beszélgetést.
– Hogy is hivják ezt a kis fiatal orvos barátunkat? Nagyon kedves ember.
– Valamikor nagyon gazdagok voltak, a hires Bogátiak közül. Ma már
bizony alig van valamicskéjök nekik is. Most csak Márton Sándornak
hívjuk. De roppant gazdag leányt fog feleségül venni, a gazdag László
Károly járási főnök egyetlen leányát. Szép leány, de még milyen, s
egyetlen leány. Földbirtoka nem igen sok van az apjának, hanem pénze –
az temérdek. S nem ám Kossuth bankó – arany meg ezüst. Mondják, azért is
állott be németnek, hogy megmentse a pénzét. Hanem azért a leányát oda
nem adná egy generálisnak sem. Várja ő is azt, a kit mi várunk – hiszen
magyar!
– S több gyermeke nincs?
– Ezen a leányán kívül több nem is volt. Bizony jól jár, a ki azt a
jakabi pompás két ezer holdat – –
– És egy ilyen szegény embernek adná az egyetlen leányát, mint az a
bizonyos Márton? – kérdé lázas fölhevüléssel a főorvos úr.
– Uram, Lászlóéknál a leány az úr, a mit ő akar, az történik. Sándorral
gyermekkoruk óta ismerik egymást – ez az egész.
Veszeli Jóska folyvást beszélte a Bogáti Sándor és a gazdag László leány
történetét, a szegény doktor roppant szerencséjét; hanem az
aranygalléros úr csak a kutyája fejét simogatta, nem ügyelt többé a
beszédre. Fehér, ritkás, hosszú fogaival mosolygott, mint a ki lát
valami kedveset és lelkében beszél is valami különös szép dolgot – és
egyszer-egyszer odakiáltott a kalauzhoz, hogy:
– Kérem, ha gyorsabban mehetnénk.
– S a mennyire a félöles hó engedte, keményebben is ügettek a lovak, nem
a korbács miatt, hanem mert látták már Nagy-Kakasd tornyait és a
négyszögű sárga kaszárnyát a város végén, a szőlős kertek melletti nagy
fűzfák és jegenyék között.
– No tessék, méltóságos uram, – mutatott egyszer csak Veszeli Jóska a
város felé, – tessék azt a nagy magas sárga emeletes házat nézni ott a
templom mellékén – a református templom mellett: az a gazdag László
Károly járásfőnök háza. Ott van a kanczellária is a saját házánál, csak
úgy ingyen adja, hogy ne kellessék neki máshova menni. Ott dolgoznak az
emberei is mind. Isten legyen velök!
– Velem marad ön? de ön velem marad? ugy-e barátom?
– Nem vállalok hivatalt – uram, nem tudok – s gúnyosan mosolygott.
– Nálam sem? kiáltá indulatosan a főorvos úr.
– Nem tudok németül – s megkapta az ajtó kilincsét s nézett ide-oda.
– Semmit sem tesz, ön csak az én emberem marad. Mit akar?
– Bocsánatot kérek uram – én itt leszállok, én itt a szőlők között el
tudok menni. Mindeneket alázatosan köszönöm – de már mégis – –
S kiszakította az ajtót, kiugrott, s ott hagyva a kalauz mellett rongyos
köpönyegét, sebes törtetéssel eltünt a havas fák között.
– Ez mégis bosszantó! – mormogá az aranygalléros fő úr, – de
megálljatok!
S a postaszekér nemsokára berobogott a postaépület széles udvarára.
IV. (A ki boldogulni akar, asszonyhoz folyamodik.)
Egy kis, őszes szakállú, vidáman mosolygó öreg ember szaladt a kocsi elé
a postaház nyitott tornáczáról, előre nevetve, mint minden boldog apa,
és a legnyájasabb szavakat és legkedvesebb hireket forgatva elméjében,
melyekkel az érkezőt fogja köszönteni. Bár egy aggastyánnak, ki a pipa
füstjében legtöbbször kedves vigasztaló, mulattató barátját birja, nem
könnyű dolog csak egy perczre is letenni az égő készséget, az öreg –
tisztán láthatja mindenki – örömmel meghozta ez áldozatot, hosszú szárú
selmeczi fekete pipáját kivette szájából, mint a tisztelgő fegyvert
oldalához tette, s a mennyire öreg szemek tudnak élénken forogni, és
fényben ragyogni – élénken forgó és örömtől ragyogó szemekkel kereste és
vigyázta a kocsiból kiszálló várvavárt vendéget.
Egészen fellépett a kocsi lépcsőjére s úgy tekintett be az ablakon.
– Nos mit akar? – kérdé komoran a főorvos úr, ki épen készült
kiszállani.
– Mit? hát a fiamat!
– Kit?
– Márton Sándort, Bogáti Márton Sándort. Vagy leszállott volna valahol?
– Kitörött a keze, meg a lába – törekedett felvilágosítani a dolgot a
postakalauz – a cseri csárdában hagytuk a szép asszonynál.
– És melyik keze törött ki? – kapta most szájába az öreg a pipát és
szívott rajta egy nagyot – és törölt egyet a gyöngyöző szemein. Ej ej
istenem!
– A bal, vagy tán a jobb, vagy mind a kettő.
Az öreg félre fordult; egy darabig tipegett-topogott, türtőztette magát,
csak épen nyögött, de lassanként szabad folyást engedett könyjeinek és
zokogott hangosan, úgy hogy hiában égett a pipa.
– Ne búsuljon öreg úr, – ölelte át gyöngéden a fényes ruhás főorvos úr –
semmi nagyobb baj, holnap vagy holnapután már itthon lesz, én magam
kötöztem be sebeit, egy kis csontzúzódás. Feldőltünk.
– Tudom. Ez a legrosszabb jel! Akár vissza is fordulhat Pestre. – A
szerencse oda van.
– De hogy lehet ilyesmit mondani? – nevetett a főorvos úr megelégedve.
– Százszor tapasztaltam, a ki az úton feldől, nincs mit keressen. A
jelek soha sem hazudnak.
S megindító volt nézni, hogy jár-kel fölebb-alább, hogy tipeg-topog,
sír, jajgat a vén ember.
– De ne sírjon, holnap én magam megyek ki érte, s haza hozom, –
vigasztalá a főorvos úr épen nem kedvetlenül, sőt olyanformán, mintha ő
ennek az egész mulatságos dolognak igen tudna örvendeni.
Volt valaki még az udvaron más is, valami cselédféle asszony. Odament a
kocsishoz, kikérdezte apróra, a dolog hogy történt, mint történt, igazán
erősen összetörte-e magát a szegény Sándor úrfi? S lesett minden szót.
– No lesz otthon a kisasszonynak, – mormogá, haza felé ballagva.
Dr. Schwindler Gusztáv kerületi főorvos úr még nehányszor végignézett az
igen szegényes öltözetű öreg emberen, a ki valóban úgy tett, mintha
mégis hinné és várná, hogy kedves Sándor fia egyszer csak ki fog szállni
a kocsiból, – kaczagott, egyengette karcsú derekát, borzolgatta fényes
fekete göndör fürteit, s könnyű, ruganyos léptekkel átsétált a szomszéd
vendéglőbe, mely akkor azt a fényes czímet viselte homlokán, hogy:
«Hôtel a három királyokhoz», és pedig német nyelven, egy egész
tősgyökeres kún városban.
A legszebb, legnagyobb szobát nyitották ki számára. Díszes, három
ablakos szögletszoba volt, egy kis erkélylyel, a honnan karácson ünnepén
be lehetett látni az egész téres, havas piaczot, járó-kelő katona
tiszteivel, fényes gombos, csillagos hivatalnokaival s lassan, vontatva
döczögő bundás kúnjaival, és rókatorkos mentéjű asszonyaival és
leányaival.
A főorvos úr, bár díszes egyenruhába volt öltözve, még díszesebbé akarta
magát tenni: felrakta minden rendjelét, egy szép nagyot, középen
csillogó drágakővel, és két ügyes keresztecskét fekete-sárga zsinóron,
kardot kötött, finomabb keztyűt keresett, s rendeletet adott, hogy a
legjobb bérkocsi álljon elő.
Nagy-Kakasd híres városában ekkor még csak egyetlen bérkocsi volt, a
nagyságos László Károly úr szekere, mely vendéglője kényelméhez
tartozott. Igen, a város legnagyobb vendéglője a László Károly uré, a
postaépület is az övé, a telegrafhivatal is az övé, mellette a fürdő is
az övé.
Látni való, hogy László Károly úr itt számos és dúsan termő gyökereket
eresztett.
Mind e körülményeket már öltözködés közben megtudta a főorvos úr a
vendéglős úrtól, ki bánatára – a mint mondá – magyar ember volt ugyan,
de különben a legjobb érzelmű német.
– Hogy áll itt a hangulat, édes vendéglős úr, minő érzés uralkodik urunk
császárunk ő felsége iránt? Nos, nos?
– A legpompásabban állunk, méltóságos uram, – mintha vas kezek
uralkodnának e gaz népen.
– Nincs zaj? – Van csitt – csitt?
– Egy mukkanás sincs. No persze, az volna még szép.
– A nép szereti a hivatalnokokat?
– Az volna még szép, ha nem szeretné. Van rá orvosság.
– És az?
– Korbács, – s egyet suhintott a sapkás vendéglős úr ujjaival.
– Nagyon helyes, nagyon helylyes! – nyomta meg a kellemes szavakat édes
hanglejtéssel a főorvos úr.
– Pár év mulva itt, – s németre fordítá a beszédet az okos vendéglős, –
mindnyájan –
– Igen, – érté el a szót a főorvos úr, – tiszta németek leszünk. A
katonaság dolgozik? Erélyesen lát az ügyekhez?
– Oh persze! Csapatások, nagyszerű csapatások vannak. Innen az
erkélyről, – ugyan méltóztassék csak egy perczre kisétálni – innen
nagyszerűen látja az ember kezdettől fogva. Azt hiszem, holnap is fogunk
kapni egy kis mulatságot.
– És az?
– No most valami vén csizmadia, de ez előtt, még a mult évben –
kisasszonyokat is kaptunk. Tyüh! hogy bőgött a nép. De a szuronyok
meghozták a csöndességet. Oh most pompásan élünk: künt, bent, csend,
rend! Az. Egy tyúkért fölakasztják a kúnt. Az. Most igen jól vagyunk.
A főorvos úr vidáman kaczagott e specziálitásokon, megigazgatta spádéja
fityegő bojtját, s a város egyetlen, rendelkezés alatti bérkocsijába
belépett.
– Méltóságos Krumpelholz kerületi főnök úrhoz, – szólt oda a kocsishoz,
éles, parancsoló hangon, a mint ez az egyenruhához illik.
Schwindler Gusztáv úr fölemelkedett egyszer-kétszer ülésében, hogy
szétnézzen, tulajdonkép hogy észreveszik-e a városban és nézik-e, s
néhány percz mulva kiszállhatott a Krumpelholz főnök úr katonai őrökkel
ellátott kastélya előtt.
Mint egy herczeg, oly büszkén, elegánsan szökött ki a kocsiból, kapta
hóna alá kardját, s futott fel a magas földszinti ház deszkalépcsőin.
– Ah Schwindler, kedves Schwindler, – ölelte át egy vastag, kövér, magas
termetű, pofaszakállas, kicsi, hegyes fejű ember, csillogó egyenruhában,
csillagos aranygallérral. – Excellenter néz ki barátom!
S a kövér úr, ki maga volt Krumpelholz kerületi főnök, körültapogatta a
kerületi főorvos úr szikár termetét.
Schwindler úr könnyű főhajlással nyujtotta át bemutatásul kinevezési
okmányát.
– Ez hát megvan, – folytatá a főnök úr, – ön megérkezett a
legpontosabban, mint mindig szokott. Hát a báró úr Bécsben, a mi
patronusunk?
– Kitünően van, excellencziás czímet fog kapni. Ingyen.
– Ah, ah! annál jobb! Mi is annál magasabban fogunk állani. Ez itt nem
rossz világ, barátom. Serünk jó, egyenesen Kőbányáról hozatjuk, van
két-három kitünő complet parthienk. Ezek az ide való balek urak
illendően pénzesek, és gonosz rossz játékosok. Lehet élni. Ez hát
megvan. Most jőjjön, menjünk át az asszonyokhoz, szerencse, hogy még
itthon vannak; a Transport majornéval, azzal a szép kis mollettel, tudja
Hausenstein leány, a vén gráczi vaskereskedő leánya, csinos, excellens –
magának nagyon fog tetszeni, tehát azzal akarnak tenni egy-két
látogatást a városban. Igazán jó, hogy itt van már egyszer. Minden
asszony vágyik önt látni, a fesch Schwindler Gusztit. Hm, ördöngösen jól
néz ki, csak meg van soványodva. No bizony dolog itt is lesz.
És nevetett, egész harsogó főnöki bátorsággal Krumpelholz úr, vágva
egyet-kettőt apró szürke szemeivel a gavallérra, ki szintén nevetett.
Álljon meg csak egy cseppet Schwindler. Van-e szüksége fogatra? két szép
kún vasderes, tizenöt és félmarkos. Olcsó árban adom hintóstul,
szerszámostul. Nekem négy, egészen összeillő szürkém van a gróf Erdődy
méneséből – én tehát ezeket a dereseket nélkülözhetem.
Újból hatalmasan nevetett, mint a kinek valami furcsa jutott eszébe.
– Képzelje: ezt a két derest egy deresért kaptam. Le kellett volna
húzatnom egy vén, szájas kúnt, s a fiai ezzel a kis ajándékkal
kedveskedtek. Hadd menjen, – mondám. – No úgy-e emberileg cselekedtem?
Lehet egy kicsit néha engedni. Tehát a fogat? Mit mond hozzá Schwindler!
Nagyszerű ám.
– Átveszem.
– Igazán? Az egész – egy darab ezres, ló, kocsi, szerszám, sőt adok
hozzá egy igen ügyes kocsist is, ruhástul.
– Tartom – és Schwindler úr látatlanban átvette a fogatot és kitette
érte az ezres bankjegyet.
– Ön kedves Guszti mindig igen nóbel ember volt. A míg szállása nem
lesz, foglalja el az én szállásom egy részét. Oh elférünk. Ez egy egész
vár.
A főnök úr a jól kötött egyezség után igen derült hangulatban ölelgette
Schwindler urat és mivel az ezres mellett társakat is sejtett, alig
várta, hogy egy kis összeillő ferblikompániát láthasson.
– Ez hát megvan, kedves Guszti – veregeté a főnök úr a főorvos úr
vállait. – Mehetünk. Lássuk a nőket. Hej! bár leányom volna. Mi?
S a két régi ösmerős összeölelkezett.
Így ölelkezve bruderosan mentek át a nőkhöz.
– Alisz, Alisz, – kiabált torkaszakadtából egy hosszú, sovány, vörös
vuklis, kidülledt szemű, erősen parfümirozott és puderozott dáma úgy az
ötvenes években – a tiszteletteljes csók után, melyet a hazai
ösmerőssel, a csinos főorvossal váltott, – jer, jer, és nézd, ki van
itt.
A közben azonban fogta és szorította hevesen a csinos fiatal ember
sovány, csontos karját.
– Jer csak, de vigyázz, a báró előtt el ne áruld, hogy láttátok már
egymást valamikor, vagy három éven át Gráczban mindennap – vigyázz.
Egy szép, csinos kis szőke nő lépett be, – rögtön, a homloka csúcsáig
elpirulva, és zavart tekintettel nézve az elegans Schwindler úr felé.
– Meg ne öleljék egymást – az istenért! – kiabált a vén dáma, átölelve ő
maga a fiatal embert, és élénken, németes gemüthlichkeittal magához
szorítgatva, folyvást vigyorogva, topogva, tánczolva, és el-elrejtve a
szép fiatal asszony elől.
– Báró Transport Fülöp majorné, – mutatá be tettetett páthoszszal a
főnök úr a régi ösmerősöket, mint idegeneket egymásnak, – dr. Schwindler
Gusztáv kerületi főorvos.
Schwindler úr lehetőleg kiszabadítván magát a főnökné erős ujjai közül,
hódító elegancziával csoszogott quadrille-lépésekben a piruló és sáppadó
szép kis gömbölyű szőke majornéhoz.
Mikor a férfi érzi, hogy otthon van, és küzdelem nélkül érhet el
mindent, a lehető legbutább és legszemtelenebb arczot képes vágni.
E hitvány jogban Schwindler sem tagadta meg magát. Úgy ment a nő elé,
hogy a kis piruló, bátortalan asszony kénytelen volt a főnökné oltalma
alá helyezkedni.
A mult mindig hatalom egy gavallér kezében, és Schwindler úr nem volt az
az ember, ki e hatalmat el akarta volna dobni magától. Használta.
Oly sokáig tartotta kezében a remegő szép asszony puha kis kezeit, oly
sóváran és követelőleg nézett nagy szürke szemeibe, oly közel vonta
magához, hogy ugyanakkor meg is csókolhatta volna már. De azért volt
kedves és hódító, hogy tudott várni és várakoztatni.
– Nagyon, nagyon szerencsésnek tartom magamat – báróné.
– Persze – dörmögött kaczagva a vén főnök – s csipett egyet sovány
felesége gazdagon berizsporozott arczán. Volnék csak fiatal.
Megmutatnám, ki volt Krumpelholz.
S nem lehet azt a durva hetykeséget hamarosan elképzelni, a mivel
Krumpelholz úr kifejezte lemondását, – a szép nő bájaival szemközt.
Az ablak felé fordult és meg nem állhatta, hogy a csinos ezrest meg ne
tekintse. Most már ilyenekben telt gyönyörűsége s a hol csak lehetett –
ilyenekre is vadászott. Akkoriban a kövér kun és jász földön az e fajta
nemes vadakra hatalmas vadászatokat tartottak az idegen urak, de sőt a
mi édes tulajdon véreink is. Ismertem olyan főnök urakat, járási
alfőnököket, polgármestereket, adószedő született magyar atyafiakat, a
kik, hogy dicső honvéd voltukat elfeledtessék és a legkövérebb
konczokhoz juthassanak – de nem merem őket leirni, mert ma
szélsőbaloldali követek és miniszteri főhivatalnokok – és én egy szegény
ember vagyok, a ki eleget bajlódtam már rossz emberekkel, és szeretném,
ha nem kellene többet bajlódnom.
Nyilott a főnök úr ajtaja s betörtetett hosszan előre nyujtott virginiai
szivarral és ennek a hosszú szalmaszálával, melyet fogai közt tartott,
egy magas, száraz, majdnem öles termetű, szürke hajú katonatiszt,
dragonyos őrnagyi ruhában, olyan hosszú karddal, hogy egyszerre, ha a jó
szerencse szolgál vala neki – száz ember fejét csaphatta le vele. Ezen
az őrnagyon minden hosszú volt, hosszú volt az orra és igen hosszú,
lefityegő a két vörös bajsza, hosszú a feje, hosszú a nyaka, melyre
arasztos gallért kellett volna szabni; hosszú a két lógó karja, mint két
kapanyél és a bőrös nadrágba és hosszú szárú sarkantyús lovagcsizmákba
szorított lábai oly hosszúk, hogy a legszórakozottabb és búsabb embernek
is csak a hosszmértékeket juttathatták eszébe.
Megállott az ajtóban és csörömpölve összecsattantotta sarkantyuit és
várta, hogy mutassák be annak az idegen úrnak.
Krumpelholz úr elébe vezette a főorvos urat, a ki igen alázatos, majdnem
búskomoly arczczal lépett a dragonyos őrnagy úr elé.
– Báró Transport Fülöp, őrnagy a hatodik dragonyos ezrednél – dr.
Schwindler Gusztáv, feketeföld kerületi főorvos – a mi régi kedves új
barátunk.
– Nős ember – kérdé a hosszú szalmaszállal a dragonyos őrnagy úr – egy
hosszut nézve a karcsú fiatalemberen.
– Minél előbb meg fogjuk házasítani báró, – szólt a társalgásba döntő
erővel a főnökné, – még pedig ide a városba, hogy legyen állandóan
köztünk.
– Igen. Annak minél előbb meg kell történni, doktor úr, – rázta meg
keményen a finom gyermekes, kicsiny kezeket, – mert nekünk itt missziónk
van. Tudja doktor úr, itt nekünk nagyszerű missziónk van. Ez a föld jó,
tetszik nekem; az emberek igazán nem rosszak, csak egy kicsit félnek
tőlünk; no, no, egy kis okuk lehet, nem történt minden a maga rendjén,
hanem a nép jó, felséges szép nép, lelkemből szeretem. Erős mint a vas,
hajthatlan mint az aczél és bizony valljuk meg, nem utolsó népe a
császárnak. Azt kell velük tennünk, a mit a britt tett a skóttal,
irlandival, szászszal, celtával – be kell olvasztani a németségbe.
Hatalmas katonákat lehet belőlük válogatni, a vért úgy borul a széles
domború mellükre, mint a sapka a fejemre, a sisak felségesen áll szép
barna fejükhöz; s minő karjaik, lábszáraik vannak, s hogy győzik az
időt, hideget, meleget, telet, tavaszt, esőt, záport. Felséges szép nép.
S a hosszú három ujját keskeny ajkaihoz értetvén – hevesen megcsókolta s
intett ki az ablakon a járó-kelő kunok felé.
– Oh nekünk itt gyönyörű missziónk van.
Mosolyogva, igen szelid, jóságos mosolylyal oda ment a feleségéhez, egy
tiszteletteljes csókot lehelt szép homlokára, derekát átfogta s egy pár
nyájas szót sugott a fülébe.
– A házasok mind ilyen bolondok, – jegyzé meg a főnökné, – ilyenek volt
mi is, úgy-e Lipótom.
– Na persze – és mindig is leszünk, Karolina. Nincs gyermekünk, hanem te
az enyém vagy kicsikém (oh pedig be nagy asszony volt), én meg a tied.
Ez hát megvan.
– Talán menni akartok valahová, Alisz? – kérdé gyöngéden a báró őrnagy
nejétől – a karcsú, csinos ifjú fődoktort nézegetve – ha igen, úgy ne
zsenirozzátok magatokat, menjetek, mi itt hárman maradunk. Úgy is sok
beszédem lesz a fődoktorral. – Meg kell nyernem a missziónak.
A szép kis báróné, s a hosszú vörös vuklis főnökné nemsokára kecses
meghajtással eltüntek, holott, látszott tisztán – még örömest maradtak
volna.
Az őrnagy úr áttért a fődoktor úr családi viszonyaira, honnan való;
szülei élnek; mióta él itt Ausztriában; mert ő bajor, s csak pár éve,
hogy az osztrák hadseregbe lépett a neje kedveért. Ő minden családi
ágazatját szives készséggel föltárta; a doktor úr azonban lehetőleg
kellemetesebb tárgyakat keresett. Engedte, hogy a báró fejtse ki
nézeteit a misszió kérdésében, és mint minden előkelőbb úrnak nézetéhez:
a báróéhoz is szivesen csatlakozott.
– Helyes, – nyomta meg a szót a báró, – tehát ön úgy vélekedik mint én?
helyes; az bizonyos, hogy missziónknak a legszebb jövője van, ez a föld
feltétlenül alkalmas és kiválóan kinálkozó a legszebb műveletekre. Igen.
Gyárakat, szesz, czukor és szövőgyárakat kell teremtenünk,
kulturmunkákkal foglalni el a népet, dolgoztatni, jól fizetni, hogy ne
maradjon ideje a haszontalan aspirácziókra; nem ütni, verni, botoztatni,
vadítani, hanem leszállani közéjük, gyermekeiket altisztekké tenni
hamar, hogy azok vezessék, tanítsák társaikat. Egyet követelnék
szigorúan: a nyelvet. Ezt meg kell tanulni kicsinynek nagynak; a
kicsinynek az iskolában, a nagynak a hivatalos életben, de nem bottal,
hanem jutalommal. Ez a nép nagyon fogékony, s úgy örvend, ha az ember
egy pár jó szót szól hozzá. Meg kell tenni.
– Ugyan hagyja báró – nem ér az semmit, nem lesz abból semmi; ütöm,
húzom, nyúzom, akasztom, konfiskálom – vagy menjen Ázsiába, a honnan
jött.
– Nos doktor, szóljon ön is, akarom tudni, hogy hát ön mikép vélekedik –
fordult a főnök úr kigyult arczczal az egészen közömbös hideg doktorhoz.
Schwindler úr sohasem akart elszalasztani egyetlen embert is, a kit
használhatott – és ő neki pedig elve volt használni mindenkit, a mint
hogy ő is meghajlott a hol kellett, – oda szegezte tehát érzéketlen
szemeit az őrnagy úrra s leste előbb, hogy az mennyire osztja a brutális
hajlamokat.
A báró elfordult, kinyújtotta egész hosszában hosszú kezeit és lábait, s
egyet köpött.
– Ez a baj, – mormogá, – hogy itt minden hivatalnok bérlőnek tartja
magát, ön is Krumpelholz; – szomorú, valóban nagyon szomorú. – Egyik
esztendőről csak a másikra akar élni, azután odább menni – jobb helyre,
s onnan ha lehet, még jövedelmezőbb helyre. Nyomorult, hitvány állapot!
Nem értem!
Hirtelen fölkelt, végig mérte a tágas termet, az ablak elé állott, s
nézte a járó-kelő tömeget – s annyi részvéttel, annyi jósággal, hogy a
doktor felfüggesztette nyilatkozatát.
– Nos doktor halljuk, ön mikép vélekedik – szorgalmazá a főnök a
választ, oda sem tekintve a báróra.
– Azt gondolom, – lépegetett óvatosan gondolataival a doktor úr, – itt
felette sok és fontos teendője van a magas kormánynak.
– És tovább – düllesztette ki keményen potrohát a főnök.
– Igen, itt felséges missziónk volna – szólt egyet a major úr bús
tekintettel.
– Mit misszió, ki beszél itt misszióról? Nekünk a császár csak
kötelességeket adott. Csend, rend, élet halál árán is – és _pénz_. A
többi mit sem ér. Halljuk a doktort. Schwindler, csak ki egyenesen a
szóval, semmi himelés-hámolás.
– Én mindig egyenes ember voltam, – sóhajtá a doktor inkább, mint mondá,
– de én még egészen ismeretlen vagyok itt a viszonyokkal. Azért ha a
főnök úr megengedi, nekem még ma nehány látogatást kellene tennem.
Különben nagyon fogok örvendeni, ha úgy a báró úrnak mint a főnök úrnak
nézeteimet – annak idején őszintén elmondhatom.
– De hát a szigorúságomról mit tart ön? Szeretném, ha a császár ő
felsége látná, hogy ez a lomha rabló paraszt mint reszket tőlem, hogy
még csak pisszenni se mer. Pedig semmit se használtam mást, mint a
korbácsot, meg a börtönt. Ez az én chinám a lázakra, s uti figura docet:
biztos.
Erre lehetett nevetni, és a főnök úr büszkén meg is tette.
– Menjen csak Schwindler, és szeretném, ha a tiszti kar után egy perczre
bár befordulna az aljárásfőnökhöz. Az asszonyok is ott lesznek, hozza ön
őket haza. Valami kaszinói gyűlésünk lesz ma este, de sietni fogunk a
báróval. Adieu, édes doktor.
Elváltak.
– Pompás fiú, kitünő gavallér, – dicséri a főnök a bárónak oly hangosan,
hogy a kitünő gavallér is hallhatta.
Schwindler úr elsőben is az aljárásfőnök úrhoz hajtatott. A vendéglős
felvilágosítása után most már még inkább vonzódott e helyre. Látni
akarta a gazdag magyar németet és a menyasszony egyetlen leányt.
Már az előszobában hallotta a különböző variáczióban élesen kihangzó
szót. Schwindler, Schwindler – –
Hogy ne dobogna és még örömmel egy férfi szíve, mikor saját édes nevét
hallja egészen idegen helyen is.
Tollas – a mint akkor nevezték, – nagyszerű pofon csapott kalapját hóna
alá kapva, a másik kezével gyiklesője markolatát szorítva – alázatos
főhajlással, a mi mindig szokása volt, mikor ünnepélyes szint akart adni
a dolognak – kissé, mint a nagyon szerény becsületes ember, előre
hajolva – majdnem csúszó léptekkel haladt arra felé, a honnan a bátorító
hangok verődtek.
– Édes, édes Schwindler, – ugrott a doktor úr felé a főnökné örvendező
vuklikkal, és a felhevülésben igen mozgó, de szép, betett fogakkal, – ez
nagyon szép öntől, igazán nagyon szép. Nézze, reszketek – és dobogó
szívére tette a doktor úr kezét – ah ez – nézze, hogy egy kitünő
doktorunk lesz végre – szédülésbe hoz – édes, édes jó Guszti – tudja-e,
hogy ezzel hálára kötelez maga iránt?