terítve; milyen czifra tartók pompáztak német versekkel a virágbokréták
mellett: mennyiféle bor, fehér, vörös, aszu nevetett a tündöklő
kisebb-nagyobb poharak vidám szomszédságában; oda künn a konyhán hogy
sustorgott a fris sült; hogy pirult a kalács; hogy égett a jó Rézné,
Vasné, Nagyné, Görögné, Németné orczája, és milyen boldog volt fehér
kötényével, ferde szájával, nagy künnülő barna szemeivel, és gyürűs
ujjaival a kis Baranyainé; a pipázóban hogy járt-kelt a sok kakasdi
birtokos – – eh, asztalomba csapom ezt a hitvány tollat, égjen el a
kezem, ha irom tovább – irom, irom, ah hogyne irnám, hisz most jönnek a
főemberek.
– Méltóságos Krumpelholz Lipót kerületi főnök úr, kedves tisztelt
főnökünk – hajlongott a szép piros képü Baranyai Albert gyógyszerész úr,
mint boldog házigazda.
– Méltóságos Schwindler Gusztáv kerületi főorvos ur –
– Nagyságos László Károly bátyám – kedves lelkem, jó bátyám –
– Nagyságos Hayermayer József főadószedő úr –
– Nagyságos Stuckmandl Izidor főbiztos úr – kedves barátom.
– Ah ah! Méltóságos báró Transport Fülöp major úr –
– Isten hozott, Ábris! (egy kétcsillagos gavallér, a Baranyai úr
bátyja.)
– Szervusz Miska! (egycsillagos ur a Baranyai ur öcscse.)
– Sebestyén bácsi, Hajkó András, Halász Máté, Varga Dániel postamester,
Szentpéteri József batyáni birtokos, Huszár Péter, jó ember, Mészáros
Simon, a kaszinó elnöke, Papp László, Bakos Gyuri – tele van a lelkem,
tessék, tessék – mutatott az asztalokra.
Majd következnek a nagyságos asszonyok. Nincs nevük. Ne maradjon hirük.
Ekkor az összes vendégkoszoru egy szép karéjt formált, s megjelent a
háziasszony egy pápaszemes, kopasz, vigyorgó, fekete bársony ruhás szőke
úr karján:
– Hoffmanowszky Alfréd – a világhirü hegedü virtuoz, – mutatá be
Baranyai úr –
Hoffmanowszky nevetett, hajlongott jobbra-balra, s aztán szemtelen
hahotával odafordult egy öreg emberhez, a vén Halász Andráshoz, ki
legközelebb állott egy függő órához – s szólt:
– Bácsi, állítsa meg azt az órát.
– Miért? – kiáltott megütődve a vén kún.
– Meg kell állítani.
– Meg kell állítani, – zugják többen a férfiak közül.
– Megállítottam, hát miért?
– Azért; hogy tudják meg maguk, mikor lépett be Hoffmanowszky.
– Zseniális, – sipegé a fődoktor ur, – fekete fürteit illegetve.
– Nagyszerü, – kiabálták mindnyájan.
S nehány percz mulva egy kondor haju fél német, fél czigány gyermek
ember oda biczegett sánta lábaival a zongora mellé; Hoffmanowszky
elővette hegedüjét – s a világhirü hangok betöltöttek minden szivet,
hazafias tapsokra buzdítottak minden tenyeret.
Baranyainé oda sugott a férjéhez.
– Hát a plébános ur?
– Nem jött el. Megállj pap.
– És Samu bácsi?
– Dohogjon, veszszen. Ilyen szép társaságot nem lát a vén papja. Az
bolond.
– Hát Hajós Abel? Hajkó Pali, Ambrus Feri bácsi –
– Van helyettük elég! Azok most jöttek haza a tömlöczből, haragusznak a
főnökre. Elegen vagyunk. Kedves kicsikém csak jó legyen minden,
mulassanak ezek az urak. A rabok tartását én kapom meg. Lelkem kicsikém
– csücsörítette ezekre Baranyai úr piros ajkait – csak legyen minden
jól. Óh ez a Schwindler nagyszerü ember, hogy zongorázik, hogy ölelgeti
László bátyám. – Becsülöm, mennyi vad magyar egy rakáson. A sült szag jó
szag –
– No és Vilma nem jött el, és anyja se – csattant fel a kis asszonyka.
– Vilma beteg.
– Ah –
S e szives ah után nemsokára sorakozni kezdtek a vendégek a dúsan
terített magyar asztal körül.
A társalgás németül ment, mert a magyar olyan nyelvet beszél, a milyet
parancsolnak, és könnyen megy neki, mint a gyereknek a papirosos fésün
való muzsikálás.
Az első toasztot Mészáros Simon ur, volt honvéd őrnagy kezdte törött
artikulusokkal, döczögve, hanem igazi jó érzelemmel, a derék Krumpelholz
úrra, s a kedves új kerületi főorvos úrra, a kiket a magyarok istene
sokáig éltessen. Kifejtette Simon bácsi, hogy megmérhetetlen köszönettel
tartozunk az új rendszer bajnokainak a csendért, rendért, hogy a
méltóságos főorvos úr gyönyörü cselekedetével minden polgár szivét
megnyerte (elfelejtette az öreg, hogy ezzel a derék Krumpelholzot
bántja), hogy a magyar, mint a régi nóta mondja, olyan mindig:
«Hogyha véle bánni tudnak,
Az ingét is od’ adja – –» De od’ adja, – fordult Schwindler Gusztáv úr
felé. – Hogy a magyart egyszer csak ismerni kell, mert ilyen nép nincs
több! – –
– Oh hát mi? – nevetett a főnök úr tettetett haraggal. – No no!
– No meg a német! – tevé hozzá pirulva baklövése miatt a jó öreg kun, –
hogy gyermekeink büszkék lesznek reá – ha – sógorság, komaság, atyafiság
– –
A vén Hajkó oda morogta a kabátja ujjába:
– Akaszszanak fel, Simon, ne hazudozz annyit.
– Hogy az isten – forgatta beszédét Simon bácsi – virágoztassa fel az jó
egyetértést, és az köztünk való állandó barátságot.
– Törjék mozsárba a nyelvedet, – döfölé a vén Hajkó, – látszik, főispán
szeretnél lenni. Kutya! – S az öreg ember leütötte fejét. Ennyit mégis
restelt.
– Hogy mint egy másik régi nótánk mondja, süvegelje meg, – itt elakadt
Simon bácsi; mert látta, hogy nem megy dülőre a dolog – és nézett
ide-oda – hogy, motyogá – hogyan is van: Mint régen volt – úgy-e Péter?
– Süvegelje meg a magyart, mind a német, mind a horvát, mind az tót! –
vágta oda Huszár Péter.
– Éljen! – zugták, ordították a kunok dörömbölve, a törésig csörgetve
poharaikat, s kaczagva, hogy a német érti is a dolgot, meg nem is.
Éljen!
IX. (Hogy harczolnak a gazdag szivek és szegény szivek.)
A Lászlóék, a Mártonék és a Harkai sógorék családjában mindenki meg volt
sértve a gyülöletig. A csöndes jó Lászlóné sokszor azon vette magát
észre, hogy mindenkit kerül, férjét, leányát, Némethnét, alsó, felső
szomszédot, jövőt, menőt, vendéget, urat, szegényt egyaránt, s még azt
az ártatlan Jakab rigót is minden perczben kész volna kidobni az
ablakon. Ételnek nincs ize, a viz rossz, álma nincs, és talán meg tudná
állani, hogy soha se szóljon egy lélekhez is. A derült mosoly eltünt
kövér sima arczáról; ül-ül s a mit eddig soha sem tett hosszasabban:
gondolkozik, sokról, szomoruról, keserü dolgokról. S óh annak, a ki nem
szokta: mily rettentő munka ez! Nem parancsolja senki, és mégis abba nem
hagyhatja az ember. Ha fekszik: folytatja; ha ébred, újra kezdi, és mint
a nagy számadásokkal vesződő: ad, kivon, oszt, szoroz, töröl, és a mi
előáll: mindig hibás, rossz, rossz.
Így számolt Lászlóné reggtől estig.
– Óh Károly, – mormogá – hát ezt érdemeltem én!
És bár eddig soha sem hányta fel férjének, hogy: te csak egy szegény
varga-fiú voltál, diurnista a tanácsháznál, semmi, épen semmi: és mégis
hozzád mentem, mert szerettelek – mostantól fogva, mintha mindig csak ez
a pont állana a szemei előtt:
– És milyen dölyfösen emelte föl öklét! Károly! Miért? mert azt mondtam,
hogy régi barátaid elkerülnek – és ez fáj. Hogy egy hazaáruló kutyával
nem ülnek egy asztalt. És Károly haragszik, hogy ez nekem fáj! Úgy jött
felém, hogy megüssön, – Károly! Voltam én rossz hozzád valaha? Nem
kerestem én mindig kedvedet? Nem voltam-e boldog, ha vidámnak láttalak?
Voltak-e különös kivánságaim a te óhajtásaidon kivül? Károly! Ha
valahová menni akartam s láttam: te nem akarsz jönni, nem dobtam-e le
mindig ünnepi köntösömet? A kire te haragudtál: nem kerültem-e én is, ha
testvérem lett volna is; a kiket te szerettél: nem fogadtam-e örömmel
későn, korán? Megcsaltalak valaha valamiben? Nem, ugy-e? És látod
Károly, így szóltál: De ilyen vakmerő szavak után nem félsz? Hát
szolgálód voltam én, hogy féljek? napszámosod, a kit fenyegetsz? Károly!
És hogy mindenre eljő az idő – a nyelvemért!
S a megsértett asszony végig gondolt egész huszonhárom esztendős
házaséletükön. Hűnek, igaznak, engedelmesnek találta magát – és nem
mindig ilyennek Károlyt – de nem hányt szemére semmit – mert
nagyon-nagyon szerette. Ha féltette is, nem mondta; ha hibásnak találta
is valamiben: örömest elnézte. És hogy én őt ispánommá, pénzforgatómmá
tettem? Én? hogy én irigylem az előmenetelét? Én? Károly!
Az egyszerű, együgyűnek látszó asszony kesergő szivében megáradtak a
kérdések, és folytak szakadatlanul, mint a zuhogó patak. Panaszra
panasz; vádra vád. Ez az egykori szép, kedves László Károly mind rútabb,
durvább, nyersebb alakot vett fel. Mindig a fenyegető ujjak, a haragban
égő szemek, a nagyokat dobbantó lábak, a kitátott száj, és villogó, nagy
széles fogak. Elfordult – hogy megint felé forduljon, és szeretettel
mormogja: Károly, hát ezt érdemeltem én?
Minden, de minden megváltozott a jó asszony előtt.
Keskeny kis homlokát mindegyre nyomogatta, törögette, mint annyiszor a
ketrecz ajtaját, rácsát, a honnan a réczék, ludak, kappanok erővel
ki-kiakartak törni a szabadra. Úgy tetszett neki, hogy ha homlokán
ajtócskát nyitna a jó isten: sok-sok bánatos gondolat kiszakadna onnan.
– Hogy az apám birtokát megkétszerezte? – mondogatá magában Lászlóné. –
Meg. Bár ne tette volna. Oh az isten mindent visszavehet még.
És egyre fokozódó megvetéssel, egyszersmind önvádolással is gondolt
azokra a jelenetekre, mikor szegény, törött bútorokat tettek a kapu alá,
rongyos bundákat a kamarákba, tehenet és borjúkat az istállókba. – Mikor
asszonyok, gyermekek sírtak, vének átkozódtak – és ő nem tudott tenni
semmit, csak sajnálkozott és sajnálkozott.
De rendesen elmult minden hamar – és megint jól folyt és édesen,
boldogan az élet. Az emberek tisztelettel köszöntötték, a merre járt, és
senki, de senki se mutatta, hogy Lászlóné követett volna el valamely
hibát.
Sehogy se birta most azt cselekedni, hogy ne gondolkozzék. És mentül
tovább gondolkozott: feje, szive annál nehezebb lett. Ember, asszony,
gyermek, koldus, úr – óh mintha az egész világ oda akart volna ülni a
fejébe – és erőnek erejével, azonnal.
Így ezzel a nehéz, megterhelt, rettenetesen megterhelt fejjel tántorgott
ide-oda, egyik szobából a másikba; nem szólva semmit, és kerülve
mindenkit. Az öreg Márton úr is ott ült a homlokán belül, és Márton
Sándor is, de sőt a vén Harkai és Harkainé is és Bella is gépestül,
varróstul, vásznastul együtt.
Könyörgött, imádkozott, sírt, sóhajtozott, hanem gondolkozni is
kénytelen volt, folyvást, folyvást, megpihenés nélkül. Várta, hogy bár a
szent felség engedné meg, hogy eredne el egy kicsit az orra vére, hanem
nem eredt el. Most minden csepp vérnek gondolkozni kellett.
Óh istenem! így, ily terhes gondolatokkal látva egy gazdag, dúsgazdag
nőt – nem tudok semmi külömbséget közte, s ama szegény favágóné között,
ki addig, míg férje zihálva fürészel – komoran, búsan tekint mellén
csüngő sáppadt, rongyos gyermekére – és gondolkozik –
Gondolkozik!
Vilma is kerül mindenkit; apját, mint legfőbb ellenségét.
A reggelinél hallgatnak, és azt teszik a déli és estebédnél is. Az inas
és szobaleány az, a ki által váltanak egy-egy hideg, zordon szót. Az
apát megsértette a leány és a leányt az apa, ki gazembernek nevezte
mátkáját – és az anyát megsértette mind a kettő, Vilma hideg
zárkózottsága, s a férj durva fenyegetése által.
Így telik egyik nap, egyik hét a másik után sötéten, gőggel,
gyűlölettel. Az apa a legszerencsétlenebb embernek tartja magát a
világon, a kit valaha együgyű asszony és elkényeztetett leány meg nem
értett és nem méltányolt; az anya hálátlanságot lát minden tekintetből,
mely néha leánya és férje felől bús orczájára száll; s a leány
zsarnokok, kufárok között érzi szivét és türelmetlenül várja az utolsó
órát.
Annál elégedettebb és boldogabb Némethné, született László Amely. Az ő
napja teljes pompájában ragyog.
Új bútorokat vásárolt, drága tükröket és sűrű függönyöket.
Repeső örömmel fut Vilma elé, mikor kopogását hallja, és a szegény Vilma
úgy érzi, hogy ez az egyetlen lény van csak iránta őszinte érzelemmel.
Sűrűn jár nénjéhez, ki egyetlen egy szóval se hoz fel előtte senkit,
hanem hagyja, hogy a szegény leány beszéljen arról, a kiről akar.
És Vilma mindenről beszél talán, csak arról nem: a kinek neve minden
szempillantásban ajakán lebeg.
Dr. Schwindler úr mindennapos vendég Némethné néninél, de ő nem széptevő
– óh, alig vált egy pár szót a szép Vilma kisasszonynyal. Utazásait,
tapasztalatait – reformjait beszéli Némethné, született László Amely ő
Nagyságának – suttogva, a sűrű függönyök mellett, hogy a himző rámára
hajló, hallgatag leányt meg ne zavarják valahogy.
– Ah! – kiált elfeledkezve magáról Némethné, született László Amely.
– Női és férfi vegyes kart –
– Ah! és nők is fognak lenni?
– Igen, Harkai Bella is – –
E szóra leteszi Vilma himző rámáját s közelebb huzódik a beszélgetőkhöz.
A doktor úr egy csomó úri nevet említ a legjobb családokból, férfiakat
és nőket a Hajkó, Halász, Mészáros és Baranyai nemzetségekből.
– Ah az lehetetlen, – vonja kijebb a néni a doktor urat Vilma felé.
– Minden szerdán és szombaton órát tartunk a Sebestyén Máté házánál –
– És Sebestyént, – azt a vén medvét is megnyerte ön? Ah! ah! ez – ez – –
– Oh nagyon kitünő öreg úr, szid egy kissé bennünket, hanem én igen
örömest veszem. Mint a leszálló madár szárnya, az ő keze is egyre
kisebbeket csap. Igen kedélyen mulatunk. Nagyon szereti a zenét, éneket,
én éneklek és zongorázom neki, sokszor átölel, mintha a legrégibb
barátok volnánk –
– És a leánya, Zsuzsika? már nem fiatal leány – csinos szőke – ugy-e?
– Kedves, nagyon kedves teremtés – szép szoprán hangja van – szeretem –
– Kérem, doktor úr, – lépett egészen a beszélgetőkhöz Vilma, hideg
sápadt arczczal.
– Szathmári Etel is –
– Igen, Szathmári Etel kisasszony is az énekkarban van, – felelt a
doktor legelegánsabb és leghidegebb mosolyával.
– Varga Mari is –
– Varga kisasszony is és a nagysád jó barátnéja, a szép Harkai Bella is.
Csinos kis hangja van, nem nagy, de iskolázott. Talán? –
És a doktor megbátorította hódító mosolyát, s egyet simított szép fekete
barkóján és fényes göndör fürtein. Karcsu, hajlékony termetét illegette,
és a diadal reményével emelte föl magas, domború fehér homlokát.
– Óh nekem nincs hangom –
– Neked? – szólt közbe Amely néni – neked gyönyörü hangod van.
– Én a csengéséből látom, a legszebb fekvésű hang, Lagrange-féle.
– Ki az a Lagrange? – kérdi némileg melegebben Vilma.
– A leghiresebb párisi énekesnő.
– Ön hallotta?
– Éveken át.
– Párisban?
– Madridban is és Londonban is. Legközelebb Bécsben.
– Ah, ah – csapta össze kezét Amely néni – és suhant ki a teremből
észrevétlenül.
– Ha én is be akarnék lépni abba az énekkarba, doktor úr –
– A legnagyobb szerencsémnek tartom –
– De ha – hangom…
– Akarja, hogy megpróbáljuk?
– Mikor?
– Ha parancsolja, azonnal.
– Hogy? – kérdé naiv félénkséggel az egyszerű leány.
– Zongora mellett –
– Itt nincs.
– Van nagysádtoknál.
– Amely néni?
Amely néni mintha a függöny alól termett volna elő, egyszerre ott
állott, olyan mosolylyal, mely örömtől, boldogságtól sugárzott.
– A doktor úr meg akarja próbálni a hangomat –
– Az nagyon természetes édes jó Vilmám, a kedves doktor azonnal meg
fogja próbálni a hangodat.
– Nem, nem, – nevetett vidáman a leány – nem most, nem itt –
– Hanem? és ugyan miért nem itt? Hát nem érdemlek én meg annyit, hogy
nálam próbálják meg a hangodat? Szeret valaki tégedet jobban, mint én –
– Nem úgy, Amely néni, de itt nincs zongora.
– Ha nincs, lesz. Az én angyalom, egyetlen leányom kedveért a
legdrágábbat hozatom meg rögtön. Még ma beszélek Hausingerrel.
– Oh én szivesen megrendelem – bizzák azt rám Nagysádtok. A legkitünőbb
gyárból rendeljük meg, egyenesen Bözendorfernél Bécsben – ajánlkozék
Schwindler úr.
Oh! s mintha imádkozni akart volna – oly áhítatosan tette össze
Némethné, született László Amely úrasszony hosszú, sovány, sárgás kezeit
és nézett a diadal ravaszságával a derék főorvos úrra.
Meglehet, heves magasztalásokban tört volna ki a jeles doktor iránt, de
Schwindler úr, szemének egyetlen vágásával tudtára adta: hallgassunk.
– Nálunk, Amely néni.
– Tehát nálatok. Nagyon jól van édesem. És mikor?
– Ha a doktor úr – kéré Vilma Schwindler urat az elkényeztetett leányok
hirtelen akaratával.
– Ezer örömmel – csörrenté meg kardját a doktor úr boldogan.
Lászlóné elbámult, mikor leánya a főorvos úr karján belépett.
– Mama, a doktor úr a hangomat fogja megpróbálni. Énekelni tanulunk.
És Vilma hirtelen a zongorához szökött.
– Lásson az ember csodát – oh teremtő istenem – mondá magában az anya,
felette mód megkönnyebbedett szívvel, és szabadulni kezdő fejjel.
Amely néni különhívta sógornéját egy ablakmélyedésbe.
Lászlóné, mint minden nagyon jó anya, elsőben leányát szereti, s csak
azután leánya széptevőjét vagy mátkáját. Neki mindegy, akárki legyen a
választott: csak leánya szeresse.
– És Vilma? – kérdé a lelkesedéssel magyarázó sógornétól az
ablakszögletben.
– Igen.
– Mióta? hisz még ma is Sándort siratta – tévedsz talán?
– Látod – s mutatott a felette nyájasan beszélgető párra.
– Oh te Amely, oh te Amely! – –
– Lassan – folytatá susogva a felvilágosításokat.
László Károly úr mosolyban fürdő, vereses kövér arcza is előkerült a
kanczelláriából.
Amely intett, hogy hallgasson, most távozzék, később mindent
megmagyaráz.
László úr hajtogatta magát és fényesen meggyőződött, hogy az Amely esze
egészen László-ész. Megbocsátott annak a makacs leánynak is, és alig
várta, hogy a régi béke helyreálljon a familiában.
– Mégis jó, mikor egy apa keményen tartja magát. Mi lett volna abból a
leányból, ha engedek; egy nyomorult falusi doktorné, ténsasszony, egy
rongyos kosárkötő menye – így lesz belőle Méltóságos dr. Schwindlerné,
főorvosné, egy porosz báróné, s lesznek az unokáim bárók,
főhivatalnokok, ezredesek, generálisok – s én magam meg leszek kerületi
első főnök.
Nevetett, mert a szerencse szereti, ha nevetnek és igazi vidám szívvel
fogadják.
László úr úgy fogadta s odalent a csillagos urakat sorra kinálgatta a
legfinomabb szivarral. Szivják, – hadd menjen a jó füst az ég felé mint
a tömjén.
Kezdett a tavasz zsendülni. Felette szép idők jártak, a fű mindenfelé
zöldült; az engedelmes időre rügyezni kezdtek a fák! s fenről a legjobb
hirek szállingóztak, hogy a nyárra lejő felséges urunk a császár. Lejő
Nagy-Kakasdra is – lesznek kitüntetések, szép előléptetések. Derék volna
– tervezgeté örömmel a jövőt a gazdag aljárásfőnök úr, – ha akkor már
leányom úgy jelenhetnék meg, mint báróné és én magam is biztosabb lennék
az esetben, hogy egy – s más, egy kis rendjel, – no ha isten velünk lesz
– de velünk is lesz. Oh, hogy igazgatja a véletlen az ember sorsát! –
ment belebb és belebb a sürűségbe az aljárásfőnök úr – ha azzal a
rongyos Mártonnal ez a főorvos egy kocsin nem utazik; ha a Schwindler
szemessége, okossága ki nem ugratja a bokorból a nyulat; ha az isteni
gondviselés nem adja annak a hitvány embernek a nyelvére a becsmérlő
szavakat; ha elbizakodott kevélységében oda nem ajándékozza a leányom
arczképét; – s ha – de minden nagyon jól indult, és jól is fog végződni.
Mi van ma? – s mint mikor ökröket és lovakat és juhokat vásárolt és
béreseket szegődtetett, elővette a kalendáriumot, vastag körmeivel
megjelölte a napot, melyen ez újabb dolgok történtek, s
kétszer-háromszor is elmondogatta magában: különös, épen gyümölcsoltó
boldogasszony napja előestéje vagyon, a legjobb jel mindezekre való
nézve. Holnap ünnep, kiviszem a doktort Szent-Jakabra, onnan átmegyünk a
Hangosba, lelkerülünk a Füzesre, lássa, milyen földjeim, legelőim
vannak, ha akar: itt mindent teremthet. Tegye ide át a birtokát.
Tehenészet, juhászat, méhészet – a föld kerekségén nem lehet
alkalmasabb, mint az én jószágaimon. Itt a Hajkó-rész, a Halász-rész, a
Mészáros-rész, a Varga-tag, a Mocsy-berek – mindnyájától
elszedegethetjük okosan. Pert akasztani könnyű. No, ha isten velünk
lesz: meglátunk mindent. Még egyszer megnézte a kalendáriumot, mit mond
ezekre a napokra.
«Déli szelek, meleg idő, derült szél, jó eső, ismét csöndes szelek» – –
– Derék – csapta be a kellemes utbaigazító könyvet. Az idő jó s jó
időben még az ember esze is jobban fog.
Kikerült az utczára, hogy egy sétát tegyen s úgy hallgassa a zongorát és
szép éneket. Minden embernek köszönt s még a Vak Laczi koldusra is
mosolyogva tekintett.
– Megállj! – szólott oda a koldushoz – nesze.
S egy darab nagyobbfajta német új rézpénzt adott a hálálkodó koldusnak.
– Az isten ezerszeresen áldja meg a nagyságos urat, minden gyermekével,
unokájával, betegség kerülje, szerencse keresse.
S az egy kevéssé látó vak ember sietve inalt odább az aljárásfőnök úr
elől, nehogy valami vége legyen a dolognak.
Óh nem, László úr csupa sziv és jóság volt most.
Gyönyörűen hangzott le az emeletről az ének, úgy harsogott, de oly
szépen harsogott, hogy ki kellett hullani egy-két könynek a boldog
főnöki szemekből.
Addig sétált, míg a főorvos úr le nem jött.
S most, mintha csak úgy véletlenül találkoznának, megdöbbenve s
egyszersmind vidám hahotával köszöntötték egymást.
– Ah nagyságos bátyám uram, – rázta meg Schwindler úr kicsiny csontos
kezeivel a László úr húsos kövér kezeit. – Vilma kisasszonynak nagyszerü
hangja van.
– No, csak nem talán? – ölelgeté a két ember egymást barátságosan.
– Világhirü hanggá tudnám fejleszteni. Igen, igen, kedves bátyám.
– No? – szerette volna odatenni László úr: hát hiszen én öcsém nem
bánom.
– Női és férfi vegyes énekkart alakítottunk, urambátyám.
– Ah – és hol fognak énekelni – méltóságos úr – – öcsém?
Mikor ezt az utolsó szót kiteremtette az aljárásfőnök úr, egy egész
hivatalos lépcsővel érezte magát föntebb. De érezhette is.
– Hangversenyeket rendezünk, s ha a császár ő felsége lejő…
– És csakugyan lejő? – ragadta meg László úr a méltóságos uramöcsém
vékony karját.
– A legbiztosabb forrásból tudom. Vilma nagysám tündökölni fog. Isten
áldja meg, édes bátyám, isten áldja! – tündökölni fog – tündökölni fog –
–
A doktor mondta-e e szavakat még, vagy már László úr, vagy Lászlóné
úrasszony, ki a kellemetes hirekre egyszerre felszabadult a roppant
gondolkozástól, avagy talán Némethné, született László Amely mondta,
kiáltotta: az bizonyos, hogy az a szó ettől fogva majd lassabban, majd
erősebben, majd biztos hittel, majd csak édes reménységgel – de folyvást
hangzott, zengett, játszott, énekelt a László-palotában.
Jakab urfi a kaliczkában ezt fütyölte, az adjunkt urak a kanczelláriában
ezt irták, a szobaleány ezzel járta össze a boltokat s a nyalka boltos
segédek ezzel fogadták vevőiket. A szép tavasz is erre a hírre érkezett
meg Nagy-Kakasdra.
Meghallotta ezt a hirt az ifjú Márton Sándor úr is.
– Nos hát Márton Sándor? Hogy hallotta meg, kitől hallotta meg és mikor
hallotta meg?
Némethné szül. László Amely úrasszony volt egyszer oly szives, hogy az
utczán megszólította:
– No Sándor, maga felénk se jő.
A fényes selyemruhás asszonyság mily bátran és gunyosan tette ezt a
kérdést! Metszett a hangjával, szúrt a fakó szemeivel és hogy
megkapaszkodjék valamibe, – rángatta előre-hátra a magas virágos német
kalapját és azokat az apró kulcsokat, melyeket mint gondos, kitünő
gazdasszony mindig magánál tartott: csörgette a zsebében. Különben
nevetett is és épen nem törődött azzal, hogy a sápadt, kissé meggörbült
ifjú ember haragszik, vagy nem haragszik.
Mivel igen nyájas akart lenni, s lehető finom és jószívű – mielőtt
felelt volna Sándor a kérdésre, felszólította az ifjut, hogy kisérje el
egy darabig, úgyis épen Vilmáékhoz tart.
– Mit mond arra, hogy nem jő felénk, hen? Tudja én magára nem haragszom,
én mindig jó voltam magához. Hen? Igen rossz fát tett a tűzre – hen?
A doktor úr nézett erre a czifra vén asszonyra, hogy hol vette ezt a
furcsa beszédmódot?
(Ihol, édes Márton úr. A ki nagyúri asszony, annak első gondja, hogy a
beszéde is más legyen, mint egy közönséges asszonyságé.)
– Én, tekintetes asszony, semmi rosszat se tudok, hogy tettem volna.
– Nem-é? De igen is sokat tett. Fivérem le akarta magát tartóztatni,
tudja, el akarta csukatni több esztendőkre a rágalmazó szavaiért, hen,
mi voltunk azok, én és Vilma, a kik sírva kértük: az istenért, ne tegye
szerencsétlenné azt a fiatal embert. És tudja, ki tett magáért
legtöbbet? a főorvos úr, a drága jó Schwindler Guszti. Nagyon nagy
hálátlanságot követett el Sándor, azt már mondhatom. Hanem én
megbocsátottam és Vilma is megbocsátott. Megtehetné, hogy bemenne
fivéremhez a kanczelláriába, megkérné, szépen megkérné. Nem hiszem, hogy
ő is meg ne bocsátana. Fivérem nagyon jó ember, azt maga, hen, ezerszer
tapasztalhatta, – hen. Ah! Megálljunk, úgy fulladok. S tetőtől talpig
jól megnézte a csinosan öltözött ifjú embert?
– Nem néz ki épen rosszul – nem. Mondják, betegeskedett maga?
– Inkább atyám volt beteg hosszasabban, nekem valami kis főszédülésem
volt.