helyre és szép eredménynyel. És talán ugyane hazafias érzelmekre
emlékezett meg a hálás magyar nép, midőn a legközelebbi, csak most
lefolyt újabb választások alkalmával – de már mint visszaváltott magyar
nevű honpolgárt – nagy diadallal megválasztotta szélsőbaloldali
képviselőnek.
Német Pál úr mint _most:_ akkor is tele tüdőből dolgozott. És uram
teremtőm! jaj volt, a kinek e tüdővel meg kellett csak egy rövid napra
bár – esmerkednie.
Harnócz János, nagykakasdi csizmadia czéhmester úr megismerkedett.
Még kora reggel van; ködös, füstös, s oly fojtó a levegő, hogy az ember
nem tudja vegyen-e lélekzetet, vagy inkább ne vegyen – s mégis mennyi a
jövő-menő az utczákon, mintha ma is ünnep volna még, holott már elmult a
szép boldog karácsony. Katonák, zsandárok, csillagos gallérú
hivatalnokok járnak-kelnek előre-hátra, vidáman, s az ösmerősök
elégedett hangulattal kérdik egymástól: mikor? csak egyet? azt hallottam
hárman lesznek? És hol? Bizonyos ön benne, hogy a piaczi kútnál? S
hányat kap vajon? Hatvanat hallottam. Nem, nem, főember, a csizmadiák
czéhmestere – elmehetnek hetvenig, sőt ha erős az atyafi – nyolczvanig
is.
– Derék – fütyöli e szót inkább, mint mormogja egy csillagos adjunkt,
gavalléros fejtartással, útközben röhögve s nehány jegyet szorítva
markában.
– Hova Pazsint? – kérdi egy hasonló vidám fiatal ember két csillaggal.
– Fehérhalmi Gizáékhoz – jegyeket viszek.
– Ugyan adj egy párt, Gábor, – az enyémeket már elkapkodták.
– Csak igazán kettőt adhatok bruder, nem akarok haragot venni magamra.
Borzasztó közönség lesz, még a vén Barabásné is majd lehúzott egy
jegyért. S a jegy oly csinosan volt kiállítva díszes szélczifrázattal,
hogy úgy a Szabó-féle nyomdának, mint Krumpelholz főnök úrnak fényesen
igazolta jóízlését.
Valóban, meg kell vallani, félre tevén már másnap minden gyűlöletet,
hogy a Bach-idejebeli hivatalnokok a jó ízlésre, elegancziára mindenben
sokat adtak. Egy-egy nyilvános aktus oly szabályszerint folyt le, hogy a
magyar tanulhatott. Forma dat esse rei – mondja, tán ép ily jelenetekre
is gondolva a szép, klasszikus világ – és ki tagadhatná, hogy ez mily
igaz?
– Páh bruder!
– Adieu freund! – rázták egymásnak vigan kezeiket a csillagos urak.
És siettek, hogy a jegygyel kedveskedhessenek.
– Első sor, – kiált fel édes meglepetéssel Giza kisasszony.
– Csak a második, könyörgöm drága nagysám!
– Ah menjen – mit látok én ott.
(Durva dolgot irsz durván, – mondja valahol Spectator úr. Én is azt
mondom, – csakhogy igazat! Vagy mutassak ilyen jegyet?)
Harnócz János úr, az elsőrendű, legbiztosabb minőségű vasakkal
megvasalva, rég ébren van már, jó pénzért beeresztett szép fiatal leánya
és legény fia bús társaságában.
Egy őr is ott ül az ajtó mellett panganétos puskával, szép zöld
zsandárruhában, kipödrött vöröskés bajuszszal, oly emberbaráti érzéssel
kacsintgatva a szép hajadonra, mintha csak épen lakodalomban ülnének.
Az öreg őszszakállú, kis nyomott fejű czéhmester, mindegyre rángatja
száraz csontos csuklóival a vasakat, sehogy sem tudja eltalálni, hogy
miképen lenne legjobb helye a kezeknek és lábaknak a vaskarikákban.
Fel-felsóhajt és hosszú nyögéssel árulja el, hogy nem tud békén tűrni és
várni.
– Jaj istenem, hogy birom ki! Meghalok.
– Nem hal édes apám, ott leszek én mellette folyvást, – támogatja sírva
a szép leány.
A legény fia tudná, mi lenne itt a legjobb orvosság, mert hozott magával
egy jó vastag, három-négy rétű bőrtakarót – de nem lehet oda szerzeni –
a zsandár miatt.
Megesik azonban a zsandár úr szíve is a sok nyögésen és szelíden
vallatni kezdi az embert.
– Hátha segíthetünk barátom, – szól oda vigasztalólag a fiatal vitéz a
vén emberhez, – mondja el igazán, mit tett, azzal lehet mindig enyhíteni
valamit a strófon. Tíz-tizenötöt – tudja leszámítanak s az is valami
nagyon jól esik. Szóljon, valljon, – úgy-e megakarta ölni a császárt?
Hé?
– Én édes úr? úgy-é én? hogy tehettem volna azt, hisz messze van
Nagy-Kakasd Bécs városához.
– Lássa, már tudja, hogy a császár Bécsben lakik. Ez is bűn. Ki ne
mondja. Megtanítom valamire, hallgasson.
– Oh uram, az isten megfizet! – fordulnak oda mindhárman esedező
tekintettel.
– Feszítse meg a legnagyobb erővel a két nagy lába ujját a deresen, s
ugyanakkor a két hüvelykujját, s majd meglátja, nem lesz baj, mintha
csak egy deszkát pufogtatnának – annyit érez. Próbáltam.
Ilyen biztos tanácsra ki ne lélegzenék föl. Harnócz János úr volt az
első, ki föllélegzett és mindjárt próbálta is a két hüvelykujját
párhuzamosan a két nagy lábaujjával összeszorítani. Úgy szorította,
feszítette, hogy már különben kivánni sem lehetett.
– Meg is próbálnók tán édes fiam valamelyest – szólt növekedő
bizodalommal és istenben helyezett hittel a vén czéhmester úr.
– Hogyan apám?
– Feküdjél arra az ágyra –
– Hogy, hisz engem tán –
– Nem, nem fiam, tégedet nem, de ha próbát tennénk rajtad, talán a
káplár úr (csak közlegény volt, de mindig jó a tisztességtudás)
megcselekedné, hogy hányna rád egyet-kettőt –
– Az nem szükséges – nevetett a zsandár – majd ott. Akkor megáll a vér
öreg, megijed az ember s akkor kell feszíteni a két nagy lábujjat és a
hüvelykeket. Azt csak ott lehet, máshol nem ér semmit. Ezt is tartsa
meg: jó még, ha az ember a fogait erősen összevicsorítja. Sokan teszik s
azt mondják, használ.
– Káplár uram, nyujtott oda egy kis pénzecskét a legény – ha ezt oda
tehetnők s a mellénye alól kihuzta félig a bőrtakarót, ebben tudnék
bizni.
– Nem lehet, barátom, ott helytt úgy is mindent megvizsgálnak. Tudom,
csak tartsa meg azokat, a miket mondtam, azok a legjobb szerek.
– És más szert nem tud? – veté fel könyes szemeit a vén ember.
– Tudok.
– No az isten áldja meg, vitéz úr – azt mondja hát.
S a vasas lábaival, kezeivel odavánszorgott a czéhmester úr a
zsandárhoz.
– A leánya meg a fia, meg a felesége, mindjárt elmennek a méltóságos
főnök úrhoz – tudja – s mutatta a pénzt – visznek, de sokat, a mit
lehet, akár aranyat, akár ezüstöt, akár bankót, de hamar, s addig
rimánkodnak, térdepelnek, míg valahogy. A főnök úr nagyon jó ember, én
tudom. De meg kell tenni, nem szabad kevélykedni, az nem ér semmit.
Pénzt, pénzt, de hamar, a pokolból is. No többet nem szólok. Délutánig
van idő. Három órakor lesz, vagy egy fertály négyre. Az urak, tudja,
lassan mennek.
– Eladjuk a házat, apám – kiált fel a leány.
– El a szőlőt – folytatja a legény.
– A földeket – –
– Ne bántsátok, úgy is vén vagyok már. Temessetek el inkább
tisztességesen.
A két testvér fölkerekedett s minden kérés daczára távozott.
– Hát aztán mondja meg öreg, most már csak ketten vagyunk – mit mondott,
mit tett, hátha abból tudnék valamit kiokoskodni? Adja ki a társait; úgy
is megtudják a dolgot előbb-utóbb; most ha magától tudjuk meg: maga
megszabadul. Mondja meg, lássa, én is csizmadialegény voltam, sajnálom
magát, szinte úgy néz ki, mintha az édes atyám uram volna; mondjon meg
mindent. Kiszabadul s én meg káplár leszek. Segítsünk egymáson. Isten is
megengedi. Aztán elveszem a leányát, nekem nagyon tetszik a leány. Most
már csak láthatja, hogy igazi dologban járok. Mi? Látja ugy-e? Mondja
hát, de hamar, mert jönnek-mennek, most is ahol egy csomó ember. No majd
segítek. Hát levelet kaptak Kossuth atyánktól?
– Mi egy kicsi sorocskát sem, uram.
– Kossuth bankót rejteget? s megtalálták?
– Nem uram.
– Szidta a… az nagy baj.
– Azt se szidtam.
– Hát?
– Ha csak álmomban nem mondtam valamit –
– No azt se szabad. Egyre megy. De hát mit mondott?
– Isten a bizonyságom, hogy semmit.
– Hát akkor elárulták.
– El, uram.
– Az mindegy. Ha nem tud semmit, ki nem ád senkit, baj – lesz.
– Jaj édes istenem – nyögött a vén ember keserves hánykolódásokkal.
– Nincs-e valami szép drága tehene?
– Van.
– No oda kell adni, s ne féljen. Kövér disznaja?
– Volt – de megöltük.
– El kell küldeni a kolbászát, sonkáját az uraknak – azok úgy sem öltek
mindenütt. – Aztán meg is várják, nagyon szeretik.
– Jaj uram teremtőm – szorongatá a vén ember hüvelykujjait és feszítgeté
nagy lábujjait. – Jézusom légy velem, mutasd meg ártatlanságomat. Te
láttad uram, hogy én sekinek se vétettem; vén vagyok már, mit hazudnám
előtted?
Lehajtotta nyomott kis fejét a vén ember, szurkos kezeivel kitörölgette
szemeiből a patakzó könyeket és valami vigasztaló zsoltárfélébe kapott,
nyögte, búgta az erőtelen sorokat, mint a régi martyrok, és Pál apostolt
látta maga előtt, a ki elhagyatottságában ekkép panaszolkodik: «Az én
első magam mentésében senki nem volt mellettem, hanem mindnyájan
elhagytak engemet – –» El engemet is, – kiáltott fel a vén csizmadia.
«Mert Demás engemet elhagyott – – az érczmíves Sándor is sok gonoszszal
volt irántam, de fizessen meg neki az Úr, az ő cselekedete szerint.»
Tördelé a nagy apostol bús szavait a vén ember, társaira, az
alczéhmesterre és jegyzőre gondolva bizonyosan – kik im felé se mennek.
És kegyes fohászokkal végezé: «Én immár megáldoztatom, és az én
halálomnak ideje közel vagyon!»
E szép, kegyes fohászkodások valamennyire megvigasztalták a remegő
aggastyán hívő, de ugyan kevés jót reménylő szivét. Annyira, hogy még a
zsandár úr is, mint egykor a régi római katona a kereszt alatt – hinni
kezdte, hogy: «Bizony, ez alighanem igaz ember volt!»
Teljességgel máskép vélekedett azonban a derék és igazságos Krumpelholz
főnök úr, ő tudta, hogy egynek a sok közül meg kell verettetnie, mert az
időközönként való példaadást felette jó néven veszik odafönt a
miniszteriumban s itt a városban és vidékén is oly szükséges az, csaknem
mint a betevő falatkenyér.
Hiába sírtak azért folyosóján az asszonyok és leányok és mutogatták a
szokásos módon az emberek a tömjént és myrhát: most az igazság
kiszolgáltatóján semmi sem fogott, a gyémánt kebelről, mint borsó a
márványról úgy hullottak alá a könyörgő, esdeklő szavak.
Valami szép és ünnepélyes volt e jeles hivatalnokot nézni övéinek
közepette, csillagokkal, aranyos gombokkal, szúrós kegyetlen szemeivel
és széles vastag szájával, melyet e hivatalos alkalomra egészen
összecsucsorított, mintegy hogy azzal is példázza: itt ma sem égnek, sem
földnek kérésére nincs pardon.
Schwindler úr is ott állt és háta mögött nehány főrómai hölgy
kiséretében a főnökné, ki egyre susogta: ilyen az én férjem, a
megtestesült kötelesség és igazság, a császárnak nincs több ilyen
szolgája. Ah, ha látnák Krumpelholzomat a miniszterek. Úgy-e édes
Schwindler, ő egy miniszternek termett?
Schwindler úr nagyon jól tudta, hogy az igazi bünös megváltotta magát. S
mily szép ajándékkal; hogy ő azért a fogatért – barátságosan egy darab
ezrest adott. Egy gondolat villant meg keskeny, okos fejében: ki kellene
azt a csizmadiát szabadítani, szép leánya van. Az a leány nagyon is
szép. Az a vén ember atyafiságával egyszerre betöltené a várost, ő
ünnepelt ember lenne általuk, titkos magyar érzelmű – ah ez is
szükséges.
– Igen, ezt a rablót, ezt a csalót – gondolt a főorvos úr a főnök úrra –
fel kell jelentenem, le kell álczáznom minél előbb, egy kerületben nem
jó nekünk lenni, a főnökné ízetlen reminiszczencziájával örökké utamban
állana, (bár a kineveztetést Krumpelholzék régi reminiszczencziájának
köszönhette), meg kell mentenem azt az embert.
Odább ment a hosszú fedett folyosón s egy emberrel, a ki a polgárok
fejének látszott – véletlenül szóba állt.
– Mennyi idős lehet – kérdé halkan – az az öreg ember, a ki el van
itélve?
– Túl a hetvenen, a bátyámnál két esztendővel öregebb.
– Beteges-e?
– Régóta sérvéses. Az belehal. Ott marad a deresen.
– Én az új kerületi főorvos vagyok – jegyezze meg, jó ember, csak
tegnapelőtt érkeztem ide. Esmeri maga özvegy Némethné úrasszonyt, az
aljárás főnök úrnak, László Károly úrnak testvérét?
– Hogyne esmerném, méltóságos uram, úgy esmerem, mint a két szememet.
– Az nagyon jó asszony. Elmennek nehányan hozzá és megkérik, hogy nehány
úri asszonynyal jőjjenek ide a főnök úrhoz, kérelmezzenek. Ha nem lenne
sikere: eljő a kérelmező bizottság hozzám a nagy vendéglőbe, a hol
szállva vagyok. A többiről biztosítom. Legyenek nyugodtak. De így
járjanak el, a mint mondtam. Most kilencz óra, délig várni fogom
magukat, jó ember. Itt most minden könyörgés, esedezés – hiába való.
Majd úgy – tudja?
Semmi köszönet. Egy krajczárt se próbáljanak adni. Ha úgy járnak el, a
mint mondtam, ez ember meg van mentve.
Schwindler úr intett finom szarvasbőr keztyűs kezeivel s mintha mi sem
történt volna – visszament a nők közé. Krumpelholzot rendkívül
magasztalta nagyszerű jelleméért, mely magasztalás a főnök úr öblös
füleibe is elhatott – s a legnagyobb tisztelettel a példányszerű főnök
iránt, kijelentette, hogy fontos hivatalos teendők miatt – távoznia
kell.
Krumpelholz úr ily kiváló elismerések után nem tehetett mást, mint a
polgárembereket és asszonyokat kikergettette, az ajándékkinálókat pedig
rögtön elcsukatta.
Meg volt magával elégedve, de meg is lehetett, mert tudhatta, hogy ez
így nagyon jól van. Büszkén, mint egy bivaly, feltartott fejjel a
mocsárban – gázolt keresztül a rimánkodókon. Reszketett dühében is, de
örömében is, hogy így meg tudta magát óvni az aranyoktól és egyéb
hódolati jelektől, holott egy kis aranyra, oly főhivatalnoknak, ki még
főbb hivatalnok akar lenni, kétségkívül szüksége vagyon mindig.
Nevetett és tapogatta a mély zsebeit, mint olyan ember, a ki ma nyert
is, de bizony vesztett is. Tehette volna – gondolá – hogy az ajándékot
négy szem közt, mint máskor oly sok ember tette – elfogadja s annál
keményebben megcsapatja azt a nyomorult embert. Nem! ma Schwindler előtt
példát kell adni.
Megérezte, hogy honnan jő a vész, mint a messziről czélba vett vad – és
törekedett kijátszani a bajt. Vagy talán nem is sejtett semmit, mint
rendesen az ember nem veszi észre, mikor igazán mellette a veszedelem.
Dolgaiba merült, mint a madár a levegőbe és az összbirodalom felséges
törekvéseit legjobb erejével iparkodott elősegíteni.
– Te, Krumpelholz – kiáltott be úgy dél körül a felesége – egy csomó
úriasszony jön, Némethné, Nagy Jánosné, Görögné, Sándorné, Vassné, Rézné
– ez nagyszerű! Itt valami történni fog.
És mint minden jó asszony, a ki örvend férje megtiszteltetésén – vidám
hahotával és ifjúi szökdécselésekkel futott a nagy terem mellé egy
szögletbe, a honnan egy kis tolvajablakon át mindent láthatott és
hallhatott.
Azt Krumpelholz eleitől fogva kénytelen volt megengedni, annyival is
inkább, mert nejének egy intése, bátorítása vagy figyelmeztetése sokszor
eredményezett már jó dolgokat.
Természetesen semmi se lett az egészből. Krumpelholz főnök úr pompásan
tartotta magát, oda sem tekintett a tolvaj-ablakra, pedig a főnökné
ugyan integetett, hogy engedni kell, engedni kell. Nem, annak a vén
gonosztevőnek (holott igazán semmit sem tett, de ez nem is volt épen
szükség abban az időben) lakolnia, oh igen, lakolnia kell.
A hivatalos dacz gyönyörérzete töltötte el a főnök úr férfias szivét.
Minden igéret nélkül bocsátotta el az asszonyságokat, mondván:
– Uram, felséges császárom tudja meg, hogy egy hű szolgát bir bennem. A
kötelesség és igazság szentsége az én lábaim, ezeken kell járnom.
A dámák akkor is, mint ma tennék: két pártra oszlottak. Vassné, Rézné a
mellett voltak, hogy a főnök egy igazán nagyszerű ember, megérdemelt
volna egy csókot. Mit is mászkálunk mi egy csizmadiáért? Ha bűnös: már
bizony bűnhődjék. Bűnhödött szegény Ugodi Nelli is – hát akkor egy
csizmadia? Én nem is mennék tovább.
Sándorné hajlandó volt egy rongyos csizmadiáért nem könyörögni – de
Némethné hatalmasan vezette a menetet.
A nők a vallott kudarcz után dobogó szívvel mentek fel a lépcsőkön.
Schwindler Gusztáv kerületi főorvos úr díszruhában várta a női
küldöttséget, biztató mosolylyal, egyszersmind (a mi mindig szokása
maradt) ünnepélyes, alázatos megdöbbenéssel.
Így is fogadta.
Némethné egy-két ah! és óh! után igyekezett minél előbb sírva fakadni, a
mi a felette siralmas ügyhöz talán legjobban is illett, s átadta a szót
Rézné asszonyságnak, ki épen nem volt oly érzékeny, s ilyen beszédet
tartott:
Méltóságos kerületi főorvos úr!
Szomorú világot kell a magyarnak látni, férjeink, gyermekeink rabságban,
mi magunk rettegésben, hogy mikor ér bennünket a leggyalázatosabb sors,
mely mai napon egy becsületes, soha senkinek nem ártó polgártársunkat
fogja a közszégyen padjára vonszoltatni. Kedves-e ez a császár előtt?
tudtával történik-e? nem hihetjük. Ha van anyja, a kit isten éltessen,
testvére, huga, a kik sokáig éljenek – lehetetlen, hogy meg ne
könyörüljön a szegény magyaron, főkép a kúnságon, a hol a kegyetlenség
legtöbb áldozatot szedett már eddig is. Kedves az a császár előtt, hogy
asszonyokat megvesszőzzenek? nem hihetjük; hogy tisztességes, jó házból
való leányokat a piaczra vonszoljanak? olyan ocsmányság a világon sem
történhetik több. És kérem, mi akar ma történni? hogy egy hetven
esztendős, magával jótehetetlen aggastyánt nyilvánosan megbotoztassanak.
Miért? semmiért. Talán csak azért, hogy egy éljent kiáltott. Hát éljen a
császár, de mért ne éljen a magyar is szülötte földjén? Bűn-e az?
Bár tudná meg a császár, mert majd tenne az igazságot. De őt elzárják a
magyartól. Büntesse meg az isten azokat, a kik teszik. Azért jöttünk a
főnök úrtól, a kinek szíve érzéketlen maradt könyörgéseinkre, – hogy
arra kérjük Méltóságodat, járjon közbe, hogy szünjön már meg egyszer az
a rettenetes állapot, hogy az ember még a száját se merje tisztességesen
kinyitni, hogy szegény felebarátunk, úgymint Harnócz János, a csizmadiák
czéhmestere, kiméltessék meg a legrettenetesebb sorstól, és mint
ártatlan, szabadíttassék ki fogságából. Az egész város, az egész kúnság,
de az isten is áldani fogja Méltóságodat.
A nők könyekkel osztották derék társuk szívből fakadt beszédét és
könyörgő kezekkel fordultak a szép úri ember nyájas arcza felé.
– Én – kezdé válaszát a főorvos úr, mint azután is mindig tette –
akadozó hangon, bár igen folyékonyan tudott beszélni, de talán így volt
szebb – én idegen vagyok e szép országban, de azzal nőttem fel boldogult
jó szüleim szeretetében, hogy a magyar nőket bámuljam és istenítsem.
Örömmel, mély áthatottsággal látom, mennyire nem volt magasztalás, de a
legtisztább való, a mit a dicső magyar nők nemeslelkűségéről olvastam.
Az én szívem is elfogódott, midőn meghallottam, mik történnek itt. Nem,
– büszkén mondhatom, azokat a felséges császár nem akarja úgy – talán
hivatalnokaink részéről egy kis túlbuzgóság. Méltóztatnak tudni, hogy
minden átmeneti korszaknál vannak nehéz, szívet szorító jelenetek. Csak
a franczia forradalomra mutatok. De elmulnak a felhők, s a nap, a mi
felséges császárunk kegyes jósága, a maga tündöklő pompájában fog
leszállni a legutolsó kunyhóra is. Legyenek nyugodtak, én a mondott
aggastyánt orvosilag megvizsgálom, s reménylem, a főnök úr is, ha úgy
látja – tanácsomba bele fog nyugodni. Fogadják egyenként magasan
kitüntető becses bizalmukért legforróbb hálámat.
Hát lehetett-e szív, mely szeretettel ne dobogjon ily fenkölt szavak
után? ajk, mely dicsőítő igékben ne törjön ki ily emberrel szemközt?
Az egész város a nagylelkű és szép főorvos nevével lett tele, s mikor a
csapatás elmaradt s pár nap mulva az öreg csizmadia szabadon, lánczok
nélkül, övéi között megjelent – mindenki a csodálatos szabadítót akarta
látni?
– Ki az?
– Milyen?
– Hogy hivják?
– Áldja meg a mindenható – –
– Honnan jött?
– Mert az egyenesen – suttogták szerte – _ő tőle_, a mi apánktól jött.
Veszeli Jóska is előkerült. S ő fútt még a trombitájába. Elmondta
mindenkinek, hogy hol és mikép ösmerkedett meg azzal az úrral, hogy az
micsoda egy isteni lélek! Most látja már, ki volt. Lám, lám!
S hogy teljes legyen az öröm: Márton Sándor is jött, még pedig a főorvos
úr szekerén.
Akkor fordult be a templom felé, mikor itt is, ott is, az új főorvost
dicsőítették.
Némethné könyek között vetette magát Vilma karjai közé, s csak ennyit
tudott rebegni:
– Ő egy félisten! Azt – meg kell szeretned Vilma.
László Károly úr is így vélekedett a háttérben, és Lászlóné asszonyság
is el volt kábulva a történtek után.
– Én ki nem állhatom! – bigyeszté gúnyos mosolyra Vilma kisasszony
ajkait.
– Oh te! – csapta össze két kezét ijedten és haraggal Némethné – László
Amely.
[Illustration: – Én ki nem állhatom!]
VII. (A szegény ember csak szegény ember.)
Márton Sándor urat a dr. Schwindler Gusztáv úr két szép derese
szállította be Nagykakasdra. Az ifjú elgondolkozott, hogy mikor ezt a
különös szívességet a saját lovain fogja majd egyszer visszaadni annak
az ismeretlen, nagyszívű úrnak! Büszkén mosolygott, mert az ember, ha
még épen nem gazdag is, de tudja, hogy az lesz – meg meri ezt tenni;
leoldotta nyakáról a kendőt, és kivette belőle meglehetősen jól
összetörött bal karját. Sajgott biz az, hogy a fogai is csikorogtak
bele, hanem mit mondtak volna arra Nagykakasdon, hogy ehol a Márton
Sándor karja fel van kötve! no még ez is ügyes egy vőlegény; még a bort,
sört, pálinkát is oda tette volna egy-egy roszlelkü!
A mellett azt is el kellett gondolnia, hogy az ő jövetelével most az
egész város tele van; nem lesz egy ember, a ki észre ne vegye. Valamikor
én is megéreztem, ő is megérezte – és mindenki megérezte, mikor a
szerencse napja egyenesen orczájába sütött. Oh milyen akkor a nap! nincs
akkor felhő! milyen enyhe akkor a lég, nincs akkor deczemberi fagy,
milyenek akkor az emberek, nincs akkor ismeretlen sehol senki!
Márton Sándor, a nélkül, hogy tudta volna, úgy tartotta fejét a
hintóban, mint a nagy, tisztelt, dicsőített Balassa szokta, kegyesen,
mosolyogva, de alázatosan, mintha mindenki beteg volna körülötte és tőle
várná gyógyulását. Elhozta a nagy doktoroknak nemcsak reczeptjeit, hanem
a fej, szem és kéz és láb és váll tartását is.
Mindent megtanult, hogy használhasson embertársainak, és hogy a
szegénységet szorgalom s tudomány által feledtesse gazdag apósánál.
Az úton találkozott egy-két komor szegény asszonynyal, a kik a szomszéd
nagy erdőre mentek egy kis törmelékért. Alig tudta megállani, hogy le ne
ugorjék a kocsiból, – mint ezt Skoda cselekedte Bécsben akárhányszor –
és meg ne kérdezze: asszonyom, hogy van? önnek a szemei igen be vannak
esve? adja kezét, kérem, mutassa nyelvét.
Ah májbaj, szívbaj, gyomorbaj – –
Az a kedves jó Márton Sándor úr!
A városba érve – nagy csoportokkal találkozott – s ezekben ösmerőseivel,
rokonaival, barátaival. Megdöbbent, édesen fölrezzent merengéséből:
ennyit még se mert volna reményleni.
De azok a tömegek elmentek mellette szó nélkül, és még azt se vették
észre, hogy ő mint a nagy Balassa: egy karéjt ír a levegőben üdvözlő
czilinderével, vagy mint a jó szőke Szauer úr, mosolyog és bíztatólag
mosolyog.
– Éljen, ez a nép embere lesz, karácsonyi megváltó, – verődött fel
egy-egy hang.
Ez az előlegezés oly jól esett ifjú szívének.
– Igen, – mormogá magában, – meg fogjátok látni, hogy a halálba is
elmegyek értetek!
És fölemelkedett, mintha már menni akarna.
Fényes tisztikar kiséretében, néptől, nőktől követve, látta a Hauszinger
boltja előtt az ő patronusát, tollas kalappal, fényes főorvosi ruhában,
délczegen haladni a nagy vendéglő felé.
És hangzott a nép zaja, mint tűzvészkor.
Mi történhetett itt?
A két deres sebes kanyarodással vitte el a városháza előtt – és senki
sem vette észre, hogy a hintóban az új doktor universzális Márton Sándor
ül.
Odahaza a kis ősi telken (a nagyobb ősi telkek, mert voltak – sok oknál
fogva elfogytak), egy öreges cselédasszony fogadta álmélkodó
kifejezésekkel.
– De hát apám, Mári néni? nincs idehaza?
– Oh dehogy nincs, amott szalad a Kudar szabó felől. Jőjjön! Jőjjön! –
kiabált a cseléd – nem látja, hogy itthon a drága, kedves úrfi?
Hogyne látta volna, hiszen még a pipa is látta a szájában, mert úgy
füstölt, hogy öröm volt nézni a hű társat.
– Fiam, jaj te fiam! – ölelgeté az öreg Márton úr a kedves fiát, de mind
azokon a helyeken, a hol az izületek ki voltak ficzamodva. Csak úgy
tapogatta, mint a drága tojást, de mégis meg akarta tudni azonnal,
nagy-e a baj? – No hát nem fáj, édes fiam? – kérdé örömtől csillogó
szemekkel az öreg emberke, most kezdve igazában az atyai csókokhoz.
– Nem, nem, apám.
– És lám, itt mekkora híre volt, még Harkai sógorék is kétségbe voltak
esve.