Hervadj, rózsa, hervadj, mert az enyém nem vagy.
Míg az enyém voltál, piros rózsa voltál.
_Népdal._
E közben a nádközti vízúton, a Tisza felőli oldalon, egy csónak
közelgett a magány felé s benne két férfi, és ez utolsó és legnagyobb
csapás Góliáth fejére.
A mint a sziget partjához értek, a sűrű bozótból két lövés fogadta az
érkezőket s egyikök karján sebet kapott, a másik visszalőtt s a bokorból
emberkívüli ordítás tört elő, nehéz halálos vergődéstől követve.
– Ez meghalt, szólt a férfi; vérzel? kérdé társához fordulva.
– Nem nagyon, felelt emez, majd bekötöm sebemet nadálylevéllel, az
elállítja a vért.
– Maradj itt a csónaknál, szólt az előbbi s köpenye alól egy széles,
rövid római kardot vonva elő, a sziget belseje felé tartott.
A parton maradt a másik csónakot, mely Góliáth tulajdona volt,
csáklyával keresztül lyukasztotta s távol a parttól elmeríté.
Amaz pedig haladt befelé, a ház elébe érve, annak ajtaját betaszítá s
belépett.
A bilincsétől megszabadított szelindek dühösen rohant neki s fogát
csattogtatva támadta meg a férfit, annak vállára ugorva.
A férfi egy gladiatori csapással szelte le a dühös állat fejét, mely
hosszában végig nyujtózkodott az udvaron.
Benyitott a szobába.
Keresztül ment két-három szobán; mindenütt mély, nesztelen hallgatás,
sehol egy hang, mely emberi lélek jelenlétét elárulná.
Hallgatózva nyitott be a negyedikbe, ez volt a nő hálószobája.
A feltépett szőnyegeken át teljes fénynyel világíta be a hold s
tejvilága éles árnyékokban szaggatá meg a szoba sötétjét.
Ott a szoba közepén állt egy nőalak merevegyenesen, mint szobor, karjai
keblén egymásra fektetve, fehér ruhában, fehér arczát a hold süti,
vonásai hidegek, kedélytelenek. Mozdulatlan áll, keble alig piheg,
szemei merően néznek ki a holdvilágos éjbe.
Hallgat a környék, falevél sem mozog. Alszik az egész természet, csak az
ember lelke él, bánkódik, vagy örül. Csillagok hullanak le az égről.
A hölgy márványhidegen áll a szoba közepén.
Leander hozzá lép – halkan, lábhegyen lép mellé, gyöngéden megfogja a
hölgy kezét s fejét vállára hajtva, hizelgő édes hangon szól:
– Szerelmem!
A hölgy összerezzen, rátekint, ijedt öröm visszsugárzik egy perczre
arczán, azután halántékához kap, a vér szét akarja szakítani minden
ereit. Keble elszorul. Hullámzó kéjsikoltással veti magát Leander
keblére s karjait annak nyaka körül fűzi, szemei túlvilági tűzzel
sugárzanak az ifju arczára. Levonja fejét a magáéhoz; arczán lázas
pirosság gyullad ki. Égető, őrült csókkal tapad az ifju ajkaihoz. Akkor
megtörnek szemei, arcza elsáppad, ajkai elhalnak, karjai lebomlanak az
ifju nyakáról s eszméletlenül, ájultan hanyatlik annak ölébe, hosszú
fekete hajával a földet söpörve.
– Enyém vagy, szólt elégülten Leander, ha törve is, de az enyém, s a
hölgyet karjaiba emelve, kisietett vele a magános lakból.
A hölgy feje bágyadtan feküdt izmos vállán. Keble mozdulatlan volt.
Úgy tetszék, mintha bússzellem vinné ölében halott kedvesét, holdvilág
sütötte hófellegek között; a szellem siet, erősen szíja ajkához a hideg
homlokot, a kedves fehér ruhája utána lebeg.
A mint a házajtón ki akart lépni, egy nehézkes fekete tömegbe botlott,
mely a küszöbön feküdt összegörnyedve; a halálra sebesült fekete
hurczolta ide magát s ott adta ki lelkét.
Leander átlépte a halottat s sietett csónakához.
Társa, a czigány, ott várta evezőre tett kezekkel.
Beléfektette a csónakba kedvesét, betakarta meleg köpenyével s a
kormányt kezébe ragadá.
Sikoltva közelge ekkor valaki a sziget belsejéből.
– Az Istenért! nagyságos uram, ne hagyjanak itt magamra!
A nőcseléd volt. Leander fölvette őt a csónakba, gondjára bízta úrnőjét
s a csónakot eltaszítva a parttól, tova evezett.
A mint a nád közti út egyik kanyarulatánál ismét közel fordultak a
szigethez rémjajgatást hallának abban.
Ez Góliáth hangja volt.
De alig emberi.
A mint visszatért a szigetre megölt gyermekével, sietett szobáiba a
szerencsétlen apa, remélve, hogy ott fogja nejében találni a fájdalmas
vigasztalást s előre képzelé, mint fogja neki oly fájdalmasan elmondani,
hogy a kitől úgy iszonyodott, kis gyermeke, halva van.
A mint belépe szobáiba, úgy tetszék, mintha kriptába lépett volna,
mintha az a szél, mely tán kisértő lélek szárnyának csapása,
halottszagot csapott volna arczához.
Átfutott a másik, harmadik szobába; sehol egy lelket nem talált.
Feldúlt, összekeresett minden szobát, kiáltá nejét, cselédjeit; sírt,
rimánkodott.
A visszhang felelt elhagyott, nesztelen szobáiban.
Oda futott neje hálókamrájába; letépte annak ágyáról a függönyöket,
felszórta a párnákat, gyermekét, a halottat visszafektette a bölcsőbe,
egy széken ott feküdtek hölgye ruhái, azokat átölelte, szívéhez
szorongatá, összecsókolta.
Érzé, hogy azok is üresek; ki viselni szokta őket, nincs jelen.
Ekkor jutott eszébe a csavargó átka:
– Magad léssz ember nem látogatott tanyádon; ott fogsz élni és meghalni
egyedül!
Rettenetesen kezdett előtte világosodni a dolog; felszökött, előre
futott, midőn hirtelen megbotlott valamiben.
Egy széles római kard volt az! felkapta; a kard lapjára betük voltak
edzve, világosan olvashatá a hold fényénél e nevet: Szilárdi Leander.
Iszonyúan ki volt előtte magyarázva minden.
Kirohant, ordítva, eszelősen.
– Utána! kiálta a küszöbön alvó feketének s szilajon rázta azt
gallérjánál, nem vette észre, hogy halott; azután sikoltozva futotta
körül a szigetet.
Csónakot nem talált, nem mehetett sehova.
Felkiáltozott az égre, verte magát a földhöz, futott a sziget egyik
végétől a másikig.
Az őrülés tűzsarkantyúját érezé lelkében.
* * *
Leander pedig szerencsésen túlpartra jutott kedvesével.
A mint a hölgy ismét föleszmélt, egész lényében határtalan változás ment
végbe; nem az a vad tekintet volt már arczán, mely ezelőtt, kellemes
hajnalpir ömlött el azon.
Felveté szemeit, melyben az őrültség égető tüze szelid szerelem melegévé
hamvadt s első tekintete első szerelmese karjai közt találta magát;
ugyanazon bizalmas mosoly az ajkakon, azon szelid poézis az egész
arczkifejezésben, mely ezelőtt két évvel.
– Mi történt velem? kérdé széttekintve. Érzé, hogy a legboldogabb
helyen, kedvese keblén van; de nem tudta, honnét és mint jött e
találkozás, nem emlékezék az elmult 15 hónapra életéből.
A váratlan öröm hatása visszaadta lelke tisztaságát.
Nem volt őrült többé. Csak szerelmes.
Hanem tizenöt hónapi életére, fájdalmaira, gyermekére, férjére nem
tudott visszaemlékezni többé.
Csak mint álom, melyet a felébredéskor elfelejtünk s mely néha homonym
esetek feltüntével meg-megrémlik agyunkban, lebbent fel olykor lelkében
a magános ház, a jerikói rózsák az ablak előtt, a kis piros bölcső, a
halvány arczú férfi, a fekete szolga s a kövér nőcseléd, kit Leander
czélszerűnek tartott előtte soha meg nem mutatni.
Ők boldogok voltak.
Hát Góliáth? a holt gyermek apja? az élő nő özvegy férje?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –