urfiak sorakoztak a keresztszülők körül. A bába, egy vastag kövér,
fekete kún asszony gazdagon ki volt veres pántlikázva, és úgy tartotta
óriási vastag karjain a fehér csipkés takaróval leborított kisdedet,
mint egy tálczára tett kis fonatos kalácsot, melynek pirosas héjacskája
ki-ki látszik az asztalkendő alól.
– Ah be szép fiú, ah be gyönyörű fiú, – suttogák, pedig még senki se
látta.
Majd azonban csakugyan fölemelték a csipketakarót és megmutatták a kis
német-magyarkát a fődoktor úrnak, ki csókokat szórt a kisded felé, a
keresztanyának, egy kis szemérmes, keszeg-szőke rokon leánykának, ki úgy
elpirult, hogy nem tudott hova lenni zavarában, a mért minden ember
egyszerre ő rá nézett, majd oda tartották a főnök úr elé, hogy ha akar
valamit szólni a kisdednek, hát ehol. Egy kicsit még mint a drága
ajándékot meghordozták erre is, arra is – s fényes segédlettel, úgy mint
a vén Kaczor egyházfi uram közremunkálásával a káplán úr hivatalos
tisztéhez látott. Szólt pedig akkora hangon, mintha a debreczeni nagy
templomban lett volna – igazi protestans kálvinista modorban, orrból,
tüdőből, szájpadlásból, az ott fönn gyönyörködő nagy Isten teljes
dicsőségére.
Dr. Schwindler úr osztotta a férfiak helyeslő fejbólintgatásait, és
részvéttel fordult a diszesen felöltözködött csinos szőke édesanyához,
ki e roppant hangra sirva fakadt.
E kedves eredményre a káplán úr még fönebb emelte hangját s merőn
odafordult a keresztapához:
«Mikor a világ ezen új polgárát, ezen ártatlan csecsemőt a keresztség
sakramentumával Jézus anyaszentegyházának tagjai közé beavatandók
vagyunk: úgy képzellek titeket édes keresztszülők, mint élőköveket,
igenis élőköveket, melyekből a szentlélek temploma vagyon felépülve – –»
A férfiak egymásra néztek, áhitatosan csodálkoztak, és mindnyájan
érezték, hogy ők ma élőkövek. A kályha mellett a czimbalmos szegény
czigány is fölemelkedett, hogy ha lehetséges ez egy egyszerű czigányra
nézve, hát ő is lenne élőkő. A káplán talán észrevette a törekvést, mert
intett a fénylő veres homlokával, hogy: ez lehető reád nézve is Veréb
Márton úr. És folytatá beszédét:
«Mint ilyenekhez, hozzátok drága keresztszülők urunk édes idvezítőnk
ezen magasztos szavait intézem: _Valaki egy ilyen gyermeknek gondját az
én nevemben felveszi, az az én gondomat veszi fel_…»
Baranyai Mihály úr meghatottan tekintett a főorvos úrra, és esedező
tekintettel kérte, hogy e szavakat vésné a szíve mélyére, mert az egész
szép keresztapaság ezen a gyermekfelvételen fordul meg.
E jézusi szavak hatása alatt kerekedett aztán a szép családi kör a nagy
T–hez. Az asztalfőnél dr. Schwindler úrnak kellett ülni – tekintet
nélkül a fölebbvaló főnökre, szemben vele a nagy T végső pontját
Baranyai Mihály úr foglalta el, folyvást kedveskedő, hódoló, esedező,
barátságoskodó tekintetekkel üldözve a méltóságos főorvos urat, ki
egyetlen falatot le nem nyelhetett a nélkül, hogy Baranyai Mihály úr
alázatosan ne esedezett volna a kis új Gusztika, a maga érdekében.
Egy perczre az első fogás étel után kiszökött a konyhába Baranyai úr. S
mint egy véletlenül kiintette kedves nejét is.
– Lelkem Izám, mondd csak, mi van?
– Bélpecsenye szalonnával.
– Egy.
– Nyúl.
– Az kettő.
– Malacz.
– Az három, jó malacz, szép malacz a szájában almával.
– Czitrommal.
– Czitrommal. Tovább.
– Turós lepény.
– Négy. Turós lepény vajjal, turóval kaporral, bőven.
– Kappan –
– Az öt. A mellét a doktor komámnak, a farát a főnöknek.
– Rántott csirke friss salátával.
– Melegen. Úgy. Az hat. Csak tömjük a doktort. Lásson igazi magyar
konyhát és barátságot. Tovább lelkem Izám. Már levertük a gülű szemű
Albertnét. Hej, hej levertük! a fekete földig nyomtuk.
– Rizskásás béles apró szőlővel.
– Ez hét. Menjünk, haladjunk. Rizskásás béles apró szőlővel.
– Vad disznó szelet.
– Vad disznó szelet. Abból hagyjatok. Nyolcz. A hátából hagyjatok.
– Finom vajas tészta.
– Finom vajas tészta, igen finom. Ez kilencz.
– Nohát a sonkát is feltehetjük.
– Felteszszük. Ez tíz. Álljon elé a sonka is Bárány meg hal – az az! az
kellett volna!
– Torta, pörkölt torta!
– Ez tizenegy.
– Gyümölcs, szőlő, fekete kávé – több nincs.
– Több nincs. Tizenkettő, mint az apostolok. Helyes. Meg kell jönni a
három csillagnak.
S a szerető hitvestársak összecsókolkozván, teljes reménységgel
foglalták el posztjaikat.
Nagyszerűen harsogtak a toasztok, égig emeltettek a németek, a doktorra
ötször-hatszor rádupláztak, hogy az a tömjénfüsttől csupa fekete lett. A
főnök kijelentette, hogy csak egy nemzet van a világon s ez a magyar – a
német fukar, szívtelen. Enni, inni csak a magyarnál lehet.
[Illustration: Nagyszerüen harsogtak a toasztok.]
Erre a czimbalmos is munkához látott, majd a mellé sorakozó banda is. Az
emberek ölelgették egymást, Lenczi dalolt, a huszár tánczolt, a doktor
is tánczolt, a főnök sikoltozott és csapkodta az asztalt, szidta a
németet és dicsérte a magyart. László Károly hült, fázott, rémült. A
doktor intett titkon a szemével László úr felé, hogy jól megy, Baranyai
is kiállt a középre, átölelte a doktor komát, le-lehuzta a fejét és
meg-megcsókolta. Hajnal tájon már ott jártak, hogy ezt futták:
Hej valaki ezt izente:
Hogy nincs neki regimentye.
Ha még egyszer azt izeni,
Mindnyájunknak el kell menni. Éljen az magyar!!!
– Bokodi bácsi, maga meg ha nem énekel, – kiáltott Baranyai Mihály úr
teljes jó kedvvel egy szomszéd boros asztalhoz, – hát mondjon egy szép
pohárköszöntőt a lelkem László bátyámra, erre a tiszta gyémánt lelkű
hazafira. Hej ha én tudnék beszélni, mennyi szépet mondanék, de nekem
csak szivem van. Hanem az van, úgy-e kedves László Károly bátyám? Így be
boldog vagyok. Izám?!
László úr komoly igenléssel intett és csöndesen mosolygott.
– Jól van öcsém.
– Albert gazdagabb, de dölyfös, aztán meg czigány. Szivem csak nekem
van. S oda ütött széles mellére. Ábris gyáva, fösvény. Neki nincs szive.
Szivem csak nekem van. Igaz-e lelkem bátyám? Izám hej, hol vagy?
S mindnyájan, a kik közelében voltak, egyhangulag kijelentették, hogy a
Baranyai nemzetségben csak egy szív van s az a Miskáé.
Erre a bandának közelébb kellett jönni s ujult erővel fogni régi szép
busuló magyar nótákhoz.
Miska úr a középre ugrott, oda vette kis Dezsőkéjét, hol fölkapta, hol
letette, nagyokat csókolt tömzsi kis piros orczáján – s járta a «Hóka
lovamat.»
– Hej kis kölyke, – szorongatta a csinos gyermeket, kit már apai
szeretetével harmadszor vonszolt ki ágyacskájából, – milyen huszárt
formálnék belőled, ha még egyszer megfunák, hogy «Talpra magyar!»
– Hadd el öcsém – morgott Bokodi bácsi, ne tedd azt a gyereket is
féreggé, vagyunk úgyis elegen! Aztán ne idd le az eszedet, maradjon
holnapra is. Nem minden csorba kést lehet ám kiköszörülni. Vigyázz!
– Mi a baja bátyámnak? – ugrottak fel többen. – Ki itt a féreg? –
kiabálták.
Bokodi bácsi lehajtotta fejét – és zokogott. – Mi, meg ti, a zsoldosok!
– mormogá.
A német urak megszagoltak valamit, a mi az orruknak nem tetszett és nagy
hálálkodásokkal, kézszorításokkal a dolgot hazamenőre fogták.
A czigányok indulót huztak: a Kossuth indulót s az egész keresztelő
vendégkoszorú e mellett a rettentő nóta mellett kisérte ki az utczára a
régóta ott várakozó hintóhoz a méltóságos urakat.
Kün a temérdek nép, mely a muzsika szóra a kerítésekre könyökölve saját
portáján élvezte a Baranyai Miska úr vidám keresztelőjét, megfeledkezett
a csendről és rendről és a szilaj indulóra – nem félve, sem istentől,
sem embertől – mint ezelőtt három esztendővel: rettenetesen kiabált,
üvöltött, kurjongatott.
A hintó sebesen elrobogott. A német urak behuzták magokat, László úr
reszketett, a főnök dühöngött, Schwindler úr szemrehányásokat tett
Krumpelholz úrnak, hogy ezeket a hitvány férgeket igen felbátorította; –
a nép pedig, mert azt hitte, hogy istennek hála a gólyával, fecskével a
régi világ is visszajött – hiszen ehol az urak is a Kossuth nótáját
dalolják, muzsikálják – tombolt örömében. S egyik utcza a másiknak adta
át a szót:
«Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára…»
XI. (Jön a császár.)
Senki sem gondolta volna, még a jó méltóságos Schwindler kerületi
főorvos úr sem, hogy a Baranyai Miska egycsillagos úr kisded
fiacskájának, az aranyos gyémántos Gusztikának felségesen sikerült
keresztelője oly minden tekintetben váratlan forduló pontot képezzen
Nagy-Kakasd történetében. Az átkozott Kossuth nóta, mint valamely
olthatatlan tűz végig robogott a nádas házak között, a csöndes kun
várost, a hol már kezdett minden embernek a vére szabály szerint
forogni: fenekestül felforgatta. Betört a cserép-zsindelyes házakba, a
kemény vasajtókkal ellátott adóhivatalokba s ott két-három fiatal
magyar-német hivatalnok a morva előljárónak felmondta az
engedelmességet, lement a szomszéd korcsmába s onnét a Borosné
kávéházába, onnan Vaczak Fülöphöz, ki a temető felé, s előbb suttogva,
majd bátrabban is kiabálta, hogy jön, jön…
– Ki jön? – kérdezték lelkendező örömmel, mert látták, hogy valami várt
kedves vendégről lehet szó.
Felelt a hegedű, mely csak úgy ordította, sikoltozta a szebbnél-szebb
forradalmi nótákat. A czigányokat ölelték, csókolták. Hirtelen ők lettek
a legtiszteltebb emberek.
[Illustration: A Kossuth-nóta végigrobogott a nádas házak között.]
A Hajkó fiúk, a Halászok, a Mészárosok, a Sebestyének a kaszinóban, mint
egészen biztos dolgot beszélték, hogy Krumpelholz a Kossuth nótát
huzatta, hogy Napoleon, az olasz király, a török szultán, meg az angol –
az az – Budán a nyárra koronázás lesz. A vén Harkai folyvást levelez a
kint levőkkel.
– Hol a vén Harkai? Ide vele, – zúgtak.
S az öreg embert nehány percz alatt a kaszinóba teremtették.
– Szóljon, beszéljen, mert a bátyánk mindent tud. A németek a Kossuth
marsot huzatták, meg a Klapka indulót, a Perczel indulót, a Rákóczit. S
mi itt semmit se tudunk. Beszéljen.
S feltették az asztalra.
Az öreg ember örömében sírt-rítt és egy szót se tudott szólni. Valami
leveleket csakugyan mutatott, de azok egy batkát sem értek. Amerikai
dolgok voltak.
– Ujat, ujat, bátyám – sürgették az ifjak – magának tudni kell. –
Mutassa azt a levelet.
– De nincs.
– Hát a bárótól meg a gróftól mit kapott?
– Semmit mást, – dadogott és törekedett leszállni a magas asztalról az
öreg ember.
– Onnan nem bátyám, még el nem mondja az igazat. Maga mind azzal ámított
bennünket, hogy így tudja, úgy tudja az állapotokat: hát most ki vele
Harkai bácsi.
Némelyik oda sugta az öregnek bátorításul: lesz kölcsön bátyám, a régit
meg nem kérjük.
Mind hiába volt: a vén emberből egyetlen szót sem birtak kikaparni.
Valaki elkiáltotta: Veszeli Jóska.
– Mit, Veszeli Jóska? – morogták innen-onnan.
– Az a fődoktor belső embere. Neki tudni kell a dolgokat.
Előteremtették Veszeli Jóskát.
A díszesen, csinosan öltözött ifjú egészen halálsápadtan tántorgott be
egy csomó ember bátorító rángatásai között. Azt hitte, utolsó órája
ütött.
– Mit tudsz Jóska? Tegnap este, meg ma hajnalban mit huzattak Baranyai
Miskánál? Hogy áll ez a történet? Schwindler is ott volt. S a főnök is.
Neked tudnod kell. Hol vannak a magyarok, meg a francziák, meg az
olaszok, meg az angolok – kiabálták innen, össze-vissza, biztatva, kérve
fenyegetve. Hiszen ha ők már úgy vannak, nem messze lehetnek már a
határtól. Beszélj, mert kiszakítjuk a spitzli nyelvedet, ha most
hallgatsz.
Lovas zsandárok jártak-keltek föl-alá az utczákon; katonák rohantak
szuronyt szögezve; futott a nép, mely a szokatlan zajra kitódult a
kapukon. Kiabálás, nyögés, jajveszékelés töltötte be az utczákat. Nehéz
sebesülteken törtettek át a zsandárok; egész csoportokat hajtottak a
városháza felé; – délre minden valamire való tömlöcz megtelt szinültig;
urakat, polgárokat, parasztokat, asszonyokat, gyermekeket nyomtak,
tömtek egy pinczébe. A város északi részén valami szénaboglya meggyult –
félre verték a harangokat…
Krumpelholz úr mint az itélet dörgött, robogott utczáról-utczára hires
lovaival; vastag, kövér nyakáról csorgott a düh verejtéke, ajkai
tajtékzottak, szemei előtt nem lehetett megállani, kezeivel, mintha
vágni akart volna: hadonászott jobbra-balra. Kiabált mint egy őrült,
rettentő kegyetlenséggel akarta elenyésztetni azt a kis örömet, melyet
egy-két régi ismerős édes dal a szivekben hamarosan fakasztott. Úgy
gondolta a galicziai katonapap, hogy délre kipusztítja a fele várost, s
délután a megmaradt feléről jelentést tesz a miniszteriumnál, hogy
Nagy-Kakasd mintaváros a csendben, rendben, békében.
Míg a főnök úr mint egy Jupiter tonans haragos mennykőivel a tegnapi sok
étel-ital hatása alatt mindenfelé tisztította a levegőt: dr. Schwindler
kerületi főorvos úr drága faragványnyal, számtalan női fotografiákkal
fölékesített iróasztala mellett ült; nem várta meg, míg Krumpelholz úr
postára teszi hű tudosítását: ő már irta a magáét.
«Nagyméltóságú úr!
Kegyelmes uram!
Csendes, békés, engedelmes városunkat a mai napon megdöbbentő jelenetek
dulták fel. A bűnös népszerűségkeresés kezdi megteremni mérges
gyümölcseit.
A féltékenység, a határtalan irigység a legszebb eredményeket képes
megsemmisíteni. Nem akartam eddig hivataltársaimról élesebben
nyilatkozni, az ujabb botrányok ezt most tennem parancsolják. Okmányok,
aláírásokkal ellátva – állanak rendelkezésemre, hogy kerületünkben minő
megvesztegetések uralkodnak, hogy a kinek a hűségben elől kellene menni,
a kerületi főnök Krumpelholz Lipót úr pénzért, ajándékokért elitélt
bűnösöket ereszt szabadon büntetés nélkül; a kincstárt vétkes
szerződésekkel károsítja; a népeket lázadásra serkenti. Elsőre A. alatt,
másodikra B. alatt, harmadikra C. alatt alázatos tisztelettel ide
csatolt okmányok bizonyítanak megczáfolhatlanul.
Forradalmi dalokat énekeltet, melyek a bitóra itélteket, részint pedig a
bitón igazságosan kivégzetteket dicsőítik. A mai nap rettentő története,
midőn a fél város ordítja az ocsmány énekeket, mert egy tegnapi,
jóérzelmű családnál történt – estélyen ő maga volt, ki a legfőbb
rebelliseket éltette, és a zenészeknek parancsolta, hogy e rebellisek
nótáit húzzák. D. alatt idezárt és aláirásokkal felszerelt okmány erről
hangosan szól.
Kérdem kegyelmes uram, hogy most, midőn mindenfelé kezd helyre állani a
kivánt rend; midőn kerületemben számos egyletek alakítása által a
legnyersebb és legvétkesebb elemet, a főbb birtokos osztályt pár hónap
alatt sikerült az új államforma legőszintébb hiveiül megnyernem, melyre
E., F., G., H. pontok alatt becsatolt okmányok adják meg a legvilágosabb
tanuságot; kérdem kegyelmes úr, nekem különös pártfogóm és a legmélyebb
hódolattal tisztelt nagyméltóságú uram, hogy akkor, midőn minden perczet
arra kell fölhasználnunk, hogy legmagasabb urunkat, a császár ő felségét
gyermeki alázattal, örömmel és engedelmességgel fogadja a nagy
összbirodalom minden hű népe, s így a félrevezetett, de nem rossz érzésű
magyar is, mely utóbbira fényes tanúim az F., K., L. alatt feltüntetett
okmányok, mint a melyekből kitünik, hogy mily örömrepeső szívvel várja
itt a kun a Felséget – hő tisztelettel kérdem, hogy eltűrhető-e most, és
épen e nagy napokban, egy nagy, szélesen kiterjedő kerületben, hogy egy
tapintatlan, megvesztegetett szivű, romlott lelkü ember kormányozzon?…»
A hosszú, kimerítő, szép, alapos jelentés után oda volt téve egy név a
legforróbb magasztalásokkal, mint oly ember, ki a gazdag és kitünő
kerületben a kerületi főnökségre a felhozott, és megdönthetlen okok, és
nagy betük alatt becsatolt dokumentumok alapján – a legalkalmasabb. Hű
ember, vagyonos ember, megvesztegethetlen ember, és fáradhatlan erélyes
ember; a jelenlegi aljárásfőnök, a derék László Károly úr.
Óh, ha tudta volna ezt László úr, nem rettegne most a tegnapi szomorú
keresztelő miatt.
Dr. Schwindler úr csengetett.
Veszeli Jóska állott elő.
– Nos? – kérdé éles szemekkel a főorvos úr.
– Szerencsésen megszabadultam és a főnök urra hárítottam mindent.
– Dühösek az emberek? várják az olaszokat?
– Mint zsidók a Messiást.
– Van pénz? csak itatni-etetni. Eljő a mi időnk is.
– Most?
És ragyogtak az ifju szemei.
– Nem még. Csak legyen okos barátom. Csöndesen ápolni kell a tüzet, de
úgy, hogy mindenki ne lássa. Végh Pétert a kovácsot, és Harnócz uramat a
csizmadiát tartsa beszéddel, hanem vigyázva, hogy meg ne üsse a lábát.
Vasárnap elmegy helyettem a lakodalomba. Most egy darabig el kell
magamat vonnom mindentől – a német nagyon szemes. Járjunk tul az eszén.
Ah, csak üssön a mi óránk!
Forrón megrázta az ifju kezét, és ezzel a hazafias kézzel nyujtotta át a
segélypénzt.
– Okosság, szemesség, hűség. Kivágatni a nyelvet inkább, sem mint egy
szót is szólni, a mit nem szabad. Baranyai Miska nagyon fecsegő, attól
sokat meg lehet tudni – vele igen óvatosan. De őt is használhatjuk.
– Átkozott csalárd ember – méltóságos uram, se nem német, se nem magyar.
Inkább német.
– A hogy az óra jár. Nekünk most ilyen kell.
– De a Hajkó fiuk igazi magyarok, s még Mészáros Simon is, pedig ő
legjobban mutatja, hogy: így úgy!
– Beszélni kell a német mellett, s úgy egy-egy kicsit Kossuthról. A
császár ő felsége juniusban itt lesz. Mindent megad – fogadja a nép
örömmel, a foglyok kiszabadulnak – őszre koronázás lesz, a télre
bejönnek a künn levők. De ezeket csak igen vigyázva, édes barátom.
Megértett?
– Igen.
– Most menjen, keresse fel László Károly urat, kérje: látogasson meg
engemet délután négy órakor. Várni fogom.
Veszeli Jóska örömtől dobogó kebellel sietett küldetésében. Büszkén
tekintett a távolba, a hol ő mind azt látta, a mit más a városban rajta
és a főorvos uron kivül senki. Hallotta a paripák dobogását, látta a
lengő zászlókat, a szekereket, a fegyvereseket, az ágyukat, régi társait
– azt a szép szép dicső világot, a milyen soha se volt még és soha se
lesz több.
Megadta magát ő is dr. Schwindler urnak, az igazi hazafinak, a kit a
künnlevők – egyenesen ő küldött ide, hogy vigasztalja, bátorítsa a
népet, szedje össze az erdőkből, nádasokból, szénaboglyákból, kertekből,
kunyhókból az igaz embereket, hogy mikor eljő az idő: együtt legyünk
mind.
Hogy dicsérte, magasztalta ezeknek a bátortalan – s lassanként mind
börtönbe kerülő gyámoltalanoknak, hogy ki ez a Schwindler, minő dicső
lélek, az ő tanácsosa, az ő testi lelki barátja, a nép jóltevője,
segítője, vigasztalója. Ne féljenek, mert ez senkit el nem árul, ki nem
ád.
S mikor Harczó Balázst elfogták, a ki a szőlőkből visszajött –:
elfogatta a főnök; mikor Halász Károly bekerült a tanyákról egy este a
sok szép szóra – hát egy vasárnapon megvasaltatta a főnök. Nem mindjárt,
de mégis nem nagyon sokára, nem a régi dolgokért, hanem uj okokért. Uj
okok mindig kerültek, mert bőven voltak készletben.
Schwindler ur játszotta a magyar hazafit, bőkezű volt, gavallér; mint
hires doktor, a szegény juhász emberhez is elment, és kivette szép
szavaival a hálálkodó szegény meggyógyult emberből, hogy hol vannak
olyan juhászok, a kiket el lehet fogni és föl lehet akasztani.
De Schwindler ur úgy mosolygott mindenkire, olyan jó volt, nem kevély,
barátságos – nyilt szivű, még Kossuthról is mert itt-ott beszélni, és
merte szidni a minisztereket, sőt még fölebb valókat is.
Mindig – a mi a fő – a maguk helyén.
Lehet még, óh jöhet még idő, – mikor megint a dr. Schwindlerek
uralkodnak: édes olvasóm! akkor vedd kezedbe ezt a gyürődött
fotografiát.
Veszeli Jóska épen olyan együgyü volt, mint te, meg én, meg néhányan, a
kik mind elhittük azt, a mit óhajtottunk, a ki azt gondolta balgatag
örömében, hogy a sima, szép, tiszta, szabad uton jár; holott pedig
éjjel-nappal nyakig gázolt a vizben, a süppedékes mocsárban.
Dr. Schwindler alázatosan (mert a ki föl akar emelkedni: mindig,
állandóan alázatos legyen, még mikor senki se látja is, nehogy egyszer
megfeledkezzék magáról és mindent elveszítsen egy órai férfias
bátorságáért), tehát alázatosan, szerényen, előre hajtott fejjel, de
mégis eltagadhatlan kitünő jó kedvvel – épen most lép be Méltóságos
Krumpelholz főnökné urasszonyhoz, ki könyek között ül az ablakban, és
egészen megfeledkezik arról, hogy a sürün hulló könyek mind lemossák a
drága festéket helyükről, holott egy időses delnő ilyesmire főképen
kellene, hogy ügyeljen.
– Óh mit csináltak maguk, – miket beszéltek, muzsikáltattak maguk
doktor, azon az átkozott keresztelőn?
– Semmit – épen semmit, Nagysád.
– De Lipót…
– Lipót épen nagyon jól viselte magát, úgy mondhatom, hogy kitünően.
– Hát ez a lárma? Hisz fel van fordulva a város?
– Nagyon, szerencse, egy csomó gazembertől megszabadulunk.
– De kiktől? – kérdé aggodalommal a főnökné, mintha érezte volna a
gyorsan közeledő fergeteget.
– Egy csomó nyelves kun betyártól. Lipót maga scenirozta a dolgot s a
provokatió nagyszerűen sikerült. Én csak bámulni tudom a zsenijét.
Mig künn a kardlapok és szuronyok alatt jajgatott és sikoltott a nép:
bent a fényesen butorozott főnöki szalonban hirtelen, mintha csak egy
villanatra: csöndesség, némaság állott be. A régi szakácsné, ki kezdte
észrevenni, hogy az egykori szegény katonaorvos, most az ő pártfogolása
után: méltóságos kerületi főorvos úr nagyon tekervényes utakon jár, és
mindenütt Krumpelholz Lipót hivatalos eljárásait törekszik nevetség
tárgyává tenni, mig az aljárásfőnököt, azt a buta magyart mindenfelé
magasztalja, mint a hűség és fáradhatlanság mintaképét – a gyülöletnek
és aggodalomnak érzéseivel fordult a hidegen mosolygó gavallér felé.
Sirástól kiveresedett szemeit oda szögezte a régi széptevőre és kereste
lelkében az utat, módot, hogy mivel és mikép kötelezze le vagy állítsa
meg fondorkodásában.
Semmi sem oly nehéz, mint mikor már érezzük a bajt, tisztán látjuk a
veszélyt – és minden áron bátraknak, nyugodtaknak kell lennünk, hogy
erőtlenségünket el ne áruljuk. Egy szó, egy elhibázott tekintet és
bukásunk kész. Ellenségünk legjobban tudja, hogy ki van csavarva
kezünkből a fegyver, és mégis úgy tesz, mintha hatalmunk tetőpontján
állanánk. Hizeleg, dicsér és kifogyhatatlan a hódolat kedves jeleiben.
Csak egy mozdulat kellene, hogy lerántsuk a gyalázatos álarczát, de
mivel nincs erőnk, hogy a hitványt eltiporhassuk: – mutatnunk kell, hogy
vakok vagyunk, és épen semmit se tudunk.
A főnökné nyájas akart lenni – nem; lehetetlen volt: mindig csak a vád,
panasz tolult ajkaira; nyugodt akart lenni – és minden mozdulatánál
elárulta, hogy fogva van. Közelebb huzódott a szép hűtelenhez – és
megragadta kezeit.
– Gusztáv – édes Gusztáv, – szólt azon a hangon, mely az örvény felé
menők reszkető erőtlen hangja, – mondja, nincs ön velünk megelégedve?
Bántottuk? Ön Lipótnak minden jó emberét elhidegítette. Az ezredes –
igen Schweinberg tegnap mondta rólunk: Lipót, ha te így fraternizálsz
ezzel a csőcselékkel – fel fogsz függesztetni. És ki vitte bele? Ön édes
Guszti.
Schwindler ur egész szinészi nyugalommal vetette hátra fejét és nagyon,
nagyon jóizüen nevetett.
A szegény asszony, ki férjének nagyon sok hibáját, bünét tudta, azt
hitte, mint minden – hibáit bánni kezdő szív – hogy ezeket már
Schwindler is tudja egytől egyig. Törekedett is kivenni a tekintetéből,
mosolyából, hogy mennyit tud Guszti és mit mond rájuk. Ugy-e nem nagy
hibák, nem is fontosak, ilyeneket minden főnök követ el bátran, és semmi
baj sem éri egyiket is. A miniszterek oda fönt még többet lopnak,
csalnak – s alig akad horgon egy-egy. Azt is szépen elcsinálják, hogy a
világ mit sem vesz észre az egészből.
– Lipót igen jó szivü ember, és hű. Barátaiért a szivét adja.
– Óh igen, – nevetett tovább a doktor.
– Ha megtámadnák – ön bizonyosan védeni fogná. Igen – és –
Ki akarta mondani a szegény asszony, hogy a te dolgaidat mi is tudjuk.
És férjem egy hét alatt mind ide teremti a zsidó atyádfiait – s akkor s
egyebek is fognak még történni, vannak olyan dolgok – és nem felejtette
még el mindenki – a gráczi bádogos két leányát fel lehet még ásatni a
sírból, s a szegény Hannuska leánya, s az özvegy Harmné kilencz éves kis
leánykája s a Burnovszky leánya – –
Krumpelholzné a Schwindler Guszti büneinek egész sorozatán végig ment,
égő bosszúval, hogy kigyuladtak az orczái.