tud nevetni, mikor valaki bolondot csinál, és nézett esedezve a porosz
uraságra, ki lehunyta szemeit. Félre dőlt és aludni akart.
Természetesen mikor magához tért, első gondolata az volt: azt a
fotografiát kiveszem a zsebéből, ha erőszakkal is – de ha akkor az az úr
leszállítja őt – ilyen borzasztó hózivatarban hova megy gyalog? Mikor
érne Nagy-Kakasdra?
Néma csönd!
A hó hullott, szakadt, órákon keresztül, a lovak meg-megállottak, a
kocsis le-leszállt, benézett az urakhoz.
– Nos? – kérdé az orvos úr, – messze vagyunk még?
– Mitől?
– Nagy-Kakasdtól.
– Miért?
– Ma oda kellene érnem, – s egy szivart nyujtott ki a kocsisnak.
– Ha így esik a hó, jó lesz, ha éjszakára elérünk a szép asszonyhoz.
– És hol van az?
– Fele útján Nagy-Kakasdnak. Ne féljen az úr, ott jól lehet enni, inni.
A Bogár gyerekek is ott isznak. A multkor, csak András napján egy német
tisztet úgy bele szerkesztettek az árokba, hogy annak már a csontjait is
elhordhatták a farkasok.
– Mi – mi? farkas, gyilkolni? – kiabált felszökve igaz vagy nem igaz
szendergéséből a porosz úr és pisztolyai után nyult.
– No azt ugyan eltegye az úr, – topogott a kocsi mellett a rettentő
hóban a kocsis, harapós kutyának nem jó mutatni a botot.
– Rablók? – forgott a porosz úr két villámló szeme.
– Azok biz ők, de lehet velök bánni. Módja vagyon mindennek, – szítta az
ember tele tüdőből a nagy hulló hóban mindegyre ki-kialvó szivart. Ahol
ni, párjával! –
– Micsoda? – kiáltott mind a két úr – megrémülve.
– Farkas, – nevetett a kocsis.
A vadszagra szükölt, nyihogott, nyöszörgött a sárga kutya, s majd
összetörte magát a bőrtáskák között.
Valahogy lecsúszhatott az ellenző a kis ablakról, mert a vén zsidó
asszony átkukucsált, ő nem félt, tudta, hogy a farkas nem támad
ilyenkor.
Gyönyörködött a fényes úr remegésében, kinek most a biztos meleg helyen
is ép oly rossz helye volt, mint neki.
– Hajh! hajh! – csettegetett a kocsis ostorával, – hova-hova komék?
A farkasok, a mennyire a sürűn hulló havon el lehetett látni – egy kissé
megálltak, szembenéztek; megrázták havas sörényeiket s vonítva eltüntek
valami ér füzes rekettyései között.
A sárga kutya érezte meg legelőbb, hogy nincs baj, mert felugrott,
odanyomta gyáva fejét a kocsi ablakához, és rúgott, szökött, kapart,
hogy most már ő is merne.
Gazdája kivette a revolvert és készült. Nézett bátran a hóba, a hol már
semmit se lehetett látni és hajlandó volt lőni egy nagyot.
– Üljön le a nagysás úr, – nevetett gúnyos hahotával a kocsis. – Ha lő
az úr, a mennyi farkas, mind itt terem.
Szó nélkül visszaült a porosz úr, s odabent elmagyarázta a doktor úrnak,
hogy minő kitünő pisztoly ez. Amerikában százszor megmentette életét.
Ott tigris, ott párducz, ott leopárd – ah, ez nagyszerű! – –
S látszott a sebesen forgó bátor szemekből, hogy a porosz úr mily szép
diadalokat arathatott. Oh meglátszik az, még egy szűk postakocsiban is.
Beszélt, beszélt föllelkesülten, mint egy igazi férfi, a ki érzi
önbecsét, de az universzális doktor csüggedten lógatta fejét erre-arra;
a szép történetekből sokat elszalajtott; nem tudott mást nézni, mint azt
a fáradhatlan hulló havat, mely lassanként elhozta az estét, komor
némaságával, ott a pusztaság közepén.
Sötét éj a fehér hóban, csillagtalan éj, zordon csöndesség a rettentő
pusztaságon, hogy az embernek minden egyes érverése, szusszanása
meghallanék. Hallatszott a kutya szuszogása és a kalauz úr növekedő
erejű horkolása; az öreg zsidóasszony imádkozása, a doktor úr édes,
merengő sohajtozása, a kocsis káromkodása és a porosz úr opera dudolása,
hallatszott távolról, – pedig egy puskalövésnyire volt már, de úgy
tetszett, mintha a zajtalan éjben mértföldnyi távolból hallatszanék, – a
szép asszony veszekedése a kerítéstelen udvaron a szolgálóval, a
fuvarosokkal, a lovakkal és ökrökkel a cseri csárdában.
– Haj vigyázzon kend! – hallatszott most egészen közelről egy éles női
hang, – nem látja, hogy a híd el van törve.
Zsupp! felfordult a nagy kormánybárka. A lovak az árokba zuhantak, az
utasok a hóba, a zaj, nyögés, káromkodás az éjbe verődött.
– Lámpást, gyertyát! – nyöszörgött valaki, kibújva a kocsi alól.
– Persze, mert itt bolt van, bőviben a gyertya, – hangzott a bátorító
válasz. – Hát fáklya – nem jó volna?
Emberek jöttek nemsokára, és körülvették a kocsit.
A porosz úr ott állott kutyájával, és zsebében a jól elrejtett
revolverrel.
Vaczogott a sok ritkás fehér foga és minden emberben egy-egy emberölő
rablót látott.
– Doktor úr – sziszegé, hol van?
– Ah? – hát itt doktor is van? – kérdé egy asszony.
– Van, de nem tudom, nem törte-e össze magát.
Éjfél felé járt az idő, mikor az emberek, fuvarosok, a csárdás,
összekaparászták a bárka lakóit. Mindenki állott, a hogy állott, csak a
fiatal doktor úr keze-lába volt össze-vissza törve.
[Illustration: A doktor úr keze-lába össze-vissza volt törve.]
III. (Ki a porosz úr? Egyuttal nehány kakasdi jelesebb egyének bővebb
leirása.)
A cseri csárda olyan egyet szusszanó, egyet melegedő, egyet faló, egyet
hörpentő stácziója volt a postakocsinak. Ide jó időben, rossz időben
egyaránt betért. A tágas, rongyos, szélben fütyülő helyiség egy keskeny,
sötét konyha által két részre volt osztva, elől az országútra eső
termetesebb ivóban menedéket talált mind az, a kinek csak erre szüksége
volt, – mint ma mondanók, műveltebb időnkben – nemzetiség- és
valláskülönbség nélkül; a melléképületekre eső rész azé vala, a kit jól
felfogott érdeke és kényesebb izlése, vagyonkája, féltősebb smukkja,
nagyobb áldozatoktól sem rettentett vissza e korláttalan alföldi
országúton. A bor és étel egyforma volt, az igaz, de a bánásmód és
biztonság erősen különböző.
Az ivóban a csapláros kormányzott, itt az asszony, kit szép asszonynak
kellett nevezni. Ha volt valaha szépség relativ: itt azt a legélőbb
példa bizonyította be.
– Álljanak meg, – toppantott egy hatalmas termetű, rendkivül poczkos
asszony, kék-veres képpel, nagy gömbölyű szemekkel, melyeknek szinét a
bor és pálinka közös egyetértése adta meg – mondom, hogy álljanak meg.
Tegyék le azt a testet – mutatott a szegény össze-vissza tört fiatal
emberre, és nézett a fényes ruhás karcsú magas úrra, – hogy leszünk? van
külön szobám, finom ágyam, hanem – s az ujjaival jelezte, hogy azt ám
nagyon meg kell fizetni – hogy leszünk?
A fényes ruhás úr oda sugott az asszonynak.
– No, hajdé! – maguk az ivóba, ez a beteg meg ez a társa hozzám. Ferkó,
most vegyétek fel a testet és vigyétek.
A vén zsidó asszony, a kalauz s még egy nagy csomó ember külön estek
tehát.
– Tán meghalt? – szólalt meg a nagy fehér kemencze körül egy asztalka és
borocska mellett egy kopott ruhás fiatalos ember, vastag, fekete fölálló
hajjal, melyet mind egyre borzalt. – És ugyan meghalt volna? Lássam,
szent isten! Hisz ez Márton Sándor.
– Ismeri? kérdé a fényes ruhás úr.
– Hogyne? Valamikor tanulótársak voltunk. Nagykakasdi fiú ő is mint én.
Sándor! – S gyöngéden, meleg részvéttel tapogatni kezdte a mozdulatlan
ifjút.
A fényes ruhás úr hirtelen lehányta magáról felső köntöseit, s egész
műértelemmel a szerencsétlenül járt doktor úrhoz látott. Levetkőztette,
kificzamodott karját helyrenyomta, lábain a véres sebeket kimosta,
bekötözte, néhány apró, törött csontdarabot kiszedegetett, s eczettel,
vízzel mosta, surolta.
– Ki kell nyitni az ablakokat – parancsolá az úr – friss levegőt
gyorsan!
– Sándor! – simogatá a régi tanulótárs barátja, földije kezeit, sáppadt
arczát – hogy vagy?
Egy-egy erőtlen, nyöszörgő jaj mutatá, hogy az ifjú él.
A fényes ruhás úr megmosta kicsiny, fehér, sovány kezeit,
megtörülközött, elővette fésűjét, hirtelen rendbe szedte göndör, fekete,
fényes haját, valami kis üvegecskét megszagolgatott, sebesen néhány
lépést tett a szobában és mindig szemben az egyetlen tükörrel, melynek
feje fényes pávatollakkal volt kiczifrázva – s szólt, hogy most már
tegyék be az ablakokat.
– Vajon, – kérdé a fiatal ember is, az asszony is – a beteg jobban
lesz-e, megmarad-e?
– Pár napig az én költségemen, – semmit se sajnáljanak tőle – itt ül – s
azután bemehet, semmi baja se lesz. Egy kis zúzódás az egész, – mondá
könnyedén az úr.
A nagy sárga kutya oda dörzsölte hosszúkás fejét gazdájához, okos
csillogó szemeivel ránézett, majd nyihogva ráugrált és nyalni kezdte
kezét, arczáját.
– Jól van Félix – üljön le, ide a beteg mellé, s egyet se mozdul, tudja.
– Különös, ez a kutya eddig meg se mozdult, csak nézett ránk, s most,
hogy örvend – jegyzé meg bámulva a fiatal ember. – Mi lehet ennek az
oka? A kutya talán –
– Nem, az enyém. Mi most találkoztunk legelőször ezzel a fiatal
emberrel, – szólt mosolyogva az úr. S tekintetében annyi megnyerő,
imponáló volt, hogy úgy a fiatal ember, mint a korcsmárosné egész
megilletődve nézték a karcsú, magas, katonás tartású úri embert.
– Né! mormogá az asszony – az a kutya hogy örvend, hogy az a fiatal
jobban van. Most már ki mondja, hogy a kutyának nincs esze? Van, és
milyen jó lelke, hogy simogatja lábaival a beteget, s hogy nyivog a
gazdájára.
– Szép cselekedet, igazán szép cselekedet – mondák egymásnak a fiatal s
a korcsmárosné.
S kutya és úr – feltétlen hatalmú úr lett a szobában. Kedvöket keresték,
parancsaikat lesték. Az asszony kiment és szó nélkül utána látott, hogy
lehető jó vacsorát készítsen.
E közben az úr kinyitotta böröndjét s egy csomó finom sültet, süteményt,
sajtot, rumot, czukrot vett elő, majd teás kannát és spirituszt és
mintha otthon lett volna, élénken, vidáman asztalt terített.
Időközönként oda-oda ment a beteghez, kötelékeit levette, megujította,
forró homlokára borogatásokat tett s oda rendelte a sárga kutyát, hogy
vigyázzon s minden mozdulatnál, melyet a beteg tesz – adjon jelt.
Majd készen lett a finom illatú, párolgó tea. – S az úr, mintha egy
grófot vagy egy grófnét hivna asztalához – oly tisztelettel és
udvariassággal hajtotta meg magát a kopott, szegényes fiatal ember s a
bután bámuló hustömeg korcsmárosné előtt.
Azok félelemmel és alázatos vigyorgással közeledtek az asztalhoz.
Derekasan folyt a teázás és gyorsan tüntek el a drága sült darabok és a
finom sütemények.
– Méltóságos uram – ugrott fel a sok jó tea után a kopott fiatal ember –
mit tegyünk, hogy ezt a nagyszerű szivességét –
– Semmi, semmi – barátom – nevetett az úr, újból megtöltve a poharakat.
– De kérem, hiszen ez – s felborzolá az ifjú fekete sürű haját –
– Üljön barátom, s töltsük vigan az estét – karácson este ez.
– Az. Én is arra jöttem, de ez királyi karácson.
Az asszony kiment és ragyogó arczczal egy nagy tál csörögét lökött az
asztalra.
– Ebből is tessék. Én sütöttem, s egy hatalmasat csapott a széles
tenyerével.
– Szekeresné ténsasszony pompásan süt.
S az ifjú mohón ropogtatta, de már nem igen ette a pompás süteményt, más
jókkal volt már kibékülve.
Megint felugrott.
– Uram! méltóságos uram! – kérem szivesen, kit tiszteljünk becses
személyében?
– Üljön le barátom – én imádom a népet, csitt, csendesen. Nehéz idő –
barátom – –
– Csak nem – talán, oh akkor szent isten – s reszketett az ifjú veres
keze az örömtől.
– Csendesedjék ifjú barátom, ki tudja, hátha ezek a poharak is emberekké
válnak és elárulnak bennünket. Mulassunk, ne keressék, ki vagyok. Majd
eljő az idő mindenre. Most csak egyetlen egyben bizom, abban a kutyában,
a melyik azt a szegény jó fiatal embert őrzi. Felix jer! Jer kedves,
kedves leghűbb barátom a világon.
Felix fölemelte fejét, s mintha kérte volna gazdáját, hogy nézze meg
előbb a beteget – nyöszörgött és hosszú lábaival kaparászott.
Az megnézte.
– Semmi nagyobb baj, egy kis contusio.
A fényes, jószivű úr háta mögött mindenféle módon mutatta egymásnak az
asszony és a fiatal ember – hogy ez a vendég valami nagy, nagy vezér
lesz.
– Hát bízik még a nép Kossuthban? – fordult meg egyszerre az ismeretlen
úr.
– Oh uram, mint csak a Jézus Krisztusban.
– Lassan – fiatal barátom.
– Még az asszonyok is fegyvert ragadnának –
– Csitt, ne oly hevesen – mosolygott az ismeretlen, bátorító
kézmozdulatokkal kisérve gondolatait.
– Oh uram, csak egyet szóljon. Én csak egy szegény hivatalvesztett irnok
vagyok – mert most minden becsületes magyar hivatalvesztett – de a
félvárost föllármázom. Jaj! ha még egyszer leborulhatunk ő előtte; ha
még egyszer hallanám harsogó hangját; ha még egyszer látnám az ágyúkat,
mert tüzér voltam, tűzmester uram a Nagy Sándor táborában, Perczel
Móricztól tettek át, mikor vagy huszan maradtunk a századunkból. – Uram,
ne féljen, ezek a kunok, jászok még senkit sem adtak el. Szóljon, aztán
én előre megyek.
– Én is – pattant fel a vastag asszony, mint egy fürge csik – itt hagyom
ezt a komisz csárdát, megyünk Jóska.
S villogtak a nagy, gömbölyű, valaha szép szemek.
– Barátom! nem lehet még.
– Oh, mért nem! – esdekelt a kopott, rongyos, fiatal ember összetett
kezekkel, nálunk mindenki magyar, magyar a papunk, szinte
fölakasztották; magyarok a professzorok, az egy vén tolvaj göttingai
kabátos gonosztevőt kivéve, de annak a fiai is készek volnának meghalni,
tudom; magyar a plébános, a postamester, a gyógyszerész Baranyai Albert,
meg a testvérei, ámbár most német mondurt viselnek, hogy börtönbe ne
jussanak; magyar az öreg gazdag Halász Máté, a vén Ugodi, a kinek az a
sok gyönyörű szép leánya van; magyar a sánta Harnócz, a temető mellett,
a vak Mocsy, a kecskeméti utczában; magyarok a Hajkó fiúk, pompás
gyerekek; magyar – lássam, ki magyar – lelkem, méltóságos uram, még a
kik a temetőben vannak is, mind a Kossuth emberei. Csak fújja meg valaki
azt a trombitát, kiáltsa el egy, hogy jönnek – s akasztófán száradjon el
a bőröm, ha egy gazember akad, a ki elbúvik.
– Hát a hivatalnokok?
– Tudja isten, a ki nem német, mert sok kutya lett közülünk is hóhérrá –
mégis azt mondom, azokban se vált vízzé a vér. Hiszen szégyelnek az
utczán járni. Csak egy szó kell!
– Csitt, barátom! szétszakad a fejem. Ne most többet, találkozunk mi
még. Oh kedves, kedves magyarom! Türj még, ismerd meg barátaidat, s ha
azok itt-ott kénytelenek a farkasokkal vonítani s a hollókkal károgni,
jusson eszedbe, hogy azokat is ő küldte, hogy őrködjenek, vigyázzanak.
– Vajjon – kapott a szóhoz a fiatal ember – volna olyan hivatalnok, a
ki, teszem azt, német bőrbe bujna – hogy annál jobban megtudjon mindent?
– Majd fog látni.
A vastag szép asszony a heves beszélgetés közt nem hagyta el egészen
magát, a mit lehetett, összekotorászott az asztalon a sültekből,
süteményekből, czukorból, teából, czitromból – s időnként egy-egy
fölkiáltásnál a köténye alá rejtette.
Akkor aztán ő is kiabált, hogy: aj! aj! de mennénk, egy szálig
fölkelnénk.
Az ismeretlen úr pedig mindent megjegyzett, jól megjegyzett, mintha a
tenyerébe irta volna a neveket.
– Ki az – nyújtá el hosszan a szót a korcsmárosné az ajtó felé fordulva.
– E-én.
– Szekeres – szólt az asszonyhoz a fiatal ember.
– Maradj – kiáltott a nő dühösen a betekintgető emberre.
– Mi? hát én nekem semmi se jut? – dohogott a korcsmáros úr.
– Ereszszük be, – javaslá az ismeretlen úr, gondolva, hogy valami belső
ember lesz a könyörgő, kit már vagy huszadszor látott bekukkanni az
ajtón.
– A vendéglős, – magyarázá a fiatal, – de neki ott künn kell vigyázni.
Sok a vendég.
– Maradj. Lesz – s intett az asszony vastag kezével, melyben volt is
valami.
Sokára – sokára elcsöndesedett a társaság, a beteg is elaludt, az úr is
lehajtotta fejét, hogy félszemmel aludjék egy kicsit.
A fiatal kiment a szép asszony után.
Reggelre megszünt a hó, megfagyott keményen, hogy csak úgy csikorgott,
hogy ha rálépett az ember. Tiszta idő lett. Indult ki erre, ki arra. A
vén asszony rég eltünt valamelyik közeli falu felé, de került helyébe új
utas a postakocsira, a szép asszony gavallérja, kit az ismeretlen úr
akart magával vinni a városba vezetőül.
A szegény fiatal doktort, ki szembetünőleg jobban érezte magát s
mindenkép menni is akart: bekötözték újra s meghagyta neki az úr, hogy
pár napig okvetetlen maradjon. Ha izenni valója van Nagy-Kakasdra – ő
készséggel elviszi. Ül ott pár napot.
– Nincs, nincs, – tördelé a beteg ifjú, – oh köszönöm! S bizonyos
rettegéssel nézett arra az emberre, a kinek most másodszor kénytelen
nagy jóságáért köszönetet mondani.
De ki ő? – tusakodék magában az universzális doktor úr. Az bizonyos,
hogy doktor.
Oh megérezte a sebkötésről, meg a legelső tapintásról.
– A viszontlátásig doktor úr, holnap után szánomat küldöm.
– Nem ő lesz vajon a kerületi főorvos, valami báró, – tapogatódzott a
homályban az ifjú doktor úr, – mikor már a bárka jó messze haladt Kakasd
felé.
Igenis, ő a kerületi főorvos, dr. Schwindler Gusztáv úr, egy galicziai
zsidó férfiú, az az ember, a ki be fogja bizonyítani – – az az hogy övé
a pálya, a szó is legyen övé – az a törvény.
Tehát Schwindler úr – óh lesz neki később szép törvényes magyar neve, de
most még ezzel a kulturnévvel él –
Schwindler Gusztáv úr most maga ül egyes-egyedül, mert ő és kutyája, a
mint ezt sokszor kifejezte a legelegánsabb társaságokban – egy és
ugyanazon fogalom – a bús, magyar, kopott legényt egyelőre a kalauz úr
mellé adta. Öltözködik. Kényelmesen és nagy ügyességgel. Előtte a tükör,
a sok öltözködő eszköz, kirakva a sok finom ruha – öltözködik. Ritkás,
fehér, hosszú fogaival jó kedvvel belenevet a kis aczél tükörbe, teljes
megelégedéssel rendezi göndör, szép fekete fürteit, állán kiborotvált
szakállát, vékony bajuszát. Keskeny ajkait fésülködés közben többször
összefogja, s finoman hajlott nagy sasorrával épen úgy játszik, mint a
sas, mikor előtte a biztos zsákmány. Nőiesen húzódó szivárvány
szemöldeit ellátja a szükséges kenettel, s kiborotvált fehér arczára im
még egy kis rizsport és gyenge piros festéket is alkalmaz. Most, miután
a valóban csinos arcz annyira készen van, hogy meg lehet mutatni a néző
közönségnek – következnek a felső ruhadarabok. A kerületi főorvos
uniformisa 1852-ben, karácson első napján. Egész törzstiszti öltözet,
csillaggal, aranynyal, rendjellel. Erre jő most a drága asztrakán utazó
bunda, könnyedén vetve a vállakra, hogy az uniformis aranygallérából
lássanak annyit, a mennyi kell. Finom szarvasbőr keztyű, külföldi ruhák
és egy kaczéran fityegő monokli a nagy, aczélfényű, fekete szem előtt.
Így.
– Barátom, – kopogtat a kis ablakon, mely a kalauz háta mögött van.
– Méltóztatik – dugja oda orrát hirtelen a kakasdi fiatal.
– Mondja kérem a kocsisnak, álljon meg egy perczre, s ön kedves barátom
legyen szíves ide átülni én hozzám.
Az ifjú forró hálával mosolyog, a mellett szerényen harczba bocsátkozik
énjével és a felette kopott ruhával, melyet oly kitüntetés ért e
perczben.
Végre is enged a ritka szerencsének és indul, – de lyukas szürke
köpönyegét ott hagyja a kalauz úr mellett. Mivel a ruhát már nem lehet
változtatni, s a helyett jobbat sem lehet kapni – egyet megtesz,
kiborzolja dús, tömött fekete haját elől-hátul, a fakószürke sálkendőt
úgy tekeri nyakára, hogy a mennyire az kivihető – az egész öltözetből
csak a sálkendőt lehessen látni.
– Bocsánatot kérek – akar bebújni a zöld ajtós kocsi-szobába – mikor
egyszerre csak a fényes törzstiszti gallérral és csillaggal s az aranyos
gombokkal egy német főhivatalnokot lát maga előtt. Tisztelettel és
félelemmel meghátrál, ifjúi, vidámságra hajló, vékony barna arcza
elkomorodik – és mintha egy rémítő árkon akarna átugratni – megáll és
mérlegeli a veszedelmét. Tökéletes igaz, ő most el lesz fogva, be lesz
börtönözve, és minél előbb fel lesz akasztva.
– Oh istenem, Jézusom, micsoda bolond az ember, – gondolhatta a szegény
kopott gavallér, ha ugyan ilyenkor jut az embernek egy kis ideje, hogy
okosat gondolhasson.
Hátrált és nézett, hogy a jó kemény havon ne iramodjék-e valamerre.
Lábai bizonyosan mozogtak is, de a bátorság holtra fagyott.
Nem lehetett mást tenni: alázatosan besétált a bizonyos veszedelembe.
– Nos, édes barátom, – szólt nevetve a főorvos úr, észrevevén az ifjú
ember roppant zavarát, – hogy érzi magát? – jól van, jól van?
– Könyörgöm alázatosan, méltóságos uram, – dadogá búsan a magyar, – én
sok bolondot össze-vissza beszéltem tegnap este. Ittas voltam.
– Óh dehogy volt – ön éppen a legjobb kedvben volt.
S a kis szobácska megtelt vidám kaczagással és súlyos aggodalommal.
– Semmit se féljen, ön látom, fél. Biztosítom, hogy önt egy hajszál baj
sem fogja érni, ha kérésemet és tanácsomat elfogadja.
– Mindent, könyörgöm.
– Nos, van önnek hivatala?
– Nincs.
– És nem is volna kedve hivatalt vállalni?
– Most?
– Most.
– Nem kaphatok én most hivatalt.
– Miért nem?
– Honvéd voltam.
– S nincs olyan hivatalnok itt, a ki honvéd volt?
– Azokat megvetjük – jaj bocsánatot kérek.
– Ne féljen, beszéljen nyiltan. Nekem egy olyan ember kell. Én is honvéd
voltam, s a ráczok össze-vissza vagdostak.
– Kérem, a nagy urak mindent megtehetnek, de a szegényt leköpik, ha
hazája ellen vét.
– Én tehát hazám ellen vétek, midőn a nép jó voltáért föláldozom
magamat?
– Nem.
– Én megvetésre vagyok méltó, midőn életemet, erőmet, tudományomat a
betegek meggyógyítására szentelem?
– Oh nem – –
– Lássa, ifju barátom. Nagyon tévesek a felfogások – én most önt –
– Bocsánat, könyörgöm, ne fogasson el, – borult a szegény ember a nagy
úr lábai elé; – megigérem, esküszöm, hogy elbujdosom az emberek közül,
nem mutatom magamat soha – csak ne fogasson el, mert nagyon kegyetlenül
bánnak a magyarral, hatvanig, hetvenig csapatják az embert, egy szóért,
egy tekintetért, még az asszonyokat is; a – vak Mocsynét, pedig öreg
volt, a nagy piaczon huzatta le a főnök úr, a mért kimondta a Kossuth
nevét, azután megint kimondta – aztán holtra verték. Kisasszonyokat is
hordóra húznak, ha a bujdosó honvédtestvérüknek csak egy órára szállást
mernek adni. A szép Ugodi kisasszonyok közül kettőt megcsapattak s mind
a kettő megőrült. Oh uram, ereszszen el! – –
– Ne féljen.
– Én tudom.
– Nem csapatják meg.
– Óh meg, azzal kezdik. Túl a Dunán egy hires nagy magyar protestáns
püspöknek a szép egyetlen leányát, a miért az ablakon kinézett s a
főtisztekre haragosan mert nézni, kivonszolták a szobájából, s apjostul
együtt – uram az borzasztó! Akkor inkább akaszszanak fel, az ha csúf
dolog is, de többet nem érzi az ember.
S a szegény ifjú egy kétségbeesett ugrással künn termett a havon.
Nyomban utána az aranygalléros úr. Erős vasmarokkal megragadta a legényt
– s nevetve mondá neki:
– Hát kinek gondol engemet. A mért ez a ruha rajtam van, ne higyje, hogy
nálamnál ön jobb magyar. Üljön fel; ön tetszik nekem, legyen irnokom,
vagy titkárom, és nem fogja megbánni. Tudja, nekem szükségem van egy
ügyes emberre, a ki idevaló, a ki ismer mindenkit, s a ki hű tud lenni
hozzám. Ha baja lett volna is eddig: ezentúl ne tartson semmitől. Én
ennek az egész kerületnek a főorvosa vagyok, most jöttem Pestről, hogy
elfoglaljam állomásomat. Örvendek, hogy ilyen ifjú emberrel hozott össze
a sors. Foglaljon helyet. Tehát akar ön titkárom lenni? Úrrá teszem.
Hogy hivják, eddig nem kérdeztem, én se mondtam a nevemet. Szóljon hát
uram.
– Én Veszeli Jóska vagyok, régen irnok voltam a városháznál, később
honvédtüzér, most itt ennek a korcsmárosnak segítgettem, s vadászni
jártam, de nem bántottam uram senkit. Semmim sincs – s mutatta puszta
üres fakó tenyereit – én nem árthatok a császárnak.
– De használni csak akarna?
– Mit tudnék én használni? ugyan egy ilyen ember –
– Sokat.
– A társaim vernének agyon.
– Majd meglátja barátom, szép csöndesen minden hogy megváltozik.
Egyszerre nem lehet. Hiszen én is honvéd voltam. – Van-e önnek sebje?
– Nincs, – dadogja szégyenpirral az ifjú, – de voltam Nagy-Sarlónál,
Isaszegnél –
– Nézzen ide – és felgombolta a főorvos úr mellén a ruhát, majd
megmutatta karjait, és olyan pontokat mutatott, a melyek lehettek
sebhelyek is, de közönséges kelés-helyek is. Hirtelen megint mint a
villám – begombolta kabátját. – No lássa, – folytatá büszke
fejtartással, – most már reménylem, hogy fog bennem bizni, és nem tart
se kémnek, se magyar ellenségnek, hanem egyszerüen annak, a mi vagyok –
a nép, a szegény elnyomott, védő nélkül való jó nép barátjának.
Az ifjú mind egyre inkább bátorodott és mindinkább szemébe nézett a
főorvos úrnak. Azokból a fényes tündöklő szemekből, mit akart volna mást
kiolvasni, mint nemest, nagyot, dicsőt? Azt olvasott, akadozás nélkül –
folyékonyan – nem, nem! Mindjárt, mindjárt elakadt.