Én te reád nem haragszom.
_Népdal._
Ott a hol nem látnak mások,
Magamnak majd egy sírt ások,
A búk és könnyhullatások
Lesznek nekem a sírásók.
_Népdal._
Ha meguntad rózsám
Vélem életedet,
Csináltass koporsót
S temess el engemet.
_Népdal._
Az 1830-diki nevezetes tél után következett egy nevezetes nyár, minőt
kevesen értek meg életökben, és sokan kik megérték, utolsó nyarukat
érték meg benne. Ez volt a cholera esztendeje, a fekete esztendő, a
temető esztendeje.
Ma még kezünkbe szorítánk szeretteink kezét, ma még üdvet néztünk ki
egymás szemeiből, s holnap port hánytunk arczaikra és könyeket; ma
terveket faragtunk, holnap koporsót készítteténk; ma még ettünk ittunk
és holnap jól voltunk lakva, de örökre. Ma örültünk, másnap sírtunk,
harmadnap pedig minket sirattak.
Ez is csak eleinte volt így; később minden fonalak elszakadoztak, mik
embert emberhez és viszonyokhoz kötnek.
Férj nem fogta be haldokló neje szemeit, orvos nem adott segélyt és
vigasztaló szót a nyavalyásoknak, rokon nem kereste fel beteg rokonát,
koporsó nem készült az elhunytak számára, harangszó nem kisérte őket
örök fekhelyökre, nem gyászoló árvák és özvegyek; magában elszigetelve
élt, magában halt meg mindenki, mint gazdátlan vén ebek a sövény
melletti árkokban.
Félelem, süketvak félelem ült el minden szivet.
S maga a természet, mintha osztozott volna e közhaldoklásban, oly gyász
színűre vált.
A béla-borai lankaságot hat órányi távolban nem lakja élő teremtés;
vizeiben nem tükrözi magát a kék mennyboltozat, mert a lankaság vizei
kiszáradtak, s mert a mennyboltozat nem kék, hanem sárga.
Végtelen, horizontalan zöldessárga tengerében nem úszik egyetlen nyári
felhő sem, csak olykor vonulnak fekete foltok végig rajta, mikből
egyetlen esőcsepp sem hull. Fekete bogarak fellegei azok, miknek
milliárdjait szíja be minden lehellet.
Fojtó, tikkasztó meleg uralkodik itt, mintha be volna zárva az ég, s a
nap tányérjába be lehet nézni, mint a holdba.
Szellő nem fuval itt, hanem mellre ülő posvány lég csapódik forrón az
ember arczához.
A nádtenger, a gazdag vízi növények országa le van perzselve, a hattyúk
és vadludak falkái kipusztultak, egy békafi sem énekel, egy vízibika sem
zúg a kietlenben, csak a szikkadó dágvány pöffedik olykor, méreggőzt
fuvalva a halállal terhes levegőbe.
Mindenütt holt hallgatás, mindenütt a halál képe nagyszerű alakban,
mindenütt enyészet.
A sziget fái olyanok, mintha leégtek volna, mérges hernyók zsugorították
össze leveleiket.
Füveit tövig leette a repülő sáska, minden bokrot, minden növényt; egy
fűszál nem maradott. A réteket száradó békanyál és hinár lepi, a
dombokat sűrű pókhálók; a házikó falai szétnyiladoztak, tetejét
levetette az erős szél, s most moh és tövisek teremnek küszöbén,
egyetlen lakója egy vén tekenős béka.
Körül a nádtengert elvágta egy rémületes kőeső. Ezen év gazdag volt
minden csapások megtermésében.
* * *
Ezen napjaiban a közirtózatnak, midőn senki rokont és barátot nem
ismert, midőn testvér testvérét ápolni félt, nem feledkezett el
boldogtalan ellenségéről a csavargó és eljött azt meglátogatni.
Körüljárta a kietlen, letarolt szigetet, összekereste az enyészetnek
indult szobákat, hitta nevénél ellenségét, de az nem jelent meg; az
egész szigeten nem volt egy bokor, hova valaki elrejthesse magát.
Végre meggyőződék felőle, hogy Góliáth, használva a Tisza és a
posványság szokatlan kiapadását, s az országos zavart, megszökött, s e
részben teljesen megnyugodva, visszafelé vette útját, midőn egy völgyben
a leveletlen dudvák között egy gödörre akadt, mely gödörben feküdt halva
Góliáth Péter; térdei mellére voltak húzódva, két keze görcsösen szorult
hátraszegült fejéhez, arcza zöld penészszel volt behúzva, az egész test
behomokosodott, szája és szemei pedig borzasztóan nyitva maradtak.
E gödör mellett egy kisded halom volt felvetve, elébe egy faragatlan
kereszt letűzve, e kereszten Góliáth Péter kis gyermekének ruhácskái
függtek, az időktől szétrongyolva.
A csavargó szíve elszorult.
Egy kapát keresett, s a holtat vele bekapálta.
A ledőlt kapu egyik szegletkövét a sír fejéhez ásta és késsel rámetszé: