tekintete némi kaczérsággal vágott a gyermek főhadnagy felé. A főhadnagy
se aludttej; tünődött rajta, honnan ösmeri. Majd úgy találgatta, hogy az
arczvonásait vizsgálta, majd úgy, hogy behúnyta a szemeit és az
emlékeiben keresgélte az élveteg arcz mását.
Amint aztán megint kinyitotta a szemeit, látta, hogy a belső teremből,
hol a muzsika szólt, egy nagy szakállú robusztus alak csörtet ki, mint
egy megvadult bölény s megáll a Litmaneckék asztala előtt, valamit mond
a főhadnagynak, mire az szó nélkül fölkel s egy fülkébe vonulnak,
beszélgetnek és az egyedül maradt menyecske most már egész szemtelenül
incselkedik vele a hamis szemeivel, azon a nemzetközi nyelven, mely a
drót nélküli sürgönyzést fölöslegessé teszi, mintha csak azt mondaná:
«Tetszel nekem, a többi a te dolgod.»
Borly Laczi lesüti erre a szemeit, csak lopva néz oda. A szemlesütésről
ráösmer az asszony és gúnyosan, sajátszerűen mosolyog. A gúnyos
mosolyról ráösmer a gyermek főhadnagy. Ahá, ni! Hiszen ez a váczi
asszony, akivel együtt utazott a postakocsin, mikor katonának ment
Pestre.
Elfordítá róla a tekintetét Litmaneckre, de későn, mert Litmaneck már
visszalépegetett hölgyéhez, ami éppen nem lett volna különös, de annál
jobban meglepte az, hogy a nagyszakállú Herkules-alak egyenesen az ő
magánosan álló asztala felé tart s odáig érvén, meghajlik s mogorva,
zordon hangon mutatja be magát.
– Brivinszky.
– Borly – felelte a főhadnagy csendesen.
– Nyugalmazott császári kapitány és földbirtokos – tette hozzá az óriás.
– Igen örülök, – mormogta Borly a szokott frázist – parancsolsz valamit,
kapitány úr?
– Egy kis lovagias szívességre kérlek. Engemet megsértettek.
Vérben forgó szemeivel szétnézett a teremben s nagyot fújt, ziháló
melléből hörgésszerű hangok törtek ki.
– Engem! Egy Brivinszkyt! Litvánia ősi kormányzóinak ivadékát!
Ujra áttekintett a vacsorálók feje fölött, mintha csodálkoznék, hogy a
mennyezet össze nem roppant, hogy a petroleum-lámpák világítanak s hogy
az emberiség nyugodtan eszik és csámcsog.
– Ez vért kíván! – folytatá, miközben megcsikordultak a fogai, hogy a
csikorgás szinte kihallatszott a hegedűhangok közül. – Nem maradt
számomra más út, mint a legelső két kollégát felszólítani, hívják ki
nevemben a dölyfös sértegetőt.
A kis főhadnagy érdeklődéssel vizsgálta az óriás kapitányt, ki inkább
látszott volna széles, pirospozsgás arczával, tömpe orrával, szürke
zekéjében mészárosnak, mint veterán kameradnak, csak a nadrágja szabása
vallott katonatisztre. Mindent megváltoztathat a változó életmód, de a
nadrágot soha. A katonát a lábszárairól lehet felismerni.
– És mikor lenne ez? – kérdé csendesen.
– Most mindjárt.
Borly meghajtotta magát.
– Szolgálatodra állok, kapitány úr.
– Köszönöm, kamerad. Akkor hát ide hivom Litmaneck főhadnagyot is.
Mire megfordult és a szemeivel intett a szöszke Litmanecknek, kit a
kenderszínű haja miatt «Pleznyáknak» híttak cseh nyelven a cseh
származású ezredben.
Litmaneck kinyílott a szemintésre, mint egy bicska, felkelt s jött, mire
Borly is felkelt és eleibe ment, úgy hogy a fele úton találkoztak, mint
valami udvariaskodó fejedelmek.
– Litmaneck.
– Borly.
Kezet fogtak s így szólt Litmaneck:
– Átjöttem az asztalodhoz, mert itt nincs asszony, akinek ez nem való.
Letelepedtek mind a hárman az asztalnál.
– Borzasztó akarok lenni, – hörögte Brivinszky – két egyenlő részre
fogom a fejét hasítani. Olyan egyenlő lesz a két rész, hogy mérő
serpenyőbe lehet tenni.
– Mindenekelőtt az a kérdés, – szólt Borly – hogy van-e rá elegendő ok?
– Litmanecknek elmondtam az okot.
Litmaneck a fejével intett.
– Igen, a sértés kétségtelen, bár tagadhatatlanul furcsa formában van.
– Mi és hogyan történt?
Brivinszky halántékán kidagadtak az erek s ajka idegesen remegett,
szemei zöldes fényben szikráztak, amíg beszélt.
– Hogy van-e elegendő ok? – szisszent fel. – Itéld meg, kis főhadnagy.
Két gentleman ül egymás mellett egy nagyobb társasággal, iszogatnak,
kocczintanak. Az egyik gentleman én vagyok, a másik ő. Egyszer csak
megint nyujtja én felém a poharat és az enyémhez üti barátságosan.
«Igyék, kapitány úr, nem boldog a magyar»; fölemelem a poharamat és így
szólok: «Ejh, mit «_kapitány úr_», legyünk pertu, kedves öregem». Ő erre
rám néz, hátraszegi fejét kevélyen s így szól kifogástalan
udvariassággal: «Igen sajnálom, kapitány úr, de nekem fogadásom van,
hogy csak kétszáz emberrel leszek egyszerre pertu életemben és sajnos,
most ez a létszám teljesen be van töltve. De mihelyt valaki meghal
közülök és üresedés támad, el nem mulasztom rögtön értesíteni és igen
szerencsésnek fogom érezni magamat, ha ilyen bizalmasabb barátjává
lehetek.»
– Hallatlan szemtelenség! – hüledezett Litmaneck.
– Két egyenlő részre fogom hasítani a fejét. (Tenyerével az asztalra
csapott, hogy minden tányér és pohár tánczolt rajta.) Egy lattal se lesz
több az egyik fele, mint a másik, ki fogad rá? Állom.
– Csodálom, hogy nem ütötted pofon – véleményezte Litmaneck.
– Mert türtőztettem magamat, mert így gondolkoztam magamban: te oroszlán
vagy, Brivinszky s az oroszlánhoz méltóság illik és flegma. Hát a
flegmát erőszakoltam magamra. Pedig felforrt bennem a méreg, mert a
társaság gúnyosan kaczagott, mintha csak valami jóízű élczet mondott
volna az illető. Ezer ördög, kiáltám bonhomiával, tréfára fogva a
dolgot, hisz akkor nincs más mód, mint egyet kipéczézni az ön pertu
barátjai közül és üresedést csinálni, azaz két egyenlő részre hasítani
egyiket. Azt gondoltam, elneveti magát és észre tér, de ő metsző
gúnynyal nézett rám és hidegen elfordult. Erre én dühösen kirohantam és
most azért fordulok hozzátok, kamerádok, hogy kérjetek nekem elégtételt
ettől az embertől és majd meglássátok, mi lesz vele.
– Jó, jó, tudjuk már, két egyenlő részre hasítod, – türelmetlenkedett
Litmaneck – gyerünk már.
Borly fölkelt, elővette kardját a szögletből s mialatt felkötni kezdte,
így szólt:
– Hát kit is kell kihíni?
– Litmaneck ösmeri.
Litmaneck a fejével bólintott, Brivinszky pedig folytatá:
– Egy elszegényedett falusi bárót, egy bizonyos Inokay Gottfried nevűt.
A gyermek főhadnagy elsápadt erre a névre, kiejté a kardja kötőjét
kezéből s a kard csörömpölve hullott alá.
– Rossz omen, – szólt Litmaneck nevetve, mialatt a kis főhadnagy
lehajolt a kardért. – Úgy látszik, az anyád szokta felkötögetni otthon.
Felemelte e közben és csendesen visszatámasztotta a szögletbe.
– Nem vállalom el a megbízatást.
– Micsoda? Hogy nem vállalod? – fortyant fel Brivinszky és majd
felöklelte a rettenetes szemeivel. – Nos és miért?
Reá szegezte szörnyű tekintetét, mint a rohanásra iramodó fenevad.
– Mert nekem más dolgom van.
– Miféle dolgod?
– A nagyapámat kell temetni, mi végből hajnalban haza megyek. A
koporsóért jöttem be a városba.
– Úgy, de azért hajnalban haza mehetnél – sziszegte Brivinszky.
– Mindegy, nem vállalom el a dolgodat. Bocsásd meg, kapitány úr.
– De hisz az imént már elvállaltad és most azt mondod, hogy haza kell
menned. Nos, mit szólsz erre, kis hadnagy?
– Semmi egyebet, csak hogy nem vállalom.
– Hisz akkor te egy himpellér tacskó vagy, akit én felfricskázok!
Borly a kardja után kapott.
– Kapitány! – mondá és minden vére arczába szökött – ön meg fog ezért
lakolni. Ön elégtételt ad nekem azonnal, föltéve, hogy ön valóban
kapitány, aminek kiadja magát s nem valami csavargó élősdi lengyel.
– Elég, – menydörgé Brivinszky – végezni fogunk!
– Szép, holdvilágos este van, kapitány.
– Igen, csillagok vannak az égen… Egyik lefut az éjjel.
– Csak a vén asszonyok fenyegetőznek, kapitány.
Borly ezt emeltebb hangon mondta. A társaságok ide kezdtek figyelni.
Litmaneck közbeszólt:
– Ne csináljatok itt botrányt! Brivinszky, legyen eszed, vagy különben
én is magadra hagylak.
– Jól van, – szólt Brivinszky tompán sziszegőn – időt és helyet.
– Itt a vendégfogadó mögött egy kis akáczos van – felelte Borly.
– Jó hely. És mikor?
– Most mindjárt.
– Jobb lesz, ha ön legalább egy órát vesz igénybe s ezalatt a szüleinek
ír.
– Nincsenek szüleim.
– Mit tudom én kinek, a szeretőjének.
– A szeretőm a kardom.
– Jól van, tehát egy félóra mulva.
Borly a pinczérnek csengetett, hogy fizet, mialatt a kapitány
Litmaneckkel váltott szót.
– Szaladj át, kérlek, a kaszárnyába, küldj nekem két tisztet, akik
kihívják Inokayt, a párbajt reggelre tegyék, te pedig egy harmadik
tiszttel gyere el az akáczosba.
– De hát a feleségemet hova tegyem? – hökkent meg Litmaneck.
– Vidd haza!
– De hátha nem akar menni.
– Parancsolj rá.
– Könnyű az ilyet mondani, Brivinszky – sóhajtott fel Litmaneck
szomorúan.
Borly egyenest a fiskálisok asztalának tartott s csak úgy találomra a
«Galgavölgy» szerkesztőjét szemelte ki magának.
– Egy szóra kérem, uram.
– Parancsoljon.
– Én Borly főhadnagy vagyok; egy kis affairem támadt, melynek azonnal
vége lesz, úgy hogy egy óra mulva csendesen lefeküdhetünk (most tizenegy
óra van), legyen ön segédem.
«Galgavölgy» rettenetes ura, ki nem hajlik meg a hatalmasok előtt s
rettentő ostora a hadseregnek, alázatosan meghajolt.
– Nagyon szívesen, főhadnagy úr.
Ünnepélyes, méltóságteljes arczot vágott és a sétabotját kereste. A
fizetőpinczér lihegve szalad oda, de Galgavölgy csak a kezével intett
fönségesen:
– Most nem érek rá. Irja fel!
– Bocsássa meg, ha alkalmatlanságot szereztem, – szólt Borly – de
bizalmam volt önhöz.
– Ön valóban éles szemű férfiú, főhadnagy úr, nem csoda, hogy erről az
oldalról olvastam és írtam önről a legközelebbi hadjáratok idejéből egy
kedves és vitéz dolgot, de ön most se tévedt, megtalálta a czélra
alkalmas gentlemant. E városkában rég ideje az én vállamon nyugosznak az
úgynevezett lovagiassági ügyek. Mielőtt ide jöttem volna, a becsületről
alig voltak az itteni embereknek fogalmaik. Ah, mi volt itt azelőtt!
– Nagyon lekötelezne ön, ha még valakit megnyerhetne ügyünknek a
jelenlévő urak közül.
– Nagyon helyesen. Barátom, Gyengő István ügyvéd éppen jó lesz. Gyere
csak ide, Pista!
Pártfogói hangon szólította oda s olyan modorban tudatta vele a
segédkezési szerepet, mintha egy dominiumba ültetné be. Hamar rendben
voltak és elindulhattak az akáczos felé. Az apáczaasszonyok órája a
zárda tornyán éppen tizenegyet ütött. Csendes, hűs szél fujdogált,
szénaillatot hozva a frissen kaszált rétek felől. Különben csendes volt
minden s egy emberi lélek sem járt a közelben.
– Még egy kicsit sétálhatunk is, míg az ellenfél megjön.
– Ki lesz az ellenfél?
– Brivinszky kapitány. Ösmerik az urak?
– Oh, hogyne. Mint a rossz pénzt. Gazdag birtokos itt a közelben. Arról
nevezetes, hogy egyszer a három feleségével whistezett együtt.
– Úgy látszik, szeret házasodni – jegyezte meg a gyermek főhadnagy.
– Különben nem rossz ember, – folytatta a szerkesztő – csak azt veszik
neki rossz néven, hogy a mostani felesége vagyonából él.
– Még csunyább volna, – mosolygott a főhadnagy – ha az előbbi felesége
vagyonából élne a mostanival.
– Nem vennék azt rossz néven, – szólt közbe Gyengő ügyvéd – inkább azt
kifogásolják, hogy a felesége nem szép módon szerezte pénzét, melyen a
birtokot vette.
– És mivel szerezte?
– Virágokat árult Törökországban.
– No, azt nem lehet éppen rút foglalkozásnak tartani.
– Eleven virágokat, főhadnagy úr.
Telt az idő, kétszer is körüljárták a kis akáczost, melyet a balga gőg
«városi parknak» keresztelt, találtak is egy tisztást, ahol pompásan
lehet verekedni, de csak nem jött az ellenfél, az óra a felet ütötte és
még se jött.
– Pedig nekem korán reggel mennem kell – türelmetlenkedett a főhadnagy.
– Tudom, – szólt az ügyvéd – ön temetésre siet, de az csak délután lesz.
– Úgy, de nekem ott funkczióm van.
– Nekem is – felelte az ügyvéd.
– Hogy-hogy?
– A megboldogult öreg úr én reám bízta a végrendeletét.
– Régen?
– Vagy három év előtt hozta hozzám lepecsételve, holnap fogjuk
felbontani.
– Tehát nem tudja, mi van benne?
– Nem közölte velem.
E pillanatban léptek hallatszottak a vendéglő felől és beszélgetés
nesze.
– Hop, hop! – jelezte «Galgavölgy» szerkesztője az irányt, amelyben
vannak, miközben érdekes történetekkel mulattatta a helyi hirlap
kalandos multjából. Hogyan keletkezett első párbaja? Egy élite-bálon
vett részt, ahonnan elküldte a hölgyek névsorát a segédjének, hogy késő
este még a nyomdába adhassa. Sietve vetette papirosra a tudósítást,
milyen volt a dekoráczió, a buffet, a zene, a hangulat s kik voltak a
legszebbek, Szabó Ilonka, Brányi Vilma és Sipeky Mária, – tehetsz vele,
amit akarsz. Ez a «tehetsz vele, amit akarsz» a segédjének szólt, hogy
fésülje meg, cziczomázza fel a szokásos frázisokkal a tudósítást,
kurtítsa, tódítsa, ahogy tetszik, de a marha leadta a hevenyészve írt
sorokat a magok nyerseségében és most már egyenesen Sipeky kisasszonyra
vonatkozott, hogy tehetsz vele, amit akarsz, amit zokon vettek az
udvarlói és kihívták. Az egyik Seladonnak aztán belelőtt a lábába, az
még most is sántít, de még most se vette el.
Megzörrentek a galyak és előbukkantak az alakok: Litmaneck, Brivinszky,
egy új tiszt, egy katonadoktor és tiszti szolga, aki műszereket és
kardokat hozott.
Némán üdvözölték egymást, mire a segédek félre vonultak tanácskozni s
aztán közölték a föltételeket, hogy tekintve a sértés csekélységet, a
párbaj első vérre megy.
Litmaneck felállította a feleket, aztán így szólt:
– Béküljenek ki, uraim, hiszen sértés voltaképen nem is történt.
Brivinszky a fejét rázta.
– En garde! – kiáltá most Litmaneck.
Egy vaczkából fölvert nyúl egyenesen nekik iramodott és a Brivinszky
lába között futott el.
– No nézd, még ez is mit mer. Szemtelen egy állat!
– Rossz omen – dünnyögte Gyengő.
– Rajta! – vezényelt Litmaneck.
A két hajlékony penge összecsapott, mintha két sziszegő kígyó nyelve
érne össze. Az óriás Brivinszky hevesen rohanta meg a kis főhadnagyot,
olyan csapásokat mérve rá, hogy iszonyat, de Borly ügyes és nyugodt, nem
támad, kiméli erejét és kiparírozza a vágásokat. Mintha egymás
gondolatát tudná a két kard s nem is az első vér a férfitesteken volna a
fő czél, hanem az első hét-nyolcz szikra, melyet egymásból csal ki a két
összeütköző aczél. Szikra már kihasadt kilencz is, a két kard szisszen,
csattan, lesiklik egyik a másikról s «Halt»-ot kiált Litmaneck, keresi
az első vért a holdvilágnál, de még mindig nincsen. Csóválja a fejét
Litmaneck. Ez egyszer kemény gyerekre akadt Brivinszky.
Megint összecsapnak; szuszog, fúj Brivinszky, mint a duda, emelgeti a
mellét a düh meg a szégyen. No nézd, a nyálas kölyköt, milyen nehéz
elbánni vele! Rezgeti kardját arabs módra, hogy ha levág, ne a tompa
lapjával találjon, előszedi a cselvágásait, a Villenois-féle terczet, a
Colesseti suhogóst, melyet _vérhozónak_ is neveznek az olasz mesterek.
Mind nem ér semmit, a vágást mindenütt felfogta Borly könnyedén,
játszva, minden fáradság nélkül, amit úgy lehetne csak szavakban
kifejezni, hogy kardjába öltözik, azaz kardjából pánczélruhát támaszt
maga körül, néha szinte meginog, hátratántorodik a súlyos vágástól. Hun,
csikorgatta a fogait Brivinszky – két egyenlő részre hasítom a fejedet.
No most, no most, és villan, lecsap a fényes aczél egyenesen a fejének.
Fentartja Borly, s abban a pillanatban alúlról fölfelé vág az óriás jobb
hónaljába; vérsugár szökik fel, aláhányatlik a Brivinszky karja,
fölordít, mint a megsebzett bika. Halt! kiáltják a segédek. De ha nem
kiáltanának is, vége van; a kard kihull erőtlen kezeiből.
A katonaorvos odaugrik:
– Sapristi, ez veszedelmes vágás!
Borly sipkájához emeli a kezét:
– Igen sajnálom, kapitány úr.
– Psja krev (kutya vér) – morogja a lengyel elszontyolodva. – Mi lesz
belőlem? Mi lesz a másik párbajomból?
– Az ördögbe is, – vág közbe Litmaneck; – hadd menjen valaki vissza
vendéglőbe és mondja meg Inokay bárónak, hogy vis major jött közbe, hogy
a reggeli párbaj elmarad; – milyen határidőt tegyünk doktor?
– Nem tudom, – felelte a doktor sötéten – mindenek előtt egy hordágyra
lenne szükség.
Így végződött a Brivinszky-Borly párbaj. Borly megköszönte segédei
fáradságát s szobájába vonulhatott lefeküdni, de alig bogozódott első
álma, ajtókopogtatásra ébredt fel. Ki az, mi az? Senki sem felelt, mert
nem az ő ajtaján kopogtattak, hanem a szomszéd utasén. A szomszéd is
felriadt s hallani lehetett, hogy ő is kérdezi, ki az? Litmaneck
főhadnagy, hallatszott tisztán a folyosó felül. Aha! Tehát az én
Litmaneckem van itt.
Kis vártatva fölkelt a szomszéd szoba lakója, bebocsátotta a kopogtatót
és a vékony falon át hallani lehetett némelyeket a beszélgetésből és
látni a gyertyavilágosságot az oda szolgáló ajtó hasadékain át.
– Hogy nem lesz meg a párbaj, mondja ön? – kérdé egy álmos hang. – Hát
mi történt?
– Egy másik párbaja volt az imént és az ön ellenfele megsebesült.
– E szerint el lesz halasztva?
– Az Isten tudja, – hangzott a Litmaneck szava – nem lesz annak, ahogy
én nézem, a kezében se pisztoly, se kard többé.
– Micsoda? Annyira megsebesült volna?
– A jobb hóna alatt kapott egy vágást fölfelé, mindjárt leesett a karja,
az ér is át van vágva.
Laczi szíve nyugtalanul kezdett dobogni, felült ágyában, fejét
félkönyökére hajtva.
– És ki vágta meg? – kérdé a szomszéd szoba tulajdonosa, akinek
hangjában lassan-lassan felösmerte az Inokay báróét.
– Egy gyerkőc. Valami Borly főhadnagy.
– Borly főhadnagy? Hát itt van? Igaz, persze. De hisz ez nagyon érdekes.
És hogy keletkezett a párbaj?
– Az étteremben vacsorált s Brivinszky őt szólított fel első ízben, hogy
önt kihívja, báró úr, s ő megtagadta.
– Hiszen oka volt nem párbajozni. A nagyapja temetésére jött haza.
– Igaz, ez elég ok lett volna, de eleinte vállalta és csak mikor önt
megnevezte, hátrált meg.
– Mit mondott?
– Nem adott magyarázatot. Egyszerűen nem vállalta. Különben mondhatom,
helyes fiú.
Nem sokáig diskuráltak, hallotta félálomban, aztán csak reggel ébredt
fel s miután a Nr. 8-ban fekvő kapitány hogyléte felől tudakozódott,
(bár annak 39 fokos láza volt) gyorsan dolgai után látott, és már
kilencz órára otthon volt Sulyomban a koporsóval, szemfedővel,
viaszgyertyákkal.
Nagy, népes temetés volt. Már délben gyülekezni kezdtek a kocsik a két
sulyomi korcsma előtt. A megboldogult ismerősei majd mind eljöttek a
végtisztességtételre, egész tömege az apró uraknak, akik fürhéczes
kocsin járnak, de voltak itt ismeretlen úrias alakok is, messze földről
érkezettek. Azt mondják, az öreg szabadkőmüves volt és hogy az egy külön
titokzatos ország, ahol ő nagy rangot viselt; egy szó mint száz, annyi
emberrel, amennyi ide verődött, két grófot is lehetne temetni, nem egy
kasznárt. Nagy sürgés-forgás keletkezett a korcsmában, készült a
tűzhelyen a sok rántotta és lúdzsiros pirítós, a vendéglők nélküli
ország két étele, mely minden háznál gyorsan kapható. Eljöttek továbbá a
környék valamennyi kisasszonyai, hogy a bárókisasszonyt lássák, aki
jelen lesz a temetésen, sőt olyanok is voltak, akik a legendárius kis
főhadnagy látására kászmálódtak föl kuriájukból, teljes közömbösséggel
viseltetvén a halott iránt. Mindenki eljött, még Disznósy Mátyás uram
is, csak Borly István nem, akit a sürgöny nyilván nem talált otthon,
mert csak a szupplikácziós diák az, akit a villanyos drót se ér utól.
Megjött közvetlenül a temetés előtt Gyengő István ügyvéd is és egyenesen
a kastélyba hajtatott, bemutatván magát Inokay bárónak.
– A temetés után a megboldogult végrendeletét vagyok hivatva kihirdetni.
Hol kivánja ezt méltóságod?
Inokay közömbösen vont vállat.
– Nem érdeklődöm a megboldogult hagyatéka iránt. Nem is látom be, hogy
mennyiben érintene az engem – mondta a báró.
– Azt beszélik, hogy sokat gyüjtött az öreg úr.
– Nincsen kizárva – szólt a báró ásítva.
– Tehát méltóságod nem is tudja?
– Soha se néztem bele a számadásaiba.
– A megboldogult mindamellett azt az óhajtását írta rá a lepecsételt
végrendelet borítékjára, hogy felbontandó és kihirdetendő a báró
Inokay-család és két unokája, Borly László és Borly István jelenlétében.
– Ha azt kívánta, tehát nincs semmi ellenvetésem ellene. Szíveskedjék
ide fáradni a temetés után a két Borlyval, mert a tisztilakban nincs
alkalmas szoba.
– Csak az egyik Borly érkezett meg a temetésre.
– Akkor hát az egyikkel.
A temetés minden különösebb esemény nélkül ment végbe. A kántor uram
versei nagyon tetszettek, a szép diófa-koporsó mindenkinek imponált, az
öreg Vargyasnét ellenben a csipkézett szemfedő kilátszó szegélyzete
hozta bámulatba. «Istenem, Istenem, milyen jó lehet abban pihenni.» A
koporsónál csak maga a szép főhadnagy állt. Az se sírt, csak állt ott,
lehajtott fejjel, némán, haloványan, mint egy kőszobor. Feltűnő volt,
hogy a földesúri család, melynek pedig utat nyitottak volna a tömegben,
nem ment a koporsóhoz közel, hanem csak a széleken húzódott meg, inkább
nézőnek, mintsem résztvevőnek. Ezek a nagyurak ott döfik be a tüskét az
ember vékonyába, ahol nem is gondolja. Aztán egy koszorút vagy csak egy
bokréta virágot mégis csak köthetett volna a kertészük a koporsóra,
hiszen akármilyen volt, mégis csak őket szolgálta. Ezen kívül zavarólag
csak egy oda tévedt kutya éktelen vonítása hatott, éppen az ének alatt,
de ezt is eligazította egy-két rúgással az egyházfi: «Csiba te, vagy
talán azt hiszed, hogy te vagy a kántor, no, majd mindjárt megtanítalak
én móresre.»
Oh, de gyönyörü volt a baronesz! A noszpályi református papkisasszonyok
figyelték minden mozdulatát, kár, hogy a ruhája szabását, a szoknya
formáit nem tudták olyan messziről kivenni. De annál jobban
emlékezetükbe vésték a fejtartását, a módot, amelylyel a félrecsapott
napernyőt tartotta a nap ellen, a fejbicczenést, amelylyel a köszönők
üdvözlését viszonozta s ez az, amit jó lesz megtanulni; de aztán olyan
is volt, amin megbotránkoztak a nevezett papkisasszonyok, hogy a
baronesz a lesütött szempillái alól gyakran tekintgetett lopva a deli
katonagyerekre, akihez fogható tisztet csak a mézeskalács szívekre
szokás festeni a szokásos versikék fölé. Ma jött meg vendégül Amália
tante is (az Inokay Bécsben élő testvére), egy régi világból való öreg
dáma, szürke selyemkalappal, wuklikkal és aranyos pápaszemmel az orrán,
az is váltig a főhadnagyot nézte s kíváncsian kérdezte unokahúgát:
– Ki az a fess tiszt?
– Az öreg Borly unokája – kiáltotta be a fülébe félhangosan a baronesz,
minthogy Amália tante egy kicsit süket volt.
A szemeivel pislogott s most már lorgnettejét is elővette a pápaszem
elé, hogy jobban lásson.
– Pompás gyerek, mint a gyertyaszál. Bocsásd meg, szívem, tudod, egy
kicsit hibás a fülem, nem jól hallottam, hogy ki az. Mondd meg, kérlek,
még egyszer.
– Az öreg Borly unokája – ismételte Mária és elpirult.
– Úgy, – szólt a vén dáma a fejével bólintgatva – köszönöm. Pedig azt
gondoltam, hogy az öreg Borly unokája.
Aztán véget ért a beszentelés, elhalt a csodaszép ének «Et cum Lazaro,
quondam paupere» s csak a Perkálné görcsös, fuldokló zokogása hangzott
ki a beállott csöndben. A minisztráns gyerek átvette a plébános úr
kezéből a szent füstölőt, a keresztet vivő Kozár Jancsi glédába
helyezkedett, a halottvivő legények most már fölkapták a Szent Mihály
lovát (könnyű volt a nemzetes úr, mint a pehely). A bárói család
csodálatos módon eltűnt onnan a szögletről, Disznósy uram pedig
felhasználván az alkalmat, oda furakodott a főhadnagyhoz s megfogva
annak mind a két kezét, fölkiáltott:
– Milyen kár volt, milyen kár volt!
Az emberek csodálkozva néztek oda. Ez volt az egyetlen hang, mely
sajnálkozást fejezett ki e különös temetésen. Holott Disznósy uram is
úgy értette, hogy kár volt őt ott hagyni a Laczkónak. Mert aztán Majza
Jánoshoz, a mézeskalácsoshoz fordult, aki a megboldogult kasznártól a
mézet szokta megvenni évenként s eképen szólott:
– Az Isten lakatosnak teremtette, de a császár elvette katonának.
Borzasztó kár volt. Ha meggondolom, hogy micsoda lakatot csinált az a
gyerek és látom most rajta ezt az uniformist, hát dühbe jövök.