MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
49. KÖTET
A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY
Irta
TOLNAI LAJOS
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY
REGÉNY
IRTA
TOLNAI LAJOS
KRIESCH ALADÁR RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
TOLNAI LAJOS
1837–1892.
Tolnai Lajos a hetvenes években feltűnt írók közt a legnagyobb
tehetségnek mutatkozott. Két püspök támogatta, Székács és Török Pál, a
mely utóbbi, mikor a papi vizsgát letette, maga mellett tartotta
káplánnak, s azonfelül tanár lett a református főgymnáziumban.
Robusztus erős ember volt, csupa izom, csupa egészség. Nagy, túlságosan
nagy, kerek fejében, melyből két egymástól feltünően messzire
elhelyezett apró rókaszem csillogott, egy egész világ forrt. Balladái,
melyekből akkor közlött néhányat, Arany dicsőségén melegedve, kit mint
nagykőrösi tanítványa, közelről ösmert, tele voltak szépségekkel s
románczai bájosak, hangulatosak, lyrája pedig sajátos volt, s mint a
Goethe-é, kizárólag a saját élményeinél forgott.
Első versei a «_Hölgyfutár_»-ban jelentek meg s országos feltűnést
keltettek, úgyszintén elbeszélő művei, melyek közt az elsők egyike
«_Fényvári Fényes Ádám úr_», egy Turgenyev erejét sejteti a 27 éves
Tolnaiban, kiről most már beszélni kezdtek, nemcsak az irodalmi
körökben, hanem messze az ország minden részében.
Annyit tudtak róla, hogy a györkönyi jegyző fia Tolnamegyéből, azelőtt
Hagymássynak hítták. – Hát azelőtt? – kérdezték volna az olvasók, de ez
egyszer csalódnak, mert Tolnai csakugyan az ősrégi nemes _Hagymássy_
családból származott. Hogy miért választott olyan nevet, a mely nem
hangzott jobban a réginél s nem járt vele az ármális, az még Tolnainál
is érthetetlen.
Első verses kötetét 1865-ben adta ki Arany Jánosnak ajánlva. Ez meghozta
neki a Kisfaludy-Társaság koszorúját – a tagsági oklevelet. A következő
könyvei gyorsan jelentek meg ezután az «_Életképek_» Bérczy Károlynak, a
«_Beszélyek_» báró Eötvös Józsefnek ajánlva. Mindenik könyvét ajánlotta
valakinek. «Pátrónusokat gyűjt» – gunyolódott a bohém világ.
Csak félig találták el. Mert igaz, hogy gyűjtő volt Tolnai,
szenvedélyes, de ellenségeket gyűjtött, úgy, a hogy más ember régi
pénzeket, pipákat vagy lepkéket gyűjt tűre szúrkálva. A patrónusok is
csak azért kellettek neki, hogy velök fölfegyverezze magát az ellenségek
ellen.
Makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az
elementuma. Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy
ütötték. Versei, munkái mind ilyen szikrából összehozott lángok.
A mellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valóságos
macskatermészet, hízeleg, de karmol.
1868-ban már össze volt veszve minden tanártársával, a pátrónus
püspökeivel, az írótársaival, a tanítványaival, de még akkor kivágta a
bajból a gondviselés: a székely főváros, Maros-Vásárhely, meghítta
papjának.
Az író szenvedett ez által, mert el kellett hagynia az irodalmi focust,
de az ember kibontakozhatott. Az orgonavirágos csendes paplak megadja
lelke békéjét. Kedvvel is dolgozgatott itt egy darabig, apró
gyermekeivel játszadozva. 1871-ben megjelent az «_Urak_» czímű regénye,
egy évvel utóbb «_Az én ismerőseim_» gyűjteménye.
Mint elbeszélő egy kicsit nehézkes, de magvas és a való élet komorabb
szineinek rajzolója. A derültebb szinekhez nincs festéke. Mintha
irígyelné alakjaitól a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket.
Regényei lassan indulnak, úgyszólván egy kopár hegyen kell magát
átküzdenie az olvasónak, míg végre a cselekményhez jut. S ez a hegy nem
czukorból van, mint a Dickensé, melynek tulsó oldalán az Eldorádó tárúl
ki, kietlen hitvány világ a Tolnaié. Mély keserűséggel tölt el a benne
találtató bűnök és aljasságok miatt. Sehol egy oázis, egy nyugvó pont, a
hol a hánykódó lélek pihenést találna.
De azért még mindig a megengedett határok közt mozog Tolnai. Történetei
nem meglepőek, nem is nagyon érdekfeszítők, de formásak, gondosan vannak
megírva, stylusa kifejező, erőteljes, hatalmas. Olyan, mint az erős
ó-bor. Limonádét nem árul. Maga mondja, hogy «nem ír az asszonyoknak és
leányoknak, szeretetet ő tőlük nem vár». Tudás, mélység és látás
jellemzi. A jellemek sötétek, de az æsthetikai törvények szerint vannak
megépítve. Humora keserű, satyrája nem ellenszenves, de végre a fanyar
gyümölcsnek is vannak kedvelői, és jogosúlt, mert Isten napjától támad.
Hiszen ha itt megállapodnék legalább, de hova-tovább ereszkedik alá a
gyűlölködés lejtőjén. Rossz természete mindinkább kidomborodik, híveivel
örökös harczban áll, látása elhomályosúl, alkalmazkodási képességének
utolsó abroncsa is elpattan, érzékenysége kicsordúl, epe és epe, végig
epe az egész ember. Üt, vág, rúg, a mivel és a mint lehet. Regényeiben,
verseiben leírja és kipellengérezi ellenségeit. «_A nemes vér_» és az
«_Oszlopbáró_» alakjait azonnal fel lehet ösmerni, mert csak elrejteni
sem próbálja, hogy élő embereket persiflál.
Helyzete egyre romlik és 1884-ben annyira lehetetlenné lesz, hogy immár
kénytelen letenni a papi palástot s megsebzett önérzettel és megalázva,
mint az üldözött vad, a fővárosba menekülni s negyvenhét év terhével a
vállán új pályát törni.
Nem talált sehol semmit. A rossz hírt nem kell kocsira ültetni. Itt már
ösmerték és elhúzódtak tőle. Csak egy barátja maradt, a ki sovány
kenyeret adott neki: az írótolla. De ő ezt se becsülte meg. Fustélynak
használta és ellenségeit verte vele. Mert azt itt is talált. De ha épen
nem talált, mindenkit annak vett, a ki mellette, körülötte vagy fölötte
volt. Nem annyira elbeszélő műveket írt, hanem a műfaj álczája alatt
pasquillusokat, leleplezéseket. Mindinkább halaványodott, sekélyesedett,
mint író. Azonfelül lázasan kellett írnia, mert mind rosszabbul fizették
– tehát mind rosszabbul írt. Szállt, szállt le a másod-, harmadrangú
írók kathegóriájába, úgy, hogy élete derekán kezdődnek az ő voltaképeni
zsöngéi, melyek keveset érnek, bár egy-egy lap, vagy egy odavetett
gondolat elárulja a fürkésző előtt a valódi nagy talentumot.
Már a tolla is kezdte elhagyni, mikor egy csekély állást kapott egyik
fővárosi iskolánál. E kis jelentéktelen kathedrán érte az alkony. Mikor
aztán itt is összekülönbözött mindenkivel és már úgy látszott, megint
katasztrófához közeledik, egy őszi estén – 1892-ben – előjött a
legeslegutolsó barátja, a Halál, az, a ki a mesében a szegény ember
válláról le akarta a rőzseköteget venni és megszabadítá őt egyszerre
minden ellenségétől.
_Mikszáth Kálmán._
A BÁRÓNÉ TÉNSASSZONY
_Első kiadása megjelent 1882-ben._
ELSŐ RÉSZ.
I. (A gazdag leány s a szegény leány.)
A varrógépnek majdnem olyan berregése van, mint mikor a jól befütött
vaskemencze tiszta hideg időben kellemesen morog. Úgy berreg, úgy
berreg, hogy a hideg szobát talán ezzel is be lehetne melegíteni. Mégis
aligha lehetne, mert im a virágos ablak elé szorított gép a
legszorgalmasabban csereg, sivít, morog: és az öreg Harkainé mégis hogy
bekötözte fejét, betakargatta nyakát, mellét – ő azt mondja, mert nagy a
katarusa – de hát nem volna-e jó elhinni egy szegény öreg, kiesett
hivatalnoknénak, hogy a kemencze morog, a szoba tökéletesen meleg, és
nem a gép csinálja azt a kedvesen eső csatarát? Nem volna-e hasznos és
vigasztaló, ha az isten megtehetné azt, hogy az öreg asszony egészen úgy
vélekedjék, hogy a kemencze morog és nem a Bella varrógépe berreg. Akkor
bizonyosan egyuttal, a tulsó szobában Harkai úr is ebben a vélekedésben
lenne. Nem szedne magára minden kopott ruhát; óh be kopott sárga kabát
van rajta, – nem takargatná ő is a nyakát, mellét, fájós oldalát,
köszvényes karjait és fogait, csak egyszerű könnyű kabátocskában ülhetne
asztala mellett, és olvashatná titokban, gyönyörűséggel, hogy Kossuth
Lajos most Amerikában beszél, nem sokára itt lesznek az amerikaiak sok
ágyúval, temérdek lóval, talán téli kabáttal és kenyérrel, – és akkor
jaj neked cseh, morva, német, szász, oláh. A szegény elnyomott magyar
napja megint feljő, lesz kereset, hivatal, tisztesség, öröm, szabadság;
a régi rendszer visszaáll, s minden szenátor visszakapja a hivatalát, ő
is, a komája is, a szegény öcscse is – a többi is mind, mind.
Ezernyolczszázötvenben, de ötvenegyben, sőt mikor a dolog történik,
ötvenkettőben is szomorú ünnep volt a karácson. A papoknak be kellett
adni prédikácziójukat a polgármesteri hivatalba – legalább Nagy-Kakasdon
mindig be kellett. A polgármester, Német úr – (azelőtt Magyarnak
hívták!) átfutotta a szent beszédet, ha benne volt Heródes, kihúzta, ha
benne voltak a tanácsadók – kitörölte, Józsefnek és Máriának nem volt
szabad Egyiptomba futni a kis Jézuskával, otthon kellett ülnie veszteg,
minthogy Heródes a legjobb király, a legigazságosabb, a legkegyesebb, a
tanácsadók, kik kerülő útakon elmentek Betlehembe a jászolhoz, mind
szemen szedett jó emberek voltak, nem morvák, nem csehek, nem szászok és
oláhok – igaz magyar hazafiak. Mikor a Magyarból lett Német Mihály
kántor uram prédikácziójával elvégezte «gut-geszint» dolgát, az írást
felküldte alázatos megjegyzéssel a Méltóságos Kreis-Vorsteher úrnak, a
ki egy morvaországi katonapap volt. Ez adta még meg a szent atyáknak.
Textusokat választott és tiszta érzelmű prédikácziómustrákat küldött az
egész nagy kerületben, mind a református, mind a katholikus papoknak.
Ilyen alapigék járták: «Ime most van a kellemes idő; ime most van az
idvesség (2. sor. 6. 2.). Boldog szolga az, a kit talál az úr, a király,
az ő tiszte szerint cselekedni» (Mát. 24. 46.), meg hogy a király
nevének hallatára minden térd meghajoljon; hogy a király szétverte mint
a nádat és szétszórta mint a pozdorját: az ő ellenségeit; hogy a király
örvendett, mert bölcs tanácsadói vannak; hogy add meg a császárnak, a mi
a császáré; közel van a király ő felsége a töredelmes szívekhez; hogy –
hogy – – igen is!
Csak egy-egy honvédből lett debreczeni vagy kecskeméti legátus ifjú mert
arról beszélni a falvakban, hogy «Hogy a babyloni vizeknél ültünk…»
A becsületes emberek között csak az volt némileg boldog, a ki egy szent
levéllel, vagy tiltott verssel örvendeztethette meg családját.
Harkai úr nem rég szabadult ki a börtönből, mert süket is volt, vak is
volt, vén is volt, és valami vénebb katonatiszt rokonának tartotta két
árva gyermekét. Kiszabadulhatására az is jótékonyan folyt be, hogy egy
talpalattnyi birtoka se volt sehol, az elvett szenátorsági és
megsemmisített ügyvédi oklevelén kivül. Olyan kutyának tartották, a
kinek egyetlen foga sincs, s a kiből a gyenge koszt minden reménységet
és bátorságot gyökeresen kigyomlált. Az ilyenek jobbadán szerencsések
voltak, mert egy kis zárt körben történt deresre vonás után
visszatérhettek családi tűzhelyük mellé.
Harkai úr testi sebei rég behegedtek, lelki sebéből meg ki nem húzta
volna a bele törött panganét darabot! Vérezzék csöndesen. Vérzése ép oly
jól esett: mint a titkon, látatlanul legördülő köny.
A varrógép a virágok mellett karácson első napján berregett, morgott, a
hosszú tűk jártak s a fehér czérna sietősen tünedezett el a vászon
széleiben.
Egyszerre félbeszakította valami.
A szép szőke leányka fölemelte vékony fehér arczát, s oda tekintett a
zaj felé.
Harkai úr megragadta a papirost, odaszökött a konyhára nyiló ajtóhoz,
hirtelen bezárta, s örömtől ragyogó arczczal szólította fel feleségét és
leányát, hogy hagyják abba rögtön munkáikat és hallgassanak.
S mintha börtönben ülne, oly lassan, óvatosan kezdé, s annyi reménynyel,
mintha a szabadság küszöbén állana.
– Kossuth Amerikában van, száz meg száz ezer ember nézi, az egész világ
hallgatja, maga a nagy isten is – és Kossuth így szól…
Az öreg ősz ember még egyszer odatapasztja könyekben úszó szemeit a
levélre, s felsóhajt:
– Úgy-e mondtam sokszor: minden az isten kezében van! Hát nem azt mondja
Kossuth is? Hallgassátok csak; te is édes leányom, ámbár hogy apád német
katona volt. De anyád magyar asszony s ez a fő. Nos tehát:
«Legyen meg isten akaratja, szívem megtörhetik, de a kötelesség meg lesz
téve. Mi megálljuk helyünket, habár Európában nincsen számunkra szabad
tér; de annyit reménylek, hogy senki a földön nem vádolhat, ha itt, a
szabadság ezen földén letérdepelek s az istenhez emelem imámat:
«Mindenható, atyja az emberiségnek, nem emel-e fel kegyelmes karod oly
hatalmasságot a földön, mely megvédje a nemzetközi törvényt, holott oly
sokan vannak, kik azt megsértik.» Ima ez, és semmi egyéb. Mi ír maradna
meg az elnyomottnak, ha még csak imádkozni sem volna neki szabad? A
többi isten kezében van – – –»
[Illustration: A többi isten kezében van…]
– Ott kedveseim az isten kezében –
S az öreg szemek a sűrű könnyeken keresztül is oda láttak Amerikába, a
hol a nagy bujdosó százezrek közepette egyes-egyedül csak istenbe és
senki másba, csak az ő jóságába helyezi reménységét. Vele takarózik
istennel, az ő kenyeréből eszik, az ő italából iszik, tőle várja a
seregeket, melyek lejönnek majd a hegyekről és füstben, ködben meglepik
a völgyeket, szétverik a kevély hadakat, és vérpatakokon át útat vágnak
a magyar szent koronáig, és fejére teszik annak, a kinek azontúl úgy
kell uralkodni, a mint az isten parancsolja, a magyarok javára,
hasznára, dicsőségére. Ugy!
A vén ember rongyos sárga kabátjában, foszladozott vöröses sáljában,
sovány, nagycsontú arczával, mélyen lecsüngő szemöldökével, kissé kiálló
ritka fogaival, hosszú fehér szakálával, mely egy rég elviselt, régi
divatú mellényre borul, hosszú szárú, övig érő vadászcsizmájában, melyet
az öreg gróftól kapott, ott áll büszkén, boldogan a nagy amerikai szabad
nemzet tapsoló, siró, üvöltő éljenző tömegében, nézi Kossuthot, a mint
utoljára Debreczenben látta egy kis barna katonaköpenyben, kezeit ég
felé emelve, és mondva azokat az örökké emlékezetes szent szavakat –
nézi és erőtlen lábaival dobog, kezeivel tapsol, és hangosan kiáltja:
hej, hej atyafiak, az az ember a mienk, a mi megváltónk, a ki Egyiptomba
szabadult, és ott marad a míg – – de visszajő – mert ő is az isten
kezében van – –
– Hát nem akarnak beereszteni, István bácsi? – hallatszik valami
dörömbözés az ajtón – nyissák ki, kik itthon vannak.
Harkai úr hirtelen a kemenczébe veti a papirost, de mivel ott egy szikra
tűz sincs, a keblébe rejti s a háta felé tolja.
– Dehogy nem – szól örvendezve, s az ajtót nyitva, – ezek a bolondok itt
erőnek erejével rám adták ezt a nagy kabátot, hogy fázom, pedig dehogy
fázom.
Még ki van pirulva, ugyan ég a képe – lép be vizsga szemekkel egy
középtermetű vállas, hízásnak indult veres-szőke, tömött hajú ember,
torzonborz bajuszszal, de hivatalnokiasan kiborotvált szakállal, mely a
széles, hatalmas állat szabadon hagyta, vastag, farkas prémes bunda
fedte testét, úgy azonban, hogy minden nyilással, mozdulattal lehetett
látni a fényes alsó kabátot és rajta a három nyakcsillagot.
Egy hivatalnok, ha még olyan becsületes ember volna is egyébként,
megérzi a tilos dolog szagát. Mennyire megérezte 1852-ben, mikor e
szagló tehetség volt első és legfontosabb fölebbmeneteli eszköze. A
háromcsillagos úr a rettegett és díszes beczirkerek nagy tekintélyű
osztályába tartozott. Nem akarta ugyan, de mégis ösztöne arra vitte,
hogy tudja meg, mi e zavar oka, nincs itt elrejtve valaki, almáriumban,
ágy alatt, ágyban, ruhák között, a padozat alatt titkos gödörben, valami
főember, – könnyű szerrel nem lenne rossz fogás rájönni, csak úgy
véletlenül, hogy a becsület is megmaradjon, a mellett a jelentést mégis
meg kelljen tenni. Nem lenne rossz – mormogá magában a háromcsillagos
úr.
Le is tette bundáját, lehúzta finom szarvasbőr keztyűit – s elfogadva a
kinálást – leült, majd izgatottan fölkelt és a vadász szenvedélyével
szimatolt.
– Bella hugom – szólt oda e közben úgy fél vállról, – maga készüljön,
kiviszem Szentjakabra Vilmával. Várja. A szánkóm itt van. De jól
felöltözzék. Mit csinált itt? Ünnep első napján csak nem varrt?
A magas, sugár, szőke leányka vékony fehér arczát pirosság borította el.
– Varrt – szólalt meg az öreg asszony – komoran, durva pápaszemét hol
fölebb, hol lejebb tologatva redős barna homlokán.
– De karácson – szaglászott a három-csillagos úr – mégis – néni az nem
járja. Az asszonyoknak kellene jó példával előljárni a vallásosságban.
– A ki jóllakott, el sem gondolhatja s nem is gondolja, hányan éheznek.
– Talán néniék? – akkor mért nem szólnak.
– Most a koldulás is tilos, nagyságos öcsém uram. Különben nekünk nincs
panaszunk, istennek hála, Bella egészséges, szívesen dolgozik, férjem
tanul –
– Mit tanul? – vágott hirtelen az öreg szavába a hivatalnok.
– Tűrni.
– Néni nagyon éles. Azt hiszem, nem én vagyok az oka, hogy Harkai bácsi
hivatal nélkül van.
– És annyi ezer meg ezer! Nem öcsém, nem, a világért sem!
– Az ilyen beszédek sértik a királyt.
– Csak _tégédet_ ne sértsenek, öcsém, akkor minden jól van.
– Néni – szólt alázatosabban a hivatalnok – én tehetek valamit.
– Nem félünk, öregek vagyunk már, s a hogy – az a, hm, hm – tekintett az
öreg asszony megdöbbent férjére – hát isten kezében vagyunk. A maga
nagyanyja – nem biz az, mert az édes anyja – azon a sarkon, a hol a nagy
palota épült, kakast árult fiatal korában, meg párisalmát, meg főtt és
sült tököt – lám – maga Károly most nagyságos úr, az isten mennyi jót
tett magával, és még mit és mennyit tehet! Minden az ő kezében van!
Harkai bácsi, a három csillagos úr háta mögül, arczával, kezeivel,
fogaival, a sárga kabátjával, a nagy ajándékcsizmáival integetett a
feleségének, hogy: te lelkem, vén asszonyom, mit gondoltál, hova tetted
a drága jó eszedet, hogy ezzel a nagy úrral így beszélsz? Nem
gondolod-e, hogy rögtön megmotoztat mind a hármunkat, s mint Nero
idejében a keresztyének: együtt kerülünk a vadállatok elé, és soha többé
össze nem kerülünk.
De az öreg asszony benne volt a keserűségben, valami rossz órákat
reparált, a szomszédok és más jó emberek óráit, talán inkább régi
szenvedélyből, mint pénzért, mert atyja híres órás lévén, e foglalkozást
még gyermekkorában tanulta, a mai puderozás, ajk- és szemöldökfestés
helyett, fúrogatta a kerekeket, olajozgatta a sovány srófokat és nagy
fekete éles szemeivel oda-oda vágott az öcsém uramra, ki dühében mintha
leszögezték volna a recsegő karú, gyönge székre – meg se tudott
mozdulni.
Kövér, vereses arczát elöntötte a harag, szemeiből a hatalom kegyetlen
szikrái csapkodtak, keztyűit izgatottan húzta-vonta ujjain és küzködött,
hogy mit csináljon e nyomorultakkal. A börtönbe kellene őket kergetni,
mert hiszen jól látja, hogy valami tiltott írás van az öreg ember
zsebében – s ezt a leánykát elvinné magához. De rokon ezekhez a
bolondokhoz, s im csak most került ki a tömlöczből az ember, az asszony
pedig örökké kevély volt, büszke és zabolátlan nyelvű, azért kellett
öreg korában férjhez mennie egy szegény ördöghöz.
Döfölte fényes csizmájával a padlót – s azt gondolta: eh, hadd fusson a
nyul.
Úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, megrázta fürtös, tömött haját
s kaczér mosolylyal oda fordult a karcsú leánykához s szólt:
– Kedves Bella, nálam régóta várják magát, – tudja-e? Sokáig ne
készülődjünk.
– Készen vagyok, Károly bácsi – mehetek – válaszolt örvendezve a szép
sugár lányka, hogy szánkóra ülhet s most nem ő hajtja lábaival azt a
járművet, melyen a szegény leányok törik össze szemeiket, mellüket –
édes ifjúságukat. Lovon fognak menni, csengős gyors lovakon, a fehér
havon, ki a szőlők között, a szép szentjakabi pusztákra.
– Oh, hogy volnál már készen, így, Bella, mit gondolsz?
Állott fel az öreg asszony, ki egy magas, száraz, kissé meggörbült barna
asszony volt, túl az ötven derekán.
– Várj. Nesze, vedd fel. Ezt a nyakadra. Így. Ezt a fejedre. Úgy. Húzd
fel az én keztyűimet. Ezek melegebbek.
– Nem, nagymama – vonakodék szégyenkezve a leány – az enyéimek jók.
S két rongyos nyári keztyűt mutatott fel, melyeknek végeiből a vékony
ujjak hegyei itt-ott kilátszottak.
– Ezek egészen jók, édes nagymama, melegek. Aztán én nem is szoktam
fázni. Mindig vékonyan öltözködöm, így jó, így egészséges – ugy-e
nagyapa?
A nagyapa válasz helyett előrébb lépett, leemelte nagy kopott sárga
kabátját, s jóságos mosolylyal ajánlotta, hogy ez lenne a legjobb.
– Persze ide bent a városban nem vennéd fel kedves leányom, de künn a
város végén azonnal. Ez kitünő jó kabát, börtönben még nyáron is
viselhettem. Egy épület ez, egy valódi hajlék.
S az öreg ember kivül-belül megforgatta az elnyűtt szép darab
szerszámot, mutatta a fényes gombjait, melyeken a börtön rozsdája nem
tudott kifogni, a temérdek hasznos zsebeket, melyek papirokkal voltak
megtelve, hanem nem értékpapirokkal, s megmutatta a gallért, melyet úgy
föl lehet hajtani, hogy az embernek még, ha akarja, a feje teteje is
csak épen egy kicsit látszik.
Nevetett hozzá, mint olyan birtokhoz, melyre méltán büszke lehet az
ember.
Ráterítette a leányra, de oly gyöngéden mint a lehellet.
– Nem, kedves nagyapa, a világért sem veszem föl. Nézze, az alsó kabátom
is rajtam van, s azon alúl még egy kis kabát. Nagyon jól fel vagyok
öltözve – ugy-e hogy igaz?
– De ez a legfelső nagyon vékony, fiam. Talán inkább mégis itthon
maradnál, este felé megfázol, s ha te beteg lész – mit csinálunk?
– Ne maradjon itthon – mormogá az öreg asszonyság – még holmi védő
kendőket erősítve a leányra. Menjen; úgy is a templomban se volt, egész
délelőtt varrt; menj lelkem, mulass, menj, menj.
A felkendőzött leányka, mint a világon a legboldogabb leány, ugorva
szökött örömében, össze-vissza csókolta a két öreg kezeit, orczáját, egy
szempillantás alatt kisuhant a négy lovas szánkóhoz, föntermett a
medvebőrös ülésen s vidám köszöntgetések után eltünt a fehér házsorok
között, sebesen, a hogy a csillag repül az égen és boldogan, a hogy a
madár suhan a zöld bokrok felett.
A háromcsillagos úr a szegényes köntösben is teljes mértékben tudta
méltányolni a bájos ifjú leány varázsló szépségét, meg nem állhatta,
hogy apailag egy kicsit hozzá ne dörzsölődzék, egy pár nagyon szép szót
hódolatul elébe ne vessen és ki ne fejezze, hogy – hogy bizony pompás
szinben van kedves Bella hugom!
Bella hugom pedig épen egy szót se hallott az egészből, villogó
szemeivel nézte az embereket, asszonyokat, a kik őt most bizonyosan
irigylik, mosolygott, és a kit csak a repülő futásban lehetett,
köszöntött.
– Bella, Bella, no ugyan sokára jösz, hosszan tartott a toiletted, előbb
ideérhettetek volna – hangzott egy emeletes szép sárga ház felső
ablakából egy durczás, éles hang.
Bella leszökött a szánkóról, s egy percz alatt a durczás hang birtokosát
szorongatta, ölelgette nagy kendőihez, nevetve mutogatván, hogy im
mennyire felöltöztették; azt hitték, hogy megfagy az úton, de mind
leveti most ezt a sok kendőt.
– Mi az, mi az? mit nevettek ti itt, hadd hallom, – vegyült a beszédbe
egy derekasan elhízott barna asszony, olyan megfeszült arczbőrrel,
mintha az ki lett volna vasalva, égő piros arczszínnel, mely itt-ott
majdnem feketébe ment át, apró pislogó, bentűlő szemekkel és húsos
vastag arczczal, és épen olyan vastag húsos ajkakkal, melyek közül az
alsó volt erősebben kifejlődve. Nem, épen nem volt semmi kiválóbb szép a
telt széles arczon, holott egy pár kellemesebb vonásnak jutott volna
rajta hely elég – és még se volt visszataszító. Elvette az arcz
ellenszenvességét valami jótékony együgyűség, kiváncsi butaság, mely
korántsem oly kellemetlen a nézőre, mint a tagadhatlan okosság és
elvitázhatlan szellemesség. Temérdek kisebb-nagyobb gyűrű csillogott a
vaskos, buta végű veres ujjakon, és egy kis óra feje látszott ki valami
mellzsebből. A teljes összhangzatot a karácson ünnephez méltó drága
veresbarna selyemköntös egészítette ki s a tömött, dús fekete haj a
tompa, keskenyhomlokú fejen.
Az úrnő kedveskedő módon csicsergett, mintha egészen kis gyermekkel
beszélne, vagy valakit le akarna kötelezni szíves nyájaskodásával.
– Oh anyám, hagyjon magunkra, mindig kisér, tudja, hogy ezt nem
szeretem.
Az anya mély igaz szeretettel ölelte át tőle mindenkép szabadulni akaró
leányát s még, mielőtt az végkép kifejtőzött volna vastag karjai közül,
megcsókolta, a hol csak érte.
– Jó, jó, egyetlenem, hát csak maradjatok, de itthon legyetek minél
előbb, mert a főnökné itt lesz – Vilmám, a főnökné – hogy is mondják ki
a nevét, örökké bele bicsaklik a nyelvem – –
– Krumpelholzné – segíté ki Bella.
– Az az, te tudsz németül. Mi nem tudunk, de Vilma megtanul, minden nap
tanítja a német pap. Vilma, te jól meg fogsz tanulni. Nekem nem volt
időm, a mi gyermekkorunkban még egy német se volt Nagy-Kakasdon.
– Anyám, ugyan hagyjon már magunkra – vágott a magas, izmos termetű,
barnássárga arczú, csinos leány haragos szemekkel anyja felé. – Mondja
apának, hogy legyen készen, mert egyszeriben megyünk.
– El ne feledd – szólt mentében vissza az anya – a kedves majorné
Krumpliházné – itt lesz a leányával. Csak jertek hamar, jó uzsonna lesz,
pompás.
– De az istenért anyám, fog-e már magunkra hagyni?
Ezt a heves kérdést talán már nem hallotta az anya, mert nem válaszolt.
Bella lesütötte égő arczát, elfordult, nem mert az indulatos barátnéra
nézni. Félt. Mitől félt, hogy egy leány az anyját szidja? Hisz az talán
nem olyan különös?
A mint az anya távozott – Vilma átalakult, derültebbé lett, apró barna
szemei vidámabban tekintettek szét.
Pár lépést odább ment Bellától. Megállt, összecsapta kezeit és kiáltott:
– Oh te czigány asszony, ki bugyelált így be tégedet? S így jöttél az
utczán? Várj, leszedem én ezt rólad mind. Maradj csak.
S Vilma a másik szobába futott, s egy csomó ruha között kezdett
válogatni.
– Kérlek, nem veszek magamra mégis semmit – szólt Bella, az elébe
halmozott ruhákra tekintve. – Így, a mint most vagyok –
– Haragszol? Oh te öregem, hiszen én tégedet nem bántalak –
S az érdekes, sárgás barna arczú leány szemeiben az engesztelődés könyei
csillantak meg.
– Látod – folytatá, lecsapva a csomó drága ruhát – bár én inkább szegény
volnék, mint te, és hagynák, hogy dolgozzam, és ne járnának mindig
utánam, hogy ne tehessek egyetlen lépést is magamra. Unom. Bosszant.
Érzem, hogy kell tennem valamit. Egész nap azzal a német nyelvvel
kínoznak, zongorához hajtanak, pedig isten akár hova tegyen: nekem egyik
se kell. Ha virágom van, mást vesznek helyette; ha egy kedves ruhám van,
elveszik és drágábbat varratnak; ha gyalog akarok menni, kocsit adnak;
ha a konyhába megyek – bekergetnek; ha varrni akarok: tedd le, nem
szorultál reá, – hát mondd meg, mit csináljak? Bár jönne már Sándor, –
de ma kellett volna itthon lennie s nem jött – arra is haragszom,
szívtelen, másnak a mátkája többet ír. Én mindenben szerencsétlen vagyok
– –
– Vilma, Bella – hangzott a másik szobából az apa hangja – itt az idő.
– Most fussak, hagyjak itt mindent, mert apámnak úgy tetszik – óh maradj
te itt, én hadd megyek a te helyedbe.
Bella szeretettel ölelte át s csókolta meg a kényeztetett s zaklatás
által idegessé vált leányt, gyöngéd szavakkal törekedett meggyőzni, hogy
szülői nem hibásak, nagyon szeretik – és csak az ő boldogságát akarják.
– Tudom, tudom, csak szabadulhassak! De nem megyek addig, míg ezt a
köpenyt és kendőt fel nem veszed – és ezt a kalapot –
– Nem tehetem Vilma.
– Miért? akkor kidobom az ablakon.
– Akkor örökre eltaszitasz magadtól.
– Akkor te nem szeretsz –
– Akkor nem ösmersz, édes Vilmám.
– Akkor nekem egyetlen igaz barátném sincs.
– Akkor, ha így beszélsz, téged ma nagyon megsérthetett valami.
– Akkor, ha felveszed ezt a ruhát, mindent megmondok. Bella, ugy-e
felveszed, ne légy kevély, majd meglásd, te úgy is sokkal boldogabb
asszony fogsz lenni mint én. Vedd fel, hátha még egyszer nálad húzom meg
magamat. Vedd fel.
És Vilma felöltöztette a szegény Bellát, egészen tetőtől talpig,
hirtelen, alig nehány percz alatt:
– Oh édes angyalom, most de szép vagy, nézd, mint egy grófné. Nézd, hogy
illik neked ez a kalap, meg kell tartanod – úgy is mennyit varrtál
nekem, ez a köpeny is, és a kendő is, ez a meleg keztyű is. Most már meg
kell tartanod, mind neked hozattam karácsonyi ajándékul, s mert tudtam,
hogy nem fogadod el máskép, azért vétettem fel itt. Most ha haragszol,
ha nem haragszol, úgy marad. Ha meglát Sándor, téged fog megszeretni. De
ne légy gonosz, Bella.
A két leány elnevette magát, s ebben az édes csengő nevetésben védelem
is volt és kérés is.
Karonfogva sietett le a szánhoz, hol az apa a kocsis mellett már
elfoglalt helyét. A háromcsillagos úr kitárta bundáját, hogy a
csillagokat mindenki láthassa, kezébe vette a gyeplőt, a hosszú
korbácscsal egyet csattantott, s a négy szürke apró fejű, gömbölyü hátú,
csengős ló, kevély röpüléssel ragadta a síkos havon a piros bélléses,
medvebőrös, hosszú nyakú, kigyófejű szánat.
Majdnem nyári meleg verőfény reszketett a téli havas táj fölött; a távol
erdők, tanyák, puszták, messze terjedő alföldi szőlős kertek, a Tisza
fehér csillámló jege, s a füzek, jegenyék mentén a szétszórt falvak a
tiszta tündöklő napon egész közelbe jöttek. Egy-egy nyul futott sebes
iramodással a számtalan kisebb-nagyobb tó náddal szegett jegén
keresztül, néha megállva, a mig lehajlott füleit fölállíthatja, s a
csengős szán felé tekinthet, melytől oly ártatlanul hangzott felé a
haj-haj – előre! mint a tavaszi madárdal.
– Mikor irt Bogáti úr – hajolt Vilmához Bella, hogy a beszélgetést a
legkedvesebb tárgyra vezesse.
– Nagyon haragszom reá, ha holnap itthon lesz, egyetlen szót se fogok
hozzá szólni. – Elmegyek hazulról. Képzeld, Ferenczi Mariék mindennap
váltottak levelet és Sándor nekem alig hogy egy hétben egyszer ir. Van
abban szív, szerethet olyan ember? Nem szerethet.
– Nagyapától hallottam, hogy Bogáti úrnak sok vizsgát kellett letenni és
nagyon kitünő vizsgákat tett. Az apja sürűn jár hozzánk s minden levelét
elhozza. Órákig elbeszél a fiáról.
– Lásd, azt sem szeretem. A kit én szeretek, arról ne tudjon más senki,
csak én.
S a sárgásbarna arczot egy perczre sötét pirosság lepte el.
– Az nagy követelés, édes Vilma – azt gondolom, lehetetlen is.
– Igen, te még senkit se szeretsz, te ezt nem tudod. Majd egy levelet
fogok mutatni. Micsoda levél az, én nem is hiszem, hogy egy olyan ember,
a ki azt irta, szeretni igazán tudjon. Abban a levélben egyetlen szép
sor sincs. Én olvastam a Korondi Albert leveleit, milyen levelek azok,
kevély is rájuk Ferenczi Mari – pedig Korondi csak egy egycsillagos
adjunkt. Kérlek, olvasd el, ez Sándor legutolsó levele. Te édesem, én a
tűzbe akartam dobni, mint a száraz fát, hogy égjen el, mert olyan is az
egész levél, mint a fa. Egy csepp érzés sincs benne. Én érdemlek ilyen
vőlegényt? Hanem csak jőjjön!
Bella kezébe vette a levelet.
– No, elolvastad? Oly hirtelen el lehet olvasni, alig nehány sor, és
miről ir. Ebből is, abból kitünő osztályzatot kaptam, s mától fogva
diplomatikus doktor vagyok, – mit tartozik az én rám. S tudakozódik,
hogy nem tudom-e, kit neveztek ki ide kerületi főorvosnak, mert
mostanában fog lejönni az is – valami báró –
A négy szürke egy derék kanyarodással egy zöldre meszelt gazdatiszti
lakás előtt állott meg.
– Ha úgy tetszik – szólt nyájasan a három csillagos úr – itthon vagyunk,
leányok. Itt, én itt érzem magamat itthon. Hogy tetszik a puszta, Bella
hugom?
– Én nagyon szeretem.
– Télen is szebb ugy-e, mint nyáron a város. Megnézzük a bárányokat?
– Oh nézzük meg, Károly bácsi, – esengett Bella.
– És a kis malaczokat?
– Vannak? óh de szeretném őket látni. Nálunk semmi sincs!
– Sok van, nagyon sok van. És a kis bornyúkat is? Előbb menjenek be,
melegedjenek meg. Ha tetszik, mindent megnézünk.
S a vereses kövér hivatalnok nevetett örömében.
– Én nem találok rajtuk semmi bámulni valót – apám nézze meg, ha
tetszik, mi egyet sétálunk a tó felé, – fogta karon Vilma Bellát.
– Látja Bella hugom – ilyen lányom van – szólt kissé búsan az apa. –
Ennek dolgozzam, kinek éljek? Jó, jó Vilma, menjetek hát, nem bánom, de
egy pár perczre, ha Bella hugom akarja, mégis hadd nézze meg az
apróságokat. Nagyon szép bárányok, mint a hó –
Vilma ajkpittyesztve fordult barátnéja felé, hogy azt is hasonló
válaszra indítsa a puritán élet gyönyörei iránt, és felhívta, hogy
menjenek be a tiszta lakásba, ott jó meleg van, s ott fog mutatni még
egy kis levelet is.
Pulykák, ludak, tyukok, réczék nagy serege lepte el a tágas udvart, s
három-négy szép páva, fényes zöld tollú páva sétált nagy kevélyen fel s
alá a hatalmas seregben, nagyokat visítva a berzenkedő pulykák között.
– Ugy-e szép? – kérdé Vilma atyja, gyönyörködve látván a szegény leány
élénk örömét. – Ugy-e ez az élet, ez a világ itt künn a szabadban? De az
én leányomnak nem kell. Nem is tudom, minek született – bárónénak.
Egészen elrontották!
– Annak – tudja apám – és most hagyjon magunkra.
Vilmát nem bántotta ez a sértő szó, hogy báróné, sőt büszkébben emelte
föl szép fejét, és apró csillogó szemeiből dacz és kevélység szórta
hideg ragyogását.
Megy mindenki sorsa felé. A felé ment Vilma is, midőn erőnek erejével
bevonszolta Bellát a szobába, és újból elővette a levelet, és a másik
levelet, és a két levél soraiból be akarta bizonyítani, hogy ő egy igen
szerencsétlen teremtés, a kinek olyan vőlegénye van, ki egyetlen szép
levelet sem képes irni, a minőket a Ferenczi Mari vőlegénye, aki pedig
csak egy egycsillagos adjunkt – százával ir. Holnap itthon lesz Sándor,
de megkínozza és meg fogja tanítani nagyon, de nagyon.
– Ugy-e édes Bellám, megtanítjuk, de ne légy szép. Tudod, te szebb vagy,
mint én, mert szegény vagy, és az isten mindig a szegényeket teszi
szépekké.
II. (Ha úton vagy: hallgass.)
A kövér hó Czegléd és Szolnok között oly mohón, lélekszakadva esett,
mintha a szegény emberekkel mindennap el akarta volna hitetni, hogy már
deczemberben befejezi munkásságát. Bizony jó volna – gondolá a
postakocsis, látva, hogy ha így megy az idő, akkor az ünnepeket aligha
valahol, valami útszéli csárdában nem töltik. A postavezetnök is
fölránczigálta övig érő lábzsákját, megtapogatta a fityegő kocsi-zsebben
a rumos üveget és pálinkás butykost, és csóválta a fejét, hogy még az is
bolond, a ki ilyenkor levelet küld. Nagygyöngéden kiemelte a pálinkás
üveget, s mintha az egy kis gyámoltalan gyermek lett volna –
megsimogatta, s a szájára két lázas, heves csókot alkalmazott.
– No, mehetünk-e már? – kiáltott a kocsisnak.
– Nem.
– Hát mért nem, azonnal indulni kell!
– Ott vannak még, – mutatott ostorával a folyosóra.
– Kicsoda – ki?
– Egy zsidó asszony.
– Hát hozza egyszeriben a málhát s üljön a helyére, mert mozdulunk.
Az pedig ott csókolkozott a vendéglő hideg folyosóján a kedves
atyjafiával, két öreg zsidóval, egy fiatal emberrel s egy csomó
kisebb-nagyobb gyermekkel – és még egy bekötött fejű szép fiatal
asszonynyal.
A gyerekek közül mindegyik valami ruhadarabot, vagy skatulyát tartott
egyik kezében, a másikkal meg nyomkodta az orrocskáját, topogva,
nyöszörögve, és szeliden nézve, hogy a grószmámi hogy sir, a Száli néni
is hogy sir, a Jákob is. Büszkék voltak reá, hogy ők nem sirnak, csak
fáznak.
– Hej, hej – kiabált a vezetnök úr hol németül, hol csúf zsidósan, hol
magyarul, – jőjjenek már, a ki lelke van, mert mindjárt itt hagyom. Nem
látják, hogy esik a hó, hogy nem lehet vele birni.
Megindultak hát az atyafiak, de olyan vontatva, egymásra tekintgetve,
mintha biztosan látnák, hogy ma délután, vagy az éjjel, de nagy
szerencsétlenség fog történni.
Megálltak a főülés zöld ajtaja előtt, s bár nem oda fizettek, mégis oda
szerették volna behelyheztetni az öreg asszonyt.
Ott a jó kényelmes ülésen egy fiatal úr ült a kutyájával.
A bekötött fejű szép fiatal nő legnyájasabb mosolyával tekintgetett
befelé és nagy fekete égő szemeivel szólt, a mit szólhatott.
A bent ülő úr fölebb tolta hirtelen meleg sapkáját s az ablakhoz siető
kutyát egy mozdulattal odább lökte. Az utazó úr harmincz-harminczöt éves
lehetett, fehér sovány arczczal, horgas, nagy görbe orral, vékony
ajkakkal, s olyan szemekkel, minők a prédára leső sas szemei. Keztyűs
kezeit, melyek oly kicsinyek voltak, mint egy gyermek kezecskéi, az
üvegajtó leeresztett ablakfájára támasztotta, s így látszólag hidegen,
mégis nagy érdeklődéssel nézte a csoportozatot, a véneket és az ifjakat
egyaránt.
Nagy, aczélfényű szemei megmozdultak, jártak, keltek, dolgoztak
üregeikben, de a vékony, összeszorított ajkak nem akartak tudni egy
szórul is. Az utazó úr karcsú testét nagyon finom asztrakán bunda fedte,
míg azokon, kik kétségkivül szerették volna bejuttatni rokonukat, a
kalauz melletti lyuk helyett, a jó meleg zárt szobácskába: szakadozott,
hosszú, sarkig érő barnavörös kaftán-forma kabát lógott. De az ő szemeik
is nagyok voltak, mint a saséi, és mint ezé az úré, az ő orruk is nagy
és görbe; ajkaik bár vastagabbak, hasonló metszésűek; hajuk göndör,
szakálluk, bajuszuk, szemöldökük mint a sürű erdő; arczszinük sárgás
barna, mely a kényelmes úri élet mellett hamar átváltoznék fehérre,
finom halaványra.
Nézték egymást, mint az ismerősök, egyik vén ember sugott is valamit az
öreg asszonynak, mire a fiatal asszony egészen odaugrott a kocsiajtóhoz
és onnan kisáppadva tántorgott odább.
Az atyafiak elhúzódtak és mély megvetéssel néztek a fényes ruhás úri
emberre, a ki most a kocsi másik ablaka felé fordította fehér sárga,
majdnem kékes szinű, finom szabású arczát és kiabált a kocsisnak, hogy
menjenek már, kire várnak.
– Megálljon, megálljon kocsis, – integetett az utczáról egy
lélekszakadva futó fiatal ember, nagy földig érő bundában, egy termetes
börönddel, szabadon levő kezét föl-fölemelve.
– Hát siessen, – hangzott felé vékony, nőies hangon a zöld szobácskából.
– Könyörgöm, – fútta nehéz párolgó lehellettel az ifjú ember a szót be a
kocsi ablakán – van hely? Fizetem, csak egy kis sarkot bár.
– Hová megy, meddig?
– Nagy-Kakasdig – csak bár egy kis sarkot, méregette a jól megtömött
kocsiszobát az ifjú.
– Oda való talán?
– Oda való vagyok. Csak bár egy kis szögletet – és fellépett, hogy ha
eresztik, ha nem eresztik – beugorjék.
– Ha Felix nem zsenirozza önt – mutatott a bent ülő úr a kutyára – Felix
ne morogj, jó ember, a ki jön.
– Nem harap? – akará megsimítani az ifjú ember a kutyát, hogy e nyájas
figyelemmel az úrnak köszönjön.
– Felix, fogd össze a fogaidat – most nem szabad – csitt.
– Milyen éles fogai lehetnek, – folytatá az ifjú, de már elfoglalva a
kért sarkot.
– Nagyon éles fogai vannak, amerikai faj – onnan hoztam.
S az utas úri ember is kimutatta nevetés közben éles, hosszú, ritkás
fogait.
– Mindjárt elkésett volna, jegyezze meg; most ha szerencsés lesz, nekem
köszönheti.
– Ezerszer köszönöm, óh ezerszer köszönöm, nagyságos úr, szedelőzködék
az ifjú ember élénk kapkodással, málháit lába alá gyúrva, mivel a felső
helyeken az ismeretlen úr drága böröndjei, tokjai, vánkosai, fegyverei
pompáztak.
Az öreg zsidóasszonyt is fölsegítették ezalatt rokonai a kalauz mellé.
Minő lármát, sirást, sivítást csaptak; hogy csókolták a keztyűs,
erőtlen, remegő kezeket; hogy ölelgették lábait, simogatták ruháját az
öregek, mint az ifjak. Egyik kis fiú levette sapkáját, s erőnek erejével
oda fúrta magát az öreg asszonyhoz, hogy még egyszer elkaphassa kezeit.
Csinos, szabályos arczú fiú volt, nyolcz-kilencz éves, vékony ajkakkal
és finoman hajlott orral, nagy villogó fekete szemekkel és fehér
arczszínnel.
A fiatal asszony oda nézett a bent ülő idegen úrra, meg a fiúra – és
sirt – zokogva.
A kocsis megcsapkodta lovait és recsegve, csikorogva döczögött ki az
udvarból a nagy bárka, örvendve, hogy a szakadó hóban eltünhetik.
Dörmögnek valamit a vén emberek egy asszonyról, a ki már meghalt, és
csúf szavakat kiabáltak össze-vissza, s az egyik ember egy durvát lökött
a fehér képű fiucskán.
Bele olvadtak a hóba ők is, kocsi is, a szó is, a köny is, a rongyos
vendéglő udvara is, a hol mindezek történtek.
– Szemtelenek, – kezdé, fehér fogain sziszegve szürvén át a szót, a
nagyságos úr.
A vén asszony megfordította vastag kendőkbe burkolt fejét, s azon a kis
ablakon, mely a kalauz úr számára volt a korcsmáros rendelete szerint
készítve – áttekintett az urakhoz. Egy hosszút, gyilkosat nézett arra
felé, hol a szép sárgás tarka kutya ült urával, s egy rettenetes héber
imádság igéit tördelte nyaktekergető vonításokkal, éneklő nyögésekkel:
«Ne verj el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm!
ne egyesüljenek az én életemnek ellenségei és borítsanak be vérrel,
gyalázattal, örök tűzzel, jajjal – –»
S megint az ablaknak esett, hogy szinte kitörte.
A kutya felugrott, és nyöszörgő vonítással csóválta farkát, öltögette
piros nyelvét, és nyalta az üveget – mintha ismerős, honi hangokat és
beszédet hallott volna.
– Felix, – rivalt a kutyára az utazó úr, – ide feküdj, – és egyet se
szólott többet.
A kutya alázatosan, reszketve oda simult gazdájához, ki fölkelt és egy
kis bőrtáskával elfedte az ablakot.
– Szemtelen, hogy ordít, mintha maga volna az egész kocsiban.
– Kicsoda? – kérdé megütődve az ifjú ember.
– Az a vén zsidó asszony ott túl. Képzelje, erővel ide akart ülni,
holott én az egész belső ülést kibéreltem. Szemtelen, igazán nem lehet
valami alávalóbbat, szemtelenebbet képzelni, mint egy zsidó. Hogy ezt a
férget nem tudja Európa kiűzni! Ah – s dühösen csapkodott kezeivel.
– Csak egyesek talán, nem az egész faj, – védé szeliden az ifjú ember.
– Talán –
– Nem, uram, de –
– Nekem nagyon sok bajom volt velök.
– Nekem még nem. Legkitünőbb tanáraim Bécsben.
– Mit? ön talán orvos?
– Igen, nagyságos – válaszolt kipirult arczczal, örvendező mosolylyal az
ifjú. Én universzális medikus vagyok, a szemészet, sebészet, szülészet,
belgyógyászat tudora.
S mivel nagyon könnyü helytt volt – kivette orvosi diplomáját a függő
pecséttartóval.
– Ah ez szép! kérem –
– Tessék. Igen.
S ha örvendett valaha ifjú ember annak, hogy kitünő kalkulusai vannak, a
legkitünőbbek, s a legnehezebb tárgyakból – és talán örvendett már
egy-egy itt-ott: a fiatal orvostudor örömét kézzel-lábbal kimutatta.
– Ah az szép! Ön tehát Bécsben végezte a kurzust?
– Bécsben és Pesten felváltva.
– Nagyon szép. S most hol fog ön megtelepedni?
– Egyenesen Nagy-Kakasdon.
– Ott ismerős?
– Szülőföldem.
– Magyarok?
– A legtisztább alföldi magyar faj.
– Akkor talán bátran beszélgethetünk.
– Egészen – buzdult fel az ifjú ember, piros telt ajkain a Kossuth
nevével s a dicső tábornokokkal.
– Én, tetszik látni, rosszul beszélek magyarul, grammatikából tanultam.
Én idegen vagyok. Porosz. De bámulom a dicső magyar nemzetet. Hanem
azért, ha úgy akarja, hagyjuk el a politikát. Beszéljünk társadalmi
dolgokról. Mindenütt ez érdekel engemet – a nép, a kedves, az isteni
nép! S a magyar nép felséges nép, uram. S a nagykakasdi nép tiszta faj?
– Mint a kristály.
– Jó?
– A fele megszenvedte a börtönt, de örömmel, dicsőséggel. Annyit nem
akasztottak sehol, mint nálunk. Nekem két kedves honvéd bátyámat
akasztották fel. Engemet is csak az mentett meg, hogy a mátkám apja
német hivatalnok.
– Német ember?
– Nem bizony! – intett kezével az ifjú, – magyar. Gyászmagyar!
– Tehát ön vőlegény! Ez pompás! Vőlegénynyel utazni, ez nagy szerencse.
A porosz úr rögtön kivette szivartáskáját, s oda nyujtotta az ifjúnak.
– Engedje meg, vőlegény úr, hogy egy jó amerikai szivarral
szolgálhassak.
A finom szivar csakhamar illatos füsttel borította be a kis szobácska
minden butorát.
– Ah, ah, tehát ön vőlegény, ez nagyon szép. Talán menyasszonya
arczképét is szabad volna látnom?
Az ifjú örömmel engedett a felhivásnak, s böröndjéből egy csomó
fotografiát vett ki.
– Méltóztassék, ez menyasszonyom, – szólt édes áthatottsággal, oda állva
a porosz úr háta mellé, hogy ő is gyönyörködjék a szép vonásokban.
– Ah ez igen szép hölgy. Barna?
– A legszebb barna.
– Kicsi apró szemek?
– Nem nagyok, de a legszebbek.
– Magas?
– A legsugárabbak közül való.
– Szép haj.
– A legszebb, legdúsabb haj.
– Erős termet, minő széles vállak.
– A legszebb termet a városban és vidéken.
– Ön, úgy látom, el van ragadtatva?
– Gyermekkora óta szeretem. Érte lettem orvos, ő mondta, légy orvos, az
a legszebb, legfüggetlenebb pálya. Köszönöm is neki. Diplomámon kivül
alig van valamim, mert mindenünket elvették – de független vagyok.
– Ön tehát nem fogadhat el hivatalt?
– Utálom még azt is, a ki viseli a csillagos mondurját.
– Értem. Önnek két testvérét –
– Akasztották fel. Egyik professzor volt, a másik pap. Óh istenem,
milyen emberek voltak! Én a rongyuk sem lehetnék.
S valóban az ifjú doktor úr nem volt túlszerény, mikor magáról ilyen
nyilatkozatot tett, azt gondolom, külső formáját illetve. Közép
termetűnek mondhatom, kissé behorpadt mellel, szűk vállakkal, sürű
gesztenyeszinű hajjal és dús szakállal, tömött vastag bajuszszal, mely
nagyocska szabású szájára hajolt. De szemöldei igen szép hajlásúak
voltak, kinnülő, kissé gyenge szemei kékek, majdnem világos égszin
kékek, örökké mosolygók, könyben tükröződők; orra hosszú, szép hajlású,
– úgy volna szép egy vőlegénynél, de nem szép hajlású, kissé a végén
húsos, tág, szőrös lyukakkal, fogai azonban tündöklő fehérek voltak,
aprók, igen szépek, vastag ajkai pirosak, mint a kármin, arczszine
fehér, halvány pirosas, kezei finomak, fehérek, hosszúkás, kemény,
csontos ujjakkal, fénylő, ép, piros körmökkel. Ruhája inkább szegényes,
mint egyszerű. Az egész emberben egyetlen egy volt a szép: a nyájas,
rendkivül élénk, okos tekintet.
– Ön nagyon szigorú maga iránt, – berregteté az r-et a porosz úr,
büszkén emelve szép arisztokratikus fejét és megelégedve mérlegelvén a
formai különbséget és értéket, mely közte és az ifjú ember között
bizonyosan mindenki előtt azonnal fel fog tünni.
– Nem, uram, én jól tudom, hogy az isten, ha valamit adott, nem a
külsőmbe adta. Azt is tudom, hogy menyasszonyom mégis szeret, mert a
legjobb szerencséket tehette volna, és hű maradt hozzám. El is követtem
mindent, hogy legalább esmereteimben pótoljam ki, a mit a sors
megtagadott. Nem lehet panaszom, tanáraim túlos-túl kitüntettek és
többen marasztottak Pesten. Nem. Én szülőföldemen akarok élni.
– Szülői élnek?
– Apám.
– És?
– Senki más. Csak én maradtam családunkból.
– De vannak rokonai?
– Oh, az egész város.
– Így tehát ön egyszerre praxisba jut?
– Talán. Igyekezni fogok.
– Szabad volna kérnem –
– Bármire, ha tehetem, méltóztassék.
– Leirhatná ön nekem a várost. Keresztül kell utaznom rajta. Legalább
könnyebben megismerhetném.
– Ezer örömmel. Szerencsémnek tartom, ha magam mutathatok meg mindent.
Van jeles gimnáziumunk kitünő tanárokkal, híres könyvtárunk. Néhány
unikumunk a Rákócziak idejéből, a Nagy Lajos és Mátyás korából, sőt a
vezérek korából is. Szerencsére elrejthettük a német elől. Van
tanácsunk, polgármesterünk, adóhivatalunk, járásfőnökünk, hires
templomunk, kaszinónk és néhány egyletünk.
– S a népesség?
– Husz-huszonötezer.
– Ah, ez igen szép város.
– És sok tehetős birtokos.
S az ifjú doktor hamarosan leirt egynéhányat: a Hajósokat, Halászokat,
Nagyokat, Kisseket, Vargákat, Szücsöket, Szabókat, Papokat, Méheseket,
Gazdagokat, Siposokat, Hegedüsöket, Trombitásokat – ez ősi magyar híres
kakasdi birtokos urakat.
– Magyar nép, – mosolygott a naiv ifjú emberen a porosz úr. – És a
vidék?
Most jött a vidék: Szathmáriak, Tallócziak, Patakiak, Szilágyiak,
Fogarasiak. A grófok, a bárók és a fertálymágnások: a Szentkárolyiak,
Szentlajosiak, Szetpéteriek, Szentsándoriak, Szentannaiak, Szenttáraiak.
– Ah! és ön mindenkit ismer? – nevetett a nagyságos úr. Szorgalmatosan
jegyezgetve a neveket, a főbb jelzőkkel. – Önre kiváló szerencse vár,
mondhatom.
– Ha valaki megtisztel bizalmával, teljes erőmből törekedni fogok
megfelelni.
– Még egy szivességet kérek, uram –
– Parancsoljon velem nagyságod.
– Van-e ebből a képből több? s felmutatta a menyasszony arczképét.
– Még egy.
– Rendkivül lekötelez, ha szerencséltetne vele. Legyen albumomban a
legszebb magyar nők között a spanyol és olasz szépségek mellett.
Az ifjú doktor úr egy kissé gondolkozott – de a porosz úr hirtelen
eltette a képet.
Az universzális ifjú medikus úr, jóllehet mind a szemészetnek, mind a
sebészetnek tudora volt, e hirteleni cselekedetnél zavarba jött, nem
vette észre, hol a határ, a meddig menni lehet, és nem tudott gyógyírt
találni arra a gyorsan képződött sebre, mely mintha a szívburkon
támadott volna.