tegye? hátha rosszabbá teszi a dolgot. – Nem, nem ingerli még.
Elmegy az ezredeshez, még ma elmegy. Fölfejti Schwindler egész
czudarságát. Meg kell előzni a veszélyt. Bukjék ő. Mindent – oh mindent
elmond. Elmegy az aljárásfőnökhöz – ott fogja leirni, kicsoda ez az
ember. Nem, ők nem hiszik el, vagy ide hivatja azt az ifju doktort, a ki
vőlegénye volt az aljárásfőnök leányának és Schwindler kimarta a házból.
Őt, igen őt fogja idehivatni. Lerántom, lehasítom az álarczodat gonosz –
mondogatá magában a főnökné, megsemmisítelek, csak egyetlen lépést merj
még ellenünk tenni. Rám semmit se mondhatsz – és Lipótra?
Érezte Krumpelholzné, hogy de Lipótra sokat mondhat egy bosszuálló rossz
ember.
Ma még nem mondok semmit – fűzé odább komor gondolatait a főnökné –
várok, hátha ő is észre veszi magát és békét hagy. Igen, ígen – és az
elegáns hideg, kaczagó ember vállaira borult.
Azt gondolta: mert ő mindent elhallgat – az a másik is el fog hallgatni
mindent; mert ő nem tör vesztire, amaz is okosabb és jobb lesz. Megint
boldogok lesznek, vigan élnek, mindenki tisztelettel fog feléjök
fordulni; Lipót egy kicsit kegyetlenebb lesz, szigorubb, példát ad,
valami összeesküvést fölfedez, néhány rosz embert fölakasztat: és még
erősebben fog állani a miniszteriumnál, mint eddig. Igy, igen így.
Nem lehet tudni, hogy Schwindler úr gondolt-e ilyes dolgokra, félt-e
valamitől, a mi a multban történt; hitte-e, hogy ez az asszony ott jár
az eszével, a hol – – Oh a szerencsés boldog ember sehol se jár másutt,
mint a merre jó szerencséje viszi, és semmire se gondol másra, mint a
mit szive legmelegebben kiván.
És mit kivánhatott volna jobban Schwindler Gusztáv úr, mint azt, hogy
Krumpelholzék ne vegyenek észre semmit és hogy délután három órakor
László Károly pontosan megjelenjék nála.
Óh megjelent, de kimondhatlan aggodalommal. Nagy a zaj a városon!
Röviden végeztek, mert a szép dolgon, jó dolgon, ha akarunk, hamar
áteshetünk. Nevettek, ölelkeztek – csókolództak újból és újból.
– Mire ő Felsége itt lesz tehát kedves bátyám – ha megtehetjük?
– Ezer örömmel, méltóságos kedves uram öcsém. Büszkeségünk – hogyne?
László Károly úr mire haza ért, a kellemetes kábulás, szédülés miatt
majd elvesztette a szeme világát. A mit ilyen formában rég nem tett:
mint egy gyermeket fölnyalábolta a feleségét, csókolta, szorongatta, s
elhalmozta a legédesebb szavakkal.
– Feleség – drága feleség, tudod-e, mit hoztam?
A jó asszony előre is sirva fakadt örömében.
– A doktorka megkérte Vilmát – és jól tettem úgy-e feleség? oda adtam.
– Istennek hála Károly, áldjon meg érte a jó isten. Mindig tudtam, hogy
a szíved jó.
– Hát nem ellenkezel? Kaczagott az alfőnök úr. A doktorka – –
– Isten látja a lelkemet, hogy egyes-egyedül Sándort szerettem, neki
szántam Vilmát, mert tudtam, hogy szeretik egymást és boldogok lesznek.
– – Magyar ember – – mindenki dicséri – legyenek boldogok. – –
– Megbolondultál? – lökte magától három lépésnyire a kövér vastag
asszonyt. – Te együgyű! ki kellene gázolnom azt a buta lelkedet – –
Épen készült teljes erővel, hogy talán valami munkához is lát, mikor
nyilik az ajtó és kitárt karokkal, sikoltással törtet be Némethné,
született László Amely:
– Mit csinál ott Vilma?
– Hol? kérdé László úr, körültekintve és egy rövid szempillantásig azon
gondolkozva, hogy mit csináljon azzal a nyomorult asszonynyal. – Hát hol
van Vilma?
– A vén Mártonéknál.
– Kicsoda? Te is elvesztetted tán az eszedet? Szólj, micsoda Vilma?
– Vilma – a te leányod – Harkainéval láttam, saját szemeimmel.
– Asszony! felelsz erre? – lépett közelebb a szerencsétlen feleséghez, –
kikelt, kékült, tarjagos arczczal. – Ez a te munkád. Felelsz erre? És
vállon ragadta az asszonyt.
– Igen. Sándor nagy beteg. Az öreg Harkainéval ment meglátogatni. Én, én
engedtem meg – egyenesedett föl a levert asszony, – menyasszonya volt és
Vilma örökké szerette. Nem nézhettem a sok szenvedését – üss, verj; mert
látom, hozzá fogtál, ha megérdemlem: ölj meg, de én szántszándékkal
egyetlen leányomat meg nem ölöm. Beteg korodban én is meglátogattalak.
A jó asszony azt hivén, hogy e rettentő bűneért lökte el magától férje –
félig-meddig megnyugodott a büntetésen és örvendett, hogy leányáért ily
megalázó bánásmódban kellett részesülnie. Büszkébben tekintett férjére
és sógornéjára és mint a hős: minden seb által magasabb lesz, e szerető
anya is, mintha egy fejjel meghaladta volna durva, önző, erőszakos
férjét. Nem remegett többé, úgy érezte, hogy a ki büntetését lerótta:
nyugodtan állhat meg isten és ember előtt.
– Te isten bogara – tekintett mély megvetéssel László Károly
aljárásfőnök úr tudatlan nejére – tudd meg, hogy a főorvos úr, a báró –
most tudod-e? épen most kérte meg leányomat nőül – egy báró. – Tudod-e?
– Ah! – kiáltott és rogyott örömmel Némethné szül. László Amely fivére
széles egyenruhás kebelére, – ez az én művem Károly! Ah ez az én művem!
És sírva, sikoltva, szökelve, hadonázva oda ment sógornéjához is és
ráborult, és felhivta, hogy mindjárt menjenek Mártonékhoz és rögtön
hozzák haza a világ legszerencsésebb leányát.
– Ah báróné – a László nemzetségből egy báróné, egy igazi, valóságos
báróné. Károly, mindenem a báróéké; azt a két ezer forintot, a mit az
iskolának akartam hagyni, hogy a professzorok és tanulók zászlókkal mind
kiálljanak a temetésemre – visszahuzom; legyen a báróéké… Kétszáz hold
földem a Besnyőben a báróéké: a Nyilasban az a 175 hold a báróéké;
minden ezüstöm, arany ékszerem a bárónéé; két szoba butort én veszek. Ti
lakjatok az én házamban, vagy akár hol, én itt, itt, ebben a házban
fogok lakni a báróékkal. Ezt kikérem. Oh te Teréz, és te nem is örülsz,
micsoda asszony vagy te? A vőd egy virklicher báró, a leányod báróné ő
méltósága. – De hát menjünk és hozzuk Vilmát. Ah! ah!
És ugrándozott és kiabált hangosan, hogy a báró megkérte Vilmát,
kiabálta hangosan, hogy a cselédek hallják meg, és ha van bennök egy kis
becsületérzés – rögtön fussanak ide-oda és beszéljék el iziben.
– Nevetett, mosolygott, rendezgette haját, oda-oda állt a tükör elé és
mind szüntelen kiabálta: Teréz, Teréz siessünk. Hol Vilma? Oh, az a
rossz Vilma.
Ekkora öröm, testvéri részvét nem maradhatott László úrra a kellő hatás
nélkül. Megbocsátott nejének, mint az az okosabb és erősebb félhez
mindig illik is – édeskésen megsimogatta, azaz simogatta volna, ha a
feleség hidegen, komoran ki nem tér.
– Nos? – mormogott László úr gerjedező dühvel, – mi ez? Egy anya ne
örüljön a leánya szerencséjének? Feleség, megbocsátottam, legyen eszed!
– Oh te Teréz! – fogta össze Amely néni hosszú kezeit és vetett ugyanúgy
egy büszke pillantást a tükörbe. – Oh te boldog anya, nem is sirsz?
– Nem! neki jobb lenne egy kosárkötő fia. Paraszt vér vagy. Eh! megyek
ki a pusztára – a pusztára – levegőt, levegőt – –
Kinyitotta az ajtót és a folyosón lekiáltott a kocsisnak, hogy rögtön
fogjon, de négy lovat a hintóba és álljon elő azonnal.
László Károly úr leemelte égő veres vastag fejéről a zsinóros alfőnöki
sapkát, és képzeletben föltette helyette a főnöki kalapot, a
diszkalapot; felöltözött a törzstiszti ranggal biró főnöki díszruhába és
úgy sétált, mint új kerületi főnök dölyfösen a báró vejével, majdnem
mint maga is egy kész báró. Dúlt-fult ugyan boldogtalan együgyű nejére,
de most még se tudott oly keményen haragudni, mint máskor. Jön a császár
– a felség, néhány hét mulva itt lesz! Ma a Schwindler jelentése
fölmegy, – holnap holnapután megkapják, a nyomozás kijő, vagy a nélkül
is egyszerűen elteszik. Tenger a bűne, mennie kell – és én – – mikorra
jön a császár, a legkegyelmesebb Felség – Édes istenem de jó vagy!
Ha minden sikerül: akkor fogadom, hogy a kerületemből minden kutyát
kiirtok. – Hajkó, Halász, Hajós, Mészáros, Varga, Simon, Szentpéteri –
gyökerestül kipusztitalak benneteket.
És fölmutatta két erős kezét. Az isten láthatta, hogy ennek a László
Károly úrnak van ereje, komoly szándéka, és sokra lehetne vele menni.
A hintó nemsokára előállott és László Károly úr (szinte félek már így
irni csak, hogy: aljárásfőnök úr) kirobogott a termetes palota széles
kapuján.
Elmegyek – mormogá magában – mert most haragomban, bosszankodásomban azt
a semmire való leányt is összetörném, s pedig összes tervem az ő
engedelmességén sarkallik.
Tudni kell, hogy László úr azok közé a szerencsésen fölkapaszkodott
emberek közé tartozott, a kik a kövér bő élet miatt felette vérmesekké
és hirtelen haraguakká lesznek ugyan, de soha sem felejtik, hogy még
fölebb is lehet menni, és pedig csak önmérséklet és engedelmesség által.
Mintha épen a sors szép négy lovának a gyeplőjét akarná megragadni: a
város végén a kocsis mellé ült, átvette a gyeplőt, korbácsot, és egy
kemény rándítással tudtokra adta a lovaknak, hogy jó lesz vigyázni, mert
én ülök itt.
A lovak természetesen rögtön észrevették a változást és siettek
kifejezni a fülükkel, sörényükkel, farkukkal, hogy: értjük. Ez a kevély
birtokos úrnak jól esett, és nagyban előmozdította, hogy fölzavarodott
kedélye tisztuljon és csöndesedjék.
Bent a város is nagyban tisztult és csöndesedett. Előbb a hivatalos
helyiségekben, majd egy-egy jobb család kebelében terjedni kezdett a
kellemetes hir: jön a császár! jön a Felség.
A polgármester megtudta a főnöktől, s a polgármestertől megtudta a
tanács; a tanácstól a pénztárnok és iktatói hivatal; az árvabirák; az
árvabiráktól az árvák; az árváktól a gyermekek és a gyermekektől oda
fenn a szép csillagok, s a mit a gyermekek tudnak és a csillagok: öröm
azt tudni minden jó lelkű embernek.
Jön a császár!
Erre volt büszke a katona, s ebben talált vigaszt az elnyomott szegény
magyar.
Jön a császár!
Oh istenem uram, most mikor Ő Felsége mosolygó, jóságos szőke arczával,
szerető vidám tekintetével végig megyen Budapest és Gödöllő boldog
utczáin: még a hat esztendős gyerek is meg mer állni, s jól oda néz a
Felséges szemek közé s otthon édes nevetéssel mondja el: apám, anyám,
láttam a királyt!
– No és fiacskám?
– Épen olyan, mint apa, még meg is ösmert.
Akkor?
Akkor erre a szóra úgy járt-kelt a vérünk, hogy hol mind az arczunkba
szökött, hol mind a talpunkban maradt. Még a zsidók is féltek, pedig
azok mind tudtak németül.
Kérdeztük a professzorainktól: igaz-e, hogy jön?
– Igen, jön a császár, – mondták mindnyájan aggodalommal.
A legöregebb, a kit fráternek hivott az ifjúság: ettől fogva még a
feleségével, anyósával és az apósával is németül beszélt, holott azok
épen egyetlen szót se tudtak németül soha.
Csak azok voltak a boldogok és szerencsések, a kik értették jól és
beszélték a német nyelvet, ezek minden jóra számíthattak. Mondták is:
Jön a császár!
Milyen boldog lehetett volna most Krumpelholz úr, a főnök, a ki csak úgy
tudott németül, mint én magyarul. Ha épen ezekben a napokban nem kapja
meg a levelet, hogy készüljön; adjon át mindent ideiglenesen László
Károly úrnak, ő maga pedig menjen Morvaországba, vagy a hova akar,
csakhogy nem főnöknek többé.
Most, – mikor jön a császár, és következnek a szép előléptetések.
Dr. Schwindler úr most lett igazán első emberré a városban, és az egész
nagy fekete földi kerületben. Ő rajzolja a diadalkapukat, ő készítteti a
szinházat, ő ékesíti a templomot, ő czövekeli a városház előtti tért
apró, alig látható czövekkel, melyek mellett egy-egy ember fog állni égő
fáklyával s a tömeg ezt a mondatot fogja kitenni hogy:
Éljen a császár!
[Illustration: Éljen a császár!]
És még többet is. Hogy forgolódik Baranyai Mihály, a ki három csillagot
les!
Jön a császár!
És valóban egy szép, szép csütörtök délután jött is, sok sok hintóval,
sok német katonával, de akkora porban, hogy senki se láthatta a másikát.
De azt látták, hogy László Károly úr mikép köszönget mindenfelé és
integet, hogy: no most, no most; és dr. Schwindler úr is, hogy rázza a
kalapját és integet, hogy kiabálja a nép: éljen, éljen! Óh a császár oly
szelíden is nézett!
De a nép félre huzódott, mert félt, hogy megint fogdosás lesz, holott
pedig most is elegen ültek már a tömlöczökben; vigyázva, futásra készen
nézte a robogó hintókat. És a mint tódult erre, arra az utczákon – csak
ennyit mert mondani, de ezt ordította, hogy:
– Jön a császár! – Itt jön, ott megy – a hol ni: a császár, az a
császár!
Úgy hömpölygött a sokaság, mint a tenger, hol itt dagadt, hol ott apadt;
itt szétvált egy-egy kevély lovaskatona vágtatására, ott összecsapott és
eltemetett embert, állatot, szekeret, folyvást zúgva, üvöltve, ordítva,
hogy:
– Jön a császár!
Másnap délelőtt már tovább ment a Felség – Nagyvárad felé. S a nép
megint zúgta, – előtte, utána szaladva:
– A császár, a császár – a császár!
A sok hivatalnok haragosan intett, hogy lehet kiáltani – és magyarul is
lehet kicsit mondani, hogy – a császár – a császár – – sokáig – No
magyarul kicsint!
XII. (Hogy végződik egy felséges nap.)
Nem az a nap, mikor a Felség Nagy-Kakasdról eltávozott: óh a szép ifjú
császár is láthatta, hogy itt nagy lehet a baj! Mikor a nép hallgat,
összeteszi kezeit, csak néz, és csak a szemével beszél: akkor a többit
el lehet találni. Még ott lobogtak a diadalzászlók; még künn voltak a
fátyolos képek; még égett a zsarátnak, a hol régi kun szokás szerint a
hizlalt ökröt sütötték, a mit megettek a katona urak; még párolgott a
fekete kun föld, a csapra ütött vörös bortól, a mit fölszivogattak a
zsandár és fináncz urak, mivel a nép csak messziről merte nézni a
mulatságot: és már, mintha emlékezete is elenyészett volna a fényes
lovaknak, hintóknak, aranyos csillagos uraknak – Nagy-Kakasd csöndesen
vonta tovább az élet nyikorgó szekerét.
– Gaz, hitvány egy nép! – mormogá díszes kastélyában dr. Schwindler úr –
hogy mutatta egy kis jó ebédért barátságát; egy-két finom szivarért
hűségét: s mikor jött a nagyszerű alkalom, hogy kitüntethesse magát –
elbujt. Megállj csalárd kun, meg fogsz te is ösmerni a másik pofámról.
Majd csinálok egyleteket, énekkarokat, de bőgni fogsz hozzá. Semmirevaló
kétszinű népe! Csak ácsorgott, de leragadt a nyelve. Hogy a szemem égett
ki szégyenletemben! Egy két igazi jó hangú éljent hallottam volna bár –
nem! mintha mind a tömlöcztől, bitótól, hóhértól félt volna – úgy
hallgatott. Megálljatok Hajkók, Hajósok, Mészárosok, Halászok, Vargák,
Ugodiak – ezt kegyetlenül meg fogjátok keserülni! Nos? szabad; herein!
László Károly úr lépett be, több bátorsággal, mint eddig, de sápadtabban
is; hetykébben és mégis nyugtalanabbul.
– Ah kedves öregem, nos? Meg volt elégedve az ünnepélylyel? Nagyszerű! A
tábornokok el voltak ragadtatva. Ah, kétségkívül ő Felsége is. De az
látszott is az arczokról. Tudja, mit szerettem az egészben, édes öreg
bátyám? Azt a nyugodt, szép, csendes, férfias magatartást. Ah, az
példátlan. Nagy-Kakasd kitett magáért. Sehol egy kis zavar, vagy
botrány. Úgy-e öreg? Mintarend. A fáklyásmenet is kitünően sikerült,
csupa hivatalnokokból állt. Nem engedtem, hogy valami tudatlan polgár
megzavarja az előirt formát. Igen szép volt. Nos, öreg, mit mond?
László úr egy kicsit rázogatta a fejét.
– Már az elmult, méltóságos úr öcsém – bár máskép szerettem volna, s
hej, ez a kun tudná is, de dühös! Igen tele vannak és voltak a
tömlöczök. Hiszen még a dohánymagazinum is mind ideiglenes börtön. Bár
én azt mondom: az egész várost becsukatnám. Van ok rá bőven – de más a
baj! Mit csináljunk a leányommal? az a hitvány borbély nagyon a fejébe
vette magát. Mit csináljunk Mártonnal, azzal a semmirekellővel? Be
kellene záratni, be kellene kisértetni Szolnokra egy fél esztendőre.
Vagy adatni neki egy pár évet. Okot kapunk, haza is kerül – de gyorsan
kellene.
– Nem, édes öregem, máskép kell venni a dolgot.
– Hogy méltsás úr öcsém? Mi már kifáradtunk. Isten akár mire büntessen –
az anyját haragomban meg is taszítottam.
– Ah! öreg, nagy bolondot tettél.
Óh mily édesen hangzott a bárói ajkakról a varga fiúnak a tegezés.
Éledt, dagadt, mint meleg kemenczén a hólyag.
– Várjunk, – gondolkozék a főorvos úr.
– De nem várunk méltóságos öcsém. Az eljegyzésnek meg kell lenni ma –
oda rendeltem a papot, s az esküvő is szeretném ha Rozália napján
megeshetnék – a boldogult anyám nevenapján. Még minden szerencsémet a
Rozália nap hozta.
– Helyes. Azonnal fel kell mennem Bécsbe a miniszter bátyámhoz s azt
gondolom, október elején László Károly valóságos kinevezett főnök. Hanem
kell egy kis rendjelecske is. Mi? kedves öreg? Jól viselted magadat. A
főurak tetszését nagyszerüen megnyerted. A főhadsegéd így nyilatkozott:
báró, ki ez a derék szőke úr? Kitünően jó arcza van. Exczellent!
No azt nem mondom öregem, hogy aztán mit mondtam a grófnak. Októberben
megtudjuk.
Hogy ölelkezett a két derék ember, mintha birkózott volna. Úgy
ropogtatták egymás kezeit, hogy csak úgy csattogtak a csontjaik.
– Egy kis cselhez kell fordulnod, öreg. Apám is így nyerte meg anyámat,
a ki egy gazdag hamburgi bankár egyetlen leánya volt.
– Hogy, édes jó úr öcsém? Hadd tanulok.
– Letérdelsz előtte s kijelented, hogy vagy agyon lövöd magadat még ma,
vagy igent mondasz leányom. És egy kicsit még feldicsérsz – el ne
felejtsd: feldicsérsz. A bárói czím is talán.
– De letérdeljek? Méltóságos úr öcsém, hogyan legyen az? Le?
– Le.
– Én; a leányom előtt? Senki előtt se tettem. A térdem se hajlik.
– Igen. – Igy – hirtelen. Látod? Próbáljuk. Úri szokás.
– Elneveti magát.
– Ah nem – nagyszerű effektust fogsz csinálni öreg. Az nagyon könnyű;
egy pár perczig tart. Meglepi a kisasszonyt, szavát veszed – és megvan.
Daczos konteszekkel így kell bánni. Igen.
– De, de – hogy is – törülgette homlokát a leendő főnök úr –
– Hogy mit mondj? úgy-e édes öreg. Oh te naiv vagy.
Schwindler úr nevetve megsimogatta a mindegyre veresebbé váló embert, ki
úgy fujt, hogy alig lehetett hatalmas jó tüdeje előtt megállani, és
félig tréfásan, félig talán komolyan is, mert a hang arra mutatott: így
kezdte tanításait:
– Bemégysz hozzá – természetesen lehető ünnepélyes fekete öltözetben,
mert ez is hat –
– Igen – ezt megteszem.
– S kezdesz nagyon megilletődött hangon: Kedves egyetlen jó leányom,
szeretsz-e engemet –
– Hogy ne szeretné a méltóságos úr öcsémet, az volna még szép, ha be nem
tudná látni egy László leány – az én leányom a maga hasznát –
– Nem – nem: – tégedet édes jó öregem, hogy tégedet szeret-e? Igen, ezt
kell hangsulyoznod. Azután áttérsz arra, hogy ugy-e nem volt egyetlen
kivánságod is soha, a mit meg ne adtam volna.
– Ez helyes – ez igaz. Nem hiszem, hogy hálátlan tudna, vagy merne
lenni.
– Tehát már délutánra?
– Igenis, ha úgy tetszik, méltóságos úr öcsém.
– Nagyon szűk családi körben, most csak a legbizodalmasabb embereket,
máskor – majd akkor – minden rokont meghivatunk. Én is itt akarom látni
testvéremet, pár kedves rokonomat, talán Bécsből is lejő a miniszter fia
– vagy épen –
– Ah – bizony szép lenne – édes istenem, ha én azt megérném!
– Minden bizonynyal. Minél előbb el kell utaznom.
– De azért ujságba kitehetjük a dolgot.
– Magam fogom eszközölni.
– És czédulákat küldözhetünk a rokonoknak hogy: Báró Schwindler Gusztáv
és László Vilma jegyesek – mert most látom, így szokás.
– Semmit édes öreg. Előbb beszélnem kell a miniszterrel érdekedben, ha
főnök vagy: rokonaim örömmel veszik az eljegyzés hírét – így némelyik
talán – van egy-két büszke nagynéném, egy pár ambicziózus nagybátyám –
és általában a rokonok egy kicsit tartják magukat. Most csak mindent
csöndben – ha visszatértem: szabad kezet hagyok. Fogok örvendeni édes jó
öregem, ha ezt az ügyletet ma lefejthetjük. Tehát délután négy és öt
közt megjelenek. Add át legforróbb hódolatomat ő nagyságának és – leendő
kis menyasszonyomnak. Szeretném, ha csak Némethné, a pap és Baranyai
Albert – ez igen hű emberem és valamelyik legbizodalmasabb hivatalnokod
lenne jelen. – Igen? Jó? szabad így kérnem?
– Egészen a parancsolatja szerént legyen, semmi kifogásom. Tehát
körülményesebben csak az esküvőkor?
– Csak, édes jó kis öregem. Így így. Legyen csak így. Rokonaim tudod –
– Értem, igaz, igen helyes. Természetes a dolog, nagyon természetes –
dörmögé László úr még akkor is, mikor már rég otthon volt és díszbe
öltözött.
Még egyszer bement feleségéhez.
A jó asszony, kit az utóbbi napok ismét rabságba vertek: a gondolkozás
rabságába – némán, lesütött tekintettel fogadta díszes feketébe öltözött
férjét, ki ép, egészséges arczával, göndörös tömött, szőke fürtjeivel,
méltóságos bajuszával és pirosas kövér álla alatt kiborotvált
szakállával most is, mint mindig, kellemes hatást tett szívére. Sértette
ugyan az elmult napok durvasága, de ő, ki soha nem szeretett senkit
férjén kívül, és őt határtalanul, lelke egész őszinteségével – csak
annyira tudott neheztelni, mint igazi jó feleség, midőn egyetlen
tekintettel bár: megkérik.
– Teréz – szólt csengő, szép férfias hangon László úr – ma igen-igen
nagy napunk lesz, és ha szeretsz és becsülsz engemet és akarsz még látni
–
A feleség ledobta a munkát, a mi kezében volt, és ijedten vetette föl
fejét.
– Igen, ha akarsz még látni – –
– Károly, te indulatos voltál, megfeledkeztél magadról, de ha megbántad
– én lelkem Károlyom –
– Teréz ha ismersz: ne bánts. Ismered szivemet. Értetek élek, bennetek
van minden örömem. És ez a nap, ha segítesz: ma felséges napunk lesz.
És sétált tovább fel s alá, komolyan, mint egy főnök, mint egy szép
rendjel leendő birtokosa, mint oly ember, a kinek ma már báró veje lesz.
Visszaemlékezett a multra, leánya és Márton Sándor boldogságára, a szép
esztendőkre – és szívében oly érzés kezdett tért foglalni, melyről ez
előtt csak egy nappal is aligha akart volna tudni.
Az egyszerű emberben – ha még oly önző, durva is – van egy kis
vallásosság. Isten – sors, itélet – s több ily ártatlan dolog élő
igazság szívében, elméjében. Az istent akarta-e megnyerni, vagy csak
rendkívüli boldogsága, fényes szerencséje lágyította meg: egészen hogy
tudnám én azt – csak tény, hogy így folytatta beszédét:
– Teréz! vajjon Bella szereti-e azt a Márton Sándort? Én úgy hallom:
nagyon szereti? Ha igen, én a leányom kedvéért kórházi főorvossá tétetem
azt a Mártont és vegye el Bellát. Egyéb módon és úton is örömest segítek
rajtuk. Lássa az isten, hogy én rossz ember nem vagyok. Az eljegyzésnek
Vilma és a báró között ma délután négy és öt óra között érted: négy és
öt óra között meg kell lenni. Itt lesz az öreg pap; a testvérem,
Némethné; Német a polgármester is, Baranyai Albert, kit Schwindler, úgy
látám, felette megkedvelt. Más most senki. Készítsetek egy kis finom,
finom úri uzsonnát, rövidet, jót, pompásat. Vilmának megmondod, hogy ne
ízetlenkedjék. Megbocsátottam, hogy Mártont nagybeteg korában
meglátogatta, hisz jó szerén még akkor mintegy menyasszonya volt – úgy
ni, névleg; de most legyen komoly és készítse magát a jövendőhöz, mint
báróné.
László úr egy cseppet elfogódott; az ajkai remegtek; alig tudta
megtartóztatni magát, hogy ne sirjon. Oh édes jó istenem, hogy ne!
Egynehány lépést szótlanul kellett sétálnia.
– Teréz, mit érez a szived, hogy leányunk báróné lesz?
– Apám, – lépett be a szomszéd szobából nesztelenűl Vilma –
– Nos?
– Én soha.
– Te soha. Tudod mit mondtál?
– Tudom.
S Vilma sárgás halavány arczával, melyen áttört a pirosság; tündöklő,
merész tekintetével, és csöndes, mély rezgő hangjával oly szép volt,
hogy maga az apa is örömmel szemlélte a makacs leányt.
– Hát azt meggondoltad-e, hogy kivel beszélsz? – tört ki az apából a
durva hivatalnok.
– Meg.
– És azt is – édes jó leányom, kedves egyetlen örömem, legdrágább
boldogságom a földön, akarod-e, hogy összetett kezekkel áldjam az
istent? Árvákat fogadok fel, régi barátnédat kiházasítom, – Vilma –
mindent elkövetek, hogy isten megáldjon benneteket – akarod-e?
– Micsoda beszédek ezek apám? Nem megmondtam-e, hogy én mindaddig, míg
Sándor szeret és hozzám hű, senkihez az ég alatt nem megyek.
– Nem? Meglátom én.
És László úr készen volt, hogy egyetlen jól alkalmazott csapással leüti
azt a leányt, mint szokta tenni a hivatalos szobákban a csökönyös
rabokkal.
Vilma háttal fordult apjának.
László úr kérőre fogta, de dühben forgó szemekkel nézett feleségére.