És gyönyörködött az el-elpiruló, majd elsápadó ifju emberen.
– Néhány napig.
– Hallom, igen sokszor jár Bellához. Mi? legyen bizalmas irántam. Tudja,
én mindig pártolója voltam magának. Lássa, Bella egy igen jó, szorgalmas
leány. Képzelje, hogy haragszik reánk! semmit sem akart elfogadni a
varrásért tőlünk. Egy szegény leány nem jól teszi, ha kevély – az épen
nem talál. A kinek a mindennapi kézi munkájából kell megélni, s abból
két öreget is támogatni: az nagyon boldog lehet, ha jól fizetik, – és mi
különösen jól fizettük. Hen, hát sokszor jár Belláékhoz? No az szép.
Mondja Bellának: nincs miért haragudjon, épen nincs miért. Panaszolta
Vilma, hogy az énekpróbákon sértőleg kerüli, és kérdésére még válaszolni
sem akar. Nevetséges. Egy szegény leány – ah úgy fulladok! Ugy-e
kipirultam? Úgy pirulok!
Igen, Némethné, született László Amely asszonyság tökéletes piros volt,
a szája széle piros, és hosszu, csontos, sovány orczájának az a része, a
hova a festéket szokták alkalmazni – akár csak két széles piros rózsa.
– Mondja csak, édes Sándor, nem tudnék magáért tenni valamit a főorvos
úrnál? Mi sokszor emlegetjük magát, és a főorvos úr is tudna magának egy
jó helyet kieszközölni a kerületében. Akarja! Hen? Igazán fáj a
szivemnek, ha tudom, hallom, hogy valaki haragszik reám. Ah, hogy
fulladok! álljunk meg. Vilma igen szép. Nem is kérdi? Mit csinál maga
oly sűrűn Belláéknál? – folytatá fürkésző tekintettel. – Ne tagadja,
önnek komoly szándéka van. Lám, a rosz ember, milyen hamar elfelejtette
Vilmát. Óh, mi megbocsátunk. Én úgy örvendek, ha valakit boldognak
látok, ez volt egész életem főczélja, hogy a kinek javára lehetek,
javára legyek. Még ma beszélek újból a főorvos úrral, remélem, Vilmánál
fogom találni, hogy szerezne magának valami jó állomást. Talán
Karczagon, Madarason? Hova szeretne?
– Én itt akarok maradni – köszönöm. Itt ösmernek, és már eddig is többen
is fordultak hozzám.
– Lássa, úgy örvendek, hogy találtam. De megálljon, elmondom Vilmának,
hogy milyen hamar elfelejtette a régi flamméja. Isten áldja, Sándor.
Vilma nagyon boldog – nagyszerü pályát csinál. Oh, ő ragyogni fog,
ragyogni!
Vilma ott állott az ablakban és nézte Sándort a függöny mellől, és
reszkető örömmel várta, és találgatta: bejön-e? Óh igen, be fog jönni,
bejön.
Az ifju is észrevette. Lesütötte arczát.
Márton Sándor menj fel, állítsd meg a sorsot, hátha csak egy szavadba
kerül? Szólj: én senkit sem rágalmaztam, én szeretlek, én imádlak.
Menj fel.
– Nem szabad, nem, nem, ha megőrülök is, – mormogá magában az ifju.
S a durva levélre és a magas látogatóra gondolt, ki bizonyosan most is
ott ül, a hol ő ült valamikor – boldogan.
Márton Sándor úr egy mellékutczácskába fordult, azzal a büszke
önérzettel, mely tündöklővé teszi a homlokot, és édes könyekkel borítja
el a szemeket.
Vilma egészen kihajolt az ablakon – sokáig nézte a távozót és nevetett a
jó Amely néni vidám csevegésein. Majd mikor meghallotta a főorvos úr
sipító, magas kappan-hangját a szobában, élénken megfordult, odasietett
a látogató elé és ideges kaczagással kiáltá:
– Ah be jó, hogy itt van!
X. (A férgek és a nép.)
A tavasznak, óh én a tavasznak tulajdonítom, és bizonyosan minden okos
ember annak fogja tulajdonítani, hogy az emberek Nagy-Kakasd széles,
kövér határán ismét hajlandóbbak lettek ugrálni, mint a juhok, borjuk és
csikók, a melyek ha busulnak, keseregnek és haragusznak: ezt nem tudják
kiállani sokáig. Hiszen uram teremtőm, hogy nőtt a fű, hogy lombosodtak
a fák, hogy nyiltak a virágok, s milyen dús termést igértek a szőlők!
Emberek jöttek haza messzünnen, beforrott sebekkel, némelyek sántán,
vakon, de igen jó étvágygyal, s oda ültek ahhoz az asztalhoz, a hol
kenyeret találtak, és vigyorogtak, és mentül éhesebbek voltak, annál
hatalmasabban kimutatták örömüket.
Schwindler úr – akárhonnan, de sok jó pénzt hozhatott magával, – mert
kifogyhatatlan volt az asztalterítésben. Drága borokat hozatott a
Hegyaljáról, és mert a magyar ember a bort örökké szerette és fogja is
szeretni: napról-napra inkább ragaszkodott az új főorvos úrhoz.
Schwindler itt, Schwindler ott – mindenütt a derék Schwindler.
Soha annyi Gusztávot egy esztendő alatt nem kereszteltek, mint 1852-ben.
A Lajosok, Józsefek, Istvánok mind kezdtek kimenni a divatból.
Schwindler úr egyleteket alakított felsőbb miniszteri engedélylyel,
pomologiai egyleteket, ének- és zenekarokat, méhész- és
borász-társaságokat. Szedte az embereket innen is, onnan is, mindennap
egy csomó éles, búsmagyar fogat vitt haza a belső zsebeiben; azokat
kifúrta, czérnára fűzte, megszámozta, megdátumozta és ellátta a
birtokosaik neveivel. Igen is.
Voltak professzori fogak, az öreg igazgató foga, a historiæ professzor
foga, a számtanárnak, az ifjú Kakuk Péternek foga, volt a gymnaziumban
egy költő, a ki nemcsak a két szép metszőfogát adta, de igen szép
verseket is irt az új korszak embereiről és embereire.
Világosodni, derülni kezdett az ég.
Természetesen csak Nagy-Kakasdon, és azon a területen, a hol dr.
Schwindler úr uralkodott. Míg máshol egyre bolondoskodtak az emberek, és
makacsul kötötték magukat egy-egy eszméhez, névhez, és kedvtelve
csörgették lánczaikat, gúnyt űztek a szép német szóból, a csillagos
urakból, és készek voltak kemény megpróbáltatásokat elhordozni bolond
biztukban és káros ábrándjaikban: addig itt a mi városunkban szépecskén
jövögetett az esze sokaknak.
A legelőkelőbb urak, családok vetekedve ajánlották fel növekvő szép
fiaikat az idegen urak mellé gyakornokoknak, irnokoknak. Menjenek; akkor
menjen a leány: ha kérik. Szokjék a fiú. Hám ide, hám oda, minden hám
egyforma. A kenyér akárhol sült: csak egyszer jó, egészséges legyen.
Ehol az öreg pap – mit ért vele, hogy megkinoztatta magát a kis
magyarságáért: a fia Dániel, a nyalka, szép Dániel a városházánál belső
ember. Maholnap átteszik a törvényszékhez és csillagot kap. Ősz Ádám
milyen nagyszájú magyar volt, még a hátán is kokárdákat viselt s a
kalapján akkora nemzetiszín tollat, hogy majd a földig ért: most mint
főbiztos kiadta a legszigorúbb rendeletben, hogy a ki egyetlen szót mer
magyarul mondani az ő hivatalában: kilöketi, nem, lehuzatja, bélyeget
süttet reá. Tanulja meg, hogy első a rend; a mi volt: az elmult, és
nagyon jó, hogy elmult. Óh de szép volt ez az Ősz Ádám csinos mitrovszki
süvegével, bőrös oldalkardjával, haragos fekete képével, és tört,
döczögő német szavaival. Egy kis lovagkorbácskával járt – s hire volt,
hogy minden gyerekre ráhúz, a ki magyarul beszél.
Most? Hanem az még későbben következik.
Dr. Schwindler kerületi főorvos úr a postaépület mellett lakik,
ugyancsak László Károly-féle házban. Ő birja az egész szép, zöldre
festett, vas rostélyos, magas épületet.
Bárónak nevezik a doktort – úgy szóbeszédben – és nem is lehetetlen,
hogy az. Nagy-Kakasdon erről mindenki meg van győződve, kivéve
Krumpelholz urékat. Egész bárós háztartása van. Fényes termei, drága
butorai, fegyverei, török kardjai, kitömött ritka állatai, ládácskákban
finom szivarai, jóféle szeszes italai és egy czifra faragású
könyvszekrényben franczia, angol és német könyvei.
Egy tágas, világos szobában egész vívó készlete: kardhoz, tőrhöz –
pisztolyhoz. Titkos oldalajtócskái, melyek alig látható gombocskákra
járnak.
A méltóságos úr most épen dolgozó szobájában ül – és Veszeli Jóska van
nála kihallgatáson. A sárga tarka kutya ott fekszik a széles török
diványon.
– Szabad! – kiáltja a főorvos úr a harmadik, negyedik kopogtatásra.
Veszeli Jóska fekete arczával eltünt egy kis oldalajtócskán, és lelépett
a tarka kutya éles fogaival, okos szemeivel, oda állva a vigyorgó
mosolylyal betoppanó, vastag kurta lábú, kissé potrohos, széles mellű és
hatalmas vállú, nyirott fejű, szép fehér nyakú fiatal ember elé, kinek
alacsony szabású homloka, tömpe orra, fénylő kék szemei, piros férfias
ajka és tiszta egészséges fogai sem a vizsgáló kutyára, sem a főorvos
úrra nem tettek rossz hatást.
A kutya megismerte az egy csillagot a fiatal úr nyakán és barátságosan
üdvözölte füle, farka nyájas mozgatásával, dr Schwindler úr pedig látta,
hogy ez az egycsillagos adjunkt a Baranyai Albert úr öcscse – Mihály.
– Isten hozta, – kelt fel a főorvos úr, és rázta meg szivélyesen az
elébe nyujtott vaskos kis kövér kezet.
Baranyai Mihály egycsillagos úr mind két kezével megfogta a doktor úr
kezét és folyvást vigyorogva, és hol a bal, hol a jobb lábát
tánczlépésekre egyengetve – dadogá:
– Méltóságos uram, én egy nagy grácziáért jövök.
– Csak barátságos kérésért, mondja édes barátom.
– Grácziáért. Holnap délután öt és hat óra közt egy kedves kis angyalom
fiacskámnak tartjuk a keresztelőjét, és igen nagy szerencse lenne ránk
nézve, ha Méltóságod a keresztapaságot elfogadná és megengedné, hogy
gyermekemet a szép Gusztáv névre – –
– Nagyon szívesen, örömmel. Ez már a tizedik keresztapaságom.
– Ne mondja Méltóságod, – hüledezik az ifjú ember, – és ki volt az a sok
tolakodó?
A doktor úr nevetett és föltette aranyos szemcsiptetőjét.
– Valami koldus polgárok szemtelenkedhettek! Tőlük kitelik!
– Nem. Oda csak vasárnapra vagyok hivatalos egy lakodalomba. Az öreg
csizmadia czéhmester fia házasodik, a Harnócz uram fia.
– Valami koldus kicsapott hivatalnokok? – folytatá találgatásait Mihály
úr.
– Nem. A legjobb nevű birtokosok.
– Azok mind megcsalták Méltóságodat. Azok a legrosszabb érzelmű
Kossuth-kutyák. Csak ismerni kell őket. Egy falat hivatalért eladnák az
édes apjuk lelkét. Azok mind a Kossuth emberei voltak, s most mind
hozzánk dörzsölődznek. Csak ismerni kell a nagy-kakasdi
komposzeszoratust. Gazok, árulók, egytől-egyig. Ma ide csatlakoznak,
holnap oda, a hol fehérebb a kenyér, és nagyobb a bankó. Ah, oh!
A főorvos úr jó kedvvel nyujtott át az adjunkt úrnak egy finom barna
szivart.
– Jaj, méltóságos uram, – szólt, kényelmesen elhelyezkedvén egy nagy
támlásszéken, – könyvbe lehetne azt tenni, hogy milyen hitehagyott,
karaktertelen emberek laknak itt. Ezek megcsalták Kossuthot, most el
akarják árulni a Fölséget. Ezekben nincs egy mákszemnyi erkölcs.
Borzasztó! és már kilenczen hívták volna keresztapának! Oh a gonosz
farizeusok. Számba se vegye őket a jó Méltóságos úr. Vegyük úgy, mintha
az én Gusztikámon kezdenők. Milyen fiú! mint egy gyönyörű kövér malacz.
Abból lesz még az ember, hű császári ember. Az igaz, nem adnám, ha
megtudhatnám, kik azok a birtokosok – nem egy fejős tehénért – hogy kik
szemtelenkedtek a drága Méltóságos úrnál. Megtudom a papomtól, s aztán
lefestem őket a gyalázatos voltukban és mineműségökben. Hivatal kell ott
mindenütt. Nevetem Méltóságos uram, ha megengedi, nevetem ezt a kevély
kunt. Eleinte hogy föltartották az orrukat. Mi? mondogaták – akasztófán
száradjak inkább, semhogy szolgáljak – már csak úgy mondom követem
alásan, a hogy a szemtelenek mondták: a hitvány németjével, csehjével,
morvájával egy kalap alatt. Elbujdostak a nádak közé, szőlőkbe,
tanyákra, erdőkbe, siratták a Kossuth apjukat – maradjon ő kelme, a hol
van – átkoztak bennünket, kik a császár ő felsége parancsára rúd mellé
állottunk, mi mindennek el nem bérmáltak a hűségünkért – s ehol, a jó
mézre, hogy előkerültek a legyek. Ilyen a magyar erre mi felénk!
karaktertelen!
– Nem barátom uram, csak belátták, hol az igazság, jog.
– Az, mert ők tudják, hogy mi a jog! Irigylik tőlünk a szerencsénket.
Hogy mi mindjárt megtértünk, s tért foglaltunk, s hogy lássák, hogy
abból a mit vártak, hittek, semmi sem lett, s hogy most már látják: hol
a tisztesség, hát rontanának be, mint az éhes csürhe a a kerítésen. De
hiszen csak jöjjenek. Állunk elébük. Meglátja méltóságod nálam, hogy kik
a császár igazi hű emberei, s kik a becsületes emberek. Mi csak alantas
hivatalnokok vagyunk, de van bennünk lélek. A Baranyai-nemzetség első
volt azok közt, a kiknek leesett a hályog a szemükről. Igaz, a Jóska
bátyánk most is Josefstadtban van még, de ő szegény nagyon is bele ment.
Különben mindig azt hallottam, nincs olyan szép nyáj, a hol egy beteg
birka ne volna. De Albert, de Ábris, de én – uram, állunk mint a kőfal.
Úgy. Nekünk van karakterünk. Engedjen meg a világ.
S a kis kurta köpczös kún ember domború mellén csak úgy feszült a
csillagos egyenruha. Nem lehet csodálni, érezte becsét. És ezt
Nagy-Kakasdon akkor sok ember kezdte már érezni. A Varga bácsi, a Huszár
János bácsi, Németh bácsi, a Hollós bácsi, a Tóth Pál bácsi, a hatalmas
Szücs Sándor, a kiről azt beszélték, hogy minden ezüstjét oda adta volna
Kossuthnak s a kormánybiztosi kineveztetést azért kapta volna – most
minden nap traktálja az új urakat, hogy valami nagy erdőrészt a
Farkas-oldalból megszerezhessen.
Dr. Schwindler úr megigérte, hogy elmegy s büszkeségének tartja, hogy a
kedves magyar népért tehet valamit, a dicső magyar népért.
Az ifjú ember nem volt még annyira elromolva, hogy e szónál: _magyar_,
föl ne emelte volna nyirott, kövér fejét. Egy kissé nézett a doktorra,
hogy vajjon szóljon-e arról, hogy mit csináltak a német urakkal Vácznál,
Isaszegnél, Nagy-Sarlónál, Ácsnál, Buda alatt, a hol ő mint piros sapkás
a bátyjaival aprította az atyafiakat? nem, mégis nem szólt: pedig hogy
dobogott a szíve; hogy mozgott a két széles válla; hogy villogott a két
szép kék szeme; hogy nyomkodta sarkaival a padlót, s egy trombitaszóra,
egy zászlólebbenésre, hogy törtetett volna ki a régi hősök közé! – –
Nem lehetett, más idők jártak, s más sokadalmon ütötte most fel sátrát.
Az ifjuból, a hősből ember lett: hús, vér, csont, torok és gyomor. A
kard és tarsoly helyett tarisznya lógott oldalán, szennyes tarisznya.
Mivel azonban szép, magasztos dolgokra gondolt: délczegen, büszkén
tartotta magát s oly megvetéssel nézett arra a sovány, keszeg, arasztos
mellű német doktorra, mintha megrugni is átallaná a sarkantyus
huszár-csizmáival. Hej, hogy ennék meg a rozsda németje! – motyogá
magában. S mint egy nyalka huszárhadnagy, csattogva, dobogva ment ki a
német tábornokokkal felékesített teremből. Egy betűvel sem emlékezett
arra, hogy milyen hitvány köpnivaló gazemberek vannak itt-ott. A
hivatalban elragadtatással beszélte, hogy megnyerte a méltóságos urat s
no ugyan bedolgozott egy csomó atyafinak. Lesz elfogatás, konfiskálás
illendően.
Egy perczre haza sietett nejéhez, hogy az örömhirt megvigye.
Szép, csinos, gesztenyebarna hajú kis menyecske fogadta az áldozatra
szánt pulykák, réczék és csirkék között.
– Izám, lelkem, eszem a csillagodat, itt lesz a méltóságos úr. Hajh,
milyen ember! Csókolni való. Albertnét a gülü szemeivel, ferde szájával,
le kell verni, a porig. Lássa a doktor, hogy mi az igazi magyar
barátság. Marczi czimbalmos itt lesz, a háta mögött fogja húzni a Károly
bandája, nem holmi ringyes-rongyos német virtuóz muzsikus. Az egy
becsületes nótát se tudott. Majd megmutatja Marczi, mi az igazi magyar
nóta. Kiket hivjunk lelkem, Izám, mondjad? Meg kell szégyenítenünk azt a
dölyfös Albertet. Ha nála volt nyolcz tál étel, nálunk legyen tíz, de
tizenkettő. Micsoda alávaló patika borai voltak, majd hozok én
Frencsiktől budai vöröset, visontait, egrit, magyarátit. Igyék a németje
jó bort. Lásson egészen jó kompániát.
– De azt a sok szemetet ide nem hozod Miska.
– Nem, nem angyalom, hiszen utálom őket a lelkemből, de a főnököt mégis
el kell hivnom. A nélkül nem megy. A főnek ott kell lenni. S nagyon jól
eszik-iszik.
– Nem hivod, – állt sarkaira a szép kis menyecske.
– Mért?
– Mert szemtelen. A korcsmában se mondanak talán olyan szavakat, a
milyeneket ő Albertnének mondott.
– Ej annak örvendek. Hát a czifra Albertnéval elbánt? Pompás. Megkapta
az emberét. Csak egy új házat vehessen Albert; eladja még a feleségét.
Nála minden receptre megy. No itt máskép lesz; és László Károly bácsi is
itt lesz. A fődoktor igen oda kapott. Lelkem, egy kicsit tutulnunk kell
a farkasokkal. Itt lesz a császár ő felsége, ki kell magamat tüntetnem.
Régen egy jó testvér sokért nem adta azt, ha a nálánál gazdagabb,
szerencsésebb öcsön vagy bátyán, mint a sima jegen, alkalmas kis léket
ütöttek. Helyes – taglalgatá örvendező szívvel Mihály is az Albert
házánál történt botrányt. Nesze neked kevély dáma. Ezt elmondom
mindenütt. Tudja meg a város, kicsoda Baranyai Albertné és kicsoda
Baranyai Miskáné, az én lelkem Izám? Én nagyságos úr vagyok, ő csak egy
patikus.
Minden megtörtént arra nézve, hogy alkalmas jó társaság kerüljön egybe a
keresztelőn. Ki fog tünni Miska ügyessége nemsokára.
Harnócz uramnál is készültek, de hivatalosan megszabott csöndességgel a
lakodalomra. Régen máskép ment – most csak úgy, a hogy a jó isten
megengedte, meg a Policzáj úr. Csöndesen vigadni, nem kurjongatni, egy
kicsit tánczolni – ha volt esze a lakodalmazónak: valami hivatalnok urat
is meghívni a lakodalomra – s azután hazavinni a menyasszonyt idejében.
Mint sok dolgon: ezen is változtatott valami keveset a méltóságos
fődoktor úr jósága. Enyhültek a kapcsok, oldódtak a szoros kötelek.
Két szép ifjú csizmadialegény, ősi magyar ruhában, pörge kalappal,
zsinóros dolmányban, hegyes orrú, fényes kordován csizmában, a külső
zsebbe dugott fáin piros tarka kendővel, hosszú csinos pálczikával,
melynek a fogójára szintén volt alkalmazva egy kis diszes kendőcske, a
gomblyukba illesztett kis rozmarinos bokrétával – szerényen, mint azt az
ünnepély kivánta: indult meg hivogatási szép kötelességének
teljesítésére – a mesterember-soron, a vargák és csizmadiák utczáján.
Mivel a menyasszony földmíves ember leánya volt, a gazdag Vitéz Pál
Mariskája, hát a menyasszony részéről is ki volt állítva két nyalka kún
legényke, a Vidám Péter Istvánkája, s a Daczó Gergely Józsefje.
Karcsuk, magasak voltak mint a jegenye, egyik fekete, napsütötte pirosas
arczczal, mohódzó kis bajuszocskával, sötét sürű szemöldökkel, fekete,
vállig érő fényes tömött hajjal; a másik, a Daczó uram fia, mint a
Daczók: urasabb formával. Daczó József szőke legény volt, göndör, sárgás
haja, barnás szemöldöke, piros fehéres úrarcza, kicsiny keze, kicsiny
lába, a bajuszának, szakállának még csak a helye, de tekintetében, bátor
nézésében ott volt már a férfi.
Ezek járták a szántóvetők házait, a Balog-sort, s a Nádas-utczát.
Máskor rikkantgattak egyet-egyet az ilyen legénykék; most csak a
pántlikás botot emelgették s a «szerencsés jó napot»-tal mondták el a
többit. Többet a rend még nem engedhetett meg. Ez is ritka dolog volt
már. De zöldültek a fák, énekeltek a madarak, és sütött a szép nap kedve
szerint.
Künn az utczákon olasz katonák tisztogatták fegyvereiket, s daloltak át
egymáshoz – s nevettek a szép kún leányokra, kaczkiás kún menyecskékre.
A sipos zsidó fútta tilinkóját, árulta drága portékáit; a patika előtt
urak ültek, mint máskor; a kávéházban billiárdoztak, mint máskor. Úgy
tetszett, hogy a jó isten elsimított mindent, s meghoz mindent.
Meghozta a szép szerdai napot is, a Baranyai Mihály úr szép kövér
fiacskájának a keresztelési napját. Mihály urék is ott laknak, a hol
Albert urék és Ábris urék: a csillag-utczában, a mi azonban épen nem
akadályozza a testvéreket, hogy néha félesztendeig is haragot ne
tartsanak és ki ne kerüljék egymást. És mikor haragusznak? Mikor jő a
tavasz, az ősz és a tél: mikor az asszonyok új ruhákat szoktak venni.
Most a tavasz van itt: tehát az asszonyok ismét erősen, a betegségig
haragusznak egymásra. Albertné ki nem állhatja Izát, mert az kövér,
fehér bőrű és kék szemű; gyülöli az Ábris feleségét, mert az magas,
karcsú, és a rongy is jobban áll rajta, mint más asszonyon a selyem és
bársony; Iza meghal, ha látja, hogy Albert mindennap viteti haza a sok
halat, nyulat, finom marhapecsenyét, és hordja rakásra a tenger
vendéget; Ábrisné elszörnyüködik, mikor hallja, hogy Albertnek három
ezer forint jövedelme is van, és az ő élhetetlen, kétcsillagos Ábrisának
alig ezer a mellékesekkel együtt. Ábrisnak fáj, hogy egy patikus az
egész uri közönséget meg tudta nyergelni; Mihály meg uton-utfélen
panaszszal fog meg mindenkit, hogy nem hallatlan igazságtalanság-e az,
hogy Ábrisnak, a buta Ábrisnak már két csillagja van, s neki csak egy.
Hol az isten? de hol az égi szentek?
Azonban talán most mégis változni fognak a dolgok.
Albert nem keresztelhet, sem Ábris: míg ő ma is fog keresztelni. Azoknál
már három éve, hogy nincs apróság: nála minden esztendőben, s így
válogathat a magas keresztszülékben tetszése szerint.
Az isteni gondviselés így pótolja ki nagy bölcsen a hiányokat.
És az ügyes Baranyai Mihály milyen szemen-szedett társaságot tudott
összeválogatni. Albert csak a gazdagokat s a főhivatalnokokat hívta
össze: itt látszik, hogy a meleg szív munkálkodott az egybeállításban.
Elsőben is két igen tisztes személyiséget kell bemutatnom: a papot és a
hires czimbalmos czigányt, Veréb Marczit. A pap egy kurta veres-szőke
ember, hosszú ritkás harcsabajuszszal, tudósosan fésült barnaveres
hajjal. Mint protestáns pap körszakált visel kisimítva, kifényesítve az
öreg borotvált képű szentatyák valóságos trucczára. Ez a truccz sok
fiatal embernek megszerezte már a népszerűséget, és minden lélek azzal
szerzi magának a hirt, a mivel isten tudnia adta. A káplán úrnak a
szakállból és bajuszból jutott. Azért szüntelen e két kedves jószágával
foglalkozik, pödri, göndöríti, sodorgatja, nézi a tükörben, az üveges
képek homályos lapján, az asszonyságok tekintetében, és a szakálltalan
német-magyar hivatalnokok komorságában. Azzal, hogy mit mond: Szoboszlai
uramból rég készen van.
Veréb Marczi ott ül a kályha mellett, ünnepélyes arczczal, hogy addig
is, míg továbbat a banda megérkeznék: ütögessen egyet-egyet a vékony
dróthúrokra, nehogy azok elalugyanak és tökéletlenkedjenek. Ilyenkor
minden ember hirtelen oda néz.
A czigány körül álldogál egy Miklós-huszárhadnagy tánczra termett szép
idomú lábakkal, domború hatalmas mellel, vastag, keményen álló nyakkal
és ifjú, gyermekes, alig pelyhedző bajuszkával, de annál sűrűbb, fekete
szemöldökkel, tömött, sötét hajjal és magas, derült, szép homlokkal.
Szemei aprók, mint a kunoké, de tündöklőbbek a gyémántnál, orra
vastagos, kissé felütött, de melyhez épen jól áll a piros telt mosolygó
ajak. Nem római, nem görög, nem spanyol szépség ez, de a legszebb olasz,
görög vagy spanyol asszony is szivesen megnézhetné. Nem magas, mint a
német, nem kövér, mint a cseh, nem húsos, mint az olasz, nem peczkes,
mint a lengyel vagy hajlongáló, mint a franczia: nyugodtan, egyenesen
áll karcsú derekával, széles vállaival s oly könnyedén, mint a repülni
készülő madár.
Baranyai Mihály úr megveregeti a csinos huszárhadnagy vállait s oda
súgja neki:
– Aztán csak bátran, magyarosan Pista öcsém azt a bokázót, lássa ez a
morva-cseh német főnök, hogy jár a kún legény sarkantyúja. Én is ott
leszek, a Dezsőkém is ott lesz.
Az ablak felé egy középtermetű, erősen nagy piros szájú, kopaszodó fejű,
fekete ruhás ember sétál a másik szobában felterített, hosszú, nagy
alakú asztalt vizsgálva, és neszelgetve a legalkalmatosabb helyet, a
honnan a hang és a szép beszéd tisztán verődjék mindenfelé.
– Bokodi bátyám lelkem, – öleli át a komoly férfiut Miska úr, – csak sok
szép pohárköszöntőt mondjon. Elsőt a keresztapára, mindjárt másodikat a
főnökre, nyomban reá egyet. –
– Majd öcsém – int kezével a pohárköszöntős komoly férfi.
– Úgy úgy lelkem bátyám. Fujni fog a papom is vagy tizet. Minden
embernek ki van adva a jelszó. Csak szépen mulassunk, szedjük le ezeket
a jöttment németeket a lábaikról.
Oda kanyarodott egy szemüveges, piros képű, nagy veres orrú, vékony ifjú
emberhez, a nagykakasdi rendőrfőnökhöz.
– Bruderkám, Lenczi, dalolj, fúdd azt a «Hóka lovam»-at, «Hess légy, ne
szállj rám,» tudod? «Virágos kenderben», «Egy szem buza, két szem rozs»
– Lenczikém hasítsd. Fogjuk meg a méltóságos keresztkomámat. A hol ni,
most jő.
És szökött ki hajadon főn, és szökött ki vele a fele társaság
szolgálatkészen.
Dr. Schwindler úr Krumpelholz főnök úrral jött egy széles, üveges
batárban.
Csakhogy épen a tenyereiken nem vitték be őket a derék kún hazafiak.