kihúzta az összehajtott levél formájút.
Néma csönd támadt, míg átfutotta, mindenki az ő arczát nézte.
– Igen különös – szólt most a tanár. – E levél azt tartalmazza, hogy e
száz darab aranyat egy magát megnevezni nem akaró költészetbarát báró
Inokay Pál «Jurisics Miklós Kőszegen» czímű imént felolvasott
költeményének jutalmazására küldi.
A kis Inokay Pali elpirult, mint egy kis leány, aki bókot hall, száz és
száz szem keresi, (ott ül az első padban elől), az öreg báró is jelen
van a szülők közt s felvillanyozva kiált közbe:
– Sapristi!
Tölcsért csinál a tenyeréből, a füléhez tartja s úgy hallgatja előre
hajolva a többit.
– Igen különösnek mondám az esetet, – folytatá az igazgató, szokott
magyarázó modorában, – de mondhattam volna rendkívülinek vagy furcsának;
különösen pedig először azért (s itt fölemelte a kecskenyúzó lapos
hüvelyk-ujját), mert a Maecenások már ritkák, sőt nincsenek is,
másodszor azért (a mutató ujját emelte fel) mert az aranyak szintén
ritkák, sőt nincsenek is, harmadszor azért (kibökte a középső ujját)
mert maga az Akadémia sem ád nyulfarknyi versezetért száz aranyat, csak
a hosszú színműveket szokta eképpen jutalmazni és különös főképpen azért
(most már a gyűrűs ujj következett), mert «Jurisics Miklós Kőszegen»
czímű vers ma itt nem olvastatott sem Inokay, sem más tanítvány által,
azért tehát…
A konkluziót akarta levonni, de megzavarodva pillantá meg, hogy még egy
ötödik ujj is van a tenyere legvégén, minélfogva hirtelen visszarántá az
elindított mondatot és kiigazítá magát.
– Vagyis ötödször azért különös, mert rendkívül különös s ez okból
felszólítlak báró Inokay, nyilatkozz fiam, mit tudsz a rejtélyes
dologról?
– Semmit – felelte a kis Inokay, illedelmesen fölemelkedve a padsor
élén.
– Nem komponáltál ilyen czímű verset?
– Komponáltam, de nem fejeztem be.
– Nincs meg valahol a zsebedben a fragmentum? – kérdé a professzor.
– Nincs. Elszakítottam. Hanem a fejemben megvan.
– Az nem ér semmit. Meg tudnád-e mondani ki küldte a száz aranyat?
– Fogalmam sincs róla.
– Hát mit gondolsz? Kié ezek után a pénz?
– Az enyém semmi esetre sem – felelte a diák önérzetesen.
Részint a helyeslés, részint a csodálkozás moraja hömpölygött végig a
klasszison.
– Miért nem?
– Mert a jutalom egy itt felolvasott «Jurisics» versnek szól, holott egy
felolvasott Jurisics vers nincs.
– Valde bene, kis fiam. Hát kié már most a pénz, ha nem a tied? No ne
habozz, mondd ki bátran, hogy a gimná…
– Nem a gimnáziumé tanár úr, – felelte pillanatnyi habozás után –
visszaszáll az adakozóra a rendelkezési jog.
– Helyes! – kiáltott fel a tanár nagy páthoszszal. – Roppant helyes!
Nekem se higyj. A logikának higyj. A józan okosságnak. A józan okosság a
tanárok fölött áll. Sőt az igazgatótanár fölött is. Leülhetsz.
Megfeleltél. Ember vagy a talpadon.
Inokay Gottfried diadalmasan dagadó mellel hagyta el az ódon
iskola-épületet fiával, boldogabban, mint talán annak idején Első Inokay
a Szentföldet, ahol a szaraczénokon vett erőt.
– Úr vagy, – mondá ottkünn, megszorítva a fiú kezét – szépen feleltél.
Hanem mondd meg nekem, ki küldhette azt a pénzt?
– Nem tudom, apa.
– Olyan valaki tehette csak, – kombinálta idősb Inokay – aki tudott a
versről. Hát ki tudott róla?
– Nem tudott róla egy lélek se, az öreg Borlyt kivéve.
– No, ez ugyan nem küldte a száz aranyat. Gondolkozz csak, hátha mások
is hallották?
– Nem hallhatta azt emberi fül, ha csak a kosztadó gazdám, a
Neuschlosser nem, mert hangosan szoktam felolvasni éjjel, amint egy-egy
sorral szaporítottam, s ő a mellettem levő szobában hált.
– Gazdag ember ez a Neuschlosser?
– Elég jómódú.
– Hátha ő küldte a pénzt?
– No, ez ugyan nem küldte – nevetett a diák.
– Miért ne küldhette volna?
– Mert egy szót se tud magyarul.
Hm. A báró hallgatagon lépkedett fia mellett, végig a nagy piaczon,
mialatt gondolataiba mélyedt. Különös föltevések nyargaltak agyán
keresztül, néha egy-egy vállvonogatás, vagy hangosan kiejtett szószilánk
jelezte, hogy két ellenkező gondolattal tusakodik. Ki tudja? Hátha! Ej,
ej! Furcsa volna. De nem nem. Ami lehetetlen, lehetetlen. Ah, haj!
– Mondtál valamit apa?
A báró összerezzent.
– Nem, semmit sem mondtam fiam, csak egy kicsit hangosan gondolkozom
erről az esetről. Ilyen is csak egy Inokayval történhetik.
Ilyen beszélgetés és gondolatok közt tért be apa és fiú a «Zöld fába»
ebédelni, ahol, vizsgák idején, mikoron számos nagy úr gyűlt be a
vidékről a fehér czipók városába, a híres Csutorásné szokott főzni,
kinek ételei egy egész országrészben úgy emlegettettek, mint csodák.
Csutorásné asszonynéni kastélyból-kastélyba vándorolt, ahol névnap vagy
lakodalom esett, előre prenumerálva voltak rá a familiák, a messze
Gömörből még Kis-Mártonba is elvitte egyszer herczeg Esterházy s egy
ezrest adott neki naponként, mikor pedig állandóan akarta volna
szerződtetni, a derék asszonyság, aki egy rimaszombati hentes özvegye
volt, hidegen, gőgösen utasítá el:
– Az nem lehet, instálom. Csutorásné nem főzhet familiának, Csutorásné
az egész nemzeté.
Úton is volt ő kigyelme jóformán az egész évben, hanem a vizsgák idején
pontosan beállított a «Zöld fába». A «Zöld fa» volt az ő kedvencz
orgánuma. Innen árad szét híre, neve dicsősége az országba, szétviszik a
mindenünnen összegyűlt urak.
Fölösleges mondani, hogy pompásan ebédeltek meg, különösen a
lúdgége-leves, meg a csirke volt remek, melyet Csutorásné a saját
methodusa szerint «prézli» nélkül mártott be egyszer-kétszer forró
zsírba és azután sütötte meg, külön a «rurá»-ban.
Ebéd után nagy ferbli kerekedett az urak közt, az extrában.
Természetesen Inokay is leült játszani. Sőt ő indítványozta:
– Egy kis alkotmányos költséget szeretnék nyerni tőletek.
Eleinte nyert is, panaszkodtak a Szentmiklósyak, Ragályiak,
Radvánszkyak, akik játszottak:
– Nagyon szomjasak lehetnek a választóid.
– Kicsi érdemeket borral kell megtoldani – tréfálkozott Inokay.
Délután vele volt a szerencse, este azonban elfordult tőle s reggelre
minden pénzét elvesztette, még a szép sárga négyesét is elnyerte egy
Radvánszky. Az Isten is a tótokkal tart.
Hanem az azért mindegy volt, Inokay olyan egykedvű maradt, mintha babba
menne a játék, nyugodtan felkelt az asztaltól reggel, egyet-kettőt
nyujtózkodott a sok ülés után, aztán barátságosan megrázta a partnerek
kezét.
– Már most aztán még arra kérlek, – szólt oda Radvánszkyhoz – hogy
tartsd meg a parádés kocsisomat is, mert nincs rá szükségem.
– Hogy-hogy? Hiszen a többi lovaknál is hasznát veszed.
Inokay keserűen mosolygott.
– De nincsenek ám más lovaim. Ha csak azt a száz sárga csikót nem
veszed, amit a fiam majdnem megnyert.
– No hát csak vidd el most még a lovakat. Hiszen nem ereszthetlek innen
világ csúfjára fogadott kocsin. Majd ideadod őket őszszel vagy télen, ha
ujakat veszel, addig ott hagyom használatra.
– Majd bolond vagyok, hogy az én drága takarmányomon hizlaljam a
lovaidat – utasítá vissza az ajánlatot gavallérosan.
De abba mégis belenyugodott, hogy a fogaton most előbb hazamegy. Azután
küldi el otthonról. Pompás útjok volt szép juniusi napon. Az apabáró
valóságos akasztófa-humorban volt, az egész úton derülten beszélgetve a
fiával, tele volt ötlettel, sziporkával, anekdotával. Amint azonban a
kerületébe érkezett, a házakon lengő zászlók, melyeken az Inokay név
kígyózott, mélabús hangulatba hozták. A kis Inokay szívét a lelkesedés
dagasztotta ezektől, az idősb Inokayt az önvád mardosta. Pedig igen
egyszerű pszihologikus tünet. Léha embereknél gyakran tapasztalni.
Lefelé az örvénybe, a mélységbe bátran, elfásultan lépegetnek, sőt
bizonyos nyegle virtussal, – de a mélységből fölfelé esik nehezökre
egyet lépni s elszorúl a szívük, hogy immár milyen nagyot csúsztak le.
Kalapot lengettek a parasztok, a szérűkről, az Inokay-ház régi
jobbágyai, meg az apró bocskoros nemesek a falvakon, a gyerekek
éljeneket visítottak. A kovács-műhelyben, Daróczon egy lovat patkoltató
palócz-nemes elrikkantotta magát:
– Inokay Pozsonyba, Peszerényi puttonyba!
(Pozsony alatt, régi módiasan, a diétát értette ő kigyelme, puttony
alatt a megbukást).
– Szeretnek apám – mondá villogó szemekkel a kis Inokay.
Amivel aztán egészen elszomorította az öregjét, egy szót se szólt, csak
a fejét horgasztotta le, néha meg elfordítá, talán azért, hogy egy
előszivárgó könyet töröljön ki a szemeiből.
– Mit ér már az nekem? – felelte egy mérfölddel odább.
Talán mindig ezen gondolkozott azóta. Az elhibázott életén. A tizenhét
elátkozott esztendőn, amikor a magyar a maga sírját is megásta. Ha már
nincs haza, minek van ő is? Pedig benne kellett volna élnie a hitnek,
hogy a haza halhatatlan. Ime itt van a haza és hívja a hatalmas Inokayak
sarját, hogy lépjen előre építeni, áldozni. De kit talál? Egy tehetetlen
koldust, egy tékozlót, akinek ma-holnap mindenét elliczitálják. Hát
előlépjen? Nem szemtelenség-e az?
Igazán fájt neki ez a népszerűség. Hagynák őt az elzüllés útján, egyet
se szisszenne, egyet se mukkanna, de így kitört belőle a keserűség.
Fia próbálta szétbeszélni, de csak rövidesen felelt.
– Mit csinál a mama?
– Megvan.
– Hát az öreg Borly?
Kedvetlenül vont vállat.
– Az ördög tudja.
– Hát a Miczi otthon van-e már?
– Igen, őt már a mult héten haza hozta mamád a zárdából.
– Megnőtt?
– Rá sem ösmersz. Igazi nagy lány.
– Hosszú ruhát visel?
– Persze.
– Szép-e benne?
– Minden Inokay kisasszony szép fiatalon.
– Talán már kérője is van?
Megint egy fájdalmas helyre ért a beszéd. A hozomány, a hozomány!
sikoltozott az Inokay lelke, mely tele volt ilyen sebekkel.
– Szamár beszéd – felelte mogorván.
Két emberből volt összetéve. Egy finom lelkületű, érzékeny idealistából,
akinek minden igazságtalanság fáj, amit másoknak okozott, és egy léha
főúrból, akiről mindig mások gondoskodtak s aki minden akarat nélkül él
egyik napról a másikra, a környezete mindent elszed tőle, mindent elfojt
benne, csak a szenvedélyeit hagyja meg. Van ugyan véleménye mindenről és
okos véleménye, de lusta azt megformálni, mindig annak az akaratába
öltözik, akivel legutoljára beszélt. A sulyomi Virgoncz zsidó jellemezte
legjobban: «A méltóságos úr mindig vagy túlkorán jön a vasúthoz, vagy
lekésik, mert másoktól kérdezi meg, hány óra, ahelyett, hogy a saját
zsebébe nyúljon, ahol a legpontosabb chronométer óra ketyeg.»
Hogy ím hazafelé közelgett – az éjjeli kártyaveszteség is bosszantani
kezdte, egyre levertebb lett s mikor végre egy kanyarodónál előbukkant a
kastély bádogtornya s mellette mint egy meglapult cserebogár a
kasznár-lak barna zsindelyfedele, félénkség fogta el, hogy mit fog
mondani Borlynak, mikor majd reggel útnak kell indítani a négyes fogatot
az uj tulajdonosának. A fogat olyan, mint a mindennapi kenyér, minden
perczben szükséges és neki azt kell mondani: elkártyáztam, nem az enyém
többé. Hiszen úri tempó – ha aztán egy ménes van otthon, de hajh, mit
mondjon ilyen esetben Borlynak?
Hiszen talán a báróné is megkérdezi, elhalványodik és sírni fog titkon,
ahol senki sem látja, de ez mind nem olyan borzasztó, mint mikor a vén
gazember rámereszti a szemeit, ahogy azt előre elképzelte, gúnyosan,
mélabúsan: «Hát már most min parádézunk a kerületben?»
Keresztül-kasul, zagyván kergették egymást a keserű gondolatok, majd
szétlökték a koponyáját, mely lüktetett a halántékoknál. Ejh, mit, hadd
törjön, ami törni való. Hiszen minden oldalról repedezik már az
exisztenczia. Az árverések az ingatlanokra is ki vannak tűzve, csak a
vén gazember tudja még őket elodázni mindenfelé furfangokkal – jele,
hogy még mindent el nem lopott. A négyese miatt is bizony csak azért fog
haragudni, mert ha ő adhatja vala el, egy kis polgári hasznot
csinálhatott volna magának. És végre is mit alterálja őt a kasznár? Hát
tartozik ő neki felelősséggel? Ejnye, de bohókás gyerek vagyok –
biztatta magát a báró. Fölkaczagott hangosan, vidáman. – «Félek a saját
kasznáromtól.» Pali csodálkozva nézett körül.
– Min nevetsz, apa?
– Valami furcsa jutott eszembe.
Úgy volt, mint mikor az ijedt ember éjjel egyedül fütyülni kezd, el
akarván magával hitetni a fütyüléssel, hogy nem fél. Tüzelte magát Borly
ellen. A vén kutya az oka mindennek. Ő vitt be ezekbe a bajokba. Az ő
lopásai, pusztításai. Versenyeztünk egymással. Siettem költeni, hogy
neki ne maradjon. Ő pedig sietett lopni, hogy megelőzzön. De végre is én
az enyémet költöttem.
Szinte vígasztalására szolgált, hogy egy nap minden össze fog roppanni,
minden, minden, de legalább Borlytól is megmenekszik. Borlytól?
Lehetséges-e, hogy Borly ne legyen? Nem birta elképzelni azt az
állapotot magára nézve. És végre is, mit ér az efféléken tünődni? Az
bizonyos, hogy még most megvan Borly és hogy holnap reggel a fogatot el
kell küldeni Radvánszkynak és hogy Borly furcsa szemeket vet akkor ő rá
és hogy ehhez képest a kerékbetörés is kisebb kín, talán sziszegés
nélkül kiállaná, de ezekben a szemekben, babona vagy nem babona, de úgy
érzi, mintha az ősök szemrehányó tekintete meredne rá és az valami
szörnyű… szörnyű…
Hess! Megcsikordul sarkaiban a két kőoroszlános oszlop között az ónos
kapu. Hess, gyötrő aggodalmak, szívet fojtogató gondok! A hintó begurul
az udvarra, Mariska baronesz a mamájával már ott állnak a lépcsőháznál
kipirult arczokkal, repeső örömmel. A vén komondor, az Ipoly, fel akar
ugorni kis gazdájához a hintóba. A cselédség is előkullog, ki az
istállók, ki a kertészlak mögül, az ifjú urat látni. Jaj, hogy
megsoványodott szegényke!
Aztán jönnek az ölelések! Hát hogy vagy? Hogy megnőttél! Jézus Mária!
Nagy melegetek volt. Éhes lehetsz, szívecském! Csupa por vagy, lelkem!
Hamar adjatok egy kefét. De talán mégis ennél hamarább. Gyere, terítve
van! Hamar az ételeket, kulcsárné!
És nézik, nézik, csókolják, nem tudnak a gyerekkel betelni. Hát így megy
ez itt is. A nagy urak is csak emberek.
Ott benn aztán megindul az ezer meg ezer kérdezni való. Először a fontos
dolgok, a bizonyítvány, hogy milyen volt a koszt, hogy ment a vizsga,
azután a Pali kérdezősködik az itthoni dolgokról, nagy-e már a «Viczke»
(az agár), megvan-e még a kis farkas, akit tavaly fogtak az erdőben s
nem történt-e valami baja a papagálynak és hogy mi ujság a faluban?
– Bizony nincsen itten semmi ujság. Micsoda ujság is lehetne Sulyomban?
– Hát az öreg Borly hol lehet, hogy nem mutatja magát?
– Az öreg Borly? Az most beteg.
– De csak nem fekszik? – kérdezte a báró mohón.
– Ágyban fekszik, sőt orvos is jár hozzá – felelte a báróné.
– Ejnye – szólt megkönnyebbülten a báró. – Hát mi baja történt?
– Én bizony nem is tudom. A Johann tudja a részleteket, ő vele volt,
mikor feldőltek.
A Johann éppen a fekete kávét hozta be egy tálczán, a báró tehát ő hozzá
fordul:
– Mi baja a kasznárnak?
– Bort vittünk Lázonyba a választóknak s átmenve a Berkenyés patakon,
bedőltünk a vízbe, a kasznár úr valahogy a kocsi alá került, úgy hogy
megnyomta egy kicsit az oldalát.
A komornyik elbeszélte aztán, hogy a kasznár úrnak nem annyira a
feldőlés ártott, mint inkább az, hogy azon módon vizesen, lucskosan
megint a szekérre ült és elment a pinczébe, – holott ilyen esetben az
első regula haza menni és pedig nem lépésben, hanem szaladva a
kiizzadásig, hogy otthon száraz ruhát váltson az ember; ő maga (a
komornyik) így is tett, de a kasznár makacs vén ember, aki mindent
jobban akar tudni; pedig a pincze a maga nyirkosságával a
legveszedelmesebb hely ilyenkor.
– Hát mi dolga volt a pinczében?
A komornyik megszeppent, ötölt-hatolt, kereste a szavakat.
– Te valamit takargatsz.
– Nem merem jelenteni, kérem alásan.
– Mit félsz? Nem eszlek meg.
– A hordó, amit a választóknak kellett elvinni, a feldőlésnél összetört
és a bor, kezét-lábát csókolom, befolyt a patakba.
– A patak pedig kiitta – fejezte be a báró nagyúri közömbösséggel.
– A kasznár úr uj hordóért ment a pinczébe… Mindjárt mondtam neki akkor:
Nagy baj lesz ebből, nemzetes uram, olyan tüdőgyuladást szed fel, majd
meglássa, hogy fűbe harap tőle. És ehol van, ni.
– Tüdőgyuladást kapott?
A báróné, aki egy almát hámozott, letette a kést.
– Igen, Gottfried, az öreg rosszul van. Éppen az imént járt itt az
orvos. Azt hiszem, meghal.
– Miből gondolod? Az orvos mondta?
– Nem éppen. Inkább a beteg magaviselete ébreszti bennem ezt a hitet.
– Elmehetsz – mondja a báró a komornyiknak. – Hozd el a csibukomat!
(Majd a bárónéhoz fordult.) Önkívületben van?
– Nincs, észnél van; beszél, intézkedik és ír. Vagy legalább egész
délelőtt írt a gyúródeszkán, amit a dunyhájára tettek.
– Nem is hal az akkor meg. Pedig nem bánnám, ha meghalna, – jegyzé meg a
báró mogorván – legalább megszabadulnánk tőle.
– Gottfried, Gottfried! Hogy lehetsz olyan rossz szívű, olyan
kereszténytelen!
– Tolvaj volt. Tönkretett bennünket.
– Megengedem, sőt magam is azt tartom, hogy gonosz, ártalmas ember volt,
de a halál mindenért kiengesztel.
– Ne féltsd még. Sőt azt mondom, nincs is tüdőbaja. Vagy ha van, abba se
hal meg. Mert ahogy én ismerem, míg az én tüdőm megvan, addig ő nem a
magáéval lélekzik.
– Eredj, ki nem állhatom az ilyen rossz vicczeket.
– Hát ugyan honnan veszed, hogy meghal?
– Onnan, hogy ő maga érzi a végét.
– Miből látod ezt, ha az orvos semmit se szólt?
– Abból látom, hogy délelőtt haza sürgönyözte az unokáit.
– A főhadnagyot is?
– Azt is.
A baronesz, aki egy divatlapot nézegetett, összerezzent s egyszerre
arcza elé emelte a sustorgó papirlepedőt; bizonyosan a pirulást akarta
eltakarni.
– Haza hozhattuk volna szegény Pistát – szólt közbe Pál báró megdöbbentő
komorsággal.
– Hát Pista nem jött veletek? – csodálkozott a báróné – azt hittem,
leszállt a kasznárlaknál.
– Ő szupplikálni ment az idén.
– Mi az a szupplikálás? – kérdezte a báróné.
– A protestáns iskolákban van az, mama. A protestáns iskolák szegények,
a diákjaik is szegények. A legszegényebb diákjaik a vakáczióban
felosztják egymás közt az országot s kuriáról-kuriára mennek pénzt
kéregetni a kabátos emberekhez az iskolájukra. Víg élet jár ezzel, sok
kaland, sok jó tapasztalat és a gyüjtött pénzecskéből is egy kis
perczent. A diák, mint a tücsök, összegyüjti nyáron a télire valóját.
– Szegény teremtések! – sóhajtott föl a báróné, megcsókolva fia
homlokát.
– Sajnálod őket, mama?
– Sajnálom.
– De miért?
– Mint ahogy sajnálom a kis csikót, mikor a paraszt idő előtt hámba
fogja. Te talán nem sajnálod?
– A csikót igen, de a diákokat nem… Sőt magam is szegény diák szeretnék
lenni.
A báróné ajka veszedelmesen kezdett mozogni, görbülni mindenféle
szögletre, ami nála a közeli sírást jelentette s csakhamar elő is törtek
a könyek szemeiből; átfogta a fia nyakát, szívéhez szorította őt s
lehajtván a deresedő fejét, a fiú szőke hajában törülte le a könyeit.
– Oh, fiam, fiam, ne kívánj ilyet, – rebegte zokogva – mert hamar
beteljesedhetik.
A fiú fülébe súgta:
– Engedd meg, mamuskám, hogy meglátogassam Borly urat.
– Eredj, fiam. Jól teszed, ha elmégysz. Látom, jó szíved van.
Az öreg báró nem állhatta az asszonysírást. Kiment csibukjával a
verandára, ahol belevetette magát a piros nádszékbe és nézte az úszó
felhőket az égen, melyek nyugat felől gyülekeztek. Sajátságos lehangoló
érzés vett rajta erőt. Valami rejtélyes, félemlítő csend honolt a
természetben. Az ispánlak felől különös, hátborzongató kutyavonítás
hallatszott. Az öreg Borly beteg kutyái. Talán tudják, hogy a patronusuk
haldoklik. Ki nem ment az eszéből. Mégis csak furcsa lesz, ha már az
öreg Borly nem lesz. Nem is hinné az ember, hogy mennyivel üresebb lesz
a világ Borly nélkül. Próbált valami egyébre gondolni. Hiszen végre is
nem nagy eset. Hetven éves ember odavaló. Aztán sok becsületesebb embert
akasztottak már fel, akiket senki se sajnált. Ejh, egy eltaposott
hangyáért is nagyobb kár. Próbált valami egyébre gondolni. De a
felhőfoszlányok olyan szeszélyesen gömörögtek, alakultak, hogy vagy egy
csomó koporsó úszott az ég peremén, vagy maga az öreg kasznár lovagolt
egy kecskén vagy sárkányon.
– Johann! – kiáltá az udvaron őgyelgő komornyikra – gyere csak ide.
– Parancsoljon a méltóságos úr.
– Eredj le a pinczébe, van ott a balszögletben néhány palaczk tokaji
esszenczia, hozz fel egyet a kabátod alatt és vidd el a kasznárnak, de
ne szólj semmit a bárónénak.
– Értem.
– Mert nagyon restelném előtte.
A kasznárra csakugyan ráfért az életet adó nektár, mert már csak
hajszálon lógott benne az élet. Nagyon átfázott, nagy bolondot csinált,
hogy a feldölés után még mindig elvitte Lázonyba a hordó bort a
választóknak. Pedig már akkor is beteg volt, mert a kocsiból kiugorván,
régi begyógyult sérve fölszakadt, megujult és fájni kezdett, de ő csak
tartotta magát és elvitte a bort, együtt ivott a választókkal, lelkesítő
beszédeket tartott nekik, hanem estefelé hirtelen elzöldült, kitört
rajta a borzongatós hideg, rögtön haza kellett szállítani.
A sulyomi doktor (mert okos asszony Perkálné, mindjárt elhívatta)
tüdőgyuladást állapított meg s nosza, lett hirtelen sürgés-forgás és
szaladgálás. Eredj, Zsuzska, jeget kérni a méltóságos bárónétól!
Szaladj, Gyurka fiam (az ostoros gyerek volt Gyurka) pióczákat fogni a
nádas tóhoz. Éjjelre egy kis könnyebbséget érzett, a láz is engedett a
harminczkilenczből, reggel felé elszunnyadt egy piczinykét, de közben
egyre beszélt álmában. Perkálné, aki jeges borogatásokat rakott rá, azt
mondja, hogy a kis báróval beszélgetett folytonosan. Oda ne adja a száz
aranyat az öregnek. Menjen rajta utazni! Aztán úgy tett, mintha lovakat
hajtana, csettentett a szájával, kezével a gyeplőt látszott tartani,
szóval összeálmodott prücsköt-bogarat.
Reggel nagyobbodott a láza, szemei homályosulni kezdtek. Perkálné
megkérdezte gyöngéden, nem kíván-e valamit?
– De igen, sürgönyözök az unokáimnak, látni szeretném őket, hadd vigye
be egy lovas ember a városba.
– Hát egyebet nem kíván-e?
– Ugyan, mit kívánnék még? – kérdezte csendesen.
– Talán papot?
– Papot nem. Hanem tudja mit, Perkálné, adja ide a pipámat még egyszer.
Az orvos pipázva találta, összecsapta csodálkozásában a kezeit, mire a
beteg elmesélte, hogy egyik ősét, Borly Tamást karóba húzatta Heister a
Rákóczi-időkben s az így karóba húzva is a borzasztó kínok közt
pipázott. Családi nyavalya ez a Borlyaknál.
Tiszta eszénél volt szinte egész nap; papirost kért és a gyúródeszkát a
dunyhára téve, megfogalmazta a sürgönyöket unokáinak, jegyzeteket
csinált, mindenféle számadásokat végzett, déltájban azonban nyugtalan
lett s minden szekérzörgésre fölzavarta Perkálnét:
– Talán a kis báró jön. Nézzen csak ki, Perkálné!
Türelmetlenül várta Pál bárót, panaszkodott, zsörtölődött, hogy már itt
kellene lenniök, ha csak valami bajuk nem esett útközben. Váltig ezzel
foglalkozott, úgyszólván velök utazott szellemileg, most körülbelül
Pákonyán vannak, itt etetnek, most indultak el, Majornokon itatnak… nem
lehetnek már nagyon messze.
Perkálné misékre járó ájtatos asszonyszemély lévén, titokban mégis
elküldött a papért, ki tudja, mi történhetik, a nemzetes úr lelkére, úgy
gondolta, bizony ráfér egy kis reperáczió, de hogy csak úgy nyisson be a
plébános úr, mintha látogatni jönne, a minisztráns-gyereket a szent
szerekkel hagyja egyelőre kívül.
Főtisztelendő Malinka János úr megértette a dolgot és úgy jött, amint
Perkálné mondta.
– No, mi dolog az, kasznár úr? Mit látnak szemeim?
– Már engem visznek, – mondá a kasznár egyszerűen.
– Ejh, annyira talán mégse vagyunk.
– Paratus sum – felelte a beteg nyugodtan.
– No, ha paratus, annál jobb, akkor aztán tisztuljon meg a bűnöktől is.
Jó vadász szárazon tartsa a puskaporát, jó keresztény tehertől mentesen
tartsa a lelkét. Nem kivánja fölvenni a haldoklók szentségét?
– Nincsenek bűneim – felelte.
– Senki se tiszta ezektől – szólt a pap szigorúan.
– Én az vagyok – mondá a beteg önérzetesen.
Malinka úr meg nem állhatta, hogy hátra fordulva, oda ne szóljon
Perkálnénak:
– No hallja, ez már mégis nagy szemtelenség.