Kilencz iczczés a gyomrom,
Tizedikkel megtoldom.
_Népdal._
Még egy tragikai esetet kell elmondanom, mielőtt e regényt befejezném,
mely mint tens Tölcsér János esküdt úr kimenetelét tárgyazó, nem lehet
az őt közelebbről ismerők előtt érdektelen.
* * *
Vala pedig a napnak igen nagy távolsága a földtől; a kényeső a
zérusfokon alul szállt; az ég vizei kristályozott alakban szálltak alá a
földre; szóval melegség hiánya volt az egész természeten, mely tüneményt
a tudománytalan köznép rövideden nevezi télnek.
Az esküdt úr «jó reggelt», kivánt a táblabiró úrnak, a táblabiró úr
pedig «jó estét», kivánt az esküdt úrnak; – vala pedig mindkettőjökre
nézve tökéletesen «jó éjszaka», míg oda fenn, t. i. a pincze fölött, a
legdicsőségesebb fényes nappal uralkodott.
Tehát a mi «par nobile fratrum» uraink már meglehetősen el voltak
készülve, vagyis magyarul szólván «nyakban voltak», s ha Galilei soha ki
nem találta volna is, hogy a föld forog, ők bizonyosan bemutatták volna,
hogy a föld tántorog, elannyira terhökre esett nyugalomra kivánkozó
testökkel a súlyegyent fentartani.
S elvégre, – biz az szégyen, de mi tűrés, tagadás? biz ők tisztelettel
legyen mondva – elestek. – – No de e történetet eléggé kimenti a
physika, miután bemutatja, hogy ennek oka egyenesen a föld vonzerejében
rejlik, mely minden testeket erőnek erejével ránt magához.
Ott a földön aztán összeölelkeztek; a táblabiró úr hóna alá kanyarította
az esküdt úr fejét s ilyetén párbeszédhez fogának; mely párbeszédnek nem
csekély hasonlatossága van a takart versekhez.
– Nini, milyen szép csillagos az ég.
– A bizon, az én pejlovam is fakó.
– Ejnye, István, merre van a kulacs?
– De bizony fehér, csak meg kell hámozni.
– Anyjuk – hej anyjuk! – hordom én a te mivoltodat, de rossz helyre
vetetted a fejem alját.
– Elég szép kukoricza, csak hogy nincs meggerebenyezve.
– Hej te, Mihály, fütyölj annak a kutyának, hogy jőjjön ide.
– Magam is megenném, ha volna, nem hogy még neked adjak belőle.
E gyönyörű összevágó kérdések és feleletek még tán sokáig tartottak
volna, ha a kulacs szíja csakugyan a táblabiró úr kezébe nem kerül, ki a
kulacs száját bajtársa szájához tolva, ezt ekkép meg akarta itatni.
– Nem iszom, szólt az esküdt úr, hiszen bornemisza vagyok, nem iszom én
a bort sohasem, csak mikor búbánatom van. (Esküdt úrnak veszedelmesen
sok búbánatjának kellett lenni.) Később föl sem emelve a földről fejét,
így szóla a táblabiró úrhoz: ugyan, maga végzett ember, tudományos
ember, mondja meg nekem azt az egyet, megyünk-e mink most?
E kérdésre a táblabiró úr rettenetes kaczajt ütött, kaczagott, röhögött;
még tán most is kaczagna, ha a köhögés rá nem érkezett volna.
– Balgatag ember! Hogy szaladnánk; – repülünk – repülünk!
– Hah! kiálta az esküdt úr fölmeresztve szemeit, én még soha sem
repültem életemben, egyszer kivéve, mikor a vármegye háza ablakán
kidobtak, a restóracziókor.
– No én tudom, hogy repülünk, nem érzem a földet a talpam alatt (a mi
nagyon természetes volt, minthogy orrával támaszkodott rajta); túl
vagyok a hetedik égen, az egész világ, – nap – hold – és akós hordók
mind körülöttem forognak.
– De már úgy igaz, hanem én még sem hiszem. Majd mindjárt megmondja a
Jancsi, hogy megyünk-e, vagy csak repülünk.
– Ejnye bizony magam is ösmertem ám olyan embert, a kit Jancsinak
híttak. Hej Jancsi!
– Jancsi!!
– Jancsi!!
Egyik jobban rikoltozott, mint a másik.
Jancsi pedig, ki azalatt odakünn kedvére didergett deres macskáinál, nem
tudta mire vélni e nevére történt hivatkozásokat, lélekvesztve rohanta
meg a pinczeajtót, azt majd levitte magával a lépcsőkön, ott pedig a
saraglyán keresztül bukva, orrán, száján érkezett le a replikázó felek
nyaka közé, mint egy szinházi genius.
– Hát Jancsi, repülünk-e? volt hozzá első szava a táblabiró úrnak.
– Jaj, tens uracskám, bizony repültünk ám, felele orrát tapogatva
Jancsi, majd eltörtem a fejemet.
– Hohó! ad vocem «fej» kiálta fel az esküdt úr, hol maradt az én fejem?
te Jancsi, nem találtad meg a fejemet?
– Nem biz én, nagyuracskám, felelt együgyűen Jancsi, hanem beütöttem az
orromat.
– Minek hordod magaddal? Látod, otthon kellett volna hagynod. Hanem én,
– én – nem tudom, hogy hol hagytam a fejemet, pedig épen az orromat
kellene kifúnom, de az is rajta van. – Eredj, Jancsikám, gyönyörűséges
Jancsikám, keresd fel a fejemet, valahol ott lesz a hordók között; vagy
ha ott nem lesz, hát bizonyosan másutt lesz.
Jancsi elindult, látván, hogy hányadán vagyunk s kis idő mulva elkiáltá
magát:
– Megvan ám már, nagyuracskám!
– No hozd ide.
– Jaj, de nehéz ám.
– Mindegy – hozd ide – kell.
Jancsi egy gyönyörű nagy kerek répát hozott elő.
Esküdt úr megtapogatta, megnézegette, s végre műértő minákkal fordult
Jancsihoz:
– Ez nem az én fejem, Jancsi, más valakié lehet, de nem az enyim, az
enyim nem ilyen nehéz. Eredj csak keresd – mert tudod, hogy a nélkül
haza nem mehetek.
– Már miért nem! szólalt meg a táblabiró úr, itt van a kulacs, többet ér
ez az úr fejénél, mert ez tele van, az úr feje pedig mindig üres.
– Az igaz, szólt az esküdt úr, igen engedékeny hangulatban lévén, nem
szoktam benne tartani semmit, csakhogy, mivel az apámról maradt rám –
aviticum.
– Nem ez az? kiálta fel furfangos együgyűséggel Jancsi egy lopó-tököt
mutatva fel.
– De bizony – alighanem, – nem ismerem ugyan, de minthogy megtaláltad,
hát még is annak kell lenni, no csak hozd el, tedd jó helyre, majd kapsz
jó borravalót.
– De csak még is aligha repülünk ám.
– De alig ám.
– De nem is szaladunk ám.
– De nem ám.
– Hanem pihenünk.
– Pihenünk ám.
– Végy a hátadra, Jancsi.
– Jól van, nagyuracskám.
És Jancsi felhordta a nagyuracskákat hátán a pinczéből, s a szánba
belefektette, a kas oldalait hűségesen megtömve szénával és venyigével.
Hideg volt, hogy az embernek a lelke is didergett.
A hideg nagy ellensége a mámornak.
Tehát a két úr láthatára lassankint tisztulni kezde, elannyira, hogy már
saját lábait mindenki meg tudta a szomszédjáétól különböztetni (mert a
csizmák pogányul kezdtek fázni), s a kulacsot önmagától, melyhez ugyan
felötlően hasonlított, minthogy ő is, az is tele valának – borral.
Jancsi tehát magára vette öreg szűrét, beült a szánkó elejébe, egyet
előre, másikat hátra vágott czifra ostorával; – a két griffmadár
szétrugott lábaival, s legelsőbb is azon kezdte pályafutását, hogy a
szánkót beledöntötte a hóba.
– Ejnye, nagyuracskáim, szólt Jancsi a szánból kifordultakat újra
összetakarítva, majd feldültünk.
– Mi nem, felele az esküdt úr, csak a szánkó; mely elmés felelet azt
tanusítja, hogy a kis bukhencz sokat kivett a tens úr ködös fejéből, a
mi nem oda való volt, elannyira, hogy Jancsi segedelmével a
helyreállított szánra fel tudott tápászkodni, míg táblabiró úr a
kulacsot szerelmesen szorítván kebléhez, testének egész pondus
specificumát érezteté az őt emelgető Jancsival.
Újra fennültek volna tehát, ha nem feküdtek volna s e közben szinte
beesteledett, – oly rövid audientiákat tart a nap farsang idején! – no
de iszen – se baj, gondolá Jancsi, van a kalendáriomban holdvilág, aztán
a lovak egy csepp bort sem ittak, tudják az útat, – s újolag neki
indulának a czukorszín hótengernek, s ha a gondolat, mely a költő
szánkója elé van fogva, gyorsabb nem volna a két nyebojszai gebénél, –
noha amaz szegény sem szénát, sem abrakot nem kér, – biz elmaradnának
tőlök, mint a kerékvágás.
Így azonban elébök kerülünk, őket hátra hagyjuk, s addig megyünk, míg
ugyanazon az úton egy furcsa emberre nem találunk.
– Oh! sz’ nem ember ez, hanem csak czigány, mondaná erre nemzetes
Bókváryné asszonyság, ránczbaszedett ajkaival, mert emberünk igen is
czigány volt, ugyanazon czigány, ki Bálnait Góliáthnak nyomába vezette.
Bodor, kóczos haján fakó túri süveg fészkelt, szemeire és füleire
lehúzva; nyakravaló és mándli nem voltak nála divatban, de igen az
elmaradhatatlan vörös pruszli, s ennek hegyébe kerekített névtelen
alapszínű, kékkel, zölddel és feketével foltozott felleghajtó, melyet
hol egyik, hol másik vállára rángatott, azt a csipős szél különböző
oldalról történt megtámadásai ellen védelmezvén, mely műtételt
alkalmasint valamely magyar politikustól tanulhatta el; – hóna alatt
valami olyast visz, mint egy nagy pálannya, alkalmasint duda; lábszárait
hirtelen kapkodja elő, mint kinek az inát korbácsolják; ráfoghatjuk,
hogy fázik.
Beretvánál élesebb a szél, mely a mezőkön keresztül süvölt, s kikeres
minden ajtót, ablakot a legkaczagányabb déczbundán, melyen át a
didergést bemutathassa.
Ime azonban ostorpattogás hallik, s nagy sebesen előcsúszik egy fakószán
s garázda bordalokat harsogtató tekintetes uraimék, kik dülöngnek
egymáshoz, mintha szélvésztől hányatott hajón utaznának.
Czigányunk szép szemérmesen félre áll, süvegét lehúzza s «- csés jó
napot» mond fennhangon az uraknak, magában egy «álljon meg a
szemetek»-et toldván hozzá.
– Hohohohoó! ordítá a táblabiró úr düledező szemekkel, mely óvástételre
a Szellő és Tündér elereszté fülét farkát és megállt; megállt a szán is,
miként megállt Gibeonnak, vagy nem tudom kinek a völgyében a hold Josué
szavára; csak a hideg szél és a táblabiró úr fején a báránysüveg nem
akartak megállni.
– Te czi-i-gá-gány! hebegé a táblabiró úr, gyere ide mindjárt; hát mi
az, a mit a malaczlopó alatt viszesz?
– Megkövetem egész alázatossággal tekintetes, nagyságos, nemzetes nagy
uram, biz ez, mi tagadás benne, semmi sem egyéb, mint egy alázatos
szegény kis duda.
– Duda? duda! hahaha! uhhaha! bruhaha! (táblabíró úr előtt rettenetes
nevetséges szónak találtatott e szó «duda»). – Nosza, ha duda, hát fújd.
– Jaj, bizony befagyott a torkom, tekintetes uram, nem lehet.
– Hm, az meglehet, dünnyögé az esküdt úr, az enyém is befagyhatott
volna, ha nem gondoskodom magamról. Tekintetes uram, nézze, ez a szegény
czigány talán még ma délután nem is ivott, pedig ki tudja, talán ez is
ember. Jer, te szánandó vándor, jer, én értem a te fájdalmaidat, én
tudom, hogy mit tesz az: egész délután nem inni, jer, ülj ide a
jobbomra, – (az esküdt úr elkezde lágyulni, mint esős idővel a
kukoriczamálé) – jer szegény árva, én apád leszek tenéked. (A dade
legalább is két annyi idős volt, mint az esküdt úr, ki őt mámoros
érzékenyültségében, a táblabiró úron keresztül, lelkesülten szorította
magához, részvétében erősen végig sodorva a dade orrát dolmánya
zsinórjain.
– Jól van no, ülj fel hát! szólt közbe a táblabiró úr jégcsapos bajuszán
végig húzva öklét, s egyet rántva farkasbundáján, hanem aztán dudálsz!
Az esküdt úr sentimentalico-philantropico-cosmopolitai érzeményeiben
összecsapta a két első lábát s nagy szörnyűködései közt ígyen
szellőztette ki sértett felebaráti szeretete érzeményeit:
– Mit? hogyan! Hát így kell-e szólani egy emberhez? egy emberhez, ki
csaknem a mi formánkra van teremtve; kinek noha csak egy pár csizmája,
de azért két lába van, mint nekünk; kinek noha kalapja nincsen, de azért
feje van, mint nekünk; kinek ugyan nincs mit rágnia, de azért foga van
neki harminczkettő, mint nekünk, s ki ámbár borhoz csak gyéren juthat,
de azért még talán lelke is van neki, mint nekünk? s még ennek ily
szavakat mondani: «ülj fel, dudálj!» holott így kellett volna mondani:
«szeretett felebarátom és polgártársam, ha úgy tetszik, legyen szíves
helyet foglalni mellettem és méltóztassék dudálni.»
– Uhhohoháhá! röhöge a táblabiró úr, nosza czigány, tégy választást,
melyik phrasis tetszik jobban: méltóztassék felülni és dudálni, vagy
igyál moré, aztán ülj fel.
– Bizony csak szebb szó ez az utolsó, szólt a barna művész a kulacsra
vigyorintva, melyet a táblabiró úr nyujta elébe, s miután abból egy
buzdító verset gyomrába lehelt volna, nagy nehezen egy szóra
felszállította magát a fakószán kaselejébe.
– No! hogy könnyebben csúszszék a szán! szólt a táblabiró úr, Jancsival
is közölve az öblös kulacsot, mely ekként kézről-kézre kezde járni, és
valahányszor egyet fordult, mindannyiszor egy fokkal nőtt az esküdt úr
elérzékenyülése, egy nuance-szal pirosult a táblabiró úr arczszíne, egy
hanggal magasodott a duda nyekegése s Jancsi ostorából egy hüvelyknyi
elkopott a Szellő és Tündér túros hátain.
Az esküdt úr desperate kezdte hangoztatni kedvencz nótáját: «bús az idő,
bús vagyok én magam is», míg a táblabiró úr, mint csak torkán kifért,
danolá: «Félre bánat, félre bú, eb a ki ma szomorú!» mely gyönyörűen
egybe hangzó duettet a duda, amaz érzelemteljes kanászdal áriájával
kisérte, mely kezdődik ekkép: «ha valaki vígan él» stb. Legvégül pedig
Jancsi kapott vérszemet s kezét hányva-vetve kezdé üvölteni: «Hej, hej,
mladi pan! csoszo kteri tulipán jaszom ti dovala?!» (Ha valaki e nótát
nem találná érteni, vigasztalja magát azzal, hogy én magam sem
értettem.)
Ezen gyönyörűséges összehangzó symphonák felett pedig nagyszerű
alaphangokban dudolt a januáriusi zephir s roppant jégcsapokkal
koszorúzá a jókedvű menet hőseinek bajuszait.
Azonban nem tarthat minden örökké, mint ezt egy komáromi fazekas is
megmondá, midőn reggel rakott kályhája estére összedűlt; a kulacs
lassanként kifogyott, a duda és a két úr jó és rossz kedve szinte
kifogytak, Jancsi ostora is resignálta a szolgálatot, a szél tüdejéből
is kifogyott a lehellet; hanem e helyett megteltek a mi kalandoraink
fejei borral és szemei álommal s nehány percz mulva egy sem tudta a négy
közül, fiu-e vagy leány? Csak a lovak vették egy ízben észre, hogy a
szánkó szokatlanul megkönnyebbült s szokott útjokat ösztönszerűleg
követve, nagy későre bevánszorogtak Gyékény Mártonné nagyasszonyom
lakása elébe, ki a korhelyeket jó adag korholásra és túros lepényre
várta, s az ajtón, a szemközt fuvó havas förmeteg ellenére, gyakran
aggodalmas arczczal tekintgetett ki az érkezendők elébe.
– No, Jancsi! hát megjöttetek? kiálta az álmából ocsudó Jancsira.
– Nem tudom én, nagyasszonykám, szólt Jancsi, ki eszének jelenleg annyi
hasznát sem tudta venni, mint egy vasatlan bicskanyélnek.
– Hát az uraidat hol hagytad, Jancsi?
– Nem tudom én, nagyasszonykám.
– Részeg vagy te, Jancsi?
– Bizony nem tudom én, nagyasszonykám, felelt Jancsi példás
resignatióval.
Gyékény Mártonné asszony mindjárt nem jót sejtve a dologban,
összekurjantá cselédeit, s hát mit láttak? a kas, melyben a szénába
bepakolva ültek kalandoraink, a szánkóról lebontakozva hiányzott, s
hiányzottak mindazok, a kik bele valának helyheztetve.
– Lóra! szánkóra gyorsan! hadará Mártonné, az Istenért, a farkasok eszik
meg őket, vagy ott fagynak meg! frissen! fel kell lármázni a
szomszédokat! kardot, puskát, dorongokat! az egész falut! az egész
világot! rajta! szaporán! lóhalálba!!!!!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E közben a mi kalandoraink odakinn mulattak a havon.
A mint egy zökkenő helyen a rúdtörött szán túlságosan félre farolt, a
lebontakozott kas hirtelen lefordulván, ekkép a három tündéri álmokban
ringatott utazó «in solidum» lemaradt a szánról, azon
helyzetkülönbséggel, hogy míg az esküdt úr és a czigány egymás ölébe
hullának, addig táblabiró úr, testének egész hosszával, a kas alá esett,
mely őt ekként egészen leborította, mint mikor félfont marhahúst egy
tányérral leborítanak, hogy el ne vigyék a macskák.
Esküdt úr és Bunda czigány, kinek ez alkalommal nagyon jól eshetett
volna, ha nevébe takarózhatott volna, egymást s a közbe szorult dudát
szorosan átölelve tarták, míg a kas alól a táblabiró úr
fiókmennydörgésszerű horkolása tört elő.
Mind a hárman mélységesen aludtak.
Hát egyszer, a mint ott alusznak, a jámbor dudahős fülét egy borzalmas
hang üti meg, mely körülbelől így hangzott: aou! megeszem a nyakad! s
egyszersmind úgy érzé, mintha meztelen nyakát a takácsvakaró bugájával,
vagy csizmadia-ráspolylyal nyalták volna végig. – – – Fölfeszíti
szemeit, – – hej, de jobb lett volna vakon születnie, mint látni, a mit
látott! – egy nagy bozontos szürke farkast, a mint fejével oda hajolva,
szerelmesen pillogatott szemei közé tüzes szemeivel, s nyelvével száját
körülnyalogatta.
– Szent Gábriel szűz és Ágnes pátriarcha! kiálta a czigány s hirtelen
úgy kijózanodott, hogy védszentjei nevét sem tudta kimondani.
– Te! – te bolond te! meg ne harapj! kis kutyám, nono pisz! pisz kis
kutya! s meg akarta czirógatni a kis kutyát kezével; a kis kutya azonban
e szívesség elfogadására valamennyi fehér fogait rávicsorítá, mely
pantomimikától a hangművésznek szája padlásához ragadt ijedtében a
kimondandó szép szó.
– Jaj bizony, talán azért haragszik, hogy kutyának neveztem? farkaskám,
édes drágalátos kis farkaskám, ne bánts te engem, bizony rossz ízű húsom
van nekem, kitörik benne valamennyi fogad! Ugyan már minek ennél meg
engem? Ugy-e, te se szeretnéd, ha én téged megennélek? osztán ha engem
megeszel, ki ád a szegény purdéknak kenyeret? Edd meg ezt itt ni! szólt
az alvó esküdtöt tolva előre; ez kalácson hízott, aztán csak nem pokol a
béled, hogy mind a négyünket meg akarj zabálni?
A farkas vagy értette a bőjti prédikácziót, vagy sem, fölnyújtotta
nyakát, s egy hosszút üvöltött, mire a távolból több hasonló üvöltés
felelgetett, s kis idő mulva a a czigány egy sereg apróbb-nagyobb
farkastól látá magát környezve, mik mind iszonyú gratulátiók közt
kerülgették, egyik a többiek közül már köpönyegje gallérjába markolt
fogaival, s kezdte kifelé húzni a hóra.
– Jaaj! ordíta a czigány s kétségbeesésében, a mint jobbra-balra
kapkodott, ime dudájának sípja akada kezébe, Ismerte-e azon veszedelmes
erőt, mely abban rejtezett, vagy csak épen hattyúdalát akarta vele
elfurulyázni, elég az hozzá, hogy végső szorongattatásai közepett bele
sóhajtott, a mint Isten tudnia engedé, a kecskebőrbe, megnyomva azt
erősen könyökével, s elkezde az impertinenter nyekegni, nyikorogni,
bőgni és sikoltozni, oly fülhasogató trillákban és fioriturákban,
staccato és furioso, a milyeneket sem annakelőtte, sem annakutána nem
hallott többé a fülekkel ellátott életműszeres világ.
A farkasok, mintha mindeniknek a fülébe külön-külön tüzes taplókat
raktak volna, el kezdtek iramodni, s szaladásuk közben oly jajgatásnak
és ordításnak mentek végére, mintha épen egy németszinházi operából
szabadultak volna ki. Orpheus óta nem cselekedett ily csodát a
vadállatokkal a művészet hatalma.
A czigány vevén észre a roppant színi hatást, még erősebben kezdte fujni
és nyaggatni bőrzsákját, melynek egyik trombitája épen a mélyen alvó
esküdt úr füle szomszédságában okádta a hangok szörnyetegeit.
De bárha aludt volna az esküdt úr oly mélységesen, mint ama kilencz
ifju, kik Decius császár alatt aluvának el s Theodosius alatt ébredtek
fel elalvásuk után 122 esztendőkkel:[5] mégis fel kelle ébrednie, eme
farkasgyötrő symphoniáktól. Megmozdult, borzalmas torzképet rántott,
azután befogta az orrát; hogy ez nem használt, szemeit dörzsölte; ez sem
használt, a száját rejtette el; míglen végtére rájött, hogy a füle az,
mely ezen iszonyú variátiók alatt szenved s felpillantott.
Egy czigányt látott az oldala mellett. – Iszonyúság! – Hármat kellett
lehelnie, hogy összeszedhesse magát.
– Mith? Hogyanh? Hát hogy mersz, te gazember czigány, én mellettem
helyet foglalni? nem tudod, hogy én vagyok a tekintetes esküdt úr?
Az esküdt úr félóra alatt minden philantropiáját kialudta.
A czigány csak folyvást dögönyözte dudáját.
– Fogsz hallgatni, gazember? Kutya emez amaz… vagy mindjárt huszönötöt
vágatok rajtad. Hol a pandur?
A pandur épen messze volt, s a czigány erősebben félt a farkas fogától,
mint a huszonöttől, s tovább működött.
– Oh! te! akasztófáravaló! kiáltozá az esküdt úr agyba főbe tenyerelve a
szegény műkedvelőt, megállj csak! kiálta, s egy bicsakot rántott elő,
azt kinyitotta, teljes erejéből hozzá csapott – – egy haldokló
nyekkenése hallatik, az esküdt úr meggyilkolta a – dudát.
Szent Kajafás! sápítá a czigány, szájában hangtalanul maradván a
sípszár, már most dikhecz nekünk! már most megesznek bennünket a réti
kutyák! jaj nekem, szegény purdéim, szegény dudám, hová legyek?
A farkasok üvöltése ismét közeledni kezdett.
A czigány, közelében egy nagy fűzfát sejtve meg, arra még jó idején
szerencsésen fölmenekült; a vadak pedig az üldöző hangok megszüntével
visszatértek a kashoz.
Hogy ott az esküdt úr mint bírt velök transigálni, azt a czigány nem
láthatta, hanem egy idő mulva tapasztalá, hogy azok újolag megjelentek
tisztelkedésére a fűzfa alatt, s mód nélkül sovár pillanatokkal
ásítottak felfelé rá.
– Aha! kellene czigánypecsenye ugy-e? gondolá a barna művész magában,
látván, hogy mindenünnét zár alá van véve; bolondok! mért nem hoztok
létrát, azon ti felmászhatnátok. Később véve észre helyzete kedvező
voltát, elkezdé a farkasoknak apját, anyját, öreg- és szépapjait, élő és
még leendő unokáikat, s minden rendű és rangú atyafiait és ismerőseit, a
kik csak velök összeköttetésben és viszonyban állanak, agyba-főbe
szidni, káromlani és gyalázni; nevezte őket tolvajoknak, csikóölőknek,
kuvaszoknak, toportyánférgeknek, megigérte nekik, hogy ha
valamelyikökkel négy szem között összejöhet, kifordítja a bőrit, s hogy
még az unokáiknak is halálos ellensége fog maradni; nem hagyott azokon
egy félpénz ára becsületet.
A farkasok is beszéltek neki saját nyelvükön különbféle beszédeket,
miután nyelvükön ő sem értett, én sem értek, ide le nem irhatom.
Ily mulatság közben telt el egy pár óra; a czigánynak majd a lelke
fagyott már a hátához odafenn a fűzfán, midőn mulattatóinak egyike, egy
vén ordas, hirtelen fülét hegyezvén, sajátságosan elordítá magát, mire a
többi elhallgatott, azután ismét egyet ordított, azután még egyet, s
azzal közakarattal egy utolsó rémpillantást vetve a meg nem evett
martalékra: búcsút vevének tőle s szerteszét mindnyájan elszéledének.
Kis idő mulva az ellenkező irányon vasvillákkal, puskákkal és
dorongokkal fegyverzett férficsapat látszék közeledni, kik a czigányt
megszabadíták félelmes helyéről, ki nem győzött eléggé kérkedni
bátorságával, s kin már ekkor jéggé fagyott az izzadság.
A táblabiró urat is előhozták a kas alól, melynek rejtekébe bebástyázva
sértetlenül aludta álmait a farkasok miatt, mint a rosta alá borított
font hús a macskák miatt.
Hanem az esküdt úrnak csak egy csizmájára s néhány széthurczolt
csontjaira akadtak.