirított malaczhoz.
Hunyadi Schwindler úr itt élte át azokat a napokat, a melyekben bánatos
szíve enyhülést, szomorú élete kárpótlást talált.
Farkas Elizke, a festőné szép leánya úgy ki tudta gitározni, hogy mi fáj
egy szerencsétlen méltóságos úr szívének, úgy el tudta találni, hogy
mivel lehetne jókedvre hozni azt az áldott, nagylelkű urat, hogy a
főorvos úr vérző sebei, a báró bánatos sóhajtásai a legszebben
elenyésztek.
De gitár nem is pöngött még oly szépen, mint a gyönyörű, deli termetű,
piros arczú, hosszú, fekete szemöldökű, karcsú derekú, széles vállú,
mosolygó ajkú, mindig vidám, nótára örökké kész Farkas Elizke buta
körmű, rövid vastag ujjai alatt.
Farkas néni kiült a konyhaajtó elé, ott sirdogált örömében a szép
muzsikaszó alatt, a míg odabent a kanapén Elizke dalolt a méltóságos úr
vigasztalására.
A báróné otthon sorvasztotta magát, siratta az ifjúkori kedves
szeretőjét – hát nem bűn ez? Kerülte a férjét, a kit utált, s még egy
asztalnál sem akart vele ülni – hát nem vétek ez? várta a napokat, a
mikor valaki meghal, ő vagy más – hát szabad ez? kérte az istent, hogy
változtasson ezeken a rettenetes dolgokon – mert nem birja már tovább –
hát illő ez? Hát hol a hűség, szeretet, a mit az oltárnál fogadott, hogy
szerencsében, szerencsétlenségben, örömben avagy bánatban soha el nem
hagyom, vele megelégszem – ő előttem a legszebb, legdrágább,
legkedvesebb a világon – és ime!
Hanem talán ki lehet játszani az istent?
Szerencse, valóságos szerencse, hogy Farkasné akkor, mikor a
László-leány esküvője történt, még ott lakott a Schwarz pék házában és
egy szombat napon Elizke a kövér, gömbölyű, meztelen karjával meszelte a
ház előtti sárpadkát – és a méltóságos főorvos úr épen megláthatta.
Ez egyszerű, de a főbb rendű férjuraknál hova-tovább mind jobban bevett
és terjedni kezdő szokás, hogy a családi tűzhely mellett egy másik
tűzhely után is lássanak – megőrizte Hunyadi úr lelki tulajdonságainak
egyensúlyát.
És erre, azt gondolom, hogy oly férfiúnak, ki a társadalomban hivatva
van lényeges befolyást gyakorolni az eszmékre és irányokra: nagy
szüksége volt mindig.
Mivel van egy-két jó ösmerősöm, gróf, báró, királyi táblabiró, alispán,
törvényszéki biró, ügyvéd, falusi földbirtokos és városi háziúr, sőt egy
pár régi szerkesztő és főmunkatárs is, ki jó felesége, szép családja,
növekedő leányai, és tanulófiai mellett ilyen másodlagos háztartás
gondját, nagy hihetőséggel az állam érdekében – végre magára vállalta és
kétségkívül szeretné látni, hogy milyen egy ily drága kis minta-otthon
csinos, vigasztaló képe: tehát nem bánom a Hunyadi Gusztáv úr enyhe
kikötőjét, révpartját, vagy a mint ő nevezi – menedékhelyét leírom.
Most már az özvegy Farkasné nem lakik régi helyén, arra a sarok
házacskára sok utcza szögellett, már pedig ha menedéket keresünk, akkor
az legyen a város, falu, akár puszta legfélreesőbb zugában, a merre
senki sem jár, csak ama szerencsétlen férj, kit első otthonából kiüldöz
két goromba szem, vagy két sovány, elfonnyadt kar és behorpadt köhögős
mell; elzaklat egy vaskos, elhízott teremtés; elkerget egy pörben,
csatázásban kifogyhatatlan hárpia; egy örökös síró, elégedetlen,
szerelemféltő asszony; egy közönyös, semmi magasabb iránt nem érdeklődő
lélek; egy púpos hátú, de gazdag nő; egy örökké beteges, soha egészen
meggyógyulni nem tudó és tán nem is akaró zsarnok feleség; vagy egy
hideg, férje kedvére nem is gondoló nagyúri, érzékeny dáma.
Farkasné egészen künn lakik a temető szélén, a muzsikusok és levélhordók
utczájában.
Asszony, jóravaló feleség erre nem jár, mit keresne ily piszkos,
félreeső helyen.
Ám épen jó hely ez a zaklatott szívnek, a boldogságot kereső, és otthon
föl nem találó bús férjnek; kellemes pont a biró úrnak, a gróf úrnak, az
az kellemes, háboríttatlan menedék Hunyadi Gusztáv úrnak.
Tele a két utczára nyiló ablak drága délszaki virággal, fűvel,
lonczczal, a folyosó oleanderekkel és felfutó hajnalkával. Az előszoba
óh mily díszes! Csinos olajnyomatú képek a falon, szép kövér fürdő
hajadonok és nők, szivarozó török hölgyek, az ágy fölött egy épen pihenő
és várakozó Vénus. Szőnyegek a szobában, széles diván, piros virágú
kreton behuzattal, mindenütt virág pohárban, cserépben – az ártatlan
örömök képe; egy pár divatlap, a Nefelejts és Családi kör, egy csomó
fordított franczia regény és a pohárszéken három-négyféle alakban is úgy
Hunyadi Gusztáv úr, mint Elizke – a szolnoki és váradi legjobb
fotográf-műhelyekből. – Úgy is vannak, mint igazi házaspárok: átölelve
egymást, az örökké tartó hűség érzetével; vannak díszmagyarban, sok
zsinórral, sok gombbal; német szalónruhában, mintha templomba
készülnének, oly áhítatos képpel; vannak ábrándos, bús kifejezéssel,
mintha azt ábrázolnák, hogy mily kegyetlen a sors.
A konyhában vigan pattog a tűz. Az ilyen helyeken mindig a legjobb ebéd
és vacsora készül, ha otthon, az első otthonban az utolsó betevő falat
is elfogyott volna. Fényes rézedények, és nagy – fehér mázas fazekak
mutatják, hogy Elizke jó gazdasszony, megérdemli a sorstól ama kegyet,
hogy egy hideg, kevély, más férfit imádó feleséget pótoljon, sőt merőben
el is feledtessen.
Ah, milyen szép, ügyes megtermett nő.
Fehér, kövér vastag nyaka mintha faragva volna, oly fényes és oly sima;
telt ajkai duzzadtak a gondtalan örömtől, jóléttől és vidámságtól:
széles domború vállai, félig, – csak úgy gyengén, igéző pongyolán fedett
melle; gömbölyű ép karjai, nagy, világos, ragyogó szemei – ah!
– Ah! ah! – kiált kiterjesztett karokkal, ártatlan mosolylyal, szökve,
mint egy könnyű bárányka a friss gyepen – a belépő Hunyadi Gusztáv
méltóságos báró úr felé.
Nézni kell a hévteljes, szeretetteljes ölelést, a hű csókot, a
ragaszkodásnak e forró jeleit! az engedelmes odaadást, alázat és hálával
telt pillantásokat.
– A vén asszony megbékült! – kiáltja örvendező kappan hangján Hunyadi
úr.
– Ah!
– Megtért, kicsikém! a szürke megadta magát!
– Ah! – csattog kaczagva Elizke oly benső örömmel.
– Azt hiszem megbolondult, – kaczag diadallal a méltóságos úr.
– Ah! és meghal? – úgy-e meghal? Mikor hal meg – a rossz – –
– Nem, meghalnia most még nem szabad! – emeli fel ujjait a főorvos úr.
– A csúnya! – és nem akar meghalni? Meghalhatna bizony!
– Meg bizony, – szól be egész anyai érzéssel a másodlagos anya a kitárt
ajtóból – nem épen örvendve a jelzett kibékülésnek. – És hogy van az a
kibékülés? Mi történik az én drága leányommal? Mi aztán itt maradjunk a
világ csúfjára? Az én leányom méltóságos úr becsületes – – no hiszen
most is az – de a világ! Erre az ártatlan leányra igaz, hogy annyit se
tudnak bent a városban, mint a mákszem – de itt bizony méltóságos uram –
nem én ettem meg a drága becsületét. Az alispán úr házat vett a
kedvesének, pedig az csak egy csizmadia-leány, és meg az alispán úr
koldus; a vörös gróf minden portékát, a ki szebb, a szeretőjének hord,
pedig az csak egy komédiásné; a törvényszéki biró ezer forintokat ad a
német czafat kedvesének, s otthon hét esztendeje, hogy él a familia
sovány vendéglői kosztból, a lányok rongyban járnak, az asszony meg van
bolondulva – a biró úr mégis oda hordja a kész fizetéseit. Az úgy van.
Mert a tiszta szeretet első a világon. Elizke, vedd föl a piros
selyemruhádat, áthivatom a frizernét, tedd föl a karpereczeidet, mutasd
meg a méltóságos úrnak, hogy milyen az alispánné karperecze, a kit a
csizmadia Zsuzsika visel. Eredj, eredj.
– Kedves mama, maga most nagyon rosz launéjában van. Mi ez?
– Már bizony jóban nem is lehetek. Mindjárt nyolcz esztendeje, hogy
Elizkém a méltóságos úr kezére került – mutassa meg a méltóságos úr,
melyik házat vette meg a számunkra? Bezzeg van a komédiásnénak, az
alispánnénak, a birónak, a sánta prókátornénak a disznópiaczon. Béküljön
a méltóságos úr a feleségével, de a boldogsága mindig azt mondta, itt
van – felesége, igaz szívbeli felesége, az én leányom. A kisebbik Görög
Pál házát irassa ránk.
– Még nem lehet, mama.
– Nem, de egy szegény koldús könyvnyomtató oda tudja adni minden
fizetését a maczájának, pedig csak egy könyvnyomtató. A felesége otthon
semmi, a feleségét otthon üti-veri – úgy megbecsüli a szeretőjét, a
János biró hat esztendeje, hogy nem ül egy asztalnál a feleségével a
szeretője kedvéért – ez a szív, a kit én is kivántam mindig a méltóságos
úrtól – – várj csak, Elizke, maradj még – beszédem van a méltóságos
úrral – mutasd meg a gyűrűidet, minők; a méltóságos úr Szolnokon tart,
Váradon tart, Pesten tart – úgy-e, sohase mondtuk, pedig tudtuk – oda
hordja az aranyakat, az én szegény leányom, mivel mi itt a czigánysorban
lakunk, csak az igéreteket kapja.
[Illustration: A faragó utczában.]
– Elvégezi mama? Menjek?
– Béküljön ki a feleségével, nem bánom, de nekem házam legyen, jó
kőházam, kertem, nehány darab jó földem, no tehenünk az van.
– Lesz mama.
– Elizke, tedd föl a nagy broschtűdet is. Várj, mindjárt elvégezem.
– Lám, méltóságos uram, egy jó anyának sok fáj, egy igazi jó anyának a
szíve furton-furt mindig sírhat, ha leányára gondol. A méltóságos úr
markolhat a sok László-kincsből – markoljon is, elég gazember módra
szerezték; vegye is el tőlük az isten mind, ha az én szegény ártatlan
leányomtól sajnálják. A méltóságos úr erősen öregszik –
– Mama!
– Öregszik lelkem, mondjuk úgy, a hogy van – egy rokkanás, és mint a
káposztatorzsa oda van. Az ilyen gavallér urak mind úgy járnak.
Hallottam én, mondta a grófné czigarós Márija. Ő sokat tud. S ott marad
a szerencsétlenné tett fehérnép. Nekem még ma házam legyen, földem
legyen, kocsim legyen, két jó lovam, két ökröm.
– Ugyan mi ez, mama? Ki járt itt? Én rögtön megyek.
– Már ha megy, én is megyek. Régóta zörög a haraszt. Egész város
beszéli, hogy a báró és báróné kibékültek, együtt sétálnak, szinházban
együtt vannak; jár hozzájuk a tenger vendég, a báróné egész
megváltozott, megifjult, megszépült. Nem is az, a ki volt, mintha
kicserélték volna. Babát is várnak. No akármit várnak: tőlem mindent
várhatnak, de nekem házam legyen, kőházam, jó földem, kertem, két szép
lovam, kocsim, két ökröm. Ha kapott a váradi házat: kapjon az én leányom
is; ha kapott a pesti palotát: már bizony Farkas Eliz se várja a sült
galambot. – Eliz bejöhetsz már. Kérdezd meg a bárót, mit beszéltem, én
nem engedek abból egy kicsi hajszálnyit sem. Ha megette a szép
fiatalságodat, elvette a drága szerencsédet, kedves volt neki a friss
virág, már bizony én se hagyhatom a magamét. Nem báró úr – nem
hagyhatom.
Elizke selyemben, bársonyban, aranyos ékességekkel, mint a könnyű madár,
úgy repült a Hunyadi úr kitárt karjai közé.
Nem hiába első a világon a szeretet!
– Megmondtam a fösvény zsidajának, – mondá a kis kertben egy fiatal
csinos legénykének a mama, – hogy minden meglegyen.
– Meglesz?
– Meg, mert ha nem: oda megyek a feleségéhez, s mindeneket lesorolok. Ne
féljen Sándor, csak szeresse a leányomat, én magukat nem hagyom. Ha
meglesz a ház, a föld, meg a többi – –
– Megesküszünk rögtön, mama.
– Meg, Sándor. A ki becsületes, meg igaz, meg tiszta szivű: azt még soha
sem hagyta el az Isten. Engem még mindig megsegített! Magukat is
megsegíti.
IX. (Koronázási küldöttek, és a szent föld.)
Azalatt, míg mindenki ment a maga útján gyorsan: az a kicsi ártatlan
pünkösdi királyság – magyar világ is elsietett rohanva a semmiségbe!
Megint a derék németek, morvák, csehek, galicziánerek, bezirkerek
kerültek a sorba. A becsületesebb magyarok leköszöntek, kenyér nélkül
maradtak inkább, semhogy megtagadják az alkotmányt – és szántottak,
vetettek vagy koldultak.
Úr lett a bezirker!
Újra röpködtek a sasok és frakkok.
És ezekben a frakkokban a Baranyai testvérek és érdektársaik.
A német, a szerencsés, okos, filozof német nevetett és a fokosos,
csákányos bolond magyar lehorgasztott fővel búsult.
Követvilág, magyarvilág mint a füst és pára eloszlott.
A magyar igazán nem tudta: most már nevessen-e vagy boszankodjék.
Mint Illés próféta: behuzódott odvába – és kesergett, várta mikor megint
villámlik; még egyszer megint mennydörög – és valaki megint szalad a
réten, a hegyen, az erdőn, a vizen, a sáson és – nem csalódott!
Csehországban szörnyű nagy ködök jártak – s ezekből a rettentő ködökből
kitündöklött – soha eddig nem látott ragyogó fénynyel a magyar
alkotmány.
A felséges uralkodó 1867 julius havára koronázásra hívta össze a
magyart; kinevezte a felelős magyar miniszteriumot; megszüntetett minden
alkotmányellenes ideiglenességet. Ez volt a húsvét, ez volt az ünnep!
A jó csehek, filozof németek, uzsorás galicziaik most már csakugyan
kitakarodtak az országból.
A magyar, a megkínzott, mindenéből kisajtolt, kiélt magyar – egy ujjal
se bántotta őket. Nem volt nálunk soha szicziliai vecsernye, se Bertalan
éj.
A magyar ehhez az európai magasabb mesterséghez – soha sem értett.
Elbúcsúzott atyafiságosan a távozóktól; szívesen oda nyújtotta kulacsát,
kenyerét – barátságos, nemes, férfias kezét.
– De – mondá félig tréfásan, félig komolyan – adjon az Isten nektek oda
haza, a ti hazátokban – egy kissé jobb erkölcsöket! – És –
Budára készült a nemzet királykoronázni.
Nagyban készült különösen Nagy-Kakasd.
Ki megyen már, hogy megyen már, kik lesznek a nagy-kakasdi küldöttek?
erről beszélt az egész város azon percztől fogva, hogy a felhívó leirat
megérkezett – örökké.
A követválasztás, ha szép volt, nagy volt, mert meg is érdemelte: ez a
kijelölés tízakkora volt. Hogyne, ő fogja kisérni a felséges királyt,
ott lesz mindenütt, a hol csak valami szépet látni lehet – s azt itthon
beszélni fogja nemcsak ő – a holta napjáig, de még a hatodik unokája is.
Talpra is állott minden valamire való ember.
– Tisztelt közgyűlés, – állott fel a tanácsház nagy termében Sebestyén
uram –
– Halljuk!
– Tisztelt közgyűlés, én azt gondolnám, ilyen jeles alkalmatosságra illő
és törvényes dolog, hogy a tanács és a közgyűlés a legrégibb kún
családok közül válaszszon.
– Helyes! – zúgták a Hajkók, Bakosok, Halászok, Vargák, Kissek és
Nagyok.
– Legyen az, a kit küldünk –
– Kettőt küldünk –
– Kettőt. Tehát legyenek azok tiszta, valóságos kunok, a kik még Kuthen
királyunkkal jöttek be, mert vannak ilyenek –
– Vannak – emelkedtek fel a Nagyok és Kissek és Vargák – vagyunk –
– A legelőkelőbbek, a kik a drága ruhát, fegyverzetet, lovat, költséget
a magunkéból kibirjuk, mert ez a tisztesség.
Erre sok ősi család szabó, varga és szíjgyártó ivadéka elhallgatott, de
annál inkább emelgette fejét és jártatta a híveken villogó szemeit
Hunyadi Gusztáv úr, ki többé hivatalt nem viselt, de bizván a biztos
jövőben, a takarékpénztár erős fedezete alatt megmaradt várakozó
magyarnak, ki mindenkor készséggel csatlakozott azokhoz, kik évenként
Lajos napjára gratulácziót küldtek ki a legnagyobb magyarnak.
Hunyadi úr, ha nem is épen kun családból, de bizonyosan felette régi
családból származott. Intett tehát ide is, oda is, hogy e tekintetben
itt vagyok én.
– Továbbá – folytatta beszédét Sebestyén bácsi – a kiket küldünk, azok
szálas, megtermett, igazi magyar arczú emberek legyenek, hogy ha a
király rájuk találna nézni, hát maradjon rajtuk a tekintete.
Ilyen már sok volt Nagy-Kakasdon.
Lett is mozgás a szép termetes deli kunfiak és apák között.
– Helyes! – kiáltották erre mindnyájan.
– Továbbá legyenek azok tiszta Kossuth magyarok, a kik soha nem ettek
német kenyeret, s a kik vérrel szolgálták a hazát.
– Helyes! – kiabáltak örvendezve sokan, kik ebbe az osztályba tartoztak.
– Továbbá legyenek, azt gondolom uraim: talpig becsületes emberek.
– Szót kérek, – döfött ujjával a polgármester felé Baranyai Albert úr
izgatottan és haragtól kipiruló orczával.
– Ez a Jóska bátyját ajánlja mindjárt, – súgtak egymáshoz a Hajkók és
Halászok nevetve.
– Azt, igen is József bátyámat ajánlom. Szeretném tudni, van-e nálánál
méltóbb erre a tisztességre? Ki ült tovább tömlöczöt? Ki volt hívebb
magyar –
– Ne beszéljünk arról itt Albert öcsém, – vágott szavába a legvénebb
Varga, – hagyjuk el azt a tömlöczöt. Szerencséje, hogy még most is ott
nem ül. A kutya ugat, de a pénz beszél. Félős, hogy talál valamely ezüst
vagy arany pénz valahol olyasmit is beszélni, a minek a hallatára majd
én fogom be a füleimet. A patika öcsémuram jól fog – jó lesz a mellett
maradni. Elfogadom a Sebestyén uram beszédét. Válaszszunk régi igazi
urat, becsületes embert, s ha mire szüksége volna, s maga
bugyellárisából talán tán nem birná: összerakjuk. Én általengedem erre a
jeles alkalmatosságra sárga paripa lovamat.
– Én fegyvert adok, – állott fel Mészáros Simon, – egyenesen azt a
kardot, a melyikkel Árbocz leszúrta László királyt.
– Ha szabad volna nekem is ajánlanom valamit, – hajlongott szerényen
Hunyadi úr.
– Halljuk! – zúgták a takarékisták. – Halljuk a méltóságos urat.
– Díszmagyar ruhámat – –
– Könyörgöm, ha felolvashatom az utasítást, – szólalt meg a városi
főjegyző.
– Halljuk az utasítást.
– Fehér selyem attila, arany paszománt zsinórral, megyszín nadrág –
buzavirág, kék mente – –
– Ha szegényebb ifjút találna érni a választás, – emelkedék föl Hunyadi
úr, – én szívesen megkészíttetem öltözetét.
– Egyiknek jó lesz a méltóságos úr, – kiálták bátran a hívek.
Csitt!
Fogta be sok felháborodott érzésű kun ember száját e rettenetes hatalom.
– _Csitt!_ – hangzott a polgármesteri széken, tanácsbeli székeken; –
_csitt!_ – zsongott e szép kis szó az ablakok mellett, hol a hatalmas
Hajkók ültek; – _csitt!_ – hangzott a folyosón, a tanácsház előtt,
mindenütt, mindenütt, a hol csak pénzszükségben élő emberek jártak és
féltek egymástól.
Hunyadi Gusztáv ekkor már igen hatalmas ember volt.
Palotákat épített; földeket vásárolt kölcsön pénzen az apósa kontójára –
addig az időig, míg az ő napja eljő. A tanácsnál övé volt az első szó; a
városban mindennek ő volt az elnöke, iskoláknak, egyháznak, dalárdáknak,
gazdasági egyletnek, s a mi kicsiny egylet vagy társaság csak
előállhatott.
A pénz, a pénz – és százszor, ezerszer is csak a pénz.
A polgármester háta mögött egy kis kopasz ember mosolygott és
tekintgetett szerte, oly erős nézéssel, mintha valamit beszélt volna s
akarta volna, hogy ezt az a két pad ember értse is meg, a melyik a
polgárság zömét képezte a közgyűlésen.
Ez a kis kopasz ember Hayermayer, a gazdag néhai adószedő főnök volt, a
ki ide házasodott, itt maradt és magyar nevet vett föl és a legdühösebb
48-as párthoz csatlakozott. Szidta Deák Ferenczet és pártját és
magasztalta Kossuthot, mert érezte, hogy ha egyszer sokáig tartott a
_keserű_, hát következnie kell az _édesnek_. Ő ugyan azelőtt is mindig
az édesből osztakozott, de mert abból akart részesedni most is:
lemondott hivatalról, penzióról, régi névről, morvaországi rokonságról –
és törekedett még nagyobb baloldali magyar lenni, mint maga a
legdühösebb – Deák ócsárló.
Igen hamar meg is nyerte az egész Nagy-Kakasd tiszteletét.
Főkép igen szép tőkepénzei voltak e tekintetben jó hatással a népre.
Hayermayer úr most Harczos Pál József volt – apósa egy igen derék vad
magyarnak, Ősz Ádámnak, ki mint Bach világbeli főbiztos, a
legkegyetlenebb módon üldözte a kunt. Kilöketett irodájából mindenkit, a
ki magyarul mert beszélni, holott a szép német nyelvet ő is csak
karmolászta.
Oh be szép volt kormány-ünnepnapokon az az Ősz Ádám csinos, kevély
mitrovszki süvegével; bőrös oldalkardjával; haragos fekete kun képével,
és tört döczögő német szavaival. Egy kis lovagkorbácskával járt mindig –
s Nagy-Kakasd százszor láthatta és látta is, mikor ez a dölyfös
Bach-huszár az iskolából kijövő, – s neki magyarul jó napot –
dicsértessék a Jézust kivánó gyermekekre jókat huzogatott, és
törvényszerűleg oltogatta beléjük a német főneveket és mellékneveket.
Most ez az Ősz Ádám is a legvéresebb szájú 48-as, s oly dühös, hogy még
béreseitől is határozott programmot követel – 48-czal.
Gazdag ember – és független. És független Magyarországot követel.
Imádja Nagy-Kakasd.
Harczos Pál József közelebb int egy polgárt.
– Vörös Károly, – tudja mit? követeljen szavazást, és válaszszák meg
egyik koronázási küldöttnek Ádámot. A Czifrában este nagy vacsora.
Szóljon, szóljon.
Zsongás-bongás, mozgás, zúgás.
– Legyen az egyik küldött Méltóságos Ősz Ádám úr – kiáltja ki a szót.
– Méltóságos Ősz Ádám úr –
– Halljuk!
Itt-ott rettenetes kaczagás.
– Kicsoda? – kiálták a Halász és Hajkó fiúk, a Sebestyének,
Szentpéteriek. Akkora zúgás, kaczagás, ordítozás támadt a közönségben,
hogy a polgármester gyűlés-felfüggesztéssel fenyegetődzött.
– No ha ez megtörténnék, – szólalt fel hosszas szótkérések s fölállások
után a volt képviselő Ugodi Sándor, keményen dörzsölve tüskés bajuszát –
ha az uraim megtörténnék, de talán csak nem fajult még el annyira a kun?
– Kövesse meg az úr magát, – rángatódzott Harczos-Hayermayer úr, – én
csak olyan kun vagyok, mint a tekintetes úr. A mi volt, az elmult – ne
bolygassuk, mert sok minden ki találna kerülni egyben is, másban is. Én
rég megtértem, hivatalomat elhagytam – pedig most hatvanegytől fogva
talán nem vállalhattam volna akár főispánságot? nem tettem, magyar
vagyok; csak olyan kun, mint az úr. A vőm meg Ősz Ádám egyenesen
levelezésben áll a legnagyobb magyarral. Most is ki akart hozzá
zarándokolni a tavaszon, de az őszre ki is megyünk. Azt gondolom azért,
hogy ha Hunyadi úr jó lesz banderistának, kun banderistának – pedig ki
merné azt állítani, hogy nem jó: hát az én vőm Ősz Ádám, a ki a
legkeményebb 48-as – szinte megülhet egy jó kun paripát. Ajánlom vőmet.
Igenis ajánlom.
– Ez mégis szemtelenség! – pattant fel székéről Mészáros Simon úr.
– Ez gyalázat! – kiáltott a vén Hajkó. – Hát egy jött-ment zsandárból,
adószedőből, nyúzóból, a legnagyobb pecsovicsból, németből, feladóból,
spiczliből…
Harczos úr, rendes szokása szerint, azalatt míg gyalázták: alázatos
szavakkal és igéretekkel kereste a híveket, és gyűjtötte a votumokat.
Hallott ő mindent, de a mi előtte állott, az a czél volt, hogy veje
koronázási banderista legyen.
– Szót kérek! – ugrott előrébb a hosszas börtönt szenvedett Baranyai
József, s szöktek előrébb testvérei: Albert, Ábris és Mihály teljes
szófegyverzetben.
– Kérdem a közgyűléstől, – kezdé Baranyai József úr tajtékzó ajkakkal, –
mi akar itt készülni? Meggyalázása a magyarnak, kigúnyolása kun
őseinknek?
– Szavazzunk! – kiáltottak a Harczos és Ősz urak párthívei.
– Szavazzunk! – követelték a Hunyadisták. Baranyai úr tombolt, üvöltött,
szidta a németeket, gyalázta a pintlis apró kutyás Bach-sereget, vágta a
Schwindlereket és Hayermayerokat, Rundokat, Randokat, Kucsekeket,
Vacsekeket – dicsérte magát és emlegette jutalmatlan martyromságát,
hivatkozott a dicső multra.
– Nem jó azt a sarkot bántani uram! – hangzott valahonnan egy szó, –
mert sok eltett rabolt pénz –
– Itt nem lehet tanácskozni, ez czudarság! – üvöltöttek a Baranyaiak, –
személyeskedés, irigység – menjünk, oszlassuk fel a gyűlést! – El, el! –
A becsületesebbek hallgattak, mosolyogtak és mormogtak egymás közt.
– Igaz, a Baranyaiak sok rabolt pénzt eltettek – meg is kapták a
magukét. Bűn büntetlen nem marad. Szíhatják a fogaikat, de szíhatják.
– Csúf dolog lesz, ha az a két Bach-huszár megy el kun-banderistának.
– Meglássa István bácsi, – szól a beszélő öreg ősz kun atyafihoz egy
szép deli barna kun ifjú, – mert úgy lesz. Engem nem választanak.
– Akkor Halász öcsém pörköljék is föl ezt a karaktertelen várost.
– Sok a pénz amott; Hunyadi, Harczos győzik pénzzel, – súgott oda a
hátuk mögött egy kun.