Megátkozlak, elhervadsz.
_Népdal._
Megvagyok én búval rakva,
Mint a borízű almafa;
Kettő-három terem rajta,
Mégis terítve az alja.
_Népdal._
Szép vagy te, oh termőfölde a töltött káposztának – Magyarország!
Vannak te neked égig nyúló hegyeid, miken teremnek a hosszú derekú
fenyőfák és szinte hosszú derekú tót legények; vannak ismét
hegylánczaid, miken semmik sem teremnek, és tömérdek más hegyeid, miken
tűzlelkű borok teremnek; vannak végtelen láthatárú pusztáid, de tele
gulyákkal és ménesekkel; határtalan rónáid, hol egy szálfa is erdő, de
hol özöne van kenyérnek és kalácsnak; erdeidben makk, tavaidban fogas,
mocsáraidban nád terem! oh te szép vagy, s nem is halt még meg senki
határaidon belől éhen, bárha lett légyen regényiró!
Szeretlek is én téged, mint a szilvás derelyét; de ezzel nem mondom,
mintha szeretnélek megenni, oh hazám! szívem elég tág számodra, de
keblem azon része, mely visel gyomor nevet, nem olyan nagyravágyó. Oh,
hiszen téged tizenhárom millió gyomor sem bir elemészteni, sem
tizenhárom millió fejnek tizenhárom millió véleménye! (1844.)
Azután még igazgatni akarnak rajtad!
Az nem jut senkinek eszébe, hogy mi jó volna, ha a háta közepén szemei
volnának, hanem az igen, hogy utaid sárosak, hogy mocsaraid
töméntelenek, pedig én Istenem! ha mocsárok nem volnának, hát a szegény
gólyák hol élnének? ha mocsárok nem volnának, hát nád hol teremne? ha
nád nem teremne, hát a szegény ember mivel nádazná a házát?
* * *
Gyönyörű valami egy mocsár, minő például a Béla-Bora.
Álljunk csak ide a közepébe. Oh nem kell azért a sárba lépni, egy
kellemes zöld dombra fogunk állani, honnét az egésznek széle-hossza
belátható; maga e domb süpped ugyan egy kissé; a soha le nem kaszált fű
úgy tesz, mintha vízre volna épülve, pedig hajdan e helyütt, hol állunk,
óriási bükk- és egerfák rengetege díszlett, a gyantanemű, tőzeg- és
kőszén-rétegek alatt most is találtatnak kővé vált, öllel át nem érhető
töveik; messzebb szürke gránittömegek szegik be a láthatárt, hosszú
vörös kék erekkel átjárva, tetejökön fekete bazalt oszlopok vonulnak
végig, homlokuk zöld mohával benőve, menetelesebb oldalaik szőlőikkel
beültetve, miknek világos színe regényesen virul ki a sötétzöld iharfák
erdeiből.
Nyugotról a kanyargó Tiszában vész el a láthatár, mely csendes és sima,
mint tükör, és félívként keríti a parttalan mocsárt, melynek területét
képtelen nádtenger borítja, vastag buzogányos fejét ingatva a benne
hullámokat verő szélben; itt-ott tágasabb tükröt képez benne a mélyebb
víz, melynek lapján a vízi nymphák fényes, kövér levelei lebegnek, sárga
húsos virágaik s korsó alakú dinnyéik, saját ismeretlen kellemes szagot
terjesztve maguk körül.
A mély vízfenék világos-zöld, a hosszú hinár között a tórongy és eleczke
narancsvirágaik nyilnak, örülve a fenékreható napvilágnak; köztük
aranyszemű kékzöld vízi bogarak ezerei futkároznak, csodás vörös bajuszú
gadóczák, tarka vízi borjúk, hajas pióczák s vörös szemű és kék tarajú
vízi kigyók seregei űzik és kerülik egymást.
Zöldes fűgyökérből összeállt dsindsákon csoda nagyságú fűzöld békák
hajókáznak, be-berántva fejöket egy-egy vízi-kigyó szerelmes kacsintásai
elől.
A kákásban úszómadarak falkái lubiczkolnak.
Az egészen sajátszerű titokteljes susogás uralkodik, a mit a
nádleveleken átsuhanó szél támaszt, melyhez a kecskebékák brekegése, az
ungok bánatos ümmögése, a hattyúk horkolásai, a bujár jajgatása s a
szúnyogok döngései együtt és összevéve oly jeles harmoniát kerítenek,
minőnek előhozása csak emberi és állati hangoktól telhetik ki.
Olykor a hallgató éjben egy mély, erős, suhogó hang zúdul fel, többször
ismételtetve, valami középhang a szélzúgás és a kivert bika bőgése
között; ezt a bölömbika adja, egy kicsiny jelentéstelen madárka. Az
emberek között is a legcsekélyebbek szoktak a legnagyobb hanggal lenni.
Ezen vízi birodalom szélétől több ezer lépésnyire nyúlik be egy partos
nyelv, süppedékes bürüje hajlik a ritkán látogató vadászok és csíkászók
léptei alatt; széleiben rózsavirágú pompás réti füzények,
szivárványozott sásliliomok virulnak, összefonódva a különnemű folyókák
hálóival. A tiszta vízben egy-egy özvegy gém, vagy fekete szárnyú gólya
mulatja magát a mocsárlakók eviczkélő seregeivel; itt-ott a vízi
patkányok gyémánt szemei csillámlanak a fű között.
* * *
A nap lemenőben van; narancs világú tányérja félig a Tiszába sűlyedt;
képe tűzoszlopként vonul végig a folyam habtükrén, túlsó oldalról pedig
a hold emelkedik, a tele hold ezüst világával, a hegyek mögül, s
egyetlen csillag ragyog az alkonyodó égen, mint olvadó aranyba vetett
gyémánt – a hajnal csillag.
A mocsár bürüjén egy rejtélyes alak törtet befelé, magas emberalak,
arcza feketére mázolva, fején báránybőr süveg, lábain gólyalábak, mikkel
roppant lépéseket tesz a posványos ingoványban; léptei elől seregestül
ugrálnak vízbe a békák, hátán nagy vidrabőr tarisznya fityeg.
A mint ekként megy s halad befelé, sem jobbra, sem balra nem tekint,
hirtelen és véletlenül egyik falábtójával egy feneketlen kátyúba lép,
súlyegyent veszt, hanyatt zuhan, s a mocsár összecsap feje fölött.
Sokára és nagy erőködéssel küzdte fel magát a gólyalábas, igyekezve
talpainak álláspontot adni, s szemeit és száját törülgeté sáros
kezeivel, mitől azok még sárosabbak lőnek; végre nagy tüsszögések között
leoldja falábait, azokat egy sásbokorba elrejti, melléjök egy kitünő
nádszálat szúr, s neki gyürkőzve bele veti magát a vizekbe s azok
lakosai közé, s ekként a mélyebb vizeket megúszva, a csekélyebbeket
gázolva, képzelhetlen gyorsasággal halad befelé.
Olykor nagy kecskebékák úsznak vele szemközt, s mikor találkoznak vele,
feje fölött átugranak; majd egy sereg vadréczét ver föl fészkeiről, mik
hápogva repdesnek feje körül; lábszárain hasas nadályok szíják tele
magukat, de az ember úgy látszik, hogy nem sokat törődik velök.
Többször kell büzhödt békanyállal fedett posványokban nyakig úsznia, hol
az úszónak lélekzetet nem szabad venni, különben a halált leheli be; az
éles mosósás hosszú sebeket karczol arczán, kezein; szája körül
utálatos, nyálkás pondrók vonaglanak el; a férfi arcza nem változik
mindaddig, míg egy boszús vízi kigyó erősen rátekerőzve bal lábszárára,
czombját igen érzékenyen megcsípte, mire rögtön víz alá bukott a férfi,
rövid idő múlva újra felszinre jutván az összemorzsolt fejű kigyóval
kezében, mely négy láb hosszú volt és sárga pettyes taréjú; farka most
is verdeste a vizet.
A férfi lábából most is folyott a vér, mire ő egy zsombékhoz vergődve, a
kigyót késével felhasította, máját kivette s azt bőrével sebje körül
csavargatá; így gyógyítják e kigyó fájó marását saját testrészével.
Azután ismét folytatja felvett irányú útját, s az alkony fényénél csak
egy gömbölyű fej látszik úszni a lankaság vizeiben, mindinkább
bellebb-belleb haladó.
* * *
Ez ős vízpusztaság belsejében, a világtól messze elrejtve, elszakasztva,
van egy kis magános sziget; környékét minden oldalról roppant
nádrengeteg körzi s óvja az egészségtelen mocsári levegőtől.
Keskeny, csavargó vízutcza van a nádban kivágva, melyen át a sziget
csónakkal hozzájárulható a Tisza felől.
A sziget partjain sűrű fehér fűzfabokrok tenyésznek, szorosan egymás
mellé férkőzve; töveiknek fele a vízben úszik. Bellebb emelkedik a
sziget tere, vége felé egy magas dombocskát képezve.
Az egész szigetet buja, másfél öles tengeri fedi; roppant nagyságú úri
tökök és sárga dinnyék hevernek közötte; néhol a magas csenkesz
legörbült fürtei fehérlenek, tarkázva a vadsáfrány aranyszín virágaitól.
A domb körül terheik alatt hajladozó gyümölcsfák tenyésznek, sötétzöld
fügefák, sőt érésben levő narancscsemeték is a szabad ég alatt; hosszú
sorban rendezett embermagas ribiz-bokrokon érett hosszú fürtök
piroslanak, töveikben az ízletes szamócza illatja terjedez; köröskörül,
a merre szem lát, a hajnalka és ipomea nyilnak ezerféle színben egymásba
fonódva, s a legmagasabb fák tetejéig folyva fel; a gyöngyvirág és
kankalinok másodszor nyilnak, a viruló tavasz a gyümölcsgazdag őszszel
egyesülve laknak itt, és a kert nincsen bekerítve, oly biztos őrfal a
mocsárok nádfala. Kinek is jutna eszébe ide lopni jönni?
A halom tetejét egy kisded ház foglalja el, minden oldalról magas
kőfallal kerítve, melynek egyetlen kapuja sűrűn van ékesítve
vasszegekkel; ablakai mind a sziget belsejére nyilnak, rajtuk kidűlő
vaskosarak.
A ház és sziget egy nemes úré, kiről nem tudunk egyebet, mint hogy
fiatal ember, s hogy egy évvel ezelőtt került ide fiatal nejével és
szolgálójával, mely utóbbin kívül, ki a szükségeseket bevásárlani a
szomszéd faluba kijárt, soha senki sem hagyta el a szigetet.
A ház folyosóját márvány-oszlopok tartják, folyosóján nagy edényekben
óriás kaktuszok és favastagságú oleanderek közt illatos vaniliák, tarka
áloék, s több meleg éghajlati gazdag növények díszlenek; e darabka
földfolt Indiákról látszik ide hullottnak lenni, csak a musquitók és a
boák hibáznak belőle.
A fűvel benőtt udvaron fehér nyulak futkároznak, zöld sodronykalitokban
gerlék turbékolnak, az udvar közepén pedig régi nagy diófa alatt egy
kövér izmos örvös eb fekszik, akkora mint egy borjú.
Az idő éj, – a hold teljes fényében világít; a bölömbika üvöltésén kívül
csendes minden.
Egyszerre azonban sajátszerű zörgés hallatszik a nádban, mintha az
emberi léptek alatt recsegne.
A szelindek fölemeli fejét s szétszaglálva a levegőben, tompa, fenyegető
morgást hallat, mindig erősbödőt s végre hosszas, kisértetes vonításon
végződőt; majd dühös ugatással rohan a kapunak, annak alját körmeivel és
fogaival szaggatva.
Már ekkor a gólyaláb a kapu előtt állott; hólyaggal bekötött iszákját
kibontotta, abból egy terjedelmes vidravasat vett elő, azt kifeszítette,
peczkére darab szalonnát tűzött, s az egész játékszert bedugta a kapu
alatt, egyik végét kivülről kőre kötve.
Percz mulva megszünt ugatni az eb, a vidravas orrán összecsapódott, s
így ugató műszereit megnémította; a kötél végére kötött kő pedig fogva
tartá a cerberust.
Ekkor a gólyaláb néhány szeget kiütött a kapu tetejéről, gyakorlott
ügyességgel huzta fel magát kezein, s egy perczig a kapu tetején
himbálózva, átvetette magát az udvarba.
A kutya szükölt dühében és fájdalmában, de a vas erősen fogva tartá az
oroszlán erejű állatot.
A laknak két szárnya volt, s a két szárny végén egy-egy ajtó, egyik a
nő, másik a nemes úr szobájába vezetők; – a gólyaláb kötelet vett elő, s
a nemes úr ajtaját bekötözte. Azzal a nő szobája felé ment, táskáját és
nehezebb öltönyét levetette, vésőt, kalapácsot vőn elő, s azokkal a
falat mintegy négyszög lábnyira levakolta.
A ház terméskövekből volt építve, de a gólyaláb néhány percz alatt
vésett rajta legkisebb zörejjel egy nyílást, alig akkorát, mint egy
zsáknak szája, ekkor levette süvegét, ezzel és ködmenével felöltöztette
körisbotját s azt a nyíláson szép csendesen bedugta. A legnagyobb csend
uralkodott a vidéken.
Egy nőcseléd, ki e kilyukasztott szobában szokott aludni, jelenleg
fontos okoknál fogva sokáig ébren vala, s jól hallotta, mint ugatott a
Bodri erősen, s mint hallgatott el egyszerre.
Később úgy rémlék előtte, mintha az ablak alatt valami kopogna és
kaparna nagy elővigyázatos csendességgel.
Hirtelen valamennyi tolvajos mese, miket házkiásásokról hallott
beszélni, keresztül villant fején, s szíve hatalmasan kezdett dobogni.
Juczi tőről szakadt magyar leány volt; a helyett tehát, hogy mint illik,
teljes tehetsége szerint elsikoltotta volna magát, midőn már a kőpor
ágya mellett kezde hullani, ő szép lassan lábhegyen leszállott ágyáról,
a szegletből egy fejszét markolt elő, és lélekzetét visszafojtva várta
egy hathatós «hozott Istennel» a furfangos vendéget.
Ekkor a kész lyukon egy báránysüveg, utána egy bőrködmön nyomult be.
Juczi nagyot sivítva fölemelte fejszéjét, egyet vágott az ablakhoz, s a
báránysipkás fő lábai elé gördült.
– Jaj! embert öltem! embert öltem! rikácsolá ekkor, egészen átengedve
magát a vad ijedelemnek, ekkor látva át a veszedelem nagyságát, melyet
ily bátran elhárítva lenni vélt, s magának mintegy kárpótlást akarván
szerezni a kiállott merészségért, holt ijedten rohant úrnője benyíló
szobájába.
Azonban a levágott sipkában nem volt fej és belőle nem folyt vér, az
csak egy óvásul bedugott váz volt, melynek lefejezése s a hősnő elfutása
után hirtelen nyomult elő egy igazi fej, fogai között egy éles kést
tartva, utána egy igazi ember, ki mint kigyó sajtolta magát keresztül a
szűk nyiláson, s egyenesen a benyilóba tartott.
A hős leány meglátta a megöltnek vélt alakot, egy világdöntő sikoltást
tett, s az ablakhoz szaladva, rettenetes lármát készült ütni.
– Hallgatsz! riaszta rá a gólyaláb, kését torkának villantva; a leány
elhallgatott s szerét tehetve, bebujt az ágy alá, melyen rémület által
szavától megfosztva, úrnője feküdt, épen kis gyermekét szoptatva.
A gólyaláb rémes lappangással, minő az anakondáé, közelített a nőhöz; a
sötétben zöldellettek szemei.
– Add ide a gyermeket! susogá, a pólyást kiragadva a nő kezeiből s mint
egy gyötrő álombeli phantom, hirtelen, minden zörej nélkül eltünt.
A nő ajkai elfehéredtek, szemei elfordultak; a nélkül, hogy egy szót
szólt volna, fél testével az ágyról alá hanyatlott.
Kívülről hallatszék, hogy a gólyaláb bezárja az ajtót.
– Segítség, segítség! sikoltá Juczi az ágy alatt.
A ház ura felébredt e zajra, s az ajtóhoz rohanva, azt bekötözve
találta, erre kétcsövűjét ragadva, keresztül futott neje szobáiba; mire
oda ért, nem láta senkit.
– A kis gyermeket, a kis gyermeket! kiálta Juczi.
A bölcső üres volt.
Dühösen esett az ajtónak a férj, az is zárva volt; ekkor az ablakhoz
rohant, a gólyaláb épen a kapu tetején volt.
A házi úr két lövést tett rá, s egy zuhanás a kapun kívül tanusítá, hogy
a rabló vagy élve, vagy halva leesett.
Ekkorra a fekete szolga is előérkezett s az ajtót végre kivetették
sarkaiból; a fiatal úr őrültként rohant ki kapuján, már ekkor senki sem
volt ott, hanem vércseppek jelöltek egy útat a nádasig.
– Utána, utána! ordítá az úr. Hozzatok csónakot, gyorsan utána! hanem a
csónakkal nem lehetett haladni a nád között; azonban az út, melyen a
gólyaláb jött, kivehető volt az elgázolt nádszálakról.
– Erre! csak erre gyorsan! lihegé a férj s kétségbe esett fáradsággal
törte magát keresztül a nádberken, míg a süppedő ingovány minden
lépténél elnyeléssel fenyegette.
A nádterület végén állt a gólyaláb.
– Lődd agyon! rikolta az úr.
Három lövés érte egymást, de a gólyalábat egy sem; mire ez, mint bárányt
orzó farkas, a kis gyermeket fogai közé kapta, egy szilaj tekintetet
vetett üldözőire, kik már lehetetlennek látták menekülését, s lassan a
mély vízbe bocsátkozott.
– Jaj a gyermek! a gyermek! sikolták a szigetparton. De ő óvakodva
tartotta fogai közt víz szinén a csecsemőt s úszott ügyesen, mint a
vidra.
Az apa utána rohant s gyötrelmes erőlködéssel iparkodott a rablót
elérni, ki csak játszani látszott vele, olykor egy úszó lápra felült, s
jó közelre bevárta üldözőjét, majd újra megelőzte őt! s így csalogatá
maga után egész a partnyelvig, hol lábtói rejtve voltak.
Itt szép csendesen kiballagott a szárazra, a kis gyermeket letette a
fűbe, s összefont karokkal nézett az ereje fogytán kivergődő apára.
– Rabló te! rikácsolá ez vad dühvel rohanva a gólyalábnak, ki őt egy
hatalmas rántással a földhöz vágta, s ekkor mellére térdelt.
– Istentelen, gyilkos, pokolbeli gaz, átkozott haramia! hörgé a
legyőzött.
– Te mersz így szólani? suttogá ellenére hajolva a győztes. Te, Dömsödi
Góliáth Péter? te mered azt mondani valakinek, hogy gyilkos, gazember?
hát nem ismered már azon kéznek urát, mely csontjaidat sajtolja össze?
– Bálnai, nyögé Góliáth elkékülve.
A gólyaláb hosszasan hallgatott, szemeit Góliáthról el nem véve.
– Ölj meg, ne kinozz sokáig, szólt Góliáth.
– Tehát magad is elismered, hogy egy halállal neked tartozom, de én nem
öllek meg, Péter. Mikor a testvérgyilkos Kaint kiverte a teremtő
paradicsomából, jelt nyomott homlokára, hogy átkozott legyen az, ki őt
megölendi… Tapints homlokodra, Góliáth, tapints homlokodra!
– Mit akarsz? suttogá ez fojtott hangon.
– Én nem fogom apagyilkos vérébe mártani kezeimet.
– Hah! sikolta Góliáth s erőszakosan vonaglott.
– Halldd, azon két orgyilkos, kiket apád meggyilkolására bérelél,
kivallották minden vétkeidet. Körlevél van ellened kibocsátva az egész
országba s halálra kerestetel.
Góliáth elájult; nagy sokára téríté őt magához Bálnai, s folytatá:
– Te és a te apád vajmi sokat vétettek én ellenem; oh annak csak az
Isten lehet megbüntetője; de lesz is, reszkess vétkező és átkozd meg
magadat, az Isten igaz. Te becsületemet, apád boldogságomat tapodta
szét; életem virágait, a reményeket téptétek össze mind a ketten;
boldogtalanná tettetek és földönfutóvá; nem volt nálam szenvedőbb, nálam
szerencsétlenebb a kerek ég alatt e pillanatig, de ezentúl lesz. Lesz,
kinek életéhez képest az enyém még paradicsom; lesz, a kinek szíve még
az enyémnél is kietlenebb leszen; tudod-e, ki lesz e nyomorult, Góliáth
Péter?
Amaz csüggedten hallgatott.
– Szólj, szereted-e azon asszonyt, a kivel egy födél alatt lakol?
A kérdezett elkezde keservesen sírni; gyanítá, hogy mi történik vele.
– Úgy meg vagy átkozva, Góliáth. Az Isten kivette kezemből a bosszút. Ha
te meg nem ölöd apádat, két percz mulva én öltem volna őt meg; de így
jobban esett, én akartam kiirtani családodat, az ég másként akarta, –
másként történt. Boldogtalan vagyok én, mert fájdalmaimat egyik ország
szélitől a másikig hordozom; de van még is egy hely, egy kedves emlék a
múlt időkből, egy virágos sír, hova pihenni ledőlhetek. De te száműzve
leszesz a föld egy foltjára, a hol rajtad kívül senki sem lakik; s ha
lesz, a minek emléke ostorozzon még álmaidban is, egy sír lesz az,
melyet naponként meg kell látnod.
– Gyermekem? töredezé Góliáth iszonyút sejtve.
– Szerencsétlen! szólt Bálnai s a kis gyermeket felvevé és a gyermek
szemei be voltak hunyva, a halál angyala csukta be azokat. Midőn rám
lőttél, gyermekedet lőtted keresztül; ennyit nem akartam.
– Oh! ordítá Góliáth felszökve s ismét a földhöz csapva magát, s mint
kit kígyók marnak, nyavalyogva verte magát az iszapba.
– Nyomorult vagy, nyomorultabb, mint valaha óhajtottam volna, pedig még
nem telt be rád nézve a keserű pohár; térj haza, még csak egy csapás fog
érni, azontúl magad léssz ember nem látogatta kietlen tanyádon s a lélek
kínzó férgei. Ott fogsz élni és meghalni temetetlenül, sirattatlanul,
mert azon a foltföldön kívül a bakó vár reád és a gyalázatos halál.
Ezt mondva Bálnai, a holt gyermeket ölébe adta az apának s lábtóira
fellépve, hosszú lépésekkel távozott cl az éji félhomályban.