mily – oh, oh! – még két más nő várta a vendég kiszabadulását a hevesen
ölelő karok közül. Finoman mosolyogtak, hajtogatták fejüket, és nézték a
nagyon csinos, halavány barna úri embert. A háziasszony, a fényes, sima
bőrű, kövér, barna asszonyság, tömött fekete hajával, vastag karjaival,
húsos tompa orrával és egy ideális tekintetű, ég felé meresztett kék
szemű, ritkás szőke sárga hajú, melyet szürke szálak diszesítettek feles
számmal – és pirosra festett ajkú úrnő várták a bemutatást és
bemutattatást.
Végre még egy jó csomó érzelgés, és ugrándozás után ez az ünnepélyes
várva várt percz is elkövetkezett.
– László Károlyné ő nagysága, a háziasszony – Schwindler Gusztáv
kerületi főorvos, és Németh (akkor hamar sok ember lett németté)
Józsefné, a háziasszony férjének testvére, született László Amely, a
szép Vilma nevelő anyja, nagynénje – óh Vilma Vilma – –
László Károlyné és Németh Józsefné, született László Amely busan
mutatták bájos mosolyaikkal hogy: ah! Vilma nincs honn, nincs honn.
– De a városon van? – kérdé szembetünőleg megütődve a főorvos úr, ki
senkiért sem jött ide, csak a szép Vilmáért, bár a kis mollette báróné
egyenesen személyes bájainak tulajdonítá Schwindler úr gyors
látogatását.
– Igen, – hajtá meg szőke deres fejét Némethné született László Amely, –
rögtön itthon lesz, atyjával s egy barátnéjával, – azaz nem épen
barátnéjával, csak egy gyermekkori társával kiszekereztek együtt a
szent-jakabi pusztájukra.
– Igen – mosolygott László Károlyné ő nagysága, – le nem tudván venni
apró szemeit egy perczre is a főorvos úr csillogó arany-gallérjáról,
fényes csillagairól és díszes rendjeléről és finom, halavány úri
arczáról.
Schwindler úr észrevette a hatást s a legtiszteletteljesebb, alázatos,
hódoló tekinteteket vetette az édes anyára. Göndör fekete fürteit,
melyek nagyon jól illettek a fehér arczhoz, magas homlokhoz, a kis
vékony bajuszhoz és törzstiszti pofaszakállhoz – különbnél különféle
állásokban mutatta be, úgy az ismert, mint az ismeretlen úrhölgyek
előtt. Gyűrűit sem rejtette el és a karcsu, hajlékony derekát sem, sőt a
szép fehér nyakát is többször ki-kiemelte a korlátoló aranygallérból.
Tündöklő fehérségű fogainak, piros keskeny ajkainak és szabadon hagyott
gödrös állának szépen egybehangzó közös hatását felette előnyösen tudta
érvényesíteni. Festőileg ült a bámuló hölgyek előtt és engedte, hogy
azok addig is, míg a menyasszony hazaérkezik, merőben el legyenek
ragadtatva.
E jogot a szerencsés asszonyságok nagy mértékben föl is használták, mert
akkora zajt és lármát csaptak, úgy mozogtak székeiken, nevettek,
ölelkeztek egymással, és tekintgettek az új kerületi főorvos úrra, hogy
az e karácsont méltán számította legszebb ünnepei közé. A kipirult és
valóban igen élénk hangulatba jött főnökné mindjárt átfutott a szomszéd
terembe, hogy forró fejének egy kis levegőt szerezzen az ablaknál,
tulajdonképen pedig, hogy a tükörnél megerősítse lötyögő fogait és
leesni készülő hamis fürtjeit, és hogy kék eres, sovány hosszú nyakát és
vörös arczát ellássa a mindig készen tartott puderrel, és hogy nehány
ifjúi szemvágást és biztató mosolyt próbálgasson a tükörrel; a báróné
alig várta, hogy Gusztávval, egy perczig bár, együtt lehessen magára –
azért folyvást sóhajtozott, és a zongora körül sétált és vissza-vissza
tekintgetett, miközben kurta fehér ujjaival egyet-egyet nyomott a
billentyűkön, és egy-egy régi szép akkordot ütött Schubertből, Franz
Robertból, Beethovenból és a Próféta Fideséből, mint a röppenő madár,
ágról-ágra csalogatva a kedves társat; Lászlóné lelkében a legjobb
sülteket készítette és finom kun tésztákat és alig várta, hogy jönnének
már Szent Jakabról, hiszen az isten világában, ehol, egyszeriben hat óra
lesz már; Némethné, született László Amely képzeletében csinos lakását
rendezte otthon, híres déli virágait és varázshatású befőttjeit,
különösen a ropogós kemény cseresnyéket – természetesen a főorvos úr
kedvéért, ki a mint sovár tekintetéből ki lehet venni, talán a
befőtteket mindenek fölött legjobban szeretheti. Hogyne, olyan finom
ember bolondja lehet az igazi kitünő befőtteknek.
Egyszersmind készen volt a holnapi programmal, hogy e váratlanul pompás
délutánt hol és mikép fogja leirni, lefesteni, elbeszélni a leghívebben.
S előre igen gyönyörködött egy csomó vén dáma barátnéja irígy
tekintetében. Azt a kérdést is fölvetette, hogy e szép fiatal embert
kinek fogja elkommendálni – Varga Marinak? nem az nagyon elbizná magát a
paraszt nemzetségével, Starker Eliznek, a gazdag kereskedő egyetlen
leányának – annak is sok lenne a szerencséből; választani fog a
Sándor-leányok közül, azok jók, kedvesek, nem, mégsem; azok közül sem
fog választani, mert az apjukkal egyszer szemben állott, pedig Ágnes
megérdemelné, nagyon jó és okos leány és alázatos, nem kevély, de ha az
apjával perben állott; máshova megy, falura, vagy Madarasra, Karczagra,
Túrra, Kőrösre, Kecskemétre – egy percz alatt minden ösmerősét boldoggá
akarta tenni a csodálatosan kedves fiatal emberrel. Végre megállapodott
egy pontnál – hátha ő maga – – nos, miért ne? Gazdag, javabeli; – nem
volt-e már efélékre eset? Oh igen, százszor, ezerszer. És ha minden
vagyonomat reá hagyom – mondá magában – ezért, ekkora szerencséért nem
teheti-e meg? Hiszen úgy eltartanám, hogy egy herczegné se különben. E
pontnál legtovább megállott, és mindaddig nem mozdult innen, mig
Szent-Jakabról haza nem érkeztek a leányok.
Uj bemutatások, uj mosolyok, kézszorítások, ah-ok és öh-ek és
hódolatjelek.
Az első, a kit Vilma köszöntött, nagynénje volt, született László Amely;
ezt ölelte és csókolta össze gyermeki szeretettel, talán megszokásból –
és csak azután fordult anyjához, kire hidegen, mint a nagyon
elkényeztetett egyetlen leányok szoktak – föl sem vevéssel, pár rövid
futó szóval, csak úgy, hogy az is meglegyen.
Bellára kevés figyelem fordult – s pár percz mulva el is tünt, hazament.
Szegény leányt, főkép ha szép – egy gazdagabb mellett – észrevenni,
méltányolni, vagy épen kitüntetni: jó társaságban nem szokás.
Schwindler úr könnyedén, tréfásan, majd a mint látta, hogy mily
osztatlan részvéttel hallgatják élénk előadását – kissé csípősen, s hogy
ez úgy tetszett a nőknek – gúnyosan elbeszélte, hogy kivel ismerkedett
meg, s hogy annak atyjával is találkozott a postaépület udvarán, a kit
le akart lökni a postakocsi lépcsőjéről, mert koldusnak gondolta; hogy
az ifjú doktor is mily készséggel ajándékozta őt meg menyasszonya
arczképével – s bebizonyításul felmutatta a képet, s a kép sorra is járt
azonnal; – s hogy az ifjú nagy rebellis lehet, mert a mostani
hivatalnokokra kivétel nélkül – s itt az alfőnök úrra és leányára nézett
– mily éles, metsző megjegyzéseket tett; hogy azokat mind
gyászmagyaroknak tartja, hogy – –
Az aljárásfőnök bosszúsan sütötte le szemeit, s Vilma is heves,
indulatos szavakban tört ki a kép miatt nagynénje előtt. Sirt is – és
eltávozott.
E körülmény egészen lehangolta a főorvos urat, elméssége megszünt,
dadogott, hebegett. Elvesztette a tért.
László úr alig birta magát megtartóztatni, hogy ily szavak után ki ne
jelentse, hogy azzal az emberrel semmi köze többé. Mit? ő gyászmagyar?
Egy koldus ficzkó mer ő róla ekkép nyilatkozni? s az, az ő egyetlen
leánya arczképét csak úgy szórja, mint a polyvát?
A kövér ember széles telt arczán a düh és megvetés torz vonásai
kiabáltak hangosabban minden beszédnél, s a beszédet Schwindler úr és
született László Amely utolsó betűig nyomban megértették.
S talán innen származott, hogy Schwindler úr teljes bizalommal
közeledett a szőke asszonysághoz, s legszebb bókjaival törekedett azt
hatalmába ejteni.
Nem, nem támadt fel többé a jó kedv, mintha a villám csapott volna a
szép magas szobákba: megdöbbenés fogott el minden szívet s menekvésre
gondolt még maga a főorvos úr is.
Távozáskor egyenesen László Amely úrasszonynak ajánlotta karját és nem a
főnöknének, ki e miatt a búcsuzó csókokat roppantul megrövidítette, s
úgy futott le a lépcsőkön, mintha onnan hazulról égés hírét hozták volna
neki; a kis bús báróné azonban némi vigaszt talált a zűrzavarban,
büntetést az isteni gondviseléstől – egy hűtelenre, leczkét, mely talán
használni fog minél előbb.
– Szabad lesz-e én nekem, – szorongatta meg és borította el csókjaival a
főorvos úr Némethné, született László Amely asszonyság kezeit a Németh
László-féle szép öt ablakos ház előtt, – óh szabad lesz-e nekem
tisztelemet tennem sokszor, és minél előbb? Rég éreztem, hogy hang és
szó, és tekintet, és alak és szem oly édes hatással lett volna szívemre,
mint a nagysádé. Mi nagyon jó barátok fogunk lenni – szabad-é ezt hinnem
és kérnem?
László Amely, özvegy Németh Józsefné asszony ily vallomások után a
rettentő deczemberi időben, karácson első estéjén majd hogy el nem
olvadt. Ha ez nem történhetett meg, mert a karácsonyi ünnep szentsége,
tudni lehet, hogy ilyesmit határozottan kizár – annyi mégis megtörtént,
hogy az özvegy őszinte meleg könnyek között jelentette ki a főorvos
úrnak:
– Édes doktor úr, annyit mondhatok, hogy ez a mai est lelkemben igen
kedves emléket hagy – és –
– Szabad lesz kérnem –
– Én az igaz – özvegy asszony vagyok – hanem holnaptól fogva Vilma
leányomat – mert őt én neveltem, magamhoz fogom venni, és akkor –
– Előre is nagyon boldoggá tesz Nagysád ez által –
– Azt meglátjuk, édes doktor úr –
– Pártolja Nagysád a kisasszony házasságát azzal a – –
– Sohasem is pártoltam – és most a mai estvétől fogva határozottan
ellene vagyok.
– Neki bárónévá kell lenni, tőle függ, hogy az legyen. Nagysád nekem –
de kérem, esedezem, ezt ne méltóztassék öndicsekvésül venni – nekem,
igenis oldalágon, igen ősi, magas rokonaim vannak – én e czímet bármikor
fölvehetem, de –
– Ah! – lebbent el egy édes sóhaj született László Amely fagyos ajkain.
– Igen – szorongatá a főorvos úr a posztó puhaságú hideg kezeket.
– Isten önnel édes doktor – bízzunk abban, a ki – és a havas csillagokra
tekintett fel-fel a roppant távolba, a hol a Jézuska csillaga ragyogott.
– Én csak Nagysádban bizom – ah! most tudom, mi az első percz! érzem!
– Isten önnel édes doktor úr, isten önnel.
Született László Amely asszonyság megértette, hogy a csinos főorvos úr
forrósága nem az ő személye körül lángadoz: de azért rögtön megbékélt a
sorssal, mint testvére – a körülményekkel e nehéz világban, s csengő
hangon kiáltá a távozó után:
– Doktor úr, el ne felejtse, várjuk. Szép lesz, ha minél előbb – isten
önnel!
V. (Egy éjszaka a szép kun földön.)
Schwindler Gusztáv kerületi főorvos úr, kinek oldalágon, a mint
bizodalmasan nyilatkozék, igen ősi magas rokonai vannak, és ki ősei
czímét bármikor föl is vehetné – de, bizonyosan még egy kis időt vár –
sebes léptekkel, csörtetve haladt Nagy-Kakasd girbe-görbe utczáin, oly
biztosan, mintha egész gyermekkorát itt az alföldön, ennek hagyományos
alakú falvaiban és városaiban töltötte volna. Egyenesen odatalált
Krumpelholz főnök úr kastélyához.
Idős nők, ha haragusznak is, a maga lovagias módja szerint adott
elégtétel után – csinos fiatal embereknek a mai időben is hajlandók
megbocsátani.
Ez akkor is így volt.
Krumpelholzné dühében, megsértettségében rögtön lehányt magáról minden
drága selymet, bársonyt, csak hamis fürtjeit és fogait nem – és
pongyolába tette magát. Ily hangulatban vendégre teljességgel nem
számíthatott. A főnök úr kártyázott valahol a pénzes kunokkal – és
bizonyosan nyert.
Egyesegyedül volt tehát a felzavart kedélyű úrnő.
És ime kit kellett látnia maga előtt a maga fesch, elegans voltában! a
szép Schwindler Gusztit.
– Rossz ember – sóhajtá a megkérlelt úrnő egész szenvedélyes
sóhajtásokkal – örömmel fogadva és tűrve a lázas melegségű kézcsókokat.
– Ön még mindig oly kiszámítottan gonosz. Foglaljon helyet – mutatott
helyet fehér pongyolás csontos vékony karjaival – egy divánon – át kell
öltöznöm. Nézze addig albumomban régi ösmerősei mellett a legujabb kun
szépségeket, és aztán nekem referál. Tudja, de őszintén.
Volt annyi bátorsága és szemtelensége Schwindler úrnak, hogy
kijelentette, mikép ő nagyságát ebben a pongyolában elragadóan igézőnek
találja és boldognak fogja magát találni, ha így tölthet pár perczecskét
varázskörében.
– Guszti! maga még – látom, mindig javíthatlan rossz ember, várjon be
fogom önt vádolni – szólott a legédesebb meghatottsággal a sovány veres
rút asszony, hosszú sárgás ujjaival fenyegetve a merész embert. – Tudja
meg édes Guszti, hogy Krumpelholz minden perczben itthon lehet, és
Nagy-Kakasd nem Grácz. Ez a város szörnyű pletyka-fészek. Várjon, át
kell öltöznöm. Nézze az albumot, és – válaszszon feleséget. Meglátjuk,
mennyire változott izlése?
S oly könnyedén, oly kedélyes kaczérsággal, mint azt csak egy művelt
kulturhölgytől várni lehet, – szökkent ki a főorvos úr indiskrét
tekintetei elől.
Schwindler úr levetette szűk keszeg termetét egy széles tarka fauteilbe,
előkereste finom elefántcsont fogpiszkálóját, nevetett és játszott a
hosszú fehér fogaival. S a vastag aranycsattos album képei helyett
egyetlen egyet látott maga előtt, a nagyon érdekes arczú, imponáló
termetű gazdag Vilma kisasszonyt, a szent-jakabi szép pusztával, a
nagykakasdi házakkal, a nagy oszlopos emeletes vendéglővel s a
tőkepénzekkel, melyeknek számát perczről-perczre növekedni érezte a
kamatokkal és a kamatok kamatjaival.
– Itt végre meg kell állapodnunk, – mormogá magában azzal a reménynyel,
mely a legtisztább és legcsalhatatlanabb számításon alapult.
Örvendező hálával köszönt egyet a sorsnak, mely eddig még mindig a
legbiztosabb utakon vezette.
– Ah, hát ön az albumot így nézi – lebbent a szobába majdnem báliasan a
főnökné. A divánra ült és kecsesen maga mellé vonta Schwindler urat.
– Láttam, – nyitotta ki a díszes albumot – önt nagyon is elbájolta ma
estve valaki. Későn jött ön – az a valaki már menyasszony.
– Ah, éppen nem. Nagyon is igénytelen arcz.
– Az igaz – úgy találja?
– És kevés szelleme lehet.
– Semmi. Én mondom.
– Én pedig elsőnek mindig a szellemet tartottam, ez minden báj
királynéja.
A főnökné érezte, hogy itt már versenytárs nélkül áll; a német
klasszikusokat, Schillert, Kotzebuet; a francziákat Suet, Dumast; az
angolokat Walter Scottot és a derék svéd Schwarz Máriát senki jobban nem
ismeri mint ő. Szerette volna is megmutatni nagyszerű regény
magazinumát, a finom német nők e szentélyét.
– Tehát még mindig azzal tart ön: a szellem mindenek fölött –
szorították meg egymás kezét.
– Mindig – tekintett a doktor mélyen a ránczos, zavaros fényű szemekbe,
melyekből Európa összes romantikai irodalma sugárzott ki büszkén,
kevélyen.
– Mit mond ön a szegény majornéhoz?
– Egy nő, a ki szerelem nélkül ment férjhez.
– Egy bolondhoz; – tudja, férjem egész bolondnak tartja a bárót. Meg
fogja ön látni, Krumpelholz kitünő hivatalnok, az el van ismerve. Az
egész kerület isteníti. Ah, csak egyszer a császár erre jöhetne. Itt
találna rendet, csendet, békét, hűséget. Mennyire örvendek, hogy önt
nevezték ki –
– A nagysád műve – hajtá meg magát a doktor úr, és borult a főnökné
kezére. – Ah, tudtam.
– Kérem, kérem – huzódott közelebb a főnökné a doktorhoz – erről egy
szót se. Ez a mi titkunk. Édes Guszti maga hallgatni fog. Itt egy
nagyon-nagyon szép otthont fogunk magunknak teremteni. Hisz ha nincs
tiszta német család, van más itt, és még fogunk hozni néhány morva
családot. Akarom, hogy ez a város a mi városunk legyen. Férjem minden
hivatalt tiszta némettel fog betölteni. Oh igen, édes Schwindler – itt
mi nagyon jól vagyunk. Találja ön is magát nagyon jól. Bálokat adunk,
estélyeket adunk, reuniókat, hangversenyeket rendezünk. Egészen mintha
otthon volnánk. Ez a nép szörnyű gyáva, eleinte féltünk – ah mit?
Pisszenni se mer, férjem kitünően rendezte az ügyeket. Nagyszerűen ért
hozzá. Be fogja tanítani önt is. Jószágokat fogunk vásárolni. Nagyon
olcsón jut az ember pompás jószágokhoz. Férjemnek van hozzá kulcsa.
Teszi minden főnök. Ön is fogja…
A főnökné mindenről beszélt, csak házasságról nem. Igen, ő még mulatni,
gyönyörködni akart, volt hozzá szelleme, műveltsége, s az egész megyének
első dámája volt – az, a ki Gráczban egy kis boltocskát tartott, a hol a
volt katonapapot örök hűségre kötelezte bájaival és regényeivel.
Schwindler úr, miután teljesen kiengesztelte a régi ösmerőst, mintha
csak a sarok-boltból lépne ki, a hol hasogatott fát is árultak és
éneklő-madarakat – vidáman tért lakására és készséggel lépett be az
akkori Magyarország reformátorai közé. Kinyitotta ablakát, hogy
széttekintsen azon a területen, a hol néhány évvel ezelőtt iskolás
gyerekek egyszerre férfiakká lettek; öregek ifjakká; betegek, haldoklók
hősökké; asszonyok, leányok dicsőkké, örökéletű martyrokká; – a hol a hó
alatt tetemek porladoznak, tündöklőbbek a csillagoknál; – a hol most
kiélt, kipusztított kunyhókban búsan húzza meg magát pislogó sártüze
mellett az ezer esztendős magyar koldus-unokája, karácsony első napján,
míg…
Eh! – égnek a csillagok; im hogy tündökölnek fehér, ezüstös-aranyló
színbe játszó világukkal! – ébren van odafenn az a valaki!
Emeld föl fejedet, kún! Lépj ki udvarodra, melynek kerítését nevetve
hordták el idegen katonák – nézz szét, hátha találkoznál egy Schwindler
tekintetével, a ki utál, – jegyezd meg, s a kit te majd 1860-ban
tenyeredre emelsz, s 1867-ben a koronázásra küldesz díszmagyarban, őseid
mentéjében, őseid buzogányával, haragos, szilaj kún paripán, s a ki 1880
felé urad, mindenhatód lesz, magad akaratából, a ki az ötvenes években
ütött, rúgott, köpött, nyúzott.
Épen feléd néz az erkélyről! Nézz jól a szeme közé: édes jó kúnom!
Nagyságos Krumpelholz főnök úr rendelte, a szabadság és a morál nevében,
hogy az egész nagy kiterjedésű feketeföldi kerületben esti 8 órán túl
minden benszületett tartsa megszeghetlen kötelmének, hogy kicsinyjével,
nagyjával otthon tartózkodjék. Haszontalan erkölcsrontó névnapozások,
úgymint a karácsoni istvánozások és jánosozások egyszer mindenkorra
eltöröltetnek, keresztelés, esketési ünnepélyek tartassanak nappal és
csak a templomban, kormánybiztos jelenlétében, ha a tömeg nagyobb
találna lenni. Halott virrasztások és torozások nincsenek többé. Le kell
szegezni a koporsót idején, bezárni az ajtót. Látogatások, népcsődületek
szigorúan betiltatnak. Sírni csak különös engedély mellett szabad az
utczákon. Lovas zsandárok czirkáljanak egész éjjel s beronthatnak a
rend, csend és békesség nevében akárhová. Fegyverek elszedetnek, botok
konfiskáltatnak, muzsikaszó, éneklés csak polgármesteri engedély mellett
eszközölhető, passzus nélkül sem ki, sem be a határon. Ilyen nélkül a
gyermek is elfogandó és a nyomorék földön csúszó koldus is.
Érezze meg a nép, hogy őriző pásztorai vannak és térden állva adjon
hálát.
Nyolcz és tizenkét óra közt jár az idő. Krumpelholz úr nehány
híved-magával most botorkál haza német dalokat dudorászva s
be-bepillantva egy-egy ablakon a rend, csend és békesség nevében.
Zajtalanok az utczák, csak az őrző pásztorok kurjantása és csörtetése
hallatszik; a kutyák is megvonulnak a kapu alatt, fogaikat vicsorgatják
ugyan az ösmeretlen szagra – de ezen túl ők se mernek menni – mert a
rendet már ők is megtanulták. Legfölebb egy-egy paraszt kakas kukorékol
az ülőn – elárulva, hogy a kultura rajta mit sem fogott. A tehenek nem
bőgnek, a lovak nem nyerítenek, a kútágasok nem nyikorognak, az órák
halkan ütnek a tornyokban.
Csend, rend és békesség mindenütt.
Csak a vén csizmadia nyöszörög vasán a városház tömlöczében, az a
boldogtalan kún, a kit holnap fognak a piaczon megmogyorófázni, mert
eljárt a szája s azt találta kiáltani: éljen a magyar!
Csend, rend, békesség vagyon az egész területen.
A betegek fájdalom és nyögés nélkül sorvadnak, a szopós gyerekek sírás
nélkül növekesznek. Ah, mily ritka és mustra rend!
Éjszaka van a kún földön, csendes szép szelíd karácson éjszaka.
Ha Schwindler Gusztáv, az új kerületi főorvos úr azt gondolja, hogy itt
lehet élni: akkor nagyon jól gondolja; ha azt hiszi, hogy itt nyugodtan
alhatik: akkor nem fog csalódni, mert a koporsóban sincs nyugodalmasabb,
zajtalanabb pihenő hely, mint ott, a hol egyszer régen Árbocz, Turtul és
Kemencse a szép László királyt agyonverték.
Aluszik mindenki, jól pihen az egész híres Nagy-Kakasd.
Csak a szegény Márton Sándor nem tud pihenni a Cseri csárdában.
Keze-lába nem fáj már, fiatal seb hamar begyógyul.
Édesen, boldogan mosolyog a fehér holdvilágra, mely legfényesebb
sugarait mind oda gyűjtötte, a hol az universzális medikus úr üldögél az
arasznyi nagyságú csárdaablakban; oda mosolyog a fehér hóra, melyen
gyalog is be tudna már sétálni a városba, oda mosolyog a kis ablakon,
fehér havon, csillogó holdvilágon keresztül a László Vilmáék szép
palotájára, el egész addig, a hol fehér telt karjait a zöld takaróra
téve Vilma nyugoszik, ha ugyan olyan összeszorított ajkak, haragos
vonások mellett pihenést tud adni az álom.
Holnap otthon leszek én is – mormogja a fentvirrasztó ifjú. Oh mennyi
öröm, mennyi édes remény, mennyi biztos hit lehet e szavakban, ha
vőlegény mondja. Holnap otthon leszek én is.
Eljönnek a régi ifjúkori barátok, ajkaikon üdvözlő mosolylyal, mely
szónál tisztábban elárulja a készséges üdvözlést, de a fájó irígységet
is, no Sándor, te boldog ember vagy, a legszebb, leghűbb és leggazdagabb
leány a tied. Eljönnek a rokonok, hizelgésekkel, jövendő mondásokkal,
csókkal, kéréssel: látod, hogy megmondtam, úgy-e? el ne felejtsd, meg ne
vess bennünket. Keresztül fut a hír – mert ennek még Krumpelholz úr sem
parancsol, hogy az öreg Márton fia itthon van, milyen ügyes, derék fiú,
bezzeg van diplomája és még milyen? Abból lesz még a doktor, különb a
híres Kovács Józsefnél, a gazdag Patkó Pálnál, a vaskos Markos Jánosnál,
a kik valaha Kakasdon uralkodtak. Elbujhatik mellette az uzsorás zsidó
doktor, a német Weisz és a kevély örmény hasas Csikvári.
Márton Sándor nem teheti, hogy erre végig ne fussa emlékezetében nagy
nevű tanárainak Skodának, Balassának, Hyrtlnek, Sauernek leghíresebb
reczeptjeit a legpompásabb esetekről és maga elé ne képzelje a
legfelségesebb operácziókat veséknél, köveknél, hályogoknál, nevezetes
attráxoknál, a milyenekre pedig a kövér alföldön okvetetlen sok kedves
eset fog előfordulni.
Ah, hogy örvend egy ifjú orvos, ha veszedelmes nagy betegségeket
kezelhet; ha az élet-halál mesgyéjén könnyű, derült mosolylyal mondhatja
ki: ne féljen asszonyom, túl van a bajon a kisasszony, pár nap mulva –
igen, igen. És nincs a világon az a bűbájos mosoly, mely felérjen azzal
a jóságos mosolylyal, mely egy becsületes, lelkiismeretes doktor ajkain
játszik.
Az öreg Márton úr is szendereg szegényes, hideg szobájában; őszes sárgás
bajuszszal fedett ajkain a vígasztaló, örökké ott fityegő pipa helyett
most e szavak lebegnek: holnap itthon lesz a fiam, megjő!
És az öreg Harkai bácsi is szendereg titkos irataival, merész hitével,
hogy _ő megjő_, meg fog jőni és «_lesz még egyszer ünnep a világon_»;
megdörren még az ágyú; kibomlik még az aranyos, szárnyas zászló; paripák
fognak felebb-alább dobogni Nagy-Kakasd utczáin, csótáros, rojtos nyergű
kún paripák; felharsan a régi nóta; megcsendül a régi hang, egetverő
taps zúdul rá; s megrendül az ég s a föld!
Aluszik az öreg Harkai néni is, lelkében egy-egy jóféle reparálandó
órával, mely százszor többet ér a mostani apró óráknál.
Szendereg, álmodik a szép Bella kisasszony is, a sok szép fehérneművel,
mely a menyasszony számára készült egész éven át, még a berregő gép is
lezárta szemeit, összetette kezeit és aluszik a virágok mellett az
ablakban, erőt gyűjtve, gyorsaságot és jó kedvet.
Nyugodjál kedves kún föld, aludjál – karácson szép éjszakája van most!
VI. (Az öreg csizmadia esete.)
Az ezernyolczszáz ötvenkettedik év utolsó napjaiban, jóllehet derekasan
tartotta magát a tél: mégis enyhült már annyit az idő, hogy az állami
csend, rend és béke szerencsétlen felforgatóit nem hurczolták mindig a
katona-fogházba, hanem a kormány belenyugodott, hogy csak vigyék hát a
nagykakasdiak saját városházi tömlöczükbe. Ott az igaz, hogy Német Pál
polgármester úr magyar ember és volt honvéd-kapitány létére olyan
vasakat rakatott a nyomorult eltévelyedettekre, hogy azokat a tanító
szerszámokat még a legdurvább czigány sem felejtette el többet soha.
Nehezek is voltak, meg élesek is, és kegyetlenül szorították úgy a
lábakat, mint a kezeket.