Hunyadi úr. Hamar belátta, hogy olyan nővel áll szemközt, a kitől
követelnie semmit sem lehet, ha mindent nem akar koczkáztatni.
Tartózkodott, annak még csak az árnyékától is, hogy köztük hevesebb
jelenetek találjanak kitörni. Jó távol helyezték el egymástól
lakosztályaikat. A cselédség ezt észre is vette és titkolódzva
suttogott, fecsegett, de a báró belső legénye előadása után abban
állapodott és nyugodott meg, hogy a grófok és bárók egytől-egyig mind
ilyen életet folytatnak. Náluk az a törvény; azt látják apjuknál,
anyjuknál, s az a szép.
A ki legkevésbé tudott belenyugodni e különösségbe, az Amely néni volt,
született László.
Ő sokszor tett egy-egy kétértelmű megjegyzést a házasfelek jelenlétében,
a mennyire ezt egy erényes özvegy helyzete megengedte – illő határok
között; de választ soha sem kapott. A báró rögtön valami tréfás
történetkét beszélt el utazásaiból, s úgy tett, mintha a kedélyes
czélzást észre se vette volna, a báróné meg hidegen fordította félre
sápadt, merev arczát.
Más ifjú boldog házasoknál ezek a csacsogások, csipdelődzések adják meg
az első évek édes örömét, soha el nem feledhető kedvességeit: itt e
fényes, fejedelmileg butorozott termekben oly hidegen sivár
egyhangúsággal folyt az élet.
A mit a jó Amely néni soha se hitt volna, hogy lehessen élő lény, a ki
egy bárói kastélyban rosszul érezze magát: most, – de csak szomorúbb,
egészen elkedvetlenedett óráiban – megvallotta otthon tükrének, kedves
virágainak, hogy ő sokkal boldogabb volt az ő egyszerű, nagycsizmás,
köhögős, pipás, örökké szelíden mosolygó Németh Józsefjével, mint ez a
Vilma a bárójával.
De hát mi ez?
Csak egy lépést közelített a titokhoz: s Vilma a legmogorvábban
utasította vissza.
– Amely néni, ha nincs egyéb dolga, mint ilyen ügyetlenségeket kérdezni,
akkor nagyon sajnálom.
– De ne sajnálj – tört ki a jó néni.
– Hát nevetem.
– És ne is nevess, – lábbadtak könyekbe a jó néni szürke szemei, – mert,
mert – én a te dolgodat Vilma – –
Vilma ilyenkor mindig fölkelt s ott hagyta nénjét.
Némethné, született László Amely, ilyenkor hetekre elvonult, mély,
keserű haragot tartott, és új végrendeleti vázlatokat jegyezgetett
búskomorságában.
Magához hivatta Gusztit.
– Guszti, hát mi ez? – kérdé kegyetlenül felvont szemöldökkel.
Guszti a legforróbb csókot lehelte Amely kezére, homlokára, sőt hervadt,
de újabb tavaszokat váró fakó ajkaira, és félig tréfásan, félig komolyan
mondta:
– Semmit se kérdezz édes jó Amelym, én nagyon, nagyon boldog vagyok.
– De – szólt enyhültebben, a szeretet és hódolat jelei által teljesen
kiengeszteltetve – mégis?
– Tehát mégis, és ha százszor mégis, legszebb és legjobb drága Amelym,
míg Vilma elégedett és boldog lesz: egyetlen szócskát sem szólhatok.
– Értsen benneteket, a ki akar, én nem értelek.
Igy végződtek a jó Amely néni töprengései.
Kínosabb, óh sokkal kínosabb volt a szegény anya helyzete.
Mely édes anya az, a ki mindennap azért ne sietne leányához, hogy ama
legédesebb titkot ő, ő az anya, az új asszony anyja tudja meg
legelőször, és hogy ő, a _nagyanya_ boruljon le a mindenható jó isten
előtt, kérve, hogy azt a szegény teremtést segítse meg?
Mely édes anya az, a ki bár még semmit se tud, mégis oly biztosan ne
örvendene, mintha már egy tündöklő szép angyal mosolygását látná? Már
fogja is a rózsás kezecskéit, nézi is a fényes, ragyogó szemeit,
csókolja is a piczi, piczi kis cseresznye ajkait, és rebegi is azt a
minden imádságok legszebbikét, melyre templommá változik a ház, és
mennyországgá a föld.
László Károlyné mindennap növekedő gonddal és szeretettel ment
leányához; még a legcsekélyebb széltől is óvta, s úgy vigyázott reá,
nehogy valami erősebb, nehezebb tárgyat emelni próbáljon. Látva a sok
szép csecsebecsét a díszes hálóteremben, társalgóban, vendégszobákban,
verandán, még a hosszú üveges csarnokban is; látva azt a szép rendet, a
mit ő Nagy-Kakasdon soha sem látott a legjobb gazdasszonyoknál sem;
látva a báró szobájában a sok könyvet, fényes vadászfegyvereket, és
főkép azt a sok sok ágú szarvasagancsot – mely, uram teremtőm, mekkora
derék egy állat lehetett! – elgondolta, hogy mily szép egy báró és
báróné élete.
A báró mily előzékeny, figyelmes, a világért nem venne addig egyetlen
ételből is, a míg Vilma egy kicsit bár ki nem vesz, holott az ő férje
épen mindig a legszebb darabokat emelte ki, úgy a sültekből, mint a
tésztásokból, és soha sem törődött azzal, hogy ő, a feleség, mit szól
arra, hogy a májat és zuzzát soha sem tudja megkapni; a báró hogy ügyel,
hogy este Vilma valahogy meg ne fázzék; ha a verandába ültek, hozza a
nagy kendőt; ha a kertbe mennek, hozza a nagy szalmakalapot; ha utaznak
valamerre, maga a báró viszi a skatulákat, mindent-mindent, a mire egy
nagyuri nőnek szüksége lehet és van is.
Bezzeg az ő férje ugyan sokat törődött is azzal, hogy hol éri a czug,
pedig ő épen igen hüléses fogú volt; Károlynak csak a pipájára volt
gondja, meg a dohányára, meg arra, hogy a pénz mindig az ő belső
zsebjében álljon. Fúhatott a szél, eshetett az eső, Károlynak csak nem
jutott azért eszébe, hogy itt van egy fiatal nő, megfázhatik,
megázhatik, meghülhet és meg is halhat. Károlynak isten tudná, hol járt
az esze.
Ilyenkor a jó asszony, mint minden ilyen mellőzött, szerencsétlen sorsú
asszony, egy hosszút sóhajtott, és ha tudott volna, hát sirt is volna.
Mert a tárgy megérdemelte.
Vilmáéknál, a báróéknál, a bárónál, a bárónénál, oh mi máskép van
minden.
Nem győzte eléggé áldani a sorsot, hogy a dolog ily igazán jól ütött ki.
Pedig ki hitte volna? Ez a leány hogy szerette azt a Márton Sándort,
hogy élt halt érte, hogy siratta száma nélkül való órákon, még akkor is,
mikor már a báróval el volt jegyezve – és ehol, most hogy meg van
nyugodva. De nem is lehet csodálni. És a jó asszony lábujjhegyen végig
döczögött az egymásba nyiló szép, tündöklő szobákon, itt-ott meg nem
állhatva, hogy egy-egy fényes asztalt jól meg ne törüljön, s egy-egy
széket a helyére ne igazítson.
Repesett a lelke örömében. S ugyan vajjon melyik anyáé nem repesne?
De ezek a szép idők igen hamar búra fordultak.
Vilma mind hallgatagabb lett, evett is, nem is; ott lehettek a drága
sültek, a gyermekkori kedves tésztái: csak feléjök se fordult.
Oh hogy búsult ilyenkor a jó anya, kinek egyszerű, becsületes esze nem
tudott furfangokon járni, ki csak azt tudta, a mit látott, és a ki
mindig teljes világ életében irtózott a gondolkozástól, mivel egyszer
régen, régen egy asszony, a ki elvesztette egyetlen gyermekét:
megtébolyodott volt a családjukban, és ő azt hitte, valahonnan, hogy a
második áldozat a családjukból alkalmasint ő lesz: oh hogy búsult most,
hogy Vilma sápad, hervad, öregszik, őszül és mégis csak egyetlen egy
szót is nem mond soha, hogy mije fáj, mi érhette, hol hült meg, mit
ehetett, ki igézhette meg.
Míg végre egy napon, mikor ilyesmire nem is gondolt, megtudta a
szörnyűséges valót, hogy igen anyám – én most is leány vagyok,
megesküdtem ugyan a férjemmel, de nekem mégis nincs férjem. És hogy ha
édes anyám szeret: hát hagyja el, és erről engem ne kérdezzen soha.
Uram, szentséges teremtőm! – csapta össze ekkor a szegény anya a kezeit,
– hát mi ez? Van ilyen dolog a világon? történhetett még ilyen valaha?
Elvonult és úgy sirt, hogy úgy még sohasem. Egyre sóhajtotta, kiabálta,
nyögte, majd sikoltotta:
– Oh jaj leányom! egyetlen gyermekem, megöltünk, porrá tettünk!
Meggyilkolt az apád, ehol van!
De ezt, természetes, hogy nem merte mondani senkinek.
Vége volt minden örömnek, boldogságnak. Úgy nézett ezután a fényes bárói
kastély minden ékességeire, mintha azok valamely koporsó czifraságai
lettek volna. És a ki soha, soha, csak egy rövid napig is nem tudott
utálni, gyűlölni, megvetni senkit: most egész felháborodással,
haragjának, megvetésének egész rettentő keserűségével nézett a
báró-vőre, a méltóságosra, a finom, előzékeny, figyelmes fiamuramra, és
szerette volna egy húsvágó bárddal azt a vékony keszeg fejét ketté
hasítani, a mért az ő egyetlen leányát ilyen szerencsétlenné tette.
De mit csináljon, mit kezdjen, mikor az a szerencsétlen leány egy szót
sem szól. Mit mondjon Károlynak? hogy mondja?
És isten, a ki mindig közel van szabadításával a benne bizókhoz: ime
ekkor hozta a követválasztást, a mely minden bánatnak, keserűségnek a
forrását mintha egy erős tenyérrel egyszerre lenyomta volna.
A mint hogy valójában le is nyomta.
A László és Hunyadi családban és még a jó Amely néni kisded családjában
is kezdtek kiszélesedni az orczák az örömtől, az egészen új dologtól.
Még követ sohasem volt sem a László, sem a Németh, sem a Lászlóné
családjából. Pedig a követ volt örökké az első ember a városban. Előtte
hajolt meg a szenátus, az egyház, az iskola, a nagy mesteremberség – és
a piacz. A követ, a követ – oh az nagy úr volt. És most Hunyadi Gusztáv
lesz a követ.
László Károly úr, a kevély, fukar, mindenkit lenéző nagy úr most
mindenkivel kezdett szóba állni; a vastag Zavaros pékkel, a ki
fő-főkortes volt; a téglaégető Fülöp Györgygyel, a kit egyszer a szabad,
gyalázatos szájáért elcsukatott; a vén Harkaival, a ki nevetve,
mosolyogva ment az utczán, mert érezte, hogy ehol megjött az ő világa,
és az soha többet nem fog változni, mert nem engedik azt az egek; a
kosárkötő pipás Mártonnal, a ki olyan büszke volt arra a felcser fiára,
a ki csak egy borbély az ő fődoktor méltóságos vejéhez képest; beszélt
mindenkivel, hízelgett mindenkinek, és krajczárokat hordott a templomba,
és megállt kijövet a tornáczban, hol a koldusok sorban állva várták a
kegyesebb istenfélőket, és számos krajczárokat elosztogatott, hogy az
öreg pap meg nem állhatta, hogy ott helytt mindjárt a koldusok előtt
gyönyörűen el ne áldja a jó sziveért.
Vilma is, a leendő követné, mintha letette volna egy kissé bánata,
boldogtalansága, fekete fátyolát.
Az a tisztelet, hódolat a legmagyarabb érzésű régi jó családok részéről
férje iránt: tagadhatlan hatással volt szivére.
Ugyanekkor megtudta, hogy Márton Sándor eljegyezte Bellát, és már
szeptember 14-én meg is lesz az eskövőjük.
Tehát ő hiába volt hű, hiába fogadta és tartotta meg, hogy örökké csak
Sándort fogja szeretni – és senki mást a világon!
Ime a hűtelen, mégis csak megmutatta, hogy rossz, csalárd szivű volt
mindig, hogy sohasem őt, hanem Bellát szerette!
– Szeresse, hát legyen vele boldog!
Ezzel azt gondolta a szegény, boldogtalan asszony, hogy eldobott
mindent, a mi eddig kötötte, gyötörte, az élethez, a jövőhöz, egy szebb,
boldogabb világhoz csatolva: hogy isten sem akarta, hogy valaha még
egymáséi legyenek!
Óh ki irhatná le egy hű, egy erős, egy daczos, egy kevély, egy
kétségbeesett, egy eszét vesztett nő őrjöngéseit? ki rajzolhatná le
azokat a kínos, rettenetes éjszakákat, mikor egy nő elvesztve mindent, a
miért tűrt, szenvedett, megalázta magát, egészen a szégyenig – tépi,
szaggatja keblét, haját, orczáit és nyögésével, zokogásával tölti be a
szótalan, szomorú éjjelt; hogy maga az isten is bánatba merül, elhagyja
a zavartalan örömök hajlékát, leszáll az égből, és oda megy egy
méltatlanul szenvedő, egy jobb sorsra méltó szegény asszony ablakába; és
sir, az a nagy, jóságos isten sir, hogy semmit sem tehet ott, a hol már
egy férfi kimondta a visszavonhatatlan szót, egy hű, egy nemes, egy igaz
férfi, a kinek kezei tisztábbak a mocsoktalan hónál.
Óh az a nagy, felséges isten milyen szomorú volt: milyen könyek
fénylettek a szemeiben! hogy a végetlen világosságra egyszerre oda
fordult a szegény asszony, térdre vetette magát és imádkozva susogta
halkan, harag és gyűlölet nélkül, óh édes, jó istenem, bocsáss meg,
tudom, hogy hibát követtem el, makacs voltam, magam dobtam el a
szerencsémet: meggyőzöm magamat! és nem keserítelek többé mindenható
Atyám!
Óh ki, óh ki tudna leirni egy ilyen éjjelt!
Vilma egy ilyen rettenetes éjszaka után megvigasztalódva kelt föl, mint
a beteg virág, melyet egy meleg, harmatos májusi hajnal egészen
meggyógyított. Fölemelte gyötrött, fáradt fejét és nézett sokáig oda,
arra a helyre, a hol – rebegé.
– Óh uram, ne büntess, mintha tégedet láttalak volna!
És mint a nagy betegségek után szokta tenni a lábbadozó, oda ment a
tükörhöz, a régi módon megfésülte őszülő haját, felöltözködött, elővette
imádságos könyvét, és kérte, hogy hozzák fel az ő reggelijét – mert
éhes.
Megváltozott!
Férje, a bukott ember, ott feküdt betegen a szobájában, senkitől sem
háborgatva és nem látogatva – mert a bukottakkal, mint a döglődő
kutyákkal nem szokás törődni.
Sohasem tette meg – átment a szűk folyosón a férje lakosztályába.
A néhány nap alatt éveket öregedett ember görcsös rángatódzások között
ott nyöszörgött az ágyon, a fal felé fordulva.
– Méltóságos úr – a nagyságos asszony – figyelmezteté a beteget az inas.
– Mit akar? – sziszegé a főorvos úr.
– Itt vagyok – szólt a feleség.
Hunyadi Gusztáv kifelé fordult, s ijedten rejtette arczát tenyerébe,
mert ősz bajusza még nem volt befestve, és vendégfogai még nem voltak
visszahelyeztetve.
– Ah! – sikoltott.
– Nagyon rosszul vagy? – kérdé őszinte részvéttel a feleség, megfogva
férje hideg kezeit.
Hunyadi úr mielőtt felelt volna, felhasználta a kedvező alkalmat, a míg
neje felé hajolt, hogy intsen az inasnak: tegye el a fogakat, a parókát,
a festéket, s mind azt, a mi e czikkek kiegészítő részét képezte.
Oly jól esett a beteg embernek, hogy ő nagysága elől szerencsésen
mindent eltakaríttatott. Most már csak az volt hátra, hogy felette
megszürkült és meggyérült kis eredeti haját is betakarhatná valahogy a
vánkossal.
Az által, hogy egy ügyes mozdulattal beljebb ásta fejét a vánkosokba,
azt hitte, hogy ezen a kényes műveleten is eredménynyel átesett.
Átestél valóban dr. Schwindler Hunyadi Gusztáv bukott képviselő úr. Óh
mosolyogj, mosolyogj, mintha a szádban volnának a hegyes fehér fogaid;
forgasd a ránczos héjú, törött fényű zavaros szemeidet, hazudd el, hogy
csak egy törmelék rom vagy és hidd el, hogy a gazemberek virágzási kora
soha sem végződik be.
Nem, mert igazán, hogy nem végződik be soha.
A szegény fiatal asszony, kinek majd kilencz éves házassági szövetség
alatt ez volt első gyönyörteljes látogatása férjénél, fagyos borzongást
érzett tagjaiban s alig birt erőt venni magán, hogy el ne szökjék s mély
undorral ott ne hagyja e hitvány férget.
Nem hagyhatta ott. Ő most remegő szép hosszúkás fehér ujját arra az
eddig ösmeretlen könyv első betűjére tette, mely a boldog házasok arany
szegélyű bibliája.
Ő is boldog akart lenni s egy hideg köny hullott ki sötét szeméből.
Hunyadi úr e könyet nagyon okosan a maga javára írta s zárt ajkaival
nevetett, hogy egy kis betegséggel hogy megkönyeztette ezt az érzéketlen
kevély asszonyt.
– Oh kérem, – nyöszörgött Hunyadi úr ábrándos, ég felé emelt
tekintettel, – akár mekkora bajom lett volna – e részvét, e becses, e
soha meg nem hálálható – dadogott – és a nélkül, hogy akarta volna,
remegtek a bezárt ajkai.
– Melyik doktort hivassam? – kérdé Vilma báróné.
– Ha akarnád – talán Márton Sándor urat. – –
Gyöngédség akart-e lenni az óhajtás, vagy a gyanúnak, féltékenységnek
legélesebb kifejezése: a méltóságos asszony most nem kereste, hanem
azonnal meghagyta az inasnak, hogy menjen dr. Márton Sándor úrért.
Néhány perczig maradt még ott gyötrelmes helyzetében a feleség s
távozott.
Az első betűn átment.
Kemény, makacs szívvel parancsolta magának, hogy boldog legyen, vagy
legalább ne vegye észre soha senki, hogy bent, e díszes kastélyban mily
kétségbeejtő élet foly.
Nem, nem fog többet szomorkodni soha. Meg fogja látni a világ, hogy a
kevély László Vilmán nincs miért sajnálkozni, mert ő igazán szerencsés
és boldog asszony, a milyen csak egy nagyúri dáma lehet.
Nem telt belé egy kis óra, s László Károlyné és Némethné, született
László Amely, sőt László Károly úr is megtudta a nagyon-nagyon
örvendetes változást.
Az anya, a jó László Károlyné szeretettel ölelte át meghervadt, de most
mosolygó arczú leányát, s azokkal a nagy-nagy anyai könyekkel, melyek a
világon mindennél jobban kifejezik az örömöt, a reményt, a boldogságot,
susogta:
– Úgy-úgy, édes jó gyermekem, mert majd meglátod, így áld meg benneteket
az isten.
– Ah ez szép, – rohant be egy csomó rizsporral, festékkel, vendéghajjal
és magyar zsinórral Amely néni, – nekem semmit se szóltok.
S olyan ölelést, szorongatást, csókolódzást vitt véghez e boldog
nagynéni, hogy ez a legnagyobb boldogságot is csak emelhette volna.
Suttogott, locsogott, fecsegett, bizalmaskodott, oktatásokat adott, igen
jó – bár ő soha sem használhatta – gyakorlati utasításokat – s rögtön
azon volt, hogy most már az egész házat máskép kellene rendezni. Erőnek
erejével bevitte a bárónét (mert sokszor mégis csak így hivták) egy kis
oldalszobába, ott magukra zárta az ajtót s forró csókok után egy könyvet
mutatott, melyet, mint mondá, rég megvett már – és keresztül tanult
Vilma kedveért.
– Te édes Vilma, – kezdé egész elpirulással, – ezt most már reggelenkint
olvasgatnod kell. Németül van, de ha nem értenéd jól, én megmagyarázom.
Lásd csak: «Kinder-Diätetik, oder naturgemässe Pflege des Kindes in dem
ersten Lebensjahre, von Alois Bednar – Wien, 1857.»
– Ah édes néni, – szólt nem egészen haraggal most a doktorné, de mégis
nevetve, – maguk igazán egy bolondot akarnának belőlem csinálni.
Kinyitotta a bezárt ajtót s nehány vidám szökéssel a verandán termett.
Ebédre megérkezett László Károly úr is. És pedig valami szokatlan
gyöngédséggel, és rideg kövér arczáról is leolvasható családi örömmel s
ő csak annyit tudott, hogy a házas felek között igen szép viszony
fejlődött ki.
Gusztáv is megjelent az asztalnál, kisimítva, festve, göndörítve,
fekete, fényes fürtökkel, fehér fogakkal, s mélyen alázatos hódoló
tekintettel. Neje mellett ült, s minden fogás étel között számtalanszor
megcsókolta az eddig mindig elvont, de most oda engedett szép fehér
vékony kezeket.
Az anya édesen nézte, az apa is figyelmesen nézte, és Amely néni hosszú
kezeivel tapsolt, tapsolt, hogy hullottak a nagy fényes gyöngyöző
könyei.
VIII. (Mindenik a maga útján.)
Veszeli Jóska, a szegény lótófutó titkár, ki a bús napokban mindig a
magyarokkal vigasztalta magát, hogy megállj német, mert fordul még a
koczka s egy kis vaczok nekem is kerül, épen már azon a ponton volt,
hogy bekerül a tanácshoz aljegyzőnek, vagy levéltárnoknak, s nem bánja,
hát családot alapít: ehol megint várhat. A főúr megbukott.
Quid tunc?
A szegény emberrel ki törődnék! Híven szolgált… hát miért szolgált? nem
lopott… és ugyan miért nem lopott? hány előkelő ember lop, csal,
gyalázatoskodik, s ha szerencsésen cselekedte: még meg is süvegeli érte
a világ.
Veszeli Jóska Hunyadi úrtól egy késő estve ilyenforma levelet kapott:
Reménylem nem tartozunk egymásnak. Ön a közelebbi napokban igen
hasznavehetlen embernek bizonyult. Bukásom nagy részét az ön
ügyetlenségének tulajdonítom. Sehol sem védett, csak hallgatott, holott
qui tacet, consentire videtur. Éveken keresztül mellettem élt: a mit
szerzett – éljen vele. A takarékpénztárnál a szolgai és minden állomás
be van már töltve. Épen semmit sem tehetek önért. De egy tanácsot mégis:
ha kiált, nagyobbat kiáltson; ha ugrik, nagyobbat ugorjék. Éljen jól
stb, stb. dr. Hunyadi.
És mit csinált erre a szegény bolond Veszeli Jóska?
Te barátom, vagy igen tisztelt uram – ön sohasem volt szegény ember, nem
áldozta fel édes jó reménység fejében éveit, talán egész épebb
férfikorát egy tisztelt, nagyrabecsült egyéniség, méltóság feltétlen
szolgálatára; nem tudja mi az: ragaszkodni valakihez és bízni benne,
mint a gyermek apjában – és egyszerre érezni, hogy mikor már épen itt a
fizetés, édes megjutalmaztatás ideje: akkor kilöketünk, pofon csapatunk
és odább kergettetünk és megnyittatik számunkra az út föl is, alá is.
Nem tudja mi az: így lenni, mint az ujjam!
Nem tudja mi az: annyiba vétetni, mint a lyukas rosta vagy a törött
korsó.
Én láttam, mit csinált erre Veszeli Jóska. Kiment a temetőbe – és haza
jött; elment a templomba – és haza jött; elment a korcsmába és onnan is
hazakerült; kiment a piaczra és ott se találta meg, a mit keresett;
kiment az országútra, ama fűzfákig, a hol egyszer ezelőtt mintegy
kilencz esztendővel leugrott a postaszekérről, a bizonyos kenyér elől –
és megindult, hogy ha van isten: hát akkor az igaz, egyenes, becsületes
embert nem hagyja el. Neki számadása van! Hohó, számadása!
Bemerült abba a nagy, mélységes ködbe – melynek sötétsége, gomolygása –
épen a legjobb sátor.
Egy Veszeli Józseffel Nagy-Kakasdon kevesebb – hát mi az?
Harkai bácsi!
Ah, Harkai bácsiéknál nagyon jól állunk.
Nem kapott hivatalt, úgy-e, hogy nem kapott?
De egy hetven esztendős ember ugyan hogy is gondolhatná, hogy erőteljes,
kemény könyökű, nagy étvágyú fiatal emberek meghátráljanak egy vén ember
előtt?
De még jó, hogy nem kapott. Most hogy győzné a temérdek munkát? Mert az
a szokás, hogy a fiatalabbak járjanak, keljenek, gyűlésezzenek,
korcsmában, kávéházakban, sétányokon, hangversenyeken, bálokban,
választásokon megjelenjenek, s a felhalmozódott munkát az öregek
végezzék.
Oh mennyi most a munka, igazán temérdek.
A polgármester megszidná, a főispán felfüggesztené: és egy tisztes öreg
ember nem tudja már elbirni a szégyent. És Harkai úr egy kicsit büszke
ember is hozzá. Erre oktatták Seneca, Virgil, Horac, Cicero és Phædrus.
Ilyen társaságban – ah nem lehet önérzet nélkül az ember.
Csöndesen rálép, csak úgy halkan, lábujjhegyen a régi ösvényre és kis
kölcsönöket eszközöl, kis üzleteket köt, a régi ösmerősökkel és a
hozzájuk szerzett újakkal – addig, míg Ő – egyszer igazán megérkezik és
minden hű embernek elégtételt szerez.
Azonban ezt most már inkább csak mellékesen űzi, hogy ő is betöltse
hivatását itt a földön, mert dr. Márton Sándor és Harkai Bella
szeptember 14-ike óta csakugyan férj és feleség.
De hát ez oly röviden ment? a lapok nem is hozták?
Nem ment az ifjú pár fürdőre vagy falura, vagy legalább Pestre vagy
Bécsbe? A lapok nem is hozták?
Nem lehetett.
Márton urat most csakugyan megválasztották kórházi főorvosnak s ő
betegeit előbbre helyezte minden nászünnepélynél.
Márton Sándor nagyon prózai emberré lett, különben hogy ilyen lesz: már
akkor elárulta, mikor első mátkájának a szép diplomájával tudott és
akart csak kedveskedni.
– Mi? hát az öregek mind együtt laknak? – állítja meg Mari nénit a
Hajagos asztalosné épen a szabóköz sarkán, a hogy az ember a Vidák
Jánosék házánál befelé fordulna. – Hány font húst visz? szép kis hús,
tarja. Velőt is, velőt is?
Még az kellene. A vén ténsúrék csak vacsorára állítanak be minden
istenadta estve. Másfél font. Fél ezzel a velővel levesnek, egy font
pecsenyének. De vihetnék most lelkem Vidákné négy, de öt fontot is, ha a
drága gazdag leányt, a László Károly egyetlen szép gazdag leányát a
doktor apja miatt el nem szalajtjuk.
– És ugyan úgy szalajtották volna el? Mennyi volt ott az alma, körtve,
szilva csak most is a nagy kertben. Hiszen csak a sok jó gyümölcs
megérdemelte volna, hogy ki ne ereszszék a kezükből a szerencsét.
– De lelkem Vidákné, szegény leányt venni el olyan drága embernek, mint
a doktor? De olyan bolond, hogy a felesége kedvéért, azért a kis
heptikás kahicsáló, fonnyadt asszonyért még az udvart is kiseperné
talán. Hogy csókolja, hogy eszi a kezeit, hogy lesi a kedvét, hogy
hordaná a tenyerén, pedig semmit az ég alatt nem hozott a házhoz, mint
egy varró masinát. Még az árigtumját is mind a doktor vette,
csináltatta.
– De jólelkű az asszony?
– Fösvény, czudar egy fösvény teremtés, még a kőből is zsírt olvasztana.
Ha nem én neveltem volna fel a doktort: ma ott hagynám őket! Gyűszűvel
mérné tán a lisztet – olyan asszony. Látszik, milyen kamarához volt
szokva. Bezzeg élnénk most Vidákné lelkem, ha betehettük volna lábunkat
a nagy László portára. Ott a sok bárány, a sok malacz, a tenger
majorság; milyen lovak, tehenek – tarka tehenek. Hallottam a szamaras
Örzsitől, hogy hatvan-hetven itczét is fejnek egy nap.
– Hát a doktoréknál?
– Nálunk? hacsak azt a két kapubálványt meg nem fejjük. Itt, Vidákné
lelkem, mindent úgy veszünk, krajczárokon. S mégis nem fogy a csodám,
hogy szereti a szegény, ártatlan, lecsalt doktor azt a kis szöszke
asszonyt. Hanem megyek – a vén pipás ott pipál az ajtóban – –
Méltóságos Hunyadi úr is pipált, de a legdrágább dohányokból.
Hunyadi úr napja most jött csak fel.
Most kezdődött csak számára az igazi élet.