parasztgyerekek előre futottak, hogy a koporsó leeresztését közelről
lássák (mert csak az az egy szép van a temetésekben). Mindez gyorsan
történt és ezzel most már vége a kasznárnak. Csak egy piczinyke púp
jelzi a földön, hogy ő is volt. Lassanként elszállingóztak a keresztény
hívek, csak még a sírásók szedték össze egykedvűen a csákányaikat és
fülkosaraikat s Perkálné zokogott a kereszthez omolva, reá szent
képecskét, Mária mennybemenetelét ragasztva. A főhadnagy is ott állt
megilletődve, midőn egy kéz a vállát érinté.
– Szervusz, Laczi!
Borly megfordult és Pál bárót látta maga előtt. Magas, nyurga
fiatalember volt; jól kihúzta őt is az idő.
– Ah, ön is eljött, Pál báró? – szól a főhadnagy meglepetve.
– Csak nem akarsz talán magázni, – pattant fel a báró röstelkedve –
azért, hogy én még semmi se vagyok.
– Nem, nem, de látod, azt se tudom, hogy hol a fejem. Igazán szép tőled,
nagy megtiszteltetés, hogy ide is eljöttél – mondá.
– Értelek. A családra neheztelsz és talán jogosan. De lásd, én más
vagyok, én máskép gondolkozom. És hát a család, tudod, mi minden érte,
talán tudod, milyen szegények vagyunk és az ember végre is azért tart
magának törülközőt, hogy a maga szennyét beletörülje és azért
gazdatisztet, hogy a maga könnyelműségét ráfogja. De én… én szerettem az
öregedet, ő is szeretett engem, jól tudom és fáj a szívem utána.
Pálnak mind a két szeme megtelt könynyel. Borly észrevette és
szeretettel fűzte karját a Paliéba.
– Hát te hogy vagy?
– Csak úgy (vállat vont), de gyerünk innen.
– Hová?
– Hát egyelőre hozzánk, ahol még a végrendeleten kell átesned, azután
majd szabad léssz és velem is ráérsz egy kicsit beszélgetni.
– Hozzátok? – kérdé fojtott hangon, szinte félénken.
– Igen, édes apám azt akarja, hogy nálunk legyen a végrendelet
felolvasása s nekünk is szabad lesz bemenni.
– Kik azok a «nekünk»?
– Hát a Mari testvérem. Nem emlékszel már rá?
– Hogyne emlékezném!
– Azért mondom, – fecsegett Pál – mert ti katonák könnyen felejtitek,
azt mondja, a lányokat. Andere Städtchen, andere Mädchen.
– Ki mondja azt?
– Mari testvérem.
– Ő mondta?
– Ő, de mit csodálkozol ezen?
A kastély kopjás vaskerítésénél Gyengő ügyvéd várt rájok s egy pár
lépést tett eleibök; ugyanott a szolgabiró, Bekeházy Gábor mutatta be
magát a főhadnagynak.
– Sok szépet hallottam felőled – szólt nyájasan a vidéki gentry mindjárt
bizalmas modorában.
Mindez megmelegítette egy kicsit Laczit az epedve várt és most mégis
rettegett pillanathoz, a bárói család elé lépni. Mindamellett inkább
rontott volna rá egymaga egy porosz ezredre. Sajátszerű szepegéssel ment
végig a parkírozott udvaron, az ügyvéd a kocsijához lépett és annak a
ládájából egy kis bőrtokot húzott ki, azt a hóna alá fogta, a szolgabiró
pedig anekdotákat beszélt a közelebbi korteskedésből, hogy a siroki
kántor betanította a papagályát «Éljen Inokay követünk» kiáltásra és
most a madárnak is három forint napidíjat követel a szemtelen.
Így értek föl a lépcsőn a szarvas-agancsokkal és mindenféle
vadász-trofeumokkal díszített előcsarnokba, melyből a társalgó szoba
nyílt. Mivel a zsaluk le voltak eresztve, a napsugaras fényözönből
belépők csak lassan, nehezen különböztették meg a tárgyakat és alakokat.
Inokay fölállt és a szolgabirónak nyujtá kezét.
– Mi hír a kerületben? Széna, szalma? – hadarta gyorsan, mintegy annak
jeléül, hogy nem kíván rá feleletet. Egy igazi nagyúr nem kíváncsi.
– Ah, a mi főhadnagyunk! – szólt könnyedén, a tiszthez fordulva. – Mikor
jött?
– Még tegnap, méltóságos uram!
– Hogyan, hiszen én úgy tudom, hogy tegnap még a városban volt.
– Igen, de már innen mentem be a városba, egy kis dolgom volt ott.
– Igen kevés lehetett, – felelte meleg mosolylyal s jelentőségteljes
pillantással – mert az enyémet is elvégezte.
Borly meghajtotta magát és azt se tudta, hogy hova tegye kezét-lábát,
úgy rémlett neki, ha egyet lép, megbotlik a kardjában és elesik, pedig
már nem is volt homály a szobában. Sőt ellenkezőleg, még fényesebb nap
világított, mint odakünn, még hozzá kettő, a Mária két fényes szeme s
hozzá az az egész fehér arczocska, csodálatos édességével. Laczi nem
mert odapillantani és mégis mindenünnen oda látott. Szédülés fogta el,
forgott vele a szoba és különben is olyan furcsa volt minden, egy
beszabadult zöld legyecske zümmögött bent, de ezt olyannak érezte,
mintha egy egész czigánybanda játszanék és csak az volt különös, hogy az
óra halk ketyegése keresztülverte magát e hangokon. Vagy talán nem is az
óra volt az, hanem a saját szívének hangos, zavaros dobogása.
Ott állt a kicsike az anyja mellett, a lovon hadakozó Inokay Sebestyén
bárónak Mányoki által festett nagy képe alatt. Mint az alvajáró, ment
gépiesen Laczi is a többiek után a báróné felé, ki úgy vette ki magát,
Uram bocsáss, a holdvilág arczával, a terebélyes krinolinban, mint egy
sátor a félholddal a tetejében. Sovány kezét lomhán, fáradtan nyujtotta
csókolásra, míg a baronesz kislányos pukkedlit csinált az urak előtt és
odahajolt az anyja mögé a nagy karosszékre.
– Foglaljanak helyet, uraim – szólt a báró – és essünk át a mai szomorú
alkalomnak utolsó részén is, mely szorosan véve, nem is tartozik mi
reánk, de minthogy a megboldogult kívánságáról van szó…
– Igen is, – vágott közbe az ügyvéd – ő maga kívánta, hogy végrendelete
a méltóságos bárói család előtt bontassék fel és hirdettessék ki. Talán
inkább a szolgabíró úr lesz szíves felolvasni.
Átnyujtotta a bepecsételt iratot Bekeházynak, aki felbontván azt,
páthoszszal kezdte olvasni:
– Az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében! Én, nemes Borly Gáspár,
alulírt tanúk előtt lelkemet Istennek, törékeny testemet az anyaföldnek
ajánlván, fenmaradó földi vagyonomról ép elmével, átgondolt akarattal a
következő végintézkedést teszem.
– Halljuk – szólt az ügyvéd, elfelejtve, hogy ilyen előkelő társaságban
még köhécselni sem illik.
– Áll pedig a vagyonom – olvasta tovább Bekeházy – a sulyomi 115. számú
telekjegyzőkönyvben bekebelezett csekély ingatlanomból és viskómból,
továbbá a budai telkemből. Az elsőt, a sulyomi ingatlant hagyom örökös
tulajdonul hűséges ápolásért özvegy Perkál Józsefnének. Senki őt
örököseim közül abban ne háborgassa, a budai telket ellenben, melyet
tízezer forintra becsülnek, hagyom egy alapra, mely a beteg kutyák
gyógyításának czéljaira szolgáljon, mert minden háziállatot gyógyítanak
az emberek, csak a kutyát nem, holott minden háziállat között a kutya
áll a legelső rangban tehetségben, szolgálatkészségben, hűség és
pajtáskodás dolgában.
– Menjünk tovább – szólt közbe a báró közömbösen.
Ingóságaimat ugyancsak Perkálné örökölje, a könyveken kívül, mivelhogy
nem tud olvasni.
– Ohó, egy homályos pont – csapott le az ügyvéd a szövegnek egy részére,
mint a keringő héja. – Kérem csak még egyszer felolvastatni ezt a
kikezdést! Az ingóságokat kapja-e Perkálné azért, hogy olvasni nem tud
vagy a könyveket nem kapja azért?
– Mindegy az, kapja, mert kapja, punktum – vélte a szolgabíró és olvasta
tovább a következőket: «Vagyonom főrésze, részint készpénzben, részint
papirokban, a losonczi, miskolczi, egri takarékpénztárakban és az egri
káptalannál van letéve, kitesz kamatok kamatjaival összesen
négyszázhuszonnyolcz ezer forintokat.»
– Ah – röppent el a báróné ajkairól a csodálkozás önkénytelen
felszisszenése. A báró gúnyosan mosolygott. Borly főhadnagy lesütötte
szemeit. Mária kötése fölé hajolt. A szolgabíró pedig letette
meglepetésében a végrendeletet az asztalra és fölkiáltott.
– Hallatlan összeg! (a báróra tekintett, aki egy ringaszéken ülve,
egykedvűen lóbázta magát, miközben egyet-egyet csikordult a szék.)
Tetszett tán valamit mondani?
– Nem – felelte Inokay fáradtan.
– Akkor hát tovább olvasok. «Ennek az összegnek a főrészét abból a
czélzatból szereztem, mert előre láttam, hogy az én szeretett uram,
Inokay Gottfried, úgy lelki jósága, valamint urias könnyűvérűsége és
kedvtelései miatt, előbb-utóbb tönkre fog menni…» Bocsánat, báró úr, ha
talán parancsolja, hogy abbahagyjam?
– Dehogy. Csak folytassa – szólt a báró hidegen. – Sőt csak most kezdek
kíváncsi lenni, hogy miféle gorombaságokkal traktál kasznárom a
másvilágról.
– Ez okból – folytatta a felolvasást Bekeházy – elhatároztam, hogy amit
lehet, megmentek az én kis uram, báró Inokay Pál és kis úrnőm, báró
Inokay Mária részére. Loptam én is az egész világgal, ahol észre nem
vették, még talán ott is, ahol észrevették és összegyüjtöttem nekik
kerek négyszázezer forintot, amely összeget ezennel nekik hagyományozom,
illetve az övék az, az övékből való, úgy hogy azért engem semmi hála,
semmi köszönet nem illet, nekem ezt az eszmét csak a sajnálkozás és az
az érzés sugallta, hogy így édesebb pihenésem lészen az anyaföldben.
Templomi csönd támadt, szinte dermesztően ünnepélyes. Mintha a megholt
szelleme suhogna bent, egy ablakot kitaszított egy hűs áram és
végigsurrant a szobán. A báróné szemei megüvegesedtek és egyszerre
megteltek könynyel. A báró elfelejtette magát ringatni székén s mereven
bámult maga elé, mint hogyha álmot látna. Csak a zöld legyecske döngött,
dudált vidáman, meg-megkoppantva az ablaküvegeket.
Az ügyvéd felugrott és meghajtotta magát a baronesz előtt.
– Gratulálok, kisasszony.
– Ah, istenem! – sóhajtott az öreg báróné és nyugtalanul kereste
szemeivel a főhadnagyot. A finom asszonyi lélek gyorsan meglátta a neki
gyujtott örömtüzeknél másoknak a bánatát s kínos tapintatlanságnak vette
az ügyvéd gratuláczióját Borly jelenlétében.
Mária piros lett, mint a pipacs s csak az ujját tette a szájára, –
figyelmeztetve az ügyvédet, hogy már nem szólhat, mert a szolgabiró
tovább olvas.
– Rendelem végül, hogy a fenmaradó huszonnyolcz ezer forintnyi összeget,
mint tulajdon takarékosságom gyümölcsét, egyenlően oszsza fel Gyengő
István, hites ügyvéd, végintézkedésem végrehajtója, két unokám, Borly
László főhadnagy és Borly István tanuló között, kikre, valamint földes
uraimra az ég áldását kívánom. Atya, Fiú, Szentlélek Isten nevében Ámen.
Van még valami?
– Még egy Post Scriptum – s olvasta odább Bekeházy. – «Nagy
tajtékpipámat hagyom a helybeli kántornak, Boczkó Péternek a búcsúztató
versekért, könyveimet Inokay Pál bárónak, budai telkemnek földalatti
részét Inokay Mária báró kisasszonynak menyasszonyi kelengyéül, a
padláson levő lakatos-eszközöket egy jól tanuló sulyomi
parasztgyereknek, aki lakatosmesterségre érez hajlandóságot.» Eddig van.
Ritka egy eset, – tette hozzá – nem vagyok mai gyerek, de ilyet még nem
hallottam. Négyszázezer forint! Forgós teringette!
S ezzel fölkelt és átnyujtotta a nagyértékű okmányt Inokaynak.
Az pedig fogta, amint úgy négyrét volt hajtva, kétfelé szakította és az
asztalra dobta.
– Az isten szerelméért, mit cselekszik? – kiáltott fel a szolgabíró. Az
ügyvéd, aki egy kicsit asztmás volt levegő után kezdett kapkodni, maga a
báróné is ijedten ugrott fel.
– Azt, amit tennem kell – mondá a báró kipirulva, büszke, csengő hangon;
szinte szép volt most és kiegyenesítve termetét, egy fejjel látszott
magasabbnak. – Azt, amivel az egyik nemes embernek kell, hogy feleljen a
másik nemes ember, a halottnak az élő.
– Apa, apa mit tettél? – szörnyűködött a baronesz.
– Borly megfosztotta a saját unokáit egy olyan vagyontól, ami a törvény
szerint már az övéké volt, én visszaadom azt nekik, bár a törvény
szerint most már az én gyermekeimé lehetne; ez a legkevesebb, amivel
tartozom ama nagyszívű ember unokáinak, akit én egész életemben
félreismertem. – Igy lesz, punktum, mert úgy akarom és szeretném látni,
ki akadályozza meg?
– Én – felelte egy kellemes érczes hang, a fiatal Borlyé. – Mi nem
fogadhatunk el olyan vagyont, mely a méltóságtoké. Mi becsületes emberek
vagyunk és tudunk dolgozni s nincs joga minket senkinek megsérteni, bár
csak Borlyak vagyunk.
A báró csodálkozva hallgatta a főhadnagy heves kifakadását s ez a
hevesség visszaadta hidegvérét.
– Ön rosszul ítéli meg szavaimat, főhadnagy úr, ha ilyen értelemben
magyarázza azokat. Lekicsinyítésről szó nem lehet; bizonyára rosszul
választott alkalom volna az Isten és emberek előtt. A Borlyak az én
szememben e percztől kezdve egyenrangúak lettek a nemességben az
Inokayakkal, de csak úgy, ha az az Inokay, aki most beszél önnel, méltó
lesz ahhoz a Borlyhoz, aki az imént szólott hozzánk abban az iratban.
Reménylem, megértett engem? Amit mondtam, megmondtam.
S ezzel egy szót se várva, nehéz, határozott léptekkel ott hagyta a
termet.
Pali kiosont apja után, elfogta valahol a korridoron és lehajolt, kezet
csókolt neki.
– Értelek, Inokay – szólt és eltűnt szobája ajtaján.
A többiek megrőkönyödve néztek össze. Hát mi lesz most?
Valóságos tanácstalanság állt be. A báróné felállt, ünnepélyesen
fölvette az asztalról a berepesztett végrendeletet, majd magához intve
lányát, eltávozott, egy fejbólintással üdvözölve az urakat.
– Szép spektákulumot csinált apád – panaszkodott útközben. – Most, mikor
idáig vagyunk! (Ujját a torkára tette.) Ki látott ilyet? A gondviselés
egy mentődeszkát nyujt feléje, sőt egy hidat és ő elrugja, mert kevély.
– De mikor a kevélység úgy megszépíti az apát, édes mamám.
– Köszönöm szépen. Ha kevély akart maradni, takarékosnak kellett volna
lennie. Rá kell küldeni a tantet, hadd beszéljen a fejével. Gyere,
beszélnünk kell a tante-tal. Ah, Pali, jó, hogy elémbe jösz. Eredj be,
kérlek és mondd meg az uraknak, várjanak egy kicsit, mert így nem
maradhat a dolog. Istenem, Istenem! Mennyi baja van az embernek.
Bent a nagy teremben csak a három úr maradt, az ügyvéd, a szolgabíró és
a hadnagy. Az inas hűsítőket hozott be.
A szolgabíró dühös volt, de azért mégis felhajtott egy pohár jégbe
hűtött vizes bort.
– Valóságos ternó egy ilyen végrendelet, választások idején, de
egyébként is. Mindig nagy kortesnek tartottam az öreg Borlyt, de hogy
ilyen slágert kivágjon, soha sem hittem volna. Gyönyörű ez. Hisz ennek
már a szele is elég, hogy elsöpörje az útból Peszerényit. De hogy egy
ilyen mennyből aláhullt mannát el ne fogadjon Inokay, ez mégis
hihetetlenebb mindennél.
Gyengő fiskális mosolygott:
– Majd előveszi a jobbik eszét. Ösmerem már én az efféle
felbuzdulásokat.
– No, no, a báró nagyon makacs ember, szóval karakter – vélte a
szolgabíró.
– Hát már most mit csináljunk? – kérdé a főhadnagy.
– Azt hiszem, valami jegyzőkönyvet kellene felvenni – szólt a szolgabíró
habozva.
Az ügyvéd elgondolkodott.
– Az eset nagyon komplikált – mondá. – A végrendeletet a bárónak semmi
esetre se volt szabad szétszakítani, mert az nemcsak az ő gyermekei
jogát tartalmazza, de a Perkálnéét is. A szétszakítás azonban nem képezi
a végrendelet megsemmisülését, mert hiszen fel volt olvasva, ki volt
hirdetve és tanuk vannak alatta. Aztán az is kétséges, van-e a bárónak
joga lemondani olyas valamiről, ami nem az övé, mert a báró végre is,
igaz, természetes gyámja a gyermekeinek, de ő maga nem örökös. A báró úr
lemondása különben már azért se érvényes, minthogy a főhadnagy úr ezt el
nem fogadta. Igaz viszont, hogy az ön visszautasítása – az öné,
főhadnagy úr – szintén érvénytelen, mert ha jól tudom, ön még kiskorú.
Persze ennek ellenében föl lehetne hozni, hogy egy császári főhadnagy
állásánál fogva nagykorúnak veendő, föltéve mondom, de meg nem engedve.
Ám ha megengednők is, semmis volna a báró lemondásának elfogadása, abból
az okból, mert ön csak ön és semmi esetre sem képviseli kiskorú Borly
Istvánt, annak nevében tehát nem nyilatkozhat. Ez egy egész labirinthus,
uraim, amelyben én sem tudok hirtelen eligazodni, egy egész gordiusi
csomó… De egy jegyzőkönyv még se árthat.
– Oh, a jegyzőkönyv soha se lehet felesleges – mondta a szolgabíró
lelkesen. – Az már olyan a mi szakmánknál, mint a gyógyászatban a
hashajtó. «Vegyen be a patiens egy kis hashajtót.» Ez mindenesetre jó.
Vegyünk fel tehát a dologról jegyzőkönyvet. Ez a czivilizáczió
szimboluma. Csak az az ország lehet boldog és szilárd, ahol az
előforduló bajok és esetek jegyzőkönyvbe vannak fölvéve. Itt azonban ez
csak a kezdet, magam is beösmerem, hogy ez egy gordiusi csomó. Ezt
valahogy merészen kell keresztülvágni! Amint mondani szokták, karddal.
– Hát majd szétvágom én! – kiáltott föl a főhadnagy kipirúlva.
– Hogyan? – kérdezték kíváncsian.
– Ez az én dolgom. (S ezzel a belépő Pálhoz fordult.) Pál báró, jelents
be, kérlek, édes apádnál.
– Mi végre? – kérdé Pál báró. – Apámat nagyon megrázta a jelenet,
ilyenkor rosszul érzi magát, azért kérdezem, mi végre.
– El akarok tőle búcsúzni – felelte nyugodtan.
– Ilyen hamar?
– Meg kell lenni.
– Hát jól van, gyere velem.
E perczben nyitott be a komornyik is, hogy a méltóságos asszony kéreti
az ügyvéd urat. De még ennél is jobban gomolyodott a dolog, mert a
Balassa almásszürke négyese is most gurult be nagy ostorpattogtatás
mellett az udvarra. A szolgabíró kitekintett az ablakon s vígan dörmögte
magában: «Az ördög mindig készenlétben tartja a maga emberét, hogy ahol
valami nemes munka folyik, közbelépjen.» S ezzel kiszaladt Balassa felé,
hogy elbeszélhesse neki a történteket.
A korridoron azt mondta Pál báró a főhadnagynak:
– Várj egy kicsit, beszélek előbb az apával, mert ő furcsa ember.
Borly a régi ismerős képeket nézegette a folyosón, Tátikáról,
Csobánczról, Kisfaludy regéiből vett tárgyakról, odább függött üveg
alatt rámában az Inokay-nemzetség családfája, az első pánczélos ős
ágyékából kinőtt törzs teli almával s minden almán egy név, a legfelső
ágon csak két alma volt, az egyiken ez a szó: «Mária». Az első embert is
egy alma tette szerencsétlenné. Itt áll most megint, ahol annyiszor
epekedett fiúkorában, hogy erről a fáról szakítson.
Az oldalt eső szalon ajtaja félig ki volt nyitva és nagyon kiabálva
beszélhettek, mert minden szó jól ide hallatszott.
– Szörnyűség ilyet tenni! – szólt egy rezes, tompa hang. – Ilyenkor.
Szerdára megint árverés van kitűzve. S én nem adhatok nektek többet. Itt
valamit tenni kell. Sequestrumot kell kérni Gottfried ellen, ha másként
nem lehet. Különben nincs joga lemondani. Az örökség a gyerekeké.
Sequestrum neki.
– Meg kell a «máskéntet» próbálni – vegyült bele egy másik hang, a
bárónéé. – A dolog menni fog. A főhadnagy derék ember, nem fog
nehézségeket csinálni.
– Mit, derék ember! – rikácsolta az előbbi női hang. – Minden főhadnagy
egyforma, mind flasztertretter. Ismerem őket. Elég főhadnagygyal volt
dolgom. Egy közös zsákba kellene őket varrni és behajítani az Ipolyba.
– Oh, tante, ő olyan szépen, nemesen viselte magát! – védelmezte egy
csengő szózat. – Nem igaz, mama?
A főhadnagynak minden vére megbizsergett. Ez a Mária szava volt.
– Valóban Málika – bizonyítá a báróné. – A főhadnagy engem is bámulatba
ejtett, hogy szinte hinni kezdtem a beszédeket, amiket Gottfried a
parasztoknak tart, hogy az emberek egyenlők…
– Paperlapap – ellenkezett a siket tante (mert csak az lehetett). –
Ösmerem a dörgést, honnan jön. Azt hiszed, hogy a tante már öreg, nem
lát semmit, hogy a tante együgyű, ki nem talál semmit. Láttam a
hadnagyodat ma chère, a temetésen. Azt hiszed, nem tudtam, hogy kicsoda,
az nem a kíváncsiság volt, hanem a vizsgálóbíró ravaszsága. Elpirultál,
mikor kérdeztem. Látni akartam, nem tévedtem-e. Azért kérdeztem megint.
És te megint elpirultál. Hát én most már semmit se kérdezek és te se
szólj semmit se.
– Nem igaz, gonosz tantika, gonosz tantika.
– No no, ne sírj hát azért. Legyen hát nem igaz. Hanem azért az összes
hadnagyokat az Ipolyba kellene fojtani fölfelé a kapitányig. Mert a
becsületes ember az őrnagynál kezdődik. De mondom már, hogy ne légy
bolond, ne sírj azért.
Hej, pedig már a főhadnagy is csak egy kis híja volt, hogy ríva nem
fakadt odakünn a lelkében tomboló boldogságtól.
– Laczkó! Hol vagy Laczkó?
– Itt vagyok – felelte fojtott hangon, de félt hogy nem fog tudni onnan
elmozdulni s hogy Pál is észre veszi, miként leste meg a hölgyeket
pongyola érzéseikben. És sajnálta is, hogy nem tart tovább. Csak még egy
perczig itt lehetne, csak még egyetlen hangját hallhatná.
Hasztalan, mennie kellett, ahonnan a Pál léptei kopogtak, ahol a folyosó
kiszélesedik. Azelőtt is gyakran kiabálták itt: «Hol vagy Laczkó?» –
hej, de ez régen volt és akkor még vesszőkön ültek, rövid bársony
czik-czakos szoknyácskájában, egy nádpálczán lovagolt a leány is, még
most is mintha hangzanék szava a komor ünnepélyes oszlopok közt: «Gyü te
Ráró». Ejnye, iszen itt is van a Ráró! (Egy poroló nádpálcza volt a
szögletbe támasztva.)
Az izzó napfény vakító sugarait ide is belövelte, pajkosan szaladgáltak
az agancsokon, a falakon keresztbe rakott lándzsákon, vérteken és
kopjákon, melyek szinte jegyzőkönyvekbe vannak már véve a bíróságok
fiókjaiban, a két leander, mely nagy abroncsos zöld vödrökben őrt állani
látszott az ajtónál, megperzselt, lekonyult virágaira néhány vad méh és
darázs szemtelenkedett be. Ezek keringtek ott őrülten, a zsákmány körül.
– Apa szívesen lát – jelentette Pál báró. – Bent van nála báró Balassa.
– A báró van itt? – szólt Borly megütődve. – Megállj csak, kedves Pali.
– Nem lehetne az, hogy ő méltósága külön fogadjon?
– Hiszen előtte is elbúcsúzhatsz. A báró kedves ember, ismered. Miért
akarsz az öregemmel külön beszélni?
– Csak úgy, – felelte Borly – szeretnék.
Pál báró vállat vont, némi gyanakodással.
– Hát eredj be ebbe a szobába, bemegyek, megmondom neki.
Az úgynevezett Zrinyi-szobára mutatott. Ebben hált állítólag valamikor
Zrinyi Miklós, a költő, aki udvarlóképen fordult meg egyszer a sulyomi
kastélyban. Amaz Inokay kisasszony, Katherina, aki kikosarazta az ország
első lovagját és költőjét, ott lóg életnagyságban a falon keleti
gyöngyből rakott pártában, – abban is temették el.
A szoba küszöbén kiöltött piros nyelvvel egy lihegő kutya feküdt, a
méltóságos úr agaraiból.
– Cziczke! – szólítá meg Borly. – Eressz be Cziczke!
Cziczke felugrott, megrázta magát, hogy szinte pattogott a bőre, a
farkát csóválta, látszott, hogy felösmerte.
Borly benyitott a szobába és megállt az Inokay Katherine képe előtt, aki
aranyzöldbe játszó brokát selyem ruhában ábrázoltatik egy sólyommadárral
a kezében. A madarak és az asszonyok mindig összetartottak. Csakhogy
mostanában már csak a kalapjaikon szerepelnek kitömve. Nézte sokáig,
nézte a képet, kereste a hasonlatosságot a régi és a mostani Inokay
kisasszony vonásai közt. Milyen furcsa, hogy gróf Zrinyi Miklós ebben a
szobában lakott. És talán itt kapta a kosarat is. Nagyot dobbant a szíve
és olyan sápadtnak mutatta a régi velenczei tükör, hogy megijedt
magától. Ejh, mért volna furcsa? Hiszen ha itt volt Zrinyi Miklós, hát
csak kellett valahol hálnia is.
Valami bútor pattant. Összerezzent. Majd egyszerre látománya támadt, egy
villanat s eltünik a kép, és előtte áll Inokay Gottfried báró.
Nevetve állt ott, mind a két kezét kinyujtva feléje barátságosan.
– Ah – ön megijedt – kedves főhadnagy. Persze nem gondolta, hogy ez a
kép rámástól voltaképpen egy ajtó. Ezt természetesen maguknak el nem
árultuk, mikor mint gyerekek itt szaladgáltak, mert játéknak véve,
bizonyosan tönkretették volna a sok próbálgatással a szegény Inokay
Katherinát. Sajnálkozva hallom Palitól, hogy ön itt akar bennünket
hagyni.
– Mindamellett szeretném, ha előbb ez a hagyatéki ügy rendbe jönne.
A báró szivarokat vett ki egy szekrényből és szivélyesen megkínálta.
– Gyujtson rá, főhadnagy úr és üljön le egy kicsit nálam. Igen örülök,
hogy önnel kezet szoríthatok. Ami pedig az örökséget illeti, vegye úgy,
mintha nem volna végrendelet. Nagyatyjuk után a két unoka örököl,
punktum. Ez másképp nem is lehet.
– De…
– Semmi de, kedves főhadnagyom. Én nem fogadhatom el az örökséget önök
elől. (Előre elmosolyodott attól, amit mondani akart.) Pedig voltaképpen
én is csak beteg kutya vagyok, mint a többiek, kikről az én öreg barátom
gondoskodott. Sőt én vagyok a legbetegebb.
– De hisz a gyüjtött pénz a méltóságod vagyonából van véve.
– Én azt most már nem hiszem.
– De ha maga a megboldogult mondta?
– Éppen azért.
– Nem értem.