Jő napról napra bánat a fejemre,
Nagy fájdalom szállott bánatos szívemre,
Ha a nap lenyugszik, az elmém bujdosik,
Hosszú tenger éjen soha el nem nyugszik.
_Népdal._
Hosszú hónapok folynak le; hosszak búban és fájdalomban, rövidek az
örömben. Keressük fel az ingovány szigetét.
A nád-tenger sűrűbb és vadonabb körülötte, mint valaha.
A kis ház falai vakolatlanok, kapuja a földön fekszik, ablakai be vannak
töredezve, kéménye nem füstöl, mint hajdan.
Az ananászok helyén maszlag terem, a málnabokrok helyén vad tövisek, s
hol egy időben az ibolya virult, ott csalánok tenyésznek.
A bogáncs elvadulva lepi a dombokat, a csenkesz öleket nő, de gyümölcsöt
nem hoz, a fák nem virágoznak.
A virágcserepekben kórók sárgulnak.
A diófa áll, de árnya nincs, mert ki van száradva; lombjaira nem
repülnek jókedvű madarak, éjenkint nem fekszik alatta a házi eb.
Minden olyan szomorú.
Emberi kéz nyoma nem látszik itt, hanem emberi átoké.
Olykor a sziget legvadonabb oldalán, az összefészkelt burján közül egy
emberalak jelenik meg, egy emberi rém; fejét ifjan megőszült haj fedi s
vadul lóg le szemébe; arcza sáppadt és agg, ajkai lepittyedtek, nyaka
mellére görbült s bágyadt feje ingó lépései mindegyikénél biczczenik.
Kezei hátul vannak összefonva.
Átnézi fénytelen szemeivel a környező sivatagot, átnézi a felhőkkel
sivatag eget s visszanéz magába és nem talál sehol nyugalmat, sehol egy
reményt. Ég, föld és szív, mind oly kietlenek.
Nem sóhajt, nem könyez, nem imádkozik.
Mindezen vigaszok meg vannak tőle tagadva, hanem némán emésztődve
visszafordul s a sziget tulsó oldalán ismét előtünik.
Ott is keresi a névtelen enyhülést és – nem találja.
Reggeltől késő estig űzik őt ekként, egyik parttól a másikig, belül
hordott kisértetek és az éj nem fekteti álomra gondjait.
Egy mély gödörbe van vetve neki ágya, oda fekszik éjjelenként; s
ilyenkor támad csak benne egy gyarló remény, de az nem a holnapra
felvirradás reménye, nem is a halálé, melyen túl tán egy ijesztő
öröklét, hanem az örök megsemmisülésé: elenyészni, mint a lehellet, mint
a hang elenyésznek; ez az ő hite, vallása, bizodalma; s oh, mikor a
szívnyomó álmok rettentő panorámája végig van nézve, eljön a reggel s
felkölti őt hideg ágyából, mintha mondaná:
– Kelj föl érzeni!
Megverte őt az Isten keze, mert neki sem mult, sem jövő, sem a jelen
percz nem ad vigasztalást.
Oh, a liget nem hiába szárad ott el, hol az ő lábai járnak.
Minden hónap elején megjelen iszonyú ellensége.
Mint az el nem imádkozható sors, oly pontosan elkövetkezik az ő
látogatása minden első negyedével a holdnak.
Ilyenkor, mikor a félhold felszáll felhői közé s homályfényét szétönti a
vizeken, mikor a vad, emberhangtalan éjt titkos, sóhajszerű
kisértethangok ijesztik át, mikor a törvények halottja, kit elástak
önkezei embertől nem ismert nagyszerű sírjába, álomtalanul forgolódik
gödör-ágyában, átkozza magát és a felhőkkel elzárt egeket s riadva
szökik fel fekhelyéről, midőn nevét hallja említeni…
– Góliáth Péter!… hangzik a csendben remegő hangon.
Hajszálai borzadva állanak föl önneve hallásától.
– Góliáth Péter, élsz-e még? kérdi a kisértő hang.
És a törvények halottjának nincs elég bátorsága hallgatni, érthetetlen
hangokban sikoltja föl sírja mélyéből, hogy él!
Melyre a remegő hang szól:
– Adjon az ég hosszú életet tenéked!
Azután újra néma lesz minden egy holdévig. Góliáth pedig ájulva dől
gyötrő álmai rémölébe.
Reggelre kelve, a sziget partján egy hónapra való eleséget talál a
törvények halottja s nincs elég bátorsága azt a vizekbe szórni, hogy a
jövő holdujultáig meghaljon éhen, sőt inkább gazdálkodva bánik vele,
mert a halál rá nézve nem jótétemény.
Így folytanak le a hónapok.