utolsó kenetet. «Aludni akarok», szólt, és mint egy pogány, a fal felé
dőlt. Majd az a vágya támadt, hogy a Miczi bárókisasszonyt szeretné
látni (hogy ugyan mire való az?) Perkálné átment a kastélyba, megvinni a
méltóságos bárónénak a beteg kívánságát, ki is beleegyezett hogy a
baronesz oda menjen (de a bárónak nem szabad róla tudni). Mariska tehát
elindult Perkálnéval s útközben egy piros rózsát szakított a parkban s
azt a kezében himbálva lépett be a beteg szobájába, hol a leeresztett
zsaluk miatt félhomály volt.
A beteg felrezzent a szoknyasuhogásra és félkönyökére próbált emelkedni.
– Ki az? – kérdé gyenge hangon.
– Én vagyok itt, Borly úr.
– Ah, eljött a kisasszony. Köszönöm, hogy nem félt eljönni.
– Dehogy is féltem. Mért féltem volna? – szabadkozott Mariska. – Egy
rózsát hoztam magának.
Az öreg elmosolyodott.
Mariska pedig egész bátran odalépett az ágyhoz és letette a rózsát a
paplanjára.
– Milyen szép – mondá az öreg a rózsát nézegetve, majd reszketeg kezével
utána nyúlt, megfogta, megszagolta, de már nehéz volt tartani, kiesett
az újjai közül a mellére. – Perkálné, Perkálné!
– Itt vagyok nemzetes uram.
– Ezt velem fogja eltemetni. Így legyen a mellemen a halálom után is.
Érti-e Perkálné?
Perkálné zokogni kezdett. Mire a baronesz szemei is megteltek könynyel,
mert a sírás is ragadós.
– Ne sírjon, kisasszonyka, – szólt a beteg – jól esik nekem, hogy sír,
de minek az? Nincs én rajtam semmi megsiratni való, tessék elhinni. Ami
pedig magát illeti, Perkálné, most már menjen ki!
Perkálné engedelmeskedett.
– Jőjjön kérem közelebb, lelkem kisasszonyka, mert az a vén béka
bizonyosan hallgatózik a kulcslyuknál. Valami eszembe jutott, amit
elfelejtettem felírni s amit a kisasszonynak most már csak élő szóval
mondhatok meg, mert már nem birja kezem az írást, de figyelje meg
pontosan, jól teszi, ha otthon följegyzi magának. No, jőjjön hát, még
közelebb!
– Hiszen itt vagyok már, Borly bácsi.
Az öregnek láthatólag jól esett a «bácsi» szó, lázas, zavaros szemeiben
zöldes fény csillant meg, majd behúnyta azokat:
– Budán a Páva-utczában egy telkem van, – susogta az öreg – ezen a
telken van egy nyitott félszer-féle, a félszer hossza tizenkét lépés,
szélessége hat lépés. Éppen a közepén, ahol a hosszúság akármelyik
széléről eléri a hatodik, és a szélesség a harmadik lépést, el van a
földben ültetve valami. Érdekes kis fészek, majd meglássa. Ami benne
van, magáé – az esküvőjére ajándék… a Borly bácsi ajándéka ezért a
rózsáért… El ne felejtse, baroneszka.
– Nem, nem, – igérte mohón a bárókisasszony, csak hogy már szabaduljon.
– Isten áldja meg, Borly bácsi! Ne ijeszgessen engem, úgyis tudom, nem
lesz semmi baja.
S kifelé szaladva a szobából, amint nagy szélesen föllibbenté a fehér
lepedőt, melyet a legyek inváziója ellen akasztanak az ajtókra a falusi
kis urak, szemben találta a doktort.
– Nos, hogy van a beteg? – kérdé a nevezetes férfiú halkan.
– Azt hiszem, félrebeszél. Olyan csodálatosakat mondott, valami budai
telekről, ott egy félszerről a… Nem lehet azt érteni.
– Adott neki egy kis tokajit? – kérdé az orvos a pitvarban szomotyoló
Perkálnétól.
– Nem adtam, kérem alásan.
Az orvos felhúzta szemöldjeit.
– És miért nem adott neki?
– Mert nincs tokaji borunk.
– Hát mért nem szólt? – mondá a bárókisasszony. – Hoztam volna én neki.
– Az Isten is megáldja, édes drágám – hálálkodott Perkálné.
Mariska haza futott, hol a kis báró megérkezésének örömére éppen fel
volt bontva egy palaczk tokaji esszenczia. Jó szerencse, nem volt az
ebédlőben senki, nosza hamar keresni egy fölösleges poharat, de a
pohárszék helyett nagy zavarában az ősi ezüst griffekkel kivert
szekrényt nyitotta ki, történetesen benne van felejtve a kulcs s ott a
csodálatosan hazakerült arany billikomokat pillantja meg. No ez éppen jó
lesz, fedele van, tehát ki nem csordul belőle útközben a bor, elviheti a
kötény alatt, senki se tudja meg. Legott utána nyúl a kisebbiknek,
melyen a Mátyás és Beatrix arczképe van kivésve, megtölti a palaczkból,
de most mit csináljon a palaczkkal, hogyan pótolja a hiányt? Ejh, hát
mire való a víz? A palaczkra rá van írva: «1850. termés». Úgyis rossz
esztendő, elfér még rajta ez a kis gáncs a többi mellett.
A baroneszka elvitte a bort, de a parkon keresztülszaladva, meg nem
állhatta, hogy kiváncsiságból föl ne menjen a dombra, ahol egy veres
fedelű gloriette állt, innen szétnézve megpillantotta a kígyózó
országúton a malom fűzfái irányában a négylovas fogatot. «Jön már a
Pali, jön már a Pali,» – kiáltozta gyerekesen és sietve berohant a
kasznárlakba s átadta Perkálnénak a billikomot.
– Itt van ni, fogja Perkálné, a pohárért majd eljövök én magam. Jön már
a Pali!
– No, hála Istennek, mert a nemzetes úr is nagyon várja.
Mariska visszaszaladt, hogy ott legyen a megérkezés első perczeiben.
Mert a legnagyobb öröm is csak olyan, mint egy köcsög aludttej, hogy
csak a tetején van egy kis vékony réteg tejföl.
Perkálné pedig bevitte a bort a betegnek és mindjárt most az orvos
jelenlétében elkezdte kínálni.
– Nem iszik egy kis tokaji borocskát, nemzetes uram?
Az öreg tagadólag rázta a fejét s oda se nézett.
– Nem kell. Hagyjon békét, Perkálné.
– Meg kell inni – parancsolta a doktor.
– No ugyan. Csak egy piczinykét, nemzetes uram. Jaj be finom, jaj be jó.
(S csettentett a nyelvével Perkálné, mint ahogy a gyerekeket szokás
ilyesfélékkel rávenni.) Az a kis angyalka hozta, a baronesz. Olyan ez,
mint a manna. Meggyógyul ettől a halálos beteg is. Majd meglássa, milyen
erős lesz mindjárt, még talán fel is kel mindjárt. Aztán micsoda
gyönyörű kancsóban van, csak a király iszik ilyenből.
De már a kancsóra fölpislantott az öreg, nézte-nézte a meredt, zavaros
szemeivel, fölemelte a fejét s izgatottan kalimpált remegő karjaival s
lassankint fölismervén azt, élettelenül rogyott vissza párnáira a
rémület hörgő kiáltásával:
– Az aranypohár, az aranypohár!
Azontúl nem nyerte vissza öntudatát. Mikor délután eljött a kis Pál
báró, már nem ösmerte fel.
– Pedig hogy várta, milyen nehezen várta a méltóságos úrfit. Tízszer is
tudakozódott utána napközben. Bizonyára mondani akart valamit.
– Istenem, Istenem! – sopánkodott Pál báró, a könyes szemeit törülgetve.
– Én reménylem, hogy még jobban lesz. Ugy-e, elküld értem, Perkál néni,
ha magához tér?
– Oh, dehogy is nem küldök, édes szívem.
Este maga az öreg báró is beosont a kasznárházba megnézni, de őt se
ösmerte már fel a vén gazember. Ott volt az orvos és a plébános is,
akiket ismételve elhivatott Perkálné. Az egyiket, aki visszatartsa ezen
a világon, a másikat, aki ellássa útravalóval a másvilágra. De biz az
nem reagált egyikre sem. Ott úszott ő már a bizonytalan vizeken és
inkább volt már a tulsó parton. A melle szörcsögött, a szemei beestek és
az arcza is megváltozott.
– Félek, – mondá a doktor – hogy a gyuladás átment a tüdő balszárnyára
is.
– Meg lehet-e még menteni? – kérdé a báró, aggódón lesve az orvos
válaszát.
Az orvos vállat vont.
– Most már az Isten kezében van – felelte az orvos németül.
– Mit mondott? – kérdé halkan Perkálné a tisztelendő úrtól.
– Hogy nagyon rosszul áll a dolga, – fordítá le az Isten szolgája az
orvos szavait, meglehetős szabadon, de híven.
– Mentse meg, kedves doktor, ha lehet, – lágyult el a báró – a legjobb
két tehenemet küldöm el önnek ajándékba.
A doktor gyanusan mosolygott; ő már tudta, hogy azoknak a tejéből nem
köpül vajat a doktorné. Csak a «miért» lehetett még érdekes. Hogy ő
miért gondolja? Azért nem köpül-e, mert a tehenek hatóságilag le vannak
foglalva és elárvereztetnek, vagy azért nem köpül, mert a vén gazembert
már nem lehet megmenteni?
– Ma éjjelre várható egyébiránt a krizis – dohogta dodonai arczulattal.
Az éj be is köszönt. Csak olyan volt, mint a többi éj. Csillagok
ragyogtak fenn az égen, pásztortüzek égtek az erdőszéleken, békák
brekegtek a mocsarakban, vidám kurjongatások verték föl a csöndet a
mezőkről, hol lovaikat legeltették csintalan parasztlegények, milliárd
élőlény nyüzsgött-mozgott, czirpelt, sustorgott a park füvei közt, –
talán több élő féreg és parazita van csak egy fán is, mint a hány ember
a világon, – a kakasok megszólaltak éjfélkor és hajnalban, éppen úgy,
mint mindennap, csak a beteg kutyák üvöltöttek, vonítottak most
hangosabban a kasznár betegápoldájában s mikor kibukkant virradat után a
nap, friss, édesen csiklandozó sugaraival bevilágítván mindenüvé, a
kastélybeli lakók mindent abban a rendben találtak, ahogy tegnap vagy
tegnapelőtt, kivévén, hogy Perkálné, aki máskor ez időtájban a kávét
pörkölte vagy főzte, úgy hogy annak illata átszűrődött a park fáin és
messze szállt, szállt a szűz reggeli levegőben, most a kasznárlak
küszöbén sírdogált, mély keserűségét, ha valakit a keritésnél
megpillantott, hangos szavakba öntve:
– Oh jaj, oh jaj, kire fogok én ezentúl mosni?
– Csak talán nem halt meg a kasznár úr? – kérdé Gyuri, a gulyásbojtár.
Ma ő kelt fel elsőnek s nem ok nélkül. A kasznár úr dohányát akarta egy
kicsit megdézsmálni, mely az ablaka alatti belső kertecskében
növekedett. Még ugyan zsenge dolog ilyenkor, de a krumplilevélnél mégis
jobb. S íme, már ébren találja a vén áspiskígyót.
Perkálné csak a fejével intett, hogy meghalt.
– És mikor halt meg? – kérdé egykedvűen a bojtár.
– Most egy óra előtt – nyöszörögte Perkálné.
– Ejnye, a kirielejszomát – fakadt ki csodálkozva, mintha nem az volna a
lényeges, hogy meghalt, hanem az, hogy egy óra előtt halt meg. – Furcsa
ez a világ, – tette hozzá elgondolkozva – hogy egy ilyen nagy ember is
elpusztulhat. Szinte hihetetlen. Mit szóljon aztán az ilyen magunkforma
ember, ha éri is valami?
Gyurka rögtön beszaladgálta az urasági portát a szomorú esettel.
– Meghalt a kasznár, mondá a kocsisnak, aki a lovakat vakarta.
– A kasznár letette a kanalat, – ujságolta a kocsis, betekintvén a
tehénistállóba is, ahol Borcsa szolgáló a teheneket fejte.
Borcsa szolgáló bevitte a hírt a belső szobákba, ahol a szakács a
reggelit főzte.
– No, bezzeg a kasznár is elment már deszkát árulni Földvárra.
A komornyik a reggelivel, melyet rendszerint az ágyban költött el a
báró, együtt tálalta fel az éj eseményét.
– A szegény nemzetes úr beadta a kulcsot.
S míg így ment a hír fülből-fülbe, szörnyűködést és megilletődést
okozva, addig az öreg úr megmeredve feküdt halottas ágyán, nem volt
rajta semmi különös, ha csak az nem, hogy az egyik szeme nyitva maradt,
sehogy se lehetett lecsukni. «Még les valamire,» suttogták a béresnék,
akik átöltöztették fekete ruhájába, szépen megfésülték a szürke haját,
két gyertyát is gyujtottak melléje két oldalt, a piros rózsát meg
(melyet a baroneszka hozott tegnap) a mellére tették, ahogy ő kívánta. A
faragó béres ellenben, aki mindig haragudott az ápolás alatt levő
kutyákra, kiereszté azokat kórházukból: «mars ki innét», de azok, csodák
csodája, nem futottak szét, bár sok faluból valók voltak, hanem
összecsődültek a kasznár udvarán az ajtaja előtt, mintha a jobbágyai
volnának és attól várnák a legfőbb szót, hogy mit csináljanak. Oly
csodálatos volt mindez, hogy a népeket a babonás félelem lepte meg «Ime
az oktalan ebek eljöttek a temetésére.» Vagy hogy talán ő maga is köztük
van és csak a gyarló emberi hüvelye maradt ott a terítőn a Perkálné és a
kisebb eszűek bolondítására, míg lelke voltaképen egy kutyába
költözködött. Legalább esküvel állította Hódi Mihályné, aki gyakran
segédkezett az ápolásukban, hogy egy kutyával több van, mint tegnap este
volt, minthogy pedig tegnap este óta nem volt az ápolda nyitva,
nyilvánvaló, hogy hová czéloz. Bolondság hiszen, bolondság, de a
plébános úr, mikor meghallotta a kisérteties esetet, ahelyett, hogy
összeszidta volna a terjesztőjét, az égre emelte a szemeit.
– Hja, sehogy se akart meggyónni, hogy a bünös lelkét feloldhattam
volna.
A babonás rémület gyorsan oda csődítette az egész falut s okos, sőt
tapasztalt emberek se restellették szembe vizsgálni (persze csak nagy
messziről) a kutyákat, hogy melyik hasonlít a megboldogulthoz legjobban.
«Ez lesz az», fogták rá az egyikre, akinek az egyik szeme hiányzott és
vetették a kereszteket, mondván: «Ez a hiányzó szem az, amit a béresnék
benyomtak a halotton». A Gyuri gulyásbojtár is jobbik eszéhez nyúlt,
lemondván a gondolatról, hogy a dohányt megdézsmálja, mert látja azt a
nemzetes úr. S mikor úgy déltájban azzal bízta meg a báró, hogy kergesse
szét az udvarról az odaszoktatott kósza ebeket, akik undorító látványt
nyujtanak a sebeikkel és béna tagjaikkal, nekik rontott vitézül egy nagy
husánggal, de a világért se merte volna megütni vagy csak fenyegetéssel
megriasztani az egyiket, azt a bizonyosat, aki a nemzetes úr.
Kevéssel délután csengős, féderes fiakker hajtatott be a kasznárlak
udvarára. Délczeg fiatal huszártiszt ugrott ki belőle. Szájtátó népek,
kik künn a kerítésnél áldogáltak, szinte felszisszentek az ámulattól,
kivált az asszonyfélék. Jaj de szép! Piktor se festhet annál különbet.
Perkálné felsikított a pitvarban:
– Szent Isten! A Laczika!
– Én vagyok – szólt mohón a főhadnagy. – Hogy van a nagyapa?
Perkálné egy szót se felelt, csak a sírása indult meg, mint a befagyott
patak, ha léket ütnek rajta és a keze legyintésével mutatta, hogy
mindennek vége.
– Meghalt?
– Ma hajnalban.
– Hol fekszik? – kérdé sötéten a főhadnagy.
Perkálné némán mutatott a balra eső szobára.
A gyermekfőhadnagy megfogta a kardját, hogy ne csörömpöljön, aztán
bement és néhány perczet töltött egyedül a halottnál.
– Nem sokat változott meg – szólt végtelen szomorúsággal, mikor kijött.
– Mi baja volt?
– Tüdőgyuladás – tagolta Perkálné fuldokolva.
– Nem hagyott valami írást vagy üzenetet?
– Semmit se tudok.
– Pista öcsém nincs itthon?
– Nincs, de neki is ment sürgöny.
– Ki intézkedik a temetés iránt?
– Senkije se maradt, senkije a világon – síránkozott Perkálné.
– Hát a földesúr?
– Az nem szerette.
No, azt bizony magától is gondolta Borly Laczi. Már mint gyerek sokszor
hallotta, hogy az öreg úr keze magához hajlik és hogy bolond a földesúr,
bolond, ha tűri. Mikor uj csizmát kaptak vagy uj kalapot, a többi
gyerekek rájok kiabálták, amit a szülőktől hallottak: «Könnyű nektek,
eleget lop a nagyapátok.»
– Ha a földesúr nem törődik a szegény nagyapával, akkor én veszem
kezembe a tisztességes eltakarítását – szólt keserűen. – Mi történt már
eddig?
– Semmi egyéb, csak hogy itt volt a hatóság és bepecsételt mindent, még
az én ládámat is.
Laczi átment a paphoz, megállapította a temetés határidejét másnap
délutánra, beszólt a rektorhoz, aki már javában izzadt a búcsúzó
versezet megkomponálásában s fel is olvasott egy kész strófát belőle:
Az Isten megáldja, kedves uraságom,
Mit ellene véték, bizony szánom-bánom.
Vegye méltóságod végső számadásom,
Odaáltal lészen már az én lakásom.
– Ugy-e szép? – kérdezte a rektor hevült arczczal.
– Csinos, – szólt a főhadnagy szórakozottan, belenézvén a kéziratba – de
ön a bárókisasszonytól is búcsúztatja őt, amint látom, ez pedig talán
nem szükséges.
– Enélkül se olcsóbb – mondá a rektor – s a théma csábító, mert a
bárókisasszony egy rózsát hozott a haldoklónak, amit vele fognak az ő
kívánságára eltemetni. Így beszélte el nekem Perkálné.
A gyermekfőhadnagy elpirult.
– Talán éppen azért. Lássa, a kisasszonyra kellemetlen lehet ez a
leleplezés. Hátha a szülei megdorgálják ezért a tettéért, mert szegény
nagyatyámat nem nagyon szerették a kastélyban.
– Hát persze sok tarka macskája volt neki. Nem bánom különben, ahogy a
főhadnagy úr parancsolja.
– Nem szeretném, hogy kellemetlenség történjék. Az öreg báró furcsa
ember.
– Nem sokat törődik az a dolgokkal, tessék elhinni.
– Az igaz, ott se volt ma, úgy látszik.
– Elutazott.
– Elutazott? – ütődött meg a főhadnagy. – És itt se lenne holnap a
temetésre?
– No, azt már mégse teszi. Csak úgy kirándult. A kerülete székhelyén van
valami értekezlet délután. Oda kocsizott el.
Mind a pap, mind a rektor nagy szívességgel és becsülettel fogadták,
könnyen észrevehette, hogy a nagy távolság nagyra növelte itthon a
nimbusát; a rektor pláne visszakísérte a gyászházhoz s ellátta
tanácsokkal, hogy ha beszalad a városba, hol vegye meg a koporsót, hol a
szemfedőt, mi jár a sírásóknak, mennyi a papnak fizetendő stóla stb.
Utczahosszat kijöttek a parasztok a kapu elé és köszöntötték, a
muskátlis, napraforgós kertekben kibukkant egy-egy menyecskefej, a
bokrok közül is rámosolygott, csak a hatalmas, kevély kastély meredezett
rá mogorván, közömbösen, becsukott szemekkel, leeresztett zsalujú
ablakokkal. Csak az nem vette őt észre. De ki tudja, nem leselkedett-e
ott is egy édes szempár a fehér csipkefüggöny mögül? Hiszen az a rózsa,
mely a halott mellén hervadt, ki másnak szólhatna?
Hazaérve, azt parancsolta a főhadnagy a vele jött fiakkeresnek, hogy
fogjon be, beviszi a szomszéd városkába, aztán Perkálnéhoz fordult, ki
megint sírni kezdett, hogy megpillantá.
– Az éléskamrát is bepecsételték? Mert ehetném valamit, Perkál néni, még
ma nem ebédeltem.
– Nincs itt, lelkem, szentem, a világon semmi, kivált ilyen nagy úrnak,
mint maga, ha csak egy kis rántottát nem csinálnék.
– Hát csináljon!
– De hagyja abba a sírást, Perkálné, – szólt közbe a rektor – mert a
főhadnagy úr nem akarja a rántottával a könyeit is megenni. Azok
különben is a megboldogultat illetik.
– Hisz csak azt tudnám, hogy megemlékezett-e rólam, hűséges kutyájáról a
végrendeletben? Mert oly hirtelen történt! Oh, Istenem, ki hitte volna!
A rántotta csakhamar elkészült s Laczi a városkába hajtatott, ahol
megvette a szemfedelet, megrendelte a koporsót, a keresztet és minthogy
a betük csak reggelre készülhettek el, elhatározta, itt várja meg.
Megszállt az «Arany bárány» vendéglőben, hová édes emlékek kapcsolták.
Szobájából belátott a zárda kertjébe, hol most is ott gyomlálgatott
Tumbus apó, míg a csacsi, kinek füle egykor levélszekrényül szolgált,
most valami csurgató készüléket czipelt, öntözve az utakat és a gyepet.
Úgy tervezte Laczi, hogy Disznósy uramhoz is ellátogat, de a hangulata
nem volt most arra való. Az ottani levegő, a fölfrissült emlékek, a
haláleset és a vele kapcsolatos eszmekör úgyszólván bilincsbe verte
lelkét. Tudta, hogy az öregnek nagy vagyona van, látta gyerek korában,
amint pénzeket hord, küld Miskolczra, Losonczra, Váczra, különböző
takarékpénztárakba, azt is sejtette, hogy a vagyon nem egészen tiszta
eredetű. Bizonyára a földesúr is tudja ezt. Egy-egy elejtett szava
cseng-bong a fülében s ha összeállítja, biztosan meg lehet állapítani,
hogy Inokay mindent tud.
No már most kész gyűlölet, ha ez a vagyon, mely az Inokay-gyerekektől
van elszipolyozva, a Borly-gyerekekre esik. Hiszen a gazdaság jó, híd a
baroneszhez, de ez a gazdagság válaszfal. Az is jobb, ha ő neki
(Laczinak) van valamije és Máriának nincs, mintha megfordítva, Máriának
volna és neki nem. Hiszen mind jó volna, ha mástól jönne az örökség, de
a nagyapó bizony még ezzel is csak megkeseríti unokáját, akivel egész
életében szigorúan bánt. De hát talán jót akart, mert furcsa ember volt.
Isten nyugosztalja.
Hánytorgatván elméjében a dolgokat, arra is gondolt, hogy hátha
lemondana az örökségről, de ez nagy szamárság volna, aminő csak a
regényekben van s azonfelül nem vezetne czélhoz; a regényekben is csak
azért vezet, mert az író az egyik szamárhoz, aki lemond a vagyonról, egy
füst alatt kikomponál egy másik szamarat is, akit ez a gyöngéd érzés
meghat s lábaihoz omlik az előbbi szamárnak. Mindenféle bántó gondolatok
szorongatták. Hátha ott se lesz a baronesz a temetésen? Hátha látni se
fogja? Hátha a báró se lesz a temetésen s így nem nyílik alkalma a
kastélyba menni és megköszönni a részvétét? De ha elmegy is a kastélyba,
kérdés, Mariskát láthatja-e; vagy ha láthatja is, kérdés, beszélhet-e
vele?
És így tologatja az egyik gondolat a másikat, mint a széttúrt zsombékból
ezrével másznak ki a hangyák, hangya tetején másik hangya. Isten tudja,
hogy fogadja majd a báró. Hiszen az utolsó elválásuk az volt, hogy egy
pofonnal fenyegetőzött. Hátha lenézi, fumigative bánik vele és éppen a
baronesz előtt? Oh, de borzasztó lenne! Neki (a baronesznek) is fájna
az. Azaz, ki tudja? Hiszen hol van az megírva, hogy a baronesz még
mindig szereti? Hátha nem is szerette sohasem?
A föltúrt zsombék hangyái járnak-kelnek, mászkálnak, rágódnak a szívén,
csiklandozzák, égetik, ingerlik, míg szeme, kihajolván a zárda kertjére
nyíló ablakon, ott kalandoz, hol a fűvek is beszédesek… Ott állt, arra
ment, ott himbálózott egy fa ágára ülve… Minden, minden ő róla beszél,
jönnek, czikáznak az emlékek innen is, onnan is, szívét édes bánatba
mártogatják, míg végre kigyúl az égen az első csillag, utána a második,
harmadik, aztán egyszerre valamennyi, ezeknek mind közük van a szerető
szívekhez, azok kedvéért is jönnek fel, valamelyik a végén megszánja és
okvetlenül így szól hozzá:
«Oh, Borly főhadnagy, ne légy olyan ostoba, hiszen szeret az téged, mert
odavitte azt a kis piros rózsát a nagyapádnak, te miattad. Oh, te ostoba
Borly főhadnagy, gazdagabb vagy te Rothschildnál, mert ő szeret s
boldogabb vagy te a földnek minden lakójánál, mert ezzel a hittel
mehetsz te most vacsorálni az étterembe.» Ezt mondja a csillag s ha a
csillag nem mondaná, egy felhő mondaná s ha az se vállalkoznék rá, egy
susogó falevél vagy egy virágnak az idetévedt illata is megsúgná.
Úgy elábrándozott, hogy szinte már tíz óra is elmult, mikor eszébe
jutott, hogy vacsorálni kellene. Szerelem idején nem úr a gyomor.
Átment a rostélyos-illatoktól terhes folyosón az épület túlsó szárnyába
s benyitott az ebédlőbe, mely egy nagy s egy kisebb teremből állt, a
harmadik, vörös terítékes részt, hol Tumbus apó iddogált a levélhordóval
s hol Garibaldi vörös inges arczképe függött a falon, nem is említve.
Laczi különben az első nagy teremben foglalt helyet, hol a szokott
kisvárosi alakok vacsoráltak a szétszórt kerek asztaloknál. Az egyiknél
két fiskális ült s a «Galgavölgy» czímű hírlap szerkesztője, odább a
megyei főorvos disputált Hlinkó árvaszéki elnökkel, egy helyütt fiatal
kereskedők a kucséberrel bolondoztak. Odább egy katonatiszt ült egy
hölgygyel. Katona szeme a katonát veszi legelőbb észre. Borly Laczi
szalutált neki s leült egy magános asztalnál. A kardcsörömpölésre
felpillantottak a vendégek, ahogy szokás kis városokban, mindenki az
ujon jöttet nézte.
– Tyűh, a teremburáját, de gyönyörű gyerek!
– S milyen fiatal, hisz ennek még szopnia kellene!
– S már főhadnagy! Bizonyosan valami nagy úr. Meglehet, főherczeg.
Az egész társaság tűkön ült, de kivált a «Galgavölgy» szerkesztője. Csak
a katonatiszt nem mutatott különösebb érdeklődést, annak méltóságán alul
van a csodálkozás, ámbátor csak gyalogtiszt, de a hölgyet nem kötelezte
ilyenfajta kevélység, váltig odanézegetett a legyezője alól.
Laczi addig is, míg a pinczér a rendelt szeletjét meghozza, a helyrajzi
viszonyok tanulmányozására adta magát. Ez alól nem ment senki. Nézte,
ismergette a gyalogos főhadnagyot és egyszerre csak eszébe nyilalt,
nini, hiszen ez Litmaneck, aki gróf Starvitz Katival levelezett. Az
asszony is ismerősnek látszott előtte. Ezt már látta valahol, de hol,
nem tudta volna megmondani.
A többi arczok is csupa ismerősök voltak, csak egy kicsit durvábbak,
mint ahogy emlékében éltek. Az idő eljár, hiába. A szomszéd teremből
(oda nem láthatott be) czigány muzsika szólt s ha néha kinyílott az ajtó
s elállt a muzsika, nagy zsongás, zaj hallatszott ki vagy pedig valamely
hazafias mondat ütötte meg a füleit, nyilvánvaló, hogy egy-egy szónok
dolgozik odabent.
Mikor a pinczér elhozta az ételt, önkénytelenül megkérdezte:
– Talán lakodalom van odabent?
– Nem, a követjelölt vacsorál ott a híveivel.
– Ide való jelölt?
– Nem a mi jelöltünk, de innen a megyéből. Idáig kisérték a falusi urak.
– Hát ezt a főhadnagyot nem ismeri?
– De igenis. Ez Litmaneck főhadnagy úr.
– És a hölgy?
– Az a felesége.
– Nem tudja a születési nevét?
(Kiváncsi volt Laczi, hogy csakugyan Starvitz Katit vette-e el? Ámbátor
nem lehet, mert a hölgy nem olyan volt még az esteli világítás mellett
sem, mint aki nem sok idő előtt került volna ki a nevelőből.)
– Nem tudom a nevét, de gazdag asszony lehet. Különben ő is azt kérdezte
az imént tőlem, hogy nem tudom-e a főhadnagy úr nevét.
– Az én nevemet kérdezte?
– Igen is, kérem alássan.