Nem lenne-e jobb, ha az ember egészen őszinte lenne mindig? Nem lett
volna helyes és szükséges, hogy Vilma akkor, mikor Hunyadi úrnak saját
szájából hallotta meg a valót, a rettentő alávaló ámítást, a
legközelebbi állomáson kiszáll, hazajő és elmondja apjának, anyjának,
hogy megcsalták, és én is kegyetlenül megbünhődtem hibámért, de
szabaduljunk e szégyentől, még lehet; szakítsuk szét a gyalázatos háló
minden szálát, valljunk be egymásnak mindent az utolsó sértésig,
félreértésig, s talán isten mindent megbocsát, és mindent visszaad?
Nem, nem! Ha már megindultunk, csak menjünk.
Kedves a haragvó szívnek a nyomor; édes a megsértett hűségnek a
gyűlölet; vígasztaló az az örvény, mely szégyent, megaláztatást egy
percz alatt eltakar, (ha el tudna takarni); fölemelő az a büszke
öntudatra: jól cselekedtem, mert másként nem tehettem. Az isten, a ki
odafent van, jól tudja azt!
Vilma érezte atyja éles fojtó tekintetét – és fölvetette szemeit.
Egy szempillantásban találkozott a két megtört lélek heve, búja, esdeklő
kérése: leányom szerencsétlenné tettelek – bocsáss meg. Apám, boszút
állottam erőszakoskodásodon: bocsáss meg!
Nem, az a szív, a mely elfogadta, már sokkal daczosabb, semhogy attól az
égető, porrá tevő örvénytől csak egy vékony hajszálnyira is eltérjen.
Mit akart az apa?
Mint régen: oda rohanni leányához, s nehány durva, féktelen szóval
kidobni égő szívéből, a mi fáj. Mit komorkodol? hol az eszed? mit
akarsz? szólj? mit gyötresz örökös hallgatásoddal? Mi van a szíveden,
mondd el? Lássam, ha vádolsz, mivel vádolsz? De legyen egyszer már vége
e borzasztó makacskodásoknak. Tűrj, mást is ér csalódás. Vedd a dolgot,
úgy a hogy van, én is úgy veszem, és ha élni akarsz: örvendj. Eleget
adott a szerencséből – adj hálát istennek. Én is megadtam magamat, és
mától fogva örvendeni akarok. Részt akarok venni ezekben az új
örömökben. Ha szabadság van: illessen engemet is; ha megfordult a világ:
fordulok én is. A nap mekkora hozzám képest, és még se szégyenli magát,
hogy majd alattam, majd felettem van. Mindenkinek forogni kell, a míg
él. Már bizony leányom akármi történt, s akárhogy történt: forogj,
fordulj, ha élni akarsz.
László úr azt gondolta: elmondja ezeket élő szóval is.
Nem mondta el.
Miért nem?
Ki akadályozta meg? Felesége, leánya, oda lent a zúgó tömeg, mely egyre
ordította: éljen Hajkó András a főbiró; Sebestyén Mihály az árvák atyja;
Hunyadi – a követ –!
László Károly úr, miután mindent megpróbált, hogy szavakba szedje
legfontosabb gondolatait – és nem tudta, még egyszer-kétszer, mint egy
narancsot, vagy tekercs fügét – oda dobta az asszonyokhoz:
– Guszti bizony követ lesz – hm! – s távozott.
Vilma – halk mormogással fogadta apja köszöntését, de egy fél
tekintettel se nézett utána.
– Leányom, – szólt nehány percznyi hallgatás után az édes anyja, –
nagyon hidegen bánsz az apáddal.
– Én, anyám? – mélyedt égő szemeivel a leány anyjára, – én nem bánok
vele sehogy.
– Vilma!
– Mit akar édes anyám?
– Apád nagyon szeretett.
– Oh tudom!
S kínos mosoly vergődött a még mindig szép fiatal nő ajkain.
– Leánykorodban nem úgy bántál vele.
– Én most is leány vagyok.
Az anya megdöbbent e különös szóra.
– Hogy volnál?
– Igen anyám.
– De férjed?
– Nekem nincs – –
És hullani kezdtek az ifjú nő könnyei.
– Hát nem esküdtél meg előttünk?
– Meg. Hagyja el édes anyám, ha szeret: erről ne kérdezzen soha.
Vilma fölkelt, magára hagyta anyját, s mintha valamit keresne szobáiban:
sokáig, sokáig elzárkózott.
Zörgés, lábdobogás, erős emberhang hallatszott.
Hunyadi Gusztáv úr jött haza daliás magyar ruhában, mint egy ősi Árpád
vezér – nehány főfő barátjával.
Nyájasan üdvözölte anyósát, mint olyan ember, a ki csak egyetlen egyet
ismer: a tiszta tökéletes boldogságot.
VI. (Az előbbi rész folytatása, vagyis: megválasztják a követet és
nagyszerű fáklyás zenét adnak.)
Láttál-e már, édes olvasóm, olyan szennyes, elrongyollott, piszkos
írást, melynek első két lapján körülményesen ki van fejtve prókátorosan,
pontokra szedve valamely legyűrni szándékolt embernek, teszem azt egy
szerencsétlen papnak – most azonban egy előkelő férfiúnak élete – egy
igen okosan kitalált czím alatt? teszem azt _Obscura camera_ alatt? A
két első lap adja a _curriculum vitae_-t; a következő megszámozott lapok
tartalmazzák szép rendben a feladást, elcsapást, bebörtönözést ohajtó,
sürgető, sőt ezt fenyegetések mellett is követelő tisztelt egyének, urak
és úrhölgyek, polgárok és polgárnők, szántóvetők és szántóvetőnők
névsorát.
Nem láttál?
Istenem uram, reszket a kezem és alig tudom megállani, hogy egy ilyen
ocsmány obscura camerát elő ne vegyek, a mit czudar papok és még
czudarabb professzorok gyártottak álnevek alatt egy nyomorult pap ellen,
egy nagy eklézsia nevében – a szentséges isten dicsőségére. Ah reszket a
kezem, és a fejem szédül.
Ha valaki, a kit szinte üldöztek éveken keresztül a legkiszámítottabb
gonoszsággal, ártatlanul, papok és czudar, kősót áruló professzorok
üldöztek, megbélyegeztek, meggyomroltak bibliai mondásokat énekelve,
méltóságos és tekintetes urak, és t. cz. polgárok, kegyetlen olthatatlan
haraggal, a szentek örömére, mint Arbucz, a derék Arbucz atya; ha
valakit törtek már kerékbe ilyen új módi keresztyén evangeliummal, és
mikor már a nagy lába ujját leszedték, a térde kalácsát szétroncsolták,
nehány oldalbordáját beljebb szorították – egy kis időre kieresztették
pihenni, mint a szárazmalmot húzó vak lovat; és az ilyen elgémberedett
szív szeretne bele tekinteni egy másik obscurába, a melyben nem róla van
szó, hanem a Vasról, vagy a Lénártról, vagy a Domokosról, vagy a Gerőről
vagy a Kősófalvi Béláról: hát kérem nézzen bele ebbe a kis, húshozató
tisztaságú papiros könyvecskébe, a melyet a Baranyai testvérek hordoznak
házról-házra dr. Hunyadi Schwindler Gusztáv Bach huszár dicsőségére és
olvassa el az életrajzot és olvassa el a nagykakasdi intelligenczia és
polgárság névsorát.
– Ah istenem! – kiáltasz fel – hiszen ezek itt mind a Hunyadi úr régi jó
barátai! Borzasztó! – hát van ilyen nép valahol? Lehetetlen!
– Jó napot! lelkem drága tekintetes professzor úr! – visítja inkább,
mint mondja Baranyai Mihály úr két bizalmi férfiú komoly társaságában,
ugyan azzal a széles, egészséges arczczal, villogó szemekkel és
barátságos mosolylyal, melylyel és melyekkel a keresztelőn vendégeivel
beszélt. – A professzor úr senkinek sem adós?
– Nem.
– Mindig független magyar ember volt?
– Az.
– Nem volt kénytelen az istenverte Bachját szolgálni, mint én is valami
kevés ideig (vagy tíz esztendőcskéig).
– Nem.
– A professzor úr esmeri József bátyámat az igazi gyémánt lelkű és arany
szívű hazafit, a ki a hazájáért akasztófa alatt is állott és a ki tíz
évig vagy még tovább ült a német tömlöczökben.
– Esmerem.
– Lelkem aranyos professzor uram, valami szép bárányokat hajtatok a szép
füves udvarába a Károlykának.
– Köszönöm, biz itt elférnek. Tehát? De tessék menjünk be.
– Hát azt se bánom, bemenjünk. No itt ám a sok könyv. Tyüh! mennyi
könyv! a ki ennek a sok könyvnek a czímét tudja, már tudós ember. Úgy-e
nem is kell több, csak a czíme? Persze, persze – nevetett Mihály úr –
nekem még a sok haszontalan czíme se kellene. Tudósoknak való, mint a
lelkem jó professzor úr. Jaj professzor úr czudar dolog akar készülni.
– Ugyan?
– Nem tudja? Olvassa ezt a lapot.
Mihály úr addig lábujjhegyen beszökdécselt a szomszéd szobába.
Ott egy ferde fogú, vénes asszonyság fényesítgette nagy
szorgalmatossággal a szemöldeit egy tükör előtt, úgy 10 és 11 óra
között, s készült, hogy a kis tégelyek titkaihoz is nyúljon.
– Ah! – sikoltott a professzorné és futott odább az egész tükörrel és
hozzátartozóival. – Olyan nagy fluxusom van – hangzott a védelmi szó.
Mihály úr, mintha mi se történt volna, illedelmesen visszahúzódott és
várta a hatást, a mit a jól szerkesztett Obscura Camera teendett.
– Csúf dolog, – mosolygott vidáman a professzor úr. – Igazán meg van
írva. Ki írta?
– Hörcsögbajusz a sógorával.
– A ki a másik Camerát.
– Az az. Pappá teszszük érte a vén pap helyett. József bátyám megigérte
neki. De úgy-e talál?
– Nagyszerűen.
– A Jóska doktor is velünk van. Ő fogja megtámadni. Rettentőn támad az
egész rokonságával. Temérdeken leszünk. Ide tessék írni a kedves nevét,
ide mindjárt a méltóságos Borona János neve alá.
– De ezek borzasztó bűnök, – taglalgatá a professzor úr.
– Oh csak az apraja. A fogasával csak ott állunk elő, a helyszínén. A
két Borsai leány, a Talléros csizmadia felesége, az elsikkasztott
előfizetési pénzek, a bálpénzek, a mikkel soha se számolt, a titkos
spiczliskedések, a miknek következtében annyian megülték a tömlöczöt –
napfényre fognak kerülni; mikor Vashámory a felesége ágya alatt kapta és
korbácscsal kergette egész a Harnócz csizmadia istállójáig – ezek mind
gyönyörű pontok. Köszönöm, köszönöm, drága professzor úr.
– Kihagyott a takarékpénztári igazgató választmányból, – mormogá a
professzor úr, – érezze, kit bántott.
– Ebből a városból pusztulnia kell neki. Egy jöttment galicziáner legyen
a mi követünk; az vezessen bennünket az orrunknál fogva; ő hozzon nekünk
törvényeket, a kinek az apja valahol gyufát árult, szappant és szalagot?
Nem is báró, kutyának való! – az apósát is megcsalta. Nyakig van
adóssággal, Bécsben tartozik, Berlinben tartozik, nagy bankoknak
tartozik. Csaló, hazug, szédítő. Lehúzzuk – én, én húzom le a pofája
bőrit. Még hozzám is elszemtelenkedett, bekönyörögte magát a házamba
komának. Puh! de megállj!
Miután a bizalmi férfiak egy pár pohár professzori szilvóriumot
felhajtottak volna: eltávoztak, hogy mindezeket másutt másképen hol
borsosabban, hol paprikásabban tálalják fel.
Szaporodtak is örvendetesen az aláírók. Élők, holtak, idegenek beirattak
egyaránt. Inasok és napszámosok úgy helyet foglaltak e művecskében, mint
a város legérdemesebb, hivatalból kiesett urai, avagy hivatalba vágyó
urai.
Nagy, kellemes mozgás verte fel a várost. Minden vendéglőben,
korcsmában, kávéházban muzsika szólt és a választók tanácskoztak; a
vörösek a martyr mellett, a zöldek a _nép embere:_ Hunyadi Gusztáv
mellett.
A Hajkók, Ugodiak, Huszárok, Mocsyak, e nagy magyarok, e lelkes
Kossuthisták mind a Hunyadi oldalra tódultak; a Halászok, Stuckmandlik,
Hayermayerok, Mészárosok, Bakosok, Szathmáriak, Nagyok, e nagy németek,
bachisták a Baranyai József részére gyűjtötték a híveket.
Hát Harkai bácsi hol volt?
Ő a Hunyadi öcsém részén volt, mert betették a listába régi szenátornak.
És a sok szép tiltott levél az emigránsoktól, a Kossuth kebli
barátjaitól nem zúdult fel, mikor látta, hogy Harkai bácsi olyat pártol,
a ki – –
Az emberek néha olyanok, mint az egerek, nem a szekrényt nézik: csak a
finom kis sültecskét és maradék tésztácskát. Van annyi józan eszük.
Oh Harkai bácsi most olyan víg, de olyan víg.
Meglátogatta Hunyadi úr és tovább egy félóránál időzött a házukban.
Mit akart? mit beszélt?
A fényes magyar díszruhájában, a melynél magyarabbat Battyhányi gróf se
viselhetett, meghajtotta magát Harkai néni előtt és mintha egy nagyúri
dámával állana szemközt, lehajolt majd a földig és kezet csókolt.
Bellának pedig gratulált, mint a ki a legderekabb ifjú doktorok
egyikének, az ő igen tisztelt barátja, dr. Márton Sándor úrnak a
jegyese.
Bella, a szép Bella, a szép telt, piros egészséges arczú, tündöklő kék
szemű, szegény és már nem olyan fiatal, de annál boldogabb árva leány
vidáman fogadta el a felé nyújtott kezet, mert szíve csordultig volt az
örömmel – eszébe se jutott, hogy az a síma keztyűs kéz, a mit kezébe
vesz – a leggonoszabb emberek egyikének a keze.
– Tehát szabad gratulálnom?
– Köszönöm, igen.
Volt a nyugodt boldog válasz.
– Én pedig – fordult a hosszú fehér szakállú mosolygó öreg Harkai felé –
elhoztam a régi szenátorságot. A párt felvette bátyám nevét a listába,
én lelkemből akarom; ellenmondás nincs és nem is volt, a hűségnek meg
kell jutalmaztatnia – azt hiszem –
És nézte éles szemeivel azt az örömet, mely a két öregnek, s a szép
Bellának szemeiben lobogó lánggal ragyogott.
– Semmi köszönet édes bátyám, kedves néném, szép kis hugom – én
legnagyobb örömömet mindig abban találtam, ha ott lehetett szerencsém
megmutatni, hogy ki vagyok – a hol félre ismertek.
– Mi soha! – borult a végetlenül boldoggá tett öreg, sovány, erőtlen
ember hetven esztendőjének nyomorával, nélkülözéseivel, súlyával a deli
magyar ruhás Hunyadi vállaira – oh mi –
– Igen – törülgeté Harkai néni forró, patakzó könyjeit – mi tudtuk –
– Hogy a drága öcsém uram, a méltóságos – –
– Csak öcsém – ezzel ajándékozzon meg. Úgy bátyám uram –
– Mindig nemes szívű ember volt.
– Talán fogok is maradni.
S erre jó kedvvel nevetett Hunyadi úr.
– Mivel, oh mivel kináljuk meg. Kapkodott ide is, oda is a felollózott
vásznak és kelmék között Harkai néni.
Bella mélyen elpirult, mert tudta, hogy igen bajos volna csak egy pár
szép almával is előállani.
– Semmivel édes jó néni, csak azzal, hogy győződjenek meg, hogy én
sorsuk iránt mindig a legmelegebben érdeklődtem és ezt sokszor… Csöndes
halk kopogtatás szakította félbe a Hunyadi úr szivélyes ömlengéseit.
A kis kopasz fejű, ősz bajszú és szakállú Márton úr lépett be, kezében
egy széles, sötétszürke kalappal, melyet ezelőtt csak pár héttel is az
ifjabb Márton úr dús, tömött hajú fején látott Nagy-Kakasd.
A divatos elejű sötétzöld kabát, mélyen levágott szalon mellény és jól
felgyűrt koczkás nadrág, sőt a kissé elnyűtt laktopán is arra vallott,
hogy hála a teremtőnek vannak még helylyel-közzel becsületes jó fiúk,
kik örömüket találják abban, ha atyjuk szépen öltözködik.
A divat ugyan most már kezdett erősen magyar lenni és a föllelkesült nép
kezdte az ilyen német ruhás emberkéket jól megdobálni: de Márton úr mit
sem félhetett, mert ő a doktor úr apja. Volt azonban e derék öreg úron
is egy szép magyar darab, széles ezüst rojtú fekete nyakkendő, a Bella
ajándéka.
S mint mindenki a hogy érzi, melyik darab ruha rajta a legelőnyösebb, s
azt állítja előtérbe: Márton úr is ezzel a fényes nyakkendővel hajtotta
meg magát a mentés attilás, sarkantyús fődoktor úr előtt.
Hunyadi úr felugrott, megmarkolta az öreg ember kezeit, s kifejezte,
hogy ennek a találkozásnak oh mily tiszta szívből örül.
– Fogadja kedves Márton bácsi szerencsekivánataimat, épen most tudám meg
a legbiztosabb forrásból az örvendetes eljegyeztetést – tehát elfogadja?
– Elfogadom Méltóságos úr.
– Ennek nagyon fog örvendeni nőm. Reménylem most már a régi baráti
viszony visszaáll köztük Bella hugom.
– Oh én sohase haragudtam, – válaszolt élénk pirral Bella.
– Vilma is, nem mult el egy nap, hogy ne emlegette volna szeretett,
legkedvesebb barátnéját. Ezerszer kifejezte előttem, mennyire
szerencsétlennek érzi magát, hogy boldogságában épen az nem vesz részt,
a kihez legédesebb napjai emlékei vannak kötve. Most már ez az akadály
is el van háritva. Nagyon nagyon boldog vagyok, hogy a szép és biztos
hírt én vihetem meg. Hát azt szabad-e tudnom, hogy az esküvő mikor lesz?
– Azt… és vidám mosolylyal nézett Harkai úr nejére.
– Természetesen – hajlott az öreg Márton úr is leendő nászasszonya felé.
Régen tehették fel azt a kérdést, a melyre Harkai néni olyan boldogan
felelt volna meg, mint erre.
– Szeptember 14-dikén. Mi is akkor esküdtünk.
– Akkorra Harkai bátyám már rég városi szenátor lesz.
– Hogy? – kérdé Márton úr.
– A jó fődoktor úr belehelyezett a jelöltek sorába. Igen, azt mindig
tudtam, hogy a sors ezt megadja nekem. Visszaülök még egyszer régi
asztalomhoz; még egyszer referálhatom az árvaügyeket; mennyi kérdést
fogok tisztázni. Meg fogja látni a város, hogy még nem öregedtem meg,
hogy birom a munkát. Ah, ah! – –
S a vén, aszott, sovány, ősz ember félre fordult, hogy örömkönyjeit
letörülhesse.
E nagy és általános öröm közepette, melyben boldog mosolyok és forró
csókok váltattak nők és férfiak között, Harkai, Harkainé, Márton úr és
Bella között, Hunyadi úr elérkezettnek látta a legalkalmasabb időpontot,
mikor díszmentéje selyemzsebjéből egy csinos kis papiroskönyvet
elővegyen.
Elővette, s áthatott, régi, ravasz, fakó arczával oda terjesztette
Harkainé néni elé.
– Merhetem-e hinni, hogy kedves asszonynéném engem nem tartott rossz
embernek?
– Én soha sem tartottam.
Ugyan-e kérdéseket Hunyadi úr a társaság többi tagjai előtt is föltette.
Hasonló feleletek hangzottak.
– És most egy igen nagy szivességet fogok kérni a jó Harkai bátyámtól.
Csak ezzel az irónnal tessék ide jegyezni a becses nevét. Nagy nap előtt
állunk, választás előtt. Össze kell fognunk, hogy a párt
diadalmaskodhassék. Át kell menni minden jelöltünknek. Azután jő a
követválasztás – az lesz az én napom.
Hát mit csinálhatott volna mást Harkai bácsi, mint aláirta azt az irást,
a mely igazolta számos aláirásokkal, hogy Hunyadi a legjellemesebb,
legfeddhetlenebb, leghazafiasabb emberek egyike a kún földön, büszkesége
Nagy-Kakasdnak. Mindig igaz magyar volt, annak ismerte a város minden
rendű polgára és polgárnője, és egyetemlegesen, megbotránkozással
visszautasítunk minden oly alacsonyságot, mely Hunyadi Gusztáv jellemére
a legcsekélyebb foltot is akarna dobni.
És Márton úr is aláirta, és Harkainé is aláirta, és még a szép, a jó
Bella is aláirta. És ha egy kicsit előbb érkezik dr. Márton Sándor úr,
hát nem lehetetlen, hogy ő is aláirja.
Hogy mit csináltak Harkai bácsiék, csak akkor vették észre, mikor egy
óra mulva a Baranyai testvérek is betoppantak, és vádjaikat a Camera
obscurából felolvasták.
Borzasztó dolgok voltak azok.
Rázták is a fejüket az urambátyámék, de már nevök a Hunyadi Schwindler
becsületességét erősítő okmány alatt pompázott.
– No Harkai bácsi – vetette oda durva hetykeséggel a szót Baranyai
Mihály – legyen rá készen, hogy ebben a városban, de még csak irnok se
lesz soha.
– De öcsém! – tette össze kezeit a szerencsétlen öreg ember.
– Vége. Pártunk győz, s akkor Harkai bácsinak el kell esni. Ezt jegyezze
meg Márton bácsi is, mert a fiát még borbélynak se teszszük meg. A mit
vetettek, csak arassák – arassák, arassák – hadará Mihály úr a szív
embere, rettentő dühvel, habozó ajkakkal.
Oda lett az öröm, minden édes méregkeserűre fordult. A reménység csak
mint a szakadozott felhő úgy libegett, rongyollott a Harkai ház fölött.
Ize, kedvessége ettől fogva mindennek elveszett.
Ilyen kínzó gondok és aggodalmak között jöttek el a választási napok.
Nagy, öles, sőt két öles szélességű nemzetiszín zászlók lobogtak a
tanácsház, nagy vendéglő, László palota, Hunyadi kastély, Hajkó, Ugodi,
Sebestyén, Bakos, Hayermayer, Baranyai, Stuckmandli, Bokodi és annyi meg
annyi igaz hazafi házain; és száz meg száz apró zászlócska lengette
röpkedő szárnyát a kisebb hajlékok tetején. Muzsika szólott mindenütt;
emberek jártak-keltek kurjongatva, éljenezve az utczákon, tele
üvegekkel, kokárdákkal, vörös és zöld tollakkal, itt-ott fehér tollakkal
is. Minden beteg, minden haldokló kivitette ágyát az udvarra, hogy
lásson még egyszer szép világot, a milyen régentén volt; minden szív
elfelejtette haragját, bánatát, csak arra gondolt, hogy ő is a piaczon
legyen és válaszszon, vagy lássa, kit ér a szerencse. Hogy várta ezt a
szép időt Harkai bácsi 1849-től fogva, hányszor imádkozott, hogy hozza
már az isten; hogy engedje meg, csak addig éljen, míg egyet a szíve
mélyéből kiálthat, hogy éljen a magyar!
Most itt van. És nem tud neki örülni.
Ma a követet választjuk.
Két jelölt van: Baranyai József és Hunyadi Gusztáv.
Van, az igaz még egy harmadik is, a vén hetven esztendős Ugodi Sándor –
de azt csak egy-két ember akarja.
Megindult a választás. Délelőtt 9 óra.
Tódul a nép.
A nagypiaczon emberek sorakoznak, ember ember hátán. Egy asztalon ott
áll Csikvári József a hasas doktor, pápaszemmel, nyirott szakállal,
piros, kövér arczczal, erős, érczes hanggal, mely messzebb terjed, mint
a nagy harang – és beszél.
Mellette állanak a Baranyaiak, Hayermayerek, Stuckmandlik, Wolfok,
Rundok, Rándok, Bakosok, Szathmáriak, Zalaiak, Balások, Dicsők – és
sokan, sokan, vörös tollas magyar kalappal és rettentő fokosokkal.
– Schwindler – kezdi Csikváry József úr.
– Le vele, le Schwindlerrel, itt az igaz hazafi, éljen Baranyai József,
a mi követünk.
Csikvári úr tele torokkal mond el rettentő bűnöket Schwindlerről, és még
telibb torokkal adják tovább rettentőbbekké növelve.
A Hajkó portán a Baranyai élettörténetét éneklik.
Verekedés, ablaktörés, ordítás, nyögés, sikoltozás tölti be a levegőt.
Délután hat órakor egy hosszú, fekete szakállú ember jelenik meg a
tanácsház erkélyén és lekiáltja, hogy: szavazott képviselőre 1875 egyén.
Ebből kapott Ugodi Sándor 1063 votumot.
– Éljen! éljen! éljen! – hangzik az egetverő kiáltás.
– Hunyadi Gusztáv.
– Schwindler, Schwindler – –
Folytatja a fekete szakállú ember:
– 512 votumot, és Baranyai József kapott 300-at. E szerint Nagy-Kakasd
országos képviselője – –
– Éljen Ugodi! éljen – –
[Illustration: – Éljen Ugodi, éljen…]
– Ugodi Sándor, – kinek is még a mai napon egy bizottság át fogja adni a
megválasztatásról szóló jegyzőkönyvi kivonatot.
László Károly úr, ki épen a nagy piaczon sétálgatott díszes magyar
öltözetében, és szakadozó sóhajtásokkal és hulló verejtékkel leste
vejének megválasztatását – mintha valami éretlen napszámos rettenetesen
pofon ütötte volna a multheti dolgokért – majdnem szaladva, de igen
kimerülten kanyarodott be egy kis utczába.
Sietett leánya felé, pedig nem igen volt miért.
– Megbukott az urad – dobta oda a szót leányának.
Vilma mosolygott.
– Majd nevethetsz még. Ha hozzá mentél erőnek erejével, hát csak mulass
leányom. Én Márton Sándort akartam. Most nem a te uradat gyalázták
volna. Ugyan hallhattál volna szépeket! De meg is bukott.
László úr a jelentés után eltünt.
Kiment a pusztájára.
Alig alkonyodott – piros fény áradt a piaczról a szomszéd házak és
utczák felé.
Temérdek fáklya füstje, lobogása!
Elől a banda, utána a diadalmas Ugodi párt; a Baranyai és Hunyadi párt
is odacsapódva mint kisebb vizek a főmederbe, a természet örök szép
rendje szerint.
A Rákóczi induló hatalmas hullámain rengett odább az óriási közönség
mind ünnepélyesebben, lelkesedettebben.
Csikvári úr volt a szónok, mert ő csak orvostársát akarta megbuktatni.
Baranyai József a főbiró lesz. Azért békeség.
De ott megy Baranyai József is testvéreivel, pártja fejeivel, a vén igaz
kún tiszteletére.
– Éljen! éljen! – reszketteti meg a levegőt, a szívek mélyéből kitörő
kiáltás, – éljen Ugodi Sándor képviselő! lássuk, lássuk!
Ott áll a vén ősz ember a kapu előtt egy kövön.
Ősz fürteit lengeti a szél, könyektől borított arczát beragyogja a
fáklyafény; mellette áll leánya, a kit egyszer Kossuthért megvesszőzött
a német. Úgy mosolyog, mint egy szent – és reszketve omlik apja
vállaira.
Lobogjon a fáklya – oh mégis higyjen a szív!
VII. (Az első nap.)
Az élénk, mozgékony, derült, munkálkodó, tervező embert, ki jól ett, jól
itt; ha úgy került, nagyokat nevetett; szépen, mindig csinnal izléssel
öltözködött, és legcsekélyebb mértékben sem árulta el, hogy bent, bent,
szíve rejtekén mi lakhatik, öröm-e, vagy bánat; boldogság-e, vagy pokol;
megelégedés-e, vagy szégyen: Vilma soha sem vette észre. Tőle járhatott,
építhetett, gyülésezhetett, társaságot fogadhatott, szórhatta a pénzt,
vagy csinálhatta az adósságot, kelhetett korán, vagy fekhetett későn –
annyiba se vette, mint a legutolsó szolgát, vagy cselédnőt a háznál.
Az ő szíve rég bezáródott az örömek előtt. Férjét, kivel csak megesküdt:
utálta, s ha kellett vele találkoznia egy asztalnál; vagy vendégek
jelenlétében egy teremben; vagy utaznia kellett valamely szomszéd
birtokoshoz; vagy ha csak a templomba mentek együtt: ritkán szólott
hozzá csak egy szót is.