egyetlen gyermekünk voltál és beteges, gyönge leányka. Minden
kívánságodat megadtuk, csakhogy a jó isten el ne vegyen. Istennek hála
felnőttél, erős vagy, mint én – hogy ilyen egészségre egy szegény leány
is büszke lehetne, a ki kapával keresi a kenyerét.
– Még nem mult el, hogy én is ne kereshessem.
– Az elmult. Micsoda bolond beszéd? Vigyázz a szavaidra, velem beszélsz.
– Nagyanyám ezelőtt a ház előtt kakast árult és almát, az isten még
vissza fordíthatja, ha mindenben megcsaljuk.
– Nem csaljuk; ha kell, templomot vagy iskolát építtetek, csak azt
engedje meg, hogy te édes leányom megfogadd a szavamat.
Az édes anya remegve nézte leányát és férjét, és hol egyik, hol a másik
felé tipegett, mintha segélyt akart volna vinni kövér, széles kezeiben –
ha tudta volna honnan.
– És mit akar apám? – fordult apja felé Vilma.
– Hogy…
– Hogy Schwindler neje legyek?
– Azt; látod szeretsz, mert a számból vetted ki a szót.
És meg akarta ölelni leányát.
– Menjen apám –
– Miért? a miért szeretlek, mint az istenemet?
– Ne beszéljen így.
– A mért ha nem hajolsz a szavamra – hát – –
Feleség, leány egyszerre felsikoltottak.
László úr térdre vetette magát leánya előtt.
– Addig állok így, a míg azt nem mondod: hozzá megyek apám; vagy főbe
lövöm magamat. Ha egyetlen gyermekemnek se tudok parancsolni: nem kell
az élet; ha én a háznál a legutolsó vagyok: pusztuljak.
Vilma odaborult apjára, kit ily helyzetben sohasem látott és könyeivel
borította el annak kezeit – László úr, a kevély, dölyfös, hatalmas,
zsarnok László Károly úr – zokogott.
És a szegény anya? Siratta férjét és leányát.
– Jól van apám, – szólt fuldokló zokogással a lány, – én hozzá megyek –
de – megirom Sándornak, hogy örökké őt szeretem. És engem verjen meg az
isten.
– Hozzá mégysz? – ugrott fel, mint az aczélrugó, az apa – Schwindlerhez,
a báróhoz?
– Legyen az apám akaratja. Miattam ne ölje meg magát.
[Illustration: – Legyen az apám akaratja.]
– Úgy, édes leányom; ma, délután négy és öt óra között. Látod, így
szeretlek, így vagy az én aranyos leányom, az én kis angyalom, báróném.
– Most boldog vagyok, isten megadta legédesebb kivánságomat. Leány, úgy
járatlak, mint egy grófnét. Soha egyetlen kérésed nem lesz megadatlanúl.
Olyan hintót, olyan lovakat veszek, olyan nagy úri társaságot gyüjtök a
tiszteletedre, a javát, a szépét, a milyet csak ez a megye adhat. A hány
báró, gróf, nagyságos, méltóságos ura van a kúnságnak, ha csak akkora
is, mint a kis ujjam: itt lesz. Tegyen tisztességet a leányomnak, a
bárónénak. Hogy miből tegyem, – van, adott az isten, s ha velem lesz:
ezt a mostani vagyonomat megkétszerezem. Mind, mind csak teérted. Ha
eddig szerettelek a jóságodért: ezentúl a tenyeremen hordalak az
engedelmességedért. Látod gyermekem – simogatta, ölelgette
kifogyhatatlan édeskedésekkel – anyádat is –
– Engem nem kényszerítettek a boldogult jó szülőim.
– Teréz, te sohasem akarsz engemet megérteni. Nem tudsz, nem birsz oda
emelkedni, a hol én vagyok, pedig már tanulhattál volna tőlem, elég időd
volt. Ugy-e mik voltunk? s hol állunk ma? A báró néhány hét, vagy néhány
nap mulva meghozza rendes főnöki kineveztetésemet és – még mást is.
Méltóságos asszony lész, a főnök neje, a báróné anyja – vagy talán ez
semmi? Semmi. Hanem, ha meghalok, tudom, nem hull senkinek a sírjára is
annyi köny, mint az enyimre. Érzem, s ez nekem elegendő jutalom. És most
drága lelkeim, készüljetek – az idő nagyon rövid.
És kiki – azzal az érzéssel, a melylyel a jövőt nézte: készült útjára.
Az anya aggodalmakkal, sóhajtozásokkal, de mégis büszke hittel, hogy ha
leánya a boldogságot nem nyeri is meg – hisz im mivé lett az övé is, a
ki ahhoz ment, a kit szeretett – megnyeri majd a világi boldogságot, és
talán majd egyszer, valamikor megadja az isten neki másban: gyermekeiben
– a mit most elveszített.
Vilma olyan nyugodtan, mint a hogy az istenéhez tért elitélt, halála elé
megy: ment szobájába. Most nem, mint egykor, – mikor nem tudott egy sort
is írni Sándornak: most ömlöttek a sorok halványkékes levélpapirjára:
«Légy boldog Sándor, én szerettelek és soha egy perczig, – tudja ezt a
mindenható, hogy meg nem szüntelek szeretni; de ha most mást parancsol:
legyen meg az ő akaratja. Apám megöléssel fenyegetett, hogy főbe lövi
magát, ha Schwindlerhez nem megyek. Ha megölné magát: úgy sem tudnék egy
szempillantásig is élni tovább. Ne fordulj el tőlem, ha látsz az úton,
vagy valahol, ösmerj meg és légy meggyőződve, hogy szivem utolsó
dobbanásáig téged és csak tégedet szeretlek. Isten büntetését elhordozom
ezért és hiszem is, hogy eljön az idő, mikor az isten nem marad adós. Ne
is maradjon és ha kedves előtte az igazságos büntetés: töltse ki rajtam
minél előbb. Tegyen az isten tégedet, édes Sándor, százszorta
boldogabbá, mint engemet tett, és adjon te neked olyat, a ki engemet
elfeledtessen és ezerszerte boldogabbá tegyen, mint én tudtalak volna
tenni. Az én sorsom tudom, hogy el van végezve…»
Még némely emlékekről írt – de egyetlen szót sem Belláról – és bezárva
levelét, még az nap délelőtt elküldötte Sándornak.
Amely néni szül. Némethné, a kellemetes hír vétele után azonnal
legfinomabb, legdrágább ruháiba öltözött, drága kenetekkel, illatos
szerszámokkal szerelte föl magát, hivatta a főorvos urat, hogy rögtön
jőjjön – és addig is, míg szemtől szembe lehetett volna a báróval,
gyakorolta magát az ájuldozásokban.
Oh mily édes, gyönyörteljes ájuldozások voltak ezek, látták a tükrök,
úgy a kicsiny, mint nagy tükrök, a hosszú selyem függönyök, az uj bécsi
bútorok, és a szolgálók és a szobaleányok is.
És oh mily szeretetteljes találkozás volt az, mikor a kedves Guszti
hálája jeléül fél térdre ereszkedett – mint maga mondta: istennője a
szent Amely előtt.
Ezeknél a jeleneteknél csak azok voltak még szebbek, a melyek délután
négy órától kezdve következtek egymásután. Csak csöndben, titkon,
egészen benső meghitt családi körben kellett volna a bárói eljegyzésnek
történnie, hanem László Károly úr és kedves nővére, Némethné, szül.
László Amely úrasszony úgy vélekedtek, hogy itt a rendezés tiszte
egyenesen az övék. És hogy Guszti, a báró csak szerénységből (oh, a jó
kedves Guszti) tette, hogy három-négy embernél több ne legyen az
eljegyzési ünnepélyen.
– Itt kell, hogy legyen egy pár profeszor, az ujságszerkesztő, Simon
bácsi, Károly bácsi, István bácsi, az öreg Hajkó, a főadószedő –
– Csak rendezd Amely – nincs szavam. Nekem semmit sem szabad tudnom, –
mondogatá, kezeit nagy lelki örömök közt tördelve, ropogtatva László úr
– csak szépen, és mindent uri módulag. Ez a fő.
Így történt aztán, hogy mikorra Schwindler úr kitünő díszben, halavány
sárgás-fehér arczán egy kis finom, művészien alkalmazott pirosítóval,
kardosan, a tollas kalapjával megjelent: egész fényes gyülekezet
fogadta.
– De – kérdé László urat a nagy gyülekezet miatt – zavartan.
– Ah persze! – hajtogatá magát igen bájos mosolylyal Amely néni – itt mi
vagyunk itthon. Jó embereinket meg nem sérthettük.
Szokásos ölelgetések, csókolkozások és kézszorítások után, mi közben
sűrűn hullottak könyek itt is, ott is – behaladtak a nagyszerűen
feldiszített éttermekbe. Sokan irígységtől marva, némelyek a finom
ételekre és italokra gondolva, mindnyájan pedig az ünnepeltek iránti
hódolatból kifolyólag folyvást vigyorogva, hajlongva, sziszegve,
sóhajtozva és minden tisztességet elkövetve és erőltetve.
Nyolcz óra tájt, – mikor már csengtek a köszöntő poharak, – egy libériás
inas, a fődoktor úr inasa: oda súgott a méltóságos úr fülébe:
– Itt a testvére, meg a nénje, meg egy öreg asszony. Kint a folyosón
állnak és kéretik a méltóságos urat.
A főorvos úr kifutott és László úr is kifutott – és ott a folyosón
látta, hogy egy csomó nagyon szegényes öltözetű ember áll.
MÁSODIK RÉSZ.
I. («Leszek hát báróné.»)
Van olyan egy-egy feleség, a ki férjének minden levelét felbontja,
jőjjön bár az a levél akárhonnan, s mikor minden sorát kiélvezte,
beviszi, mint egy jól felszerelt réczét vagy libát. Apa is van olyan
itt-ott. És az öreg Márton ur épen ilyen ember volt. Nagyon jól tudta,
hogy a finom kékes habos levél nem az ő tisztelt személyéhez szól,
hanem, a fiáéhoz: azért régi szokás szerint letette az örökké égő pipát,
és föltette az ócska pápaszemet, kettőt-hármat – hogy istenhez
fohászkodjék, köhentett – s aztán hozzálátott a ben való
kipuhatolásához.
A vén Mari néni is ott állott a háta megett, mivel hogy neki is kellett
tudni mindent. A két öreg sziv ilyenkor úgy dobogott, hogy ijedve
tekintett egyik a másikára, és felkiáltott: no mi a?
– No mi az? – Semmi? – hallgasson – morgott régi szokás szerint most is
Márton ur, a mellett azonban ugyancsak régi jó szokás szerint olvasta a
levelet fenszóval.
Sok ember igy olvassa, s azt mondják, hogy az ilyet sohsem üti meg a
guta. De hiszem is.
«Kedves Sándor! – kezdé Márton ur.
– De soványan megy. Az én fiamnak a szeretője csak egy szegény asztalos
leány – szól közbe Mari néni – mégis sir az ember rajta, olyan drága
szép szavakat mond: csillagom, egyetlen szentem, drága Jánoskám. Ugy!
– Alj-népi dolog. Urak másként teszik. Álljon félrébb, nem látok.
– Tudnám csak én a betüt, már rég kiolvastam volna.
– Micsoda beszéd? tudja, studirozom előbb. Álljon odább, nem látok. No,
kedves Sándor!
Az öreg ember vett-e valami szomorut észre, a mint döfölte a betüket és
studirozta – elég az, hogy letette és nagyokat sóhajtott.
– Menjen a fiamért – ott van a Markos –
– Ne mondja nekem, tudom én, hogy a Markos Páléknál van. De megjárta ma
már Sándor urfi az egész alszöget. Mint a jó istent, úgy várja a
szegénység. Még a ruháját is csókolják. Nem is csodálom, hogy ne! oda ül
a beteg mellé s nem mozdul, a mig ki nem vette a baját. Bezzeg a mostani
kocsin járó nagy doktor urak, befutnak a beteghez, aztán úgy mennek
tovább mintha puskából lőtték volna őket. Csak ott sátoroznak
hosszabban, a hol érzik a pénz szagát. Jó szaga is van annak. Adja,
viszem azt a levelet.
És mint a holló – úgy kikapta a levelet az öreg asszony és vitte
sebesen.
– Hova szalad öreg? – kiáltott a siető vénasszonyra a Löbenstein kávéház
előtt egy potrohos kövér, kopott, rongyos ruhás uri ember, vastag talpu
czipőit úgy nyujtva ki maga elé, hogy összes ruházatából azt lássák,
mint legjobb darabot. – Tisztelem – mondja meg Sándor urnak –
meghihatott volna bennünket a lakodalmára.
És a potrohos, kövér, őszes ember nagyot nevetett.
– Elkapták az orra elől a gazdag kisasszonyt, – kiáltá a siető
vénasszony után.
– Azért még se marad vén legénynek, mint a doktor ur.
A kövér, potrohos, rongyos ruhás ember is doktor volt, a kártyás,
korhely, rest Jánossi doktor, a ki mindenkire irigykedett, a ki nem volt
korhely és rest, és rongyos, mint ő, és ben volt még abban a sorban,
hogy egyszer megházasodhatik.
– Elkapták az orra elől, – kiabált, rekedt rikácsoló hangon, – elkapták.
És a kinek csak lehetett elbeszélte, hogy ma délután lesz a dr.
Schwindler főorvos és László Vilma eljegyzése.
És hogy vették ezt a hirt az emberek?
Ugy, mint Kecskeméten, vagy Kőrösön vagy Cegléden vették volna azok, a
kik el nem szenvedhetik, hogy egy szegény fiatal embert szerencse érjen.
Röhögtek és százféle alakban beszélték, hogy a tolakodó, henczegő Márton
Sándornak hogy vetették ki a szürét a gazdag László portáról. De úgy
kell!
Jánossi ur előre látta, hogy Márton Sándor is egy szegény rongyos ördög
fog maradni, mint ő, és kártyázni fog a korcsmában, a kávéházban, a
beteg apjával, testvérével és inni, a hol csak lehet.
És nem fogja többet feltartani az orrát, mert kitünő vizsgát tett, mert
szorgalmas, mert ifju, mert egészséges és még sehol se pocskolták le.
Megvénül, lassan jár, hazudik, pálinkát iszik, és adósa lesz ő is
fünek-fának. Ha beteghez hivják, ő is csak oda megy, a hol készpénzzel
fizetnek, és azonnal, és mihelyst nem fizetnek: elmarad ő is. – Aki
beteg – szerezzen pénzt és fizessen, jól fizessen. Igen, így fog
beszélni ő is és minden fiatal orvos, a ki látja, hogy milyen
kitanultak, borzasztó ravaszok most a betegek, – még vidéken is, nemcsak
fönt.
Az is bolond, a ki mai nap doktor lesz.
S Jánossi ur behuzódik a kávéház belsejébe, mert látja, hogy egy messze
lakó szegény betegétől jő valami ember. Majd. Várjon a beteg. Várhat.
Oh, ül itt több doktor ur is. A gyalog Kádas, a zsidó Stein. És nagy
vigyázattal, szorgalmatosan kártyáznak. Igen, mert akarnak élni és
tisztességesen ruházkodni. Egy doktor nem hagyhatja el magát végképen.
Mari néni egy öreg szijgyártónál, a kinek egy csomó gyerekén kivül
semmije sincs – csak a sorvasztó nehéz betegsége – megtalálta Sándor
urfit.
Ott ült egy ládán és nézte a beteget és vigasztalta, hogy: semmi baj.
– Óh kedves urfi, – szól kifáradtan, lihegve Mári néni, – hiszem is,
hogy Bakó István uramnak semmi baja, hisz a két orczája milyen piros,
csupa gyönyörüség – de itt aligha nincs valami baj.
Márton Sándor ur, kit valamely lázas betegség erősen megviselt:
mosolyogva veszi át a levelet – és a mint átfutja – egész halavány
orczájában elpirosodik.
– Ugy-e? – mormogja az öreg asszony. Tudtam – mindjárt, mikor az egyik
fehér galambot ma reggel lelőtte a zsandárkáplár. Rossz jel jót sohase
jelentett.
– Menjen csak – mondja apámnak, hogy maradjon otthon, mig haza megyek.
– Az? A mint letette a levelet, egyben átszaladt Harkaiékhoz. Nem is
tudom, mit ül ott örökké – az urfit is oda szoktatta. Majd meglátja, e
miatt lesz a szerencsétlenség.
S a többit utközben bölcselkedte ki a vén asszony, egyenesen Bella
kisasszony felé fordulván gyanujával. De mit is vet az a jó isten egy
ilyen követ azoknak az utjába, akik szeretik egymást! Bizonyos, hogy az
a szemforgató éneklő kisasszony rontja el az egész szép szerencsét. Ült
volna csöndesen, hozott volna az isten neki is magához valót. De ketté
vágni a kész boldogságot s elmesterkedni a drága vagyont, palotát,
földeket, hintót, lovakat.
És futott, mintha a sors neki parancsolta volna, hogy vágja ketté a
bajt.
Az ifju doktor ur még egyszer megsimogatta a beteg ember forró homlokát,
meghagyta a nagyobb leánykának, hogy mikor adjon az orvosságból s menni
készült.
– Doktor ur, – nyögé a szegény beteg, – ha valami rossz ember miatt van
baj, ne ügyelje. Hej, ha én még egyszer egészséges lehetnék, de nem
kivánnék az istentől semmit! Lelkem, doktor ur, csak az a szerencsétlen,
a ki beteg s a ki nem gyógyul meg többet soha.
Sütött, ragyogott a szép nyári nap, de talán csak azért, hogy a
betegnek, s a gyerekeknek könyjei szebben csillogjanak, s hogy azok, a
kiknek bajuk, bánatuk, szomoruságuk van, lássák, hogy az a felséges
teremtő csak adogat egy-egy kis jó időt. Lám, gabona készül, gyümölcs
érik, utas ember vigan mehet tovább, s azon a magas tiszta kék egen, még
csak egyetlen kicsi foltocska sem akadékoskodik.
Bizonyosan ez is lehetett az oka, hogy Márton Sándor ur oly
lelkimegnyugvással olvasta el egykori szép kedves mátkája gyönyörü
levelét. «Légy boldog Sándor – én szerettelek – –»
– Ah tudom!
«De ha most mást parancsol – legyen meg az ő akaratja – –»
– Igen, így védi magát a hütelen mindig – nyögé az ifju ember –
görcsösen szorongatva a levelet.
«Apám azzal fenyegetett, hogy megöli magát, ha Schwindlerhez nem megyek
– –»
– Óh lelketlen, csalárd teremtés! Menj! Mit védekezni – menj!
Mért nem mondtad ki inkább: nem akarok egy szegény doktor neje lenni,
mikor méltóságos asszony lehetek – és még báróné! «Tegyen az isten
tégedet édes Sándor százszorta boldogabbá mint engemet tett – és adjon
te neked olyat, a ki elfeledtessen engemet – –»
– Milyen nagylelkü vagy édes Vilma? – Köszönöm! – –
És néhányszor fölebb alább sétált az ifju szobájában, szabad folyást
engedve azoknak a könyeknek, melyeket a legerősebb férfinak is épen úgy
nem lehet visszatartani, mint a hulló, szakadó záporesőt.
Mikor meggyőződött, hogy szive már egészen nyugodt: leült iróasztalához
és írt – irt oldalt oldal után, egyre erősbödő haraggal, gyülölettel,
megvetéssel. Keze reszketett, de a toll nem tudott megállani – – futott
futott azon az uton, melyen mind lehet menni a végtelenig, de
visszajönni soha senkinek.
«Sohasem ámítottam magamat, – irja levelében az ifju doktor ur, – hogy
valami kitünő tulajdonokkal birnék, mindig beösmertem, hogy a sors
szegényekké tett bennünket és annak, ki szivét nekem ajándékozta, külső
csillogást épen nem szerezhetek. De örömmel fordítottam arra minden
igyekezetemet, hogy ismereteim, szorgalmam által méltóvá tegyem magamat
családjához. Sokszor hallottam, hogy szülei nem nézik jó szemmel
viszonyunkat és hét éven keresztül mégis egyszer sem tapasztaltam, hogy
kicsinyléssel viseltetnének irántam. Ha nem találtak is abban nagy
örömet, hogy egyetlen leányuk egy egyszerü doktor neje legyen: annyira
szerették a kisasszonyt, hogy akaratuk, vágyuk, reményük csak az volt,
ami leányuké. És ime a kisasszony az első rágalmat elhiszi rólam,
nemtelennek, hütelennek tart, hogy viszonyunkat egyetlen csapással ketté
vághassa. Jól van. Megnyugodtam a sorsban, láttam, hogy mátkaságunk
felbontására az ok nem személyemben van, hanem egy előnyös körülményben,
a mit a kisasszony nem akar megnevezni. És arra ki is kényszeríthette
volna. Betegségem alatt meglátogatott a kisasszony – forrón köszönöm –
és kijelentette, hogy várjak, bizzam benne, mert senkié nem lesz, csak
azé, a kit gyermekkorától fogva szeret: enyém.
«Ma irja: hogy atyja kedveért mindennek véget szakított. Elfogadta a dr.
Schwindler főorvos ur kezét, és engemet felszabadít arra, hogy
válaszszak olyat, a ki a kisasszonyt előttem tökéletesen elfeledtesse. –
És vigasztalni akar, hogy azért engemet örökké szeretni fog.
«Nem édes kisasszony! Én minden fogadása, igérete alól fölmentem,
visszaadom teljes korlátlan szabadságát. Válaszszon szabad tetszése
szerint. Én nem mondom, hogy szeretem, hogy mindig szerettem. Valjon mi
czélt akarnék ezzel elérni. Kiengesztelni a sorsot, hogy ne büntessen
meg, a mért megcsaltam valakit? Szégyenleném magamat, ha oly valamit
mondanék, a mit nem érzek, s a mit elhitetni akarni bün.
«A kisasszony szülőivel szemközt sokkal szabadabb volt mindig, semhogy
azok a kisasszonyt bármire is erőltetni merték vagy csak akarhatták
volna is. A mit tett: most is szabadon tette. De mert beismeri, hogy az
nemtelen, – bocsásson meg e szóért, de ez a valódi neve, – állandó
szeretetének oda igérésével akarja palástolni. Hiu fáradozás! Főkép
mikor azt senki sem követelte.
«Édes kisasszony! a mint hét évig senkit sem bocsátott szivébe a szegény
Márton Sándoron kivül: a hetedik év, hogy és mi által foszthatta volna
meg László Vilmát egyszerre minden szabadságától, függetlenségétől? Az
előttem lehetetlen. Hanem azért mentegetődzést soha sem kivántam és soha
sem kivánok. A ki szeret, mélyen, igazán: az előtt akadály nincs, csak
egyetlen kötelesség: a mig a másik fél hütlenségéről tények által meg
nem győződött – szavának nemes megtartása.
«Ugy de bizonyosan hűtelen vagyok, mert nem tudtam elég szemtelen lenni,
hogy egy ösmeretlen embernek a kezei közül visszaragadjam azt az
arczképet, a mit az jogtalanul eltulajdonított; de én rágalmazó vagyok,
mert azokat, a kik megtagadták hazájukat, nemzetüket: jó hazafiaknak nem
tartottam. Nem; ma sem tartom, és soha sem is fogom tartani. Az én
bátyáim hóhér kezei alatt adták ki lelküket, azért a szent eszméért, a
mit valónak hittek: a sors engemet is készen fog találni mindig.
«Kövesse a kisasszony bátran, határozottan, minden ingadozás nélkül
vágyait, és engedje meg, hogy én is hasonlót tegyek. Fogadja a leendő
méltóságos főorvosné és báróné szives köszöntésemet. Dr. Márton Sándor.»
A guny, mély szeretet, harag és megvetés mindent összetörő hatása alatt
olvasta el a szegény leány egyetlen imádottja levelét. Főképen a kemény
sértő szavak maradtak meg lelkében, hogy már rég hűtelen lett és ezt
valótlan állitásokkal akarja palástolgatni; hogy szüleinek vele szemközt
semmi akaratjuk sincs és hogy ő önként, készakarva, nagyravágyásból
nyujtotta kezét a főorvosnak, – hogy csak menjen tovább is ezen az uton,
legyen méltóságos asszony, téns asszony helyett, és báróné, szegény
vidéki doktorné helyett. Ne ingadozzon, csak bátran. És hogy ő is úgy
fog tenni a maga részéről, bátran, határozottan – ingadozás nélkül – és
ezt ki is kéri.
– Oh tedd édes Sándor, – szólt sáppadtan, reszketve a leány. – Rég tudom
már, hogy teszed is. Az első estvét, mikor haza jöttél: hol töltötted? –
–
Olyan mélyen gyülölte azt a szegény leányt, hogy ajkára nem vette volna
Bellát. Azóta is hol töltötted napjaidat? De a hűtelen én vagyok. Kinek
a levélkosarát láttam szobádban az ágyad fölött? Hanem még se
haragudjam. Kivel sétálgattál annyi délutánokon a templom felé, a temető
felé – óh mindig meglesettelek – talán velem? Kinek az apjával voltál
édes barátságban? Az én szegény szerencsétlen apámmal nem. Kinek a
kezeit csókolgattad annyiszor? A én anyámét? Felelj reá Sándor. Jól van.
Tedd az akaratodat, kövesd a vágyaidat – mert tudom, mik most már, ha
még úgy irigylitek is: méltóságos asszony leszek, nem Mártonné téns
asszony – a mivel gunyolsz, hanem leszek hát báróné.
Ezzel lecsapta a szivig sértő levelet, két kezébe hajtotta fejét – és
mint minden igaz, hü leánynak tenni szabad – sirt, és a mit ismét minden
igaz, hü és nemes lelkü leány megtesz – átkozódott, átkozta az órát,
melyben ahhoz a gonosz, csalárd, csábító leányhoz belépett; a napot,
mikor kitárta előtte minden titkát, érzését; – átkozott mindenkit,
átkozta magát is – és azt gondolta, hogy mindent a legjobban tesz, és
máskép nem is tehetne. Terveket gondolt ki, így kisirt szemekkel,
kuszált hajjal, remegő ajakkal, kegyetlen boszuálló terveket. Oh hogy
fog kaczagni azokon a nyomorultakon, a kiket bizonyosan meg fog verni az
igazságos isten – a minthogy verjen is; – soha soha meg nem bocsát.
Megveti őket, és örvendeni fog, ha mint irigyelt báróné a négy lovas
hintaján mellettök elhaladhat.
Érezze majd a lelketlen ember, hogy kit vesztett el, és lássa az áruló,
(Bella) hogy mivé tette azt.
Nem tudta tovább szőni-fonni a kegyetlen terveket, oda ment az ablakba,
és arra fordult, a merre Márton Sándor lakik – és egy rövid perczre
elfelejtett mindent, mint mikor felébredtünk nehéz, kinos álomból – és
mert szeretett, mélyen, igazán szerette Sándort, azt hitte, hogy a mit
apjának igért: azt mégis nem akarhatja a jó isten, hogy megtörténjék.
Ember – az a jó isten a kezedbe adta sorsodat. Fonj belőle szárnyat,
hogy repülj: szabad; verj belőle lánczot, hogy életeden át rab légy:
szabad; csinálj belőle poklot mennyország helyett: óh szabad; sőt ha
szeretnél belőle koldusbotot csinálni, mert a koldusbot, minden botok
közt a legszebb és legalkalmasabb: azt is megteheted – mert szabad.
Ma egész nap a szegény Vilma is, és Sándor is – ezt a nagy és dicső
munkát folytatták. Jól ment – egészen jól ment.
Különösen sikerült a László Vilma törekvése. Szép menyasszony volt,
vidám, boldog hogy a legszigorubb apa is meg lehetett volna vele
elégedve.
Sokszor meg is simogatta és csókolta László ur, a leendő főnök, – báróné
leányát.
– Kedves lányom! édes jó, engedelmes kis leányom! – susogja a boldog,
végtelenül szerencsés apa, leányára nézve, ki mindenkire mosolygott,
mintha ott egy szögletben állott volna Márton Sándor, és annak akarta
volna magyarázni: látod, hogy boldog vagyok! Báróné leszek, hogy annál
jobban fájjon a szived, méltóságos asszony. Óh ha egyszer a feleségednek
előtted azt mondhatnám: téns asszony.
S mikor a boldog menyasszony így örvendezve kiviaskodta magát, hogy
apja, anyja, sőt Schwindler ur is, Amely néni is el volt ragadtatva a jó
Vilma szép, igazán szép magatartása által: akkor mintha csak az erős
gyertya és lámpafény miatt történnék – szemeiből egy köny hullott alá
fehér selyem, drága mátkai ruhájára.
– Egészen rám ütött, – gyönyörködött az apa büszke szép leányában, – az
utolsó izig László. A mit föltesz a fejében: törik szakad keresztül
viszi. Bizonyosan föltette magában, hogy báróné lesz – bizonyosan. Nagy
nemzetségbe lép, de lépjen is. Van hozzá jussa, meg módja is. Mindent
szépen, dicsőn igazgatsz, oh, jó istenem –