Egy este a holdnak ismét negyede volt; az évszakos esőzések szüntelen
borúban tarták az eget s az unalmas, változástalan időjárás kizárt
minden szeretni valót a természet legszebb helyeiből; az ég elveszté
kékjét, mintha egy nagy kéz a fenekére ülepedett salakot kavarta volna
fel, hogy attól a csillagok ne látszassanak; a mezők virágiról lepállott
a hímes szirom; ősz lett.
A mocsár vizei rendkívül megnőttek. Estennen a víz lakói, az ungok,
mintha rögtön, egy jelszóra, egy birodalom szólalna meg, elkezdik
melódiátlan egyhangú éneköket s a megszünt eső után fehér vízháti köd
oszlik a vidékre, nehéz bűzű egészségtelen köd, majdan ragyacseppekben
visszahullandó. A szúnyogok milliárdjai forranak, mint egy óriási méhkas
zúgván be a levegőt s a szürke ég színében vándor vadludak vonulnak
keresztül, szomorú búcsuhangokat kiáltva le a magasból.
A vizek hátán egy hosszú vájt csónak látszik úszni; benne egy férfi ül,
kétlapátú evezővel hajtja a csónakot; nehézkesen látszik az a
holdvilágsütötte ködben haladni s csak a motoláló evező mozdulatai
különböztetik meg a mocsár kóbor úszó szigeteitől, minek sűrű füvében
olykor páros hattyú ül elrejtett fészkén.
A holdnak szivárványa van; a sötét szürke égen ezüstzöld fény-ív hajlik
át, kétfelől a mocsárba érnek le végei; túl rajta homályos alaktalan
üresség; felette egy másik ív, halaványpiros és szélesen elmosódott
tárul öblösen az alig csillagos égen. Ez az éjjeli szivárvány sokkal
tündériebb a nappalinál, mintha csak álma volna amannak.
A csónak lassúdan evez az ingoványban; néhol úgy tetszik, mintha zöld
mezőben úsznék, hol a képtelenül magas nádnak csak a hegye látszik ki s
sík zölddé teszi a mély víz színét.
Ott a nádberek közepén van az ingovány oáza; a megnőtt vizek nagy részét
lefoglalák, a megmaradt rész vad növényekkel van ellepve.
Itt a csónakos kiköt, lámpáját leteszi s a sziget partjára kilép; nem
igen van a fű letiporva rajta, nem igen látszik, hogy ember járna rajta.
– Góliáth Péter, szól méla, illetődött hangon a csónakos; hangja áthat a
sziget egyik felétől a másikig s szétoszlik a nádberekben; alig
hallhatólag kiáltja vissza a nyári lak falán megütődött visszhang egyes
szótagjait.
Nagy, fekete éjbogarak dongtak a jövevény fülei körül, mint örök
vándorútra kárhozott vad szellemek.
– Góliáth Péter, merre vagy? kiálta újra.
Egy hosszú, nyögő sóhaj, fájdalmas és nehéz, szólala meg erre a sziget
bokrosából, reszkető nyöszörgéstől követve, minő azé, kit a hideg ráz,
vagy minőt a kicsukott eb hallat, midőn tagjait az éji zivatar hidegje
veszi meg.
– Ma van november másodika, szóla a jövevény, mint egy nem látható
lényhez beszélve, ma van a halottak ünnepe. Emlékezzél meg halottaidról,
Góliáth Péter, és élj sokáig.
– Oh jaj! ordíta föl egy emberkívüli hang s hallatszék, mint tépi
nyavalyogva a bokrokat a szerencsétlen.
A nyögés közeledett; nehézkes csörtetéssel nyiltak meg a bokrok s
négykézláb mászott elő reszketve és nyögve egy rémalak; ember lehetett
valaha, de most semmi állathoz nem hasonlít; arcza sárral van bekeverve,
mégis kirínak belőle a szokatlan őrültség és a meggyógyíthatlan
lélekfene kórjelei; szemei nem néznek többé fel az égre. Tagjai csupa
csont és bőr, ruházatja rongyokban csüng le róla, rongyokban csüng le
arczába a hosszú, egészen fehér haj.
Oda mászik a jövevény lábaihoz s ott hanyatt vágva magát, tagjait
görcsösen összerántva, karjait feje körül fonva fuldokol érthetlen
szavakat; azután átöleli a jövevény lábát s halálfej-arczát felemelve
hozzá, sír:
– Miért kínzasz engem?
– Eredj! szól ez a sírót elrúgva magától. Sírj, jajgass! nevettél és
örültél, mikor én sírtam és szenvedtem. Kelj fel. Hoztam neked meleg
ruhát és eledelt; tél lesz, fázni fogsz, minden madár elhagyja tanyádat,
magad maradsz. Meglátogat-e még apád árnyéka?
Az ember, mint a derékon szúrt hernyó vonaglott s rebegé:
– Meg. Hajh, milyen véres! Miért nem csuktátok leszemeit, mikor
eltemettétek?
– Csuktad volna le magad, te ölted meg!
– Hahaha! hangzik convulsiv kaczagása a kínzottnak.
– Hát gyermeked elporlott-e már?
– Jaj nekem! jaj nekem! jaj nekem! A darázs rászállt szívemre és
megszúrt.
– Fáj?
– Gyere oda, majd megmutatom; szép kis zöld halom, szájamban hordom rá a
vizet, hogy zöld maradjon. Virágos volt az almafa; legvirágosabb ágát
rágtam le fogaimmal, hogy kereszt legyen sírja mellett. Oh, ha tudnád,
hogyan fáj nekem az a kereszt! nem az én szívembe van leszúrva, nem,
hanem a földbe, de mégis az én szívemnek fáj. – – – Fölaggattam a
keresztre apró ruhácskáit, a pólyát, a gyöngyös fejkötőt, a himzett
mellényt, ott függnek rajta; naponkint eljön a vihar és kimossa a
ruhákat; a piros szalagok egészen megfehérültek, – elrongyolnak mind – –
– oda van melléje vetve ágyam.
– Puha fekhelyed van?
– Puha, mert az iszap belefolyik; egy gödör, abban fekszem.
– Aludni is szoktál?
– Nem tudom; ott fekszem éj- és naphosszant; lelkem nem nyugszik soha,
szüntelen képeket kell látnom és velök beszélnem.
– Minő képeket?
– Nem mondhatom meg; ők ismernek, de én nem ismerem őket. Rettenetes
képek. Egy ember szívéből a vér csepeg s nekem azt kell számlálnom, hogy
hányat cseppenik; elszámlálok ezerig, tízezerig, örökször ezerig,
remélve, hogy majd eláll, – és mégsem áll el; aztán egy kigyó lakik
bennem, azon a helyen, a hol a szívem volt, belém lopta magát, mikor
aludtam, azt kell tejjel táplálnom, hogy sokáig éljen és sokáig marhassa
lelkemet; majd fenevadat látok futni, fogai közt kicsiny gyermeket visz,
– a kis gyermek sír, én a farkas után lövök, lövök sokat, az elejti a
gyermeket, ki már nem sír, – oda megyek, fel akarom venni s porrá omlik;
a farkas a gyermek vérét nyalja, – oh iszonyú, iszonyú élet!
– Nem szeretnél eljönni innét?
– Szeretnék, de nem lehet.
– Ki nem engedi?
– Meg vagyok rontva, kötve vagyok nehéz lánczczal, nem téphetem el,
pedig fáj; forgok körülötte, mint a hold.
– Emlékezel-e azon asszonyra, ki valaha ott abban a kis házban lakott?
Az ember szemei kerekre felnyíltak, melle sebesen pihegett, arcza
mosolygott volna, ha egy halálfej tudna mosolyogni s töredezetten
szólt:.
– Én is laktam ott valaha abban a házban; igen, benne laktam, de most
nem szabad bele mennem, mert ott kisértetek laknak, ködös éjféleken
előjönnek egymás után. Hah! egy sem oly bús, mint az a – nő – a ki – a
ki – a ki… – szava elakadt.
– És az a nő nem emlékezik te rólad; mikor te boldog voltál, ő
tébolyodott volt, most te vagy az őrült, ő a boldog. Szoktál-e
imádkozni?
– Szoktam; minden reggel és este megátkozom anyámat és születésem óráját
és az életet és a halált és a világot s önnön magamat.
– Nesze! hoztam neked imádságos könyvet, ebből imádkozzál; csak három
levél van benne, de sok gondolat, nesze!
A szerencsétlen átvette a kis könyvet, felnyitotta.
Az egyikre egy férfi volt festve, kinek kés volt verve szívébe: ez apja.
A másikra egy nő, ki fehér nyugágyon alszik, nyakán piros gyöngyfüzér:
ez neje.
A harmadikra egy csecsemő, piros bölcsőben, szalagos pólyában kék ernyő
alatt: ez gyermeke.
Nagyot kiálta, mint kinek galvánütés érte szívét, magasra felszökött a
levegőbe, azután összehanyatlott, elszédült, tagjai összezsugorultak s
ott feküdt mozdulatlanul, néha egy-egy rángástól elidomtalanulva.
A félhold nagy udvarából világíta le rá.
Sokáig nézte ott, karjait összefonva, ellensége, Bálnai Körmös István, a
nyomorultat.
Gyönyörködött benne!
Rátette az álomholt fejére kezét, azt a jéghideg és vaserejű kezet.
Fülébe hajolt és fülébe súgott:
– Megbüntetem az apák bűneit a gyermekekben, harmad és negyed ízig. A te
apád halálos ellene volt az én apámnak; a te apád megfosztá az enyimet
nejétől, megfoszta engemet anyámtól, megfosztá anyámat boldogságától; a
te apád engem árvaságra, a nyomor kenyerére juttatott; a te apád el
akarta rabolni kedvesemet, a szelid angyalt, s hogy el ne rabolhassa,
kénytelen voltam őt a halálnak adni menyasszonyul; a te apád egy várost
égetett fel egy buja szeszélyért, s mikor már ennyi vétke után kezeim
között volt, mikor rettenetes boszút akartam rajta állni, te voltál az,
a ki kiütötted a vérszomjú kezéből a poharat, hogy az a keserű, a mi
benne volt, mind a te fejedre szálljon által. Egy reményem volt még
ekkor hátra, de kelle, hogy megteljen a keserű kehely, – te e reményemet
csúfosan letépted, meggyalázál, testvéremet, egyetlenemet a világon,
becstelenné tetted, őrültté, magamat földönfutóvá, embergyűlölővé,
Isten-káromlóvá. De meglakolsz nemzetséged minden bűneiért. Azon kézzel,
mely bűnhödött, saját kezeiddel ver meg az Isten; nem egyszer halsz meg,
mindennap meg kell halnod; mindennap visszajönnöd az élet fájdalmaira;
belől hordanod a sebet, mely kínoz, de se meg nem gyógyul, se meg nem
öl. Átkozott vagy és átkozott maradsz halálod órájáig, melyet halaszszon
sokáig az erős, bosszúálló Isten! Amen.
Ezzel ismét csónakába ült a látogató, melyből több zsákot, tűzi eszközt
és egy bundát rakott ki a partra s csendesen tova evezett.
Gyakorta néma napokon és estéken az ingoványi bozótból fájdalmas sírás
hallik, körül széthangozva a hallgató vizeken.
A távolban csíkászók kisértetrívásnak tartják, s nem mernek közelgni
feléje, a különben is járatlan, töretlen lápvadonban.