Milyen az ágyam?
Jéghideg kövön
Egy durva köpeny,
Ez az én ágyam.
Hanem iszen nem így volt ez versbe rakva, ahogy én irom, hanem sokkal
szebben, úgy hogy összebongtak a szavak a sorok végén, mint a csöngetyűk
a lovak nyakán, én csak úgy nagyjában emlékszem és tudom, hogy gyönyörű
és megható dal volt. Az öreg Borly is hallotta nem egyszer, mert csak
éppen azért is fújták a szénagyűjtő leányok, hogy ő arra ment, de nem
haragudott érte, legalább nem mutatta, csak egyetlen egyszer tört ki
nagy haragosan:
– Ostoba libák vagytok! Van is ilyenkor Majlandban hó!
Hó ugyan nem volt Milanóban, inkább a szokottnál is nagyobb melegük az
olaszoknak, – mert a háború csakugyan kiütött Olaszországban is, bár ez
csak olyan mellék-epizód volt; az igazi nagy hadjáratot a porosz király
indította.
Nekünk egyébiránt meglehetősen közömbös volt. Egy háború, melynek nem
lehet rossz kimenetele. Mert okvetlenül megverik benne a németet. Vagy a
mi saját németünket, vagy a másik németet. De mégis jobb volna, ha a
mienket vernék meg.
Sulyomban mindez a legkisebb izgatottság nélkül esett meg. Balassa Antal
báró hajtatott négyesén egy hétfőn éjfélkor Kékkőre a városból.
Sulyomban a kastély előtt megállott, de már nem volt módja bemenni:
kapu, ajtók becsukva; csak az Inokay ablakát zörgette meg, ahol
világosságot látott.
Inokay, aki franczia regényeket olvasgatott, kiugrott az ágyból,
fölkapta a revolvert és az ablakhoz futott.
– Ki az? Mi az? Mit akar?
– Én vagyok, Balassa. Nagy hírt hoztam.
– Mi történt?
– Megvertek minket – kiáltá be lihegve. – Vége Ausztriának. Fut a
seregünk Königgrätz alól.
– Áldassék érte az úr szent neve! – felelte Inokay ájtatosan.
Szép világ volt ez. Az első föllélegzés. Mintha csak gonosz álom lett
volna az eddigi élet. Új hír jött reggelre, hogy Klapka seregével az
ország határain betört. Hol vette, hol nem vette a seregét, de jön vele
és most már megint mindnyájunknak el kell menni. Mozogni kezdenek már a
rögök is. Nagy dolog az, mikor egy egész nemzet reménykedik, vár
valamit. Nem is tudja, mit. Csodákat. A falusi legény mustrát tart apja
istállójában a lovak közt: melyikre illenék legjobban a nyereg? A kis
parasztgyerekek ellopkodják az üres pálinkás hordókat és dobolnak
rajtuk. Az arató lányok abba hagyják a Szűts Marcsa románczát és azt
kezdik dalolni:
Jön már Kossuth, Klapka. Itt van már Horpáczon.
Hamar a nyergemet, ott van a padláson.
Itt a vesztett csatákról a részleteket várják, Bécsben már tudják
ezeket, – ott meg azt figyelik, hogy miként dobolnak a kis gyerekek az
üres hordókon a falvakban. Félelmes hangot adnak azok ilyenkor. Azt
mondják azok a hangok, hogy a legélesebb kardot nem solingeni aczélból
kell verni, hanem a népek szeretetéből. A Burg termeiben komoran sétál a
császár és nem azon gondolkozik, hogy a hódítókkal kellene beszélnie,
hanem a meghódítottakkal. Egy udvari tisztviselő kel titkon útra
Kehidára az öreg «tekintetes úr»-hoz, hogy a császár szeretne vele
beszélni… és így szövődik a történelem olyan szálakból, amelyekre senki
se gondol.
De azért Sulyomnak is megvannak a maga kis tragédiái.
Egy-egy öreg asszony sírdogál a padkán, mely a napraforgós, muskátlis
előkertben lapul meg a falnál. Ez annyit jelent, hogy valahol egy legény
elesett. A kasznár úr, vagy maga a báró úr olvasta az ujságból. Sokan
megsebesültek, némelyek elvesztek a futásban. Ezekért is reszketnek
itthon a családtagok. Katonalevelek jönnek, azokat az egész faluban
széthordják az írástudók és felolvassák a kutaknál vagy a faluháza
előtt, ahol nagyobb fajta gyülekezés vagyon. Ezek sokkal szebbek, sokkal
érdekesebbek, mint az ujságok. Hát bizony Tóth Pál is beleharapott a
fűbe valahol Morvaországban. Sőt Bőrös Jancsit is derékon szakította egy
kartács. Az se ír már többet levelet Juditjának. Hanem a kasznár
Laczival meg mi történt? Azt írja Kazi István öreg szüleinek, hogy egy
előörsi csetepatéban hat olaszt vágott le, olyan nagy virtus
cselekedetet mutatván, hogy másnap maga Albrecht főherczeg
napiparancsban dícsérte meg az egész ármádia előtt s azon melegében
kinevezte hadnagynak. Bizony, hallja kegyelmetek, öreg szülém, az úr a
pokolban is úr, könyvekben hízott elméjével többre megy mindenütt, mint
mi szegény legények, ha megszakadnánk is a vitézségben.
A hír valónak bizonyult a lapokból is, hol «egy magyar huszár bravurja»
czímen volt leírva a Borly László vitézi kalandja. A báró maga vitte át
a lapot a kasznárházba a vén gazembernek.
A gazdasszony azt mondta, nincs itthon.
– Hát hol van?
– Elszaladok érte – vállalkozott a szakácsné.
– Majd magam megyek, hol van?
– Megkövetem alásan, a kutyái közt.
A pajtában volt az ebek gyógyterme, az öreg úr felgyűrt ingújjakkal,
derekára kötött köténynyel dolgozott köztük, kötözgette a sebeiket,
pemecselt velök olyan fontoskodással, mint egy nagy operateur; egy öreg
szánnak az alja tele volt orvosságos üvegekkel, zsírtégelyekkel és
mindenféle furcsa szerszámokkal.
A báró vidáman nyujtotta eléje az öreg «Pesti Napló»-t.
– Olvassa el, – szólt mohón – hogy mit művel az unokája.
– Olvastam már – felelte közömbösen.
– És ezt maga csak így mondja? Hisz ez nagy dolog! A fiú karriérje meg
van állapítva. Ember lesz abból.
– Azért, mert hat embert összevagdalt? – kérdé a kasznár gunyorosan.
– Meg van maga bolondulva?
Az öreg Borly vállat vont.
– Könnyű hat emberen akár száz sebet vágni egy félóra alatt, de nehéz,
méltóságos uram, csak egy sebet is begyógyítani. Itt látszik ezeken a
kutyákon. Ezt a bundást már két hónapja gyógykezelem s még mindig fáj a
lába. Fáj még, Bundáskám? (Lehajolt hozzá, szeretettel simogatta.)
Nagyon fáj még, szegénykém?
A báró fejet csóvált s elujságolta mindjárt a bárónőnek, hogy az öreg
egy csöppet se látszott örülni az unokája sikerének, mert az hat embert
összevagdalt és hogy milyen gyöngédséggel gyógyítja az ebeket.
– Talán mégis van szíve – vélte Inokayné.
– Van annak ördöge, nem szíve. Pietista lett, ez az egész. Ami gyakori
jelenség éppen a nagyon bűnös embereknél és a parázna multú
asszonyoknál, hogy életük alkonyán elkezdik a Bibliát olvasni, a
templomot bújni, a szegényeket istápolni, az erényeket prédikálni.
Szóval, fölveszik az apostoli allure-öket, hogy most meg az Istent
bolondítsák, miután már az emberek ellen eleget vétkeztek.
Borly Laczi tehát hadnagy lett, de még ezzel nem ért véget a
szerencséje. További hírlaprészekből, részint saját leveleiből még a
következőket kell róla elmondani.
A főherczeg egy nap Mantuához közel a Mincio balpartján ütött tábort s
egy parasztházat foglalt el lakásul. A vidék délről nyitott volt,
éjszakról ellenben hegyes, erdőborított.
Második éjjel, mikor a tábor már nyugovóra tért, a főherczegnek eszébe
jutott, jóval túl éjfél táján, miután úgy se tudott aludni főfájása
miatt, hogy egy kis sétát tesz a táborban, egy kis friss levegőt szí a
csillagos éjben s megnézi az előörsöket.
Segédtisztjétől követve, végigment a roppant alvó táboron. Csak
imitt-amott pislogtak még tábortüzek, mint macskaszemek a sötétben. Az
egyik tűznél egy fához támaszkodva egy huszártisztet vett észre.
Lépteit szándékosan arra irányozta. Kiváncsi volt, hogy a tiszt mért nem
alszik és mit figyel.
A tiszt is észrevette a főherczeget és szalutált.
A tűz amint reá világított az arczára, a fővezér ráismert Borly Laczira,
aki néhány nap előtt lett hadnagygyá.
– Ön még nem alszik, hadnagy úr?
– Nem, fenség.
– Talán észre vett valamit? – kérdé a főherczeg.
– Igen, fenség s éppen azon gondolkoztam, hogy felköltöm ezredesemet és
jelentést teszek neki.
– Ah – szólt a főherczeg meglepetve. – És mit vett észre?
– Igen gyanús dolgokat, fenség.
– Sapperlot, hadnagy, beszéljen hát.
– Attól tartok, hogy az ellenség a hátunkba jön és meglep az éjszaka
álmunkban.
– Az lehetetlen! – mondá a főherczeg elgondolkozva. – Hiszen az
előőrseink fel vannak állítva és még eddig semmit se jelentettek.
– Mert még ők nem vették észre az ellenséget és az későn is talál lenni.
– De hát akkor miből szopja ön ezeket?
– A madarak sokasága röpül ki az erdőségből órák óta, pedig ezek a
madarak aludnának, fenség, ilyenkor, ha az erdőben csend volna. Az
erdőben hadtestek nyomulnak előre felénk s ezek verik fel a
szárnyasokat.
A fővezér lábai a földbe gyökereztek.
– Sapperlott, önnek igaza lehet! – kiáltotta s maga is figyelni kezdett.
Csakugyan hallani lehetett az erdő felől s annak monoton zúgásától
megkülönböztetni az elütő rebbenés neszét: zsr, zsr, amit csak
madárszárnyak suhogása okozhat.
A fenséges fővezér rögtön kiadta a parancsot a tábor fölébresztésére s
hogy harczra készen álljon.
Alig egy óra mulva visszatért éjjeli pihenő helyére, de még le sem
ereszté fejét a vánkosra, mikor már az előőrsök puskalövései az ellenség
közeledését jelentették. A támadásra kész sereg most már pozdorjává
verte őket s Borly László ezért a megfigyeléseért megint fölvarrhatott a
dolmányára egy csillagot.
– Ha így fog haladni ez a fiú, – mondogatták a táborban – hogy minden
héten egyet lép előre, egy esztendő mulva Isten lehet.
Ehhez az epizódhoz a kiegészítő magyarázatot egy katona-levél adta meg,
mely egy pár hónap mulva megérkezett Sulyomra a kasznár úrhoz.
«Kedves nagyapka! (így szólt a levél.) E soraimat Bécsből írom, ahol a
Ringlottengasse 15. szám alatt lakom. Jó tágas udvari szobám van, tíz
forint havonkint. Mindenekelőtt kezeit csókolom és bocsánatát kérem,
kedves nagyapka, hogy híre-tudta nélkül otthagytam Disznósy uramat és a
lakatosságot, de ez a pálya nem birt kielégíteni és a sors úgy akarta,
hogy katona legyek. Ha megszomorítottam ezzel a lépésemmel, talán vétkes
vagyok az Isten előtt, de másrészt csak az ő szent akarata olthatott
belém oly vágyakat, melyeknek ellentállni nem tudtam s melyek a
katonaéletbe vittek. Eddig, hála Istennek, nincs okom panaszkodni, a
szerencse kísért uj pályámon, a golyó megkímélt s kitüntetések értek.
Közkatonából főhadnagy lettem rövidesen. Amiben az Istennek én hozzám
való jóságát látom és azt, hogy a nagyapa órája nekem szerencsét hozott.
Mert mikor a Mincio mellett feküdtünk a táborban és egy éjjel egész
tizenegyig inspekcziós voltam, órámat a nagyapa meghagyása szerint, hogy
azt pont fél tízkor minden este kitegyem a zsebemből, hogy nyugodt,
vízszintes helyzetben legyen s ne járjak vele, ösztönszerűleg gépiesen
azon este is kitettem a mondott időben, mint ahogy általában mindazt
teljesítettem és teljesítem most is az órával, amit akkor rám parancsolt
nagyapka. Nem találgatom, miért mondta ezt vagy amazt, teljesítem, amit
mondott. Ahogy aztán tizenegy óra után magam is le akartam hajtani a
fejemet nyugalomra, egyszer csak megtapogatom magam, hát nincs az óra a
zsebemben (megijedek, hiszen az az egyetlen emlékem otthonról),
halaványan emlékezni vélek, hogy kitettem valahol a zsebemből, de hol?
Talán valamelyik tábortűznél, ahol megfordultam. Alkalmasint letettem
szórakozottan a gyepre. Nosza, indulj Laczkó, keresd meg az órádat.
Keservesen esik, de meg kell keresni. Kerestem, kerestem, szinte egész
hajnalhasadásig, amikor végre megtaláltam, de épp e keresés közben
lettem figyelmes a közeli erdőség felhessegetett szárnyasaira, amihez
járult a fővezér váratlan megjelenése, akinek erről jelentést tettem
(reménylem, már olvasta nagyapa az ujságokból) s így léptem megint előre
egy fokkal, amit, mert babonás vagyok, egyenesen az órának köszönök,
vagyis annak, hogy a tanácsokat, melyek hozzá fűződnek, betartottam.
Csak azért nem írtam előbb, mert be akartam várni, míg a haragja kihül
irántam. Ha már kihült volna, írja meg, kedves nagyapa, mert már nagyon
szeretném látni. Ha ki nem hült is, szeretném látni.
Kezeit csókolja
szerető unokája
_László_.
_U. i._ Én most a Feldmarschall Kapronszki adjutánsa vagyok.
Az éjjel nagyapkáról álmodtam. Hát a kastélybeliek mit csinálnak? Pistát
csókolom, ő is írjon.»
Ez a levél csak fölfrissítette azokat a legendákat, melyek a gyermek
főhadnagyról szálldogáltak a mi vidékünkön. Na, ha abból nem lesz nagy
ember, akkor megette a fekete herkenytyű az egész ármádiát. Ime, mit
érhet egy kis megfigyelés! Ha az a fiú észre nem veszi a madarak
röpülését, Olaszországban is könnyen Benedeket fog az ellenség. Mert
mind Benedek az – az Isten akárhová tegye őket. Egy félmillió Benedek.
Hanem ebből a fiúból, majd meglássák, valami Savoyai Eugén ugrik ki.
Hiszen Napoleon se kezdte jobban.
Voltak, akik ezt se hitték. Végre is nem minden kaparás származik
oroszlánkörömtől. És hát mit ért, hogy Olaszországban mi győztünk? Mit
ártott volna, ha ott is elvesztjük a csatát – mikor a béke azért úgy
lett megkötve, mintha elvesztettük volna? Velencze, Lombardia az olaszé
lett.
A professzor úr a gimnáziumban, ahol Inokay Pál báró és a nehézkes eszű
Borly Pista tanult, ragyogó arczczal jött be egy reggel az osztályba és
a kék czeruzájával a mappán kijelezte, ami Olaszország figurájából
visszaszármazott Olaszországnak.
– Mars ki a csizmából![1] – mondá, mintha a szegény Ausztriához intézné
szózatát s aztán felénk fordult és elmagyarázta a világra szóló
fordulatot, kiéreztetve a szavak háta mögül, hogy Ausztria most már
meglehetősen mezítláb van. Azt is kisejtettük, hogy bár ő húzta ki a
lábát a csizmából, mégis a mi lábunk (a magyaroké) szabadult meg a
szorítástól.
Jókedvében lévén, az egész óra alatt a custozzai és a königgrätzi
csatákról mesélgetett, el nem felejtkezve arról sem, hogy ott messze a
csatatereken is a főiskola egyik kiváló növendéke, Borly Laczi tüntette
ki magát a legjobban (bizony használhatta volna az eszét másra is),
kiemelte a megfigyelések hasznát minden téren, ez lévén a tudományok
tudománya s miután ezeket elvégezte, kiszólította az első eminenst,
Inokay Pál bárót és a következő kérdést intézte hozzá:
– Mondd meg nekem ezek után Inokay, hol kel fel a nap?
Pali báró elgondolkozott a szokatlan kérdésen, minthogy növénytani óra
volt, aztán így felelt meg hasonló ünnepélyes hangon:
– Sadovánál.
– Valde bene, fiacskám. Valde bene. Szeretnélek megölelni e helyes
feleletért. Csak egyben hibáztál. Königgrätzet kellett volna mondanod.
– Én Sadovát olvastam az ujságban.
– Igaz, vitás a dolog; a poroszok Sadovát mondanak, az osztrákok
Königgrätzet, de én az osztrák pártján vagyok ebben.
Csendes, kedvetlen morgás futott végig az osztályon.
– Mert, hogy kit hol vertek meg, – folytatá az ő professzoros humorával,
– arra visszaemlékezni mindig a megvert az illetékes.
Tényleg felkelt a nap Königgrätznél. Rásütött a rögökre, a hangyák
kibújtak alóluk, rásütött a koporsókra, a halottak feltámadtak,
bevilágított a kulcslyukon, a nyirkos börtönök megnyíltak, öreg, fakó
irások, amelyek már nem értek semmit, bástyákká váltak és felvonó
hidakká; nyüzsögni, mozgolódni, élni kezdett a nemzet.
De Sulyomra persze ennek is csak bágyadt visszfénye jut el. A falu csak
falu. Mit lát az ebből az ujjászületésből? A nagy halleluja-zengésből
akkora lesz, amit a cserebogár szárnyverése is elnyom. Nincs itt se
szózat, se fáklyafüst. Legfeljebb arról lehet egy kicsit sejteni az uj
aerát, hogy a bíró uram bemeszelteti a sárga-fekete oszlopot, melyen ott
áll a táblácska a maga primitiv rébuszával:
_Sulyom Helység tilos._
Hanem az már itt is valami, mikor egyszerre csak nemzetiszín zászlók
jelennek meg a házakon, mintha a fakó, füstös zsúpfedelekből nyiltak
volna ki. Vajjon megérzik-e ezt a csodát a Kossuth-bankók, amiket a
nagyapó tizenhat évvel azelőtt szintén oda dugott a zsúpok közé? Ma már
rájok se tudnak akadni. Pedig hátha még eljön az idejük. Csak lobogj,
lobogj öreg zászló, régen nem lobogtál; játszszál vele szellő, régen nem
játszottál!
Hanem iszen, ha a szellő nem játszott volna is a zászlókkal, játszottak
volna ők maguk eleget az emberi szívekkel. Két név volt rájok írva:
«Éljen Inokay Gottfried képviselőjelöltünk» az egyiken, Peszerényi Gábor
a másikon.
Hja, ezek a zászlók! Bizonyára a legszebb hely a fehér közepük, ahová
egy emberi nevet felírni lehet. Fölfelé már csak a történelembe visz az
út, – de lefelé is mehetni. Innen pedig rendesen a hivatalos lapba kerül
a név, az «Árverés» rovatba. Mert a fülemile-nyelveknél is, melyek
egykor a Lucullus-lakomán szerepeltek, költségesebb eledel a választói
nyelvek, az éljenek és a szavazatok. Már hatvanegyben is Inokayt akarta
fölléptetni a sulyomi kerület, de akkor Borly lebeszélte a méltóságos
urat.
– Isten ments. Mit gondol a báró úr? Hisz az nagy költséggel jár. Nem
birjuk meg. A birtok nagyon meg van terhelve. Nincs pénzünk hozzá. De ha
még volna is a választáshoz, nincs a Pesten való tartózkodáshoz. Ha csak
egy évet töltene ott a báró úr rangjához illően a családjával,
összeroppanna minden. Csőd lenne ennek a vége. Gondoljon az apró
gyerekeire méltóságod.
Inokay engedett akkor az érveknek, meghökkent a következményektől és nem
lépett fel.
Most megint felszólították a kerületben és most már Borly is azt
javasolta, hogy föl kell lépni.
A báró csodálkozott.
– Maga nyilván meg van bolondulva, Borly. Hiszen tudja, hogy a tönk
szélén állok, hogy a fiamért, a leányomért a kosztot nem tudom fizetni,
hogy már a helybeli mészáros húst nem akar hitelbe adni s ennek daczára
azt javasolja nekem, hogy lépjek fel. Miből, honnan vegyem a
költségeket? Talán valami aranybányát fedezett fel?
– Hát ’iszen éppen azért kell föllépni, mert nem fedeztem fel és mert a
tönk szélén áll méltóságod. Ezt a helyzetet még csak úgy lehet
ideig-óráig fenntartani, ha most megválasztják. A hitelezők lecsitulnak,
sőt még a hitel zsilipjei is megnyilnak egy időre.
– De hát aztán?
Borly a vállát vonogatta.
– Ami «aztán» van, az már Isten dolga.
– És mi lesz szegény gyermekeimből? – sóhajtott a főúr, fejét
gondterhelten lehorgasztva félkönyökére.
Ritkán voltak ilyen világos pillanatai. Menekült az efajta gondolatok
elől, de ha megragadták, finom lelke összetört alattok.
– A gyermekei? Az szintén az Isten dolga, – mondta Borly szinte vallásos
kenetességgel. – Ő fog azokról gondoskodni, a maga módja szerint. Sőt én
azt tartom, hogy már gondoskodott is.
– Hogy érti azt?
A vén gazember zavarba jött, elvörösödött, mint a czékla.
– Úgy értem… hogy is érthetném máskép? Tudniillik, – hogy szavamat ne
felejtsem… Mit is mondtam, hogy is mondtam csak? Igen, úgy értem, hogy a
baronesz igen szép, tehát férjhez megy.
– De kihez?
– Valami derék emberhez.
– Hozomány nélkül?
– A derék ember nem keres hozományt.
– De hol van ilyen derék ember?
– Bizony nem mindig a grófok és bárók között.
Ilyenkor rendesen sóhajtott Inokay, kinézett az ablakon, a felhőkből
képződő alakzatokat bámulta hosszan, majd így szólt:
– Rosszul hajtanak a kopók!
Ez volt a rendes szavajárása. Eleinte csak a birtokra vonatkozott, mely
rosz termést hoz, később pedig magára Borlyra, a kopókra semmi esetre
sem, mert azokat és a fajlovakat egyenként adogatta el, már nem volt egy
sem.
Az adósságok egyre fenyegetőbb jellegben kóvályogtak a feje fölött, a
hurok mindig jobban összeszorult a nyaka körül, – de azért csak múltak a
napok és valahogy majd csak mindig lesz. Apró örömei most is csak úgy
voltak, mint azelőtt. Nagy örömei pedig egy nagy úrnak soha sincsenek.
Ilyen apró öröme volt, hogy fia első eminens. Írták a professzorok, hogy
milyen derék fiú. Ha még megvolnának a dominiumok, föl se venné, – de
így egy pompás napot szereztek neki. Igaz, hogy uj bánatot is, mert fájt
a szíve, hogy meg kellett szüntetnie a mentort, akit eddig mellette
tartott s aki egyszersmind angol nyelvre tanította.
De hát a Gondviselés is vigyáz egy Inokayra s nemsokára levelet kapott a
fiútól, hogy egy angol nyelvmester annyira megszerette, minden héten
ingyen ad neki két órát az angolból, tovább gyakorolhatja magát s
ugyanekkor valami franczia madame is megismerkedett a kis báróval, az
meg sétákat tesz vele reggelenként s az öreg Dumas nyelvén csacsog vele.
Csak aztán bele ne szeressen a lurkó! Ami azonban közelről nem festett
olyan veszedelmesen, mert a madame a hetvenedik tavaszban járt.
Így izmosodott szellemiekben a fiatal Inokay és ily apró szerencsék
érték. Az öreg is tudott ezeknek örülni. A szegénység talaján jobban és
sűrűbben tenyésznek a virágok.
De hát a fiú meg is érdemelte a sors kedveskedéseit. Pompás,
szeretetreméltó ficzkó lett. Nem a régi oligarchák folytatása, hanem
teljesen uj hajtás. Olyas valaki, aki egyenlő erővel akar versenyre
szállni a társaival, hogy melyik a különb legény, ki vág nagyobb rendet
az élet küzdelmei közt? Szinte resteli, hogy ő báró Inokay. Jobban
szeretne lenni Tóth János.
Mikor húsvétkor otthon volt, eljárt a parasztokhoz, bekukkantott a mezőn
a csőszhöz, annak a kunyhójába s engedelmet kért az apjától, hogy egy
éjszaka ő is künn hálhasson, hogy milyen élet a csőszé, tudvágyó,
igénytelen, szerény és mégis nagyratörő, mert amellett, hogy a
paraszttal szóba áll, a múzsáknak is teszi a szépet. De már ez az ő
legbensőbb titka. Erről csak Borly bácsi tud. Mert az utálatos vén
gazembert csakis ez a gyerek szereti igazán. Csodálatos egy gusztus.
Pedig azt mondják az emberek, hogy a gyerek ösztöne csalhatatlan,
legjobban találja el, ki a jó barát, ki az ellenség. Ha tudná a szegény
báró úrfi, hogy ez a vén ember tette tönkre a szüleit s földönfutóvá őt.
Hanem annyi esze most még nincs. Egy nagy költői beszélyt kezdett
komponálni a vizsgára, «Jurisics Miklós Kőszegen», csupa gördülékeny
hexameterben s ha egy-két strófát kifaragott belőle, nyomban átszaladt a
kasznárlakba, hogy az öregnek felolvassa, aki nagy barátja a
versificatoroknak és a sánta kutyáknak (hanem a sánta hexametereket
talán még se szereti). Ilyenkor bezárkóznak, a szakácsné, aki a
kulcslyukon nézeget be, azt beszéli, hogy az úrfi most is, mint kis
gyerek korában, oda ül az öreg ölébe s úgy olvassa fel neki egy
papirosról a szavakat, melyek szépen pattognak mintha bolhákat
roppantana az ember.
Perkál Zsuzsa pletykája terjed a vidéken, mert olyan itt, ami a
kastélyból jön, mint ami Bécsben a Burgból kiszivárog, minden bolondság
nagy esemény.
– No, hát jó is, – mondják – hogy a kis báró költő lesz, még pedig
_emilyen;_ mert már amolyan nem lehet, aminő az apja volt.
E pletykából az öreg báró is megtudja, hogy a fiú verseket ír. Még el is
mosolyodik. Ártatlan foglalkozás. Úrnak se derogáló. Gróf Zrinyi is írt,
Balassa Bálint is, Koháry is. Aztán a hősöket énekli, Jurisics Miklóst.
Hát jól van, csak a vers is jó legyen. Ámbár majd kitudódik, elmegy a
vizsgára, meghallgatja.
De biz azt soha se hallotta meg az öreg Inokay, mert a Palinak vagy
elment a kedve a thémától, vagy nem bírta tovább szőni, jobb időre
hagyta és a «Tavaszhoz» czímű poemát készíté a vizsgára, mely is rendes
szokás szerint már a vizsga előtt egy héttel jelent meg a többi jelesnek
ítélt vizsgai dolgozattal az önképzőkör lapjában, a «Korány»-ban.
Mindamellett a vizsga napján az egybegyűlt szülők előtt egy csomagot
mutatott fel az igazgatótanár úr, dr. Bogdán Lukács a következő
szavakkal:
– Ismeretlen kézből egy csomag érkezett azzal a kívánsággal, hogy azt
közvetlen a magyar költészeti dolgozatok felolvasása után nyissam ki s
az abban foglalt kérelemnek eleget tegyek. Íme felbontom a csomagot.
Fölszakítván méltóságteljes nyugalommal a pecséteket, miután a csomag
kioldózott, félénken fogta meg a szélét a mutató és a nagyujjával, mely
a diákok szerint lapos volt, mert az örményeké állítólag lapos a
kecske-nyúzástól és azért fogta meg félénken és tartotta messze magától,
hogy hátha robbanóanyag van benne, nagy súlya miatt nagyon gyanus volt.
Valahogy ügyetlenül lefelé fordítá a nyílását, mire aranyok, valóságos
uj veretű körmöczi aranyok kezdtek belőle ömleni s legurulni vidám
csengéssel a hepe-hupás, repedezett padlóra.
Nosza lőn nagy bámulat és nagy ijedtség. Bogdán direktornak a czvikkerje
is leesett az orráról. Nagy poczakja miatt képtelen volt lehajolni.
– Hamar nebulók, hamar, hamar! – kiálta. – Szedjétek fel!
A nebulók kiugráltak a padokból és hirtelen fölszedték az aranyakat.
Bogdán úr egy csomóba rakta a kathedrára. Gyönyörűséges sárga csikók,
egy egész ménes! Mindjárt látszott, hogy száz darab.