Magamban nevetem az egész világot.
_Népdal._
Hol? merre? Ki tudná megmondani? Messze, ember nem járta helyen lakott
egy boldog ember, – egy boldog ember, ki e boldogság helyett az ég
minden csapásait érdemelte volna.
Neve átkozva volt, és lelke fekete, és kezei vértől foltosak.
S ez ember mégis boldognak nevezé és boldognak érezte magát. Mintha nem
is volt volna Isten az égben!
Ki áldotta meg őt?
Egy kisded szoba, melyben boldogságával együtt lakik; rugalmas
üveg-szőnyeg borítja falait, melynek színei a szivárványnál ragyogóbbak.
Kedves, sötét hely, hova csak megtörve jár a napvilág, gond és bú nem
járnak semmi alakban; az ablakokra kívülről a jerikói rózsa indái
borulnak kövér bőrleveleikkel, piros virágait szelid méhek döngik körül
s a fonadékain átszűrt estfuvallat élveteg illatkeveréket, ezer virágból
szedettet ver be a szobába.
Benn egy zöld kalitban énekes hímfürj pitypalattyol, kívülről társai
felelgetnek neki; kis lyuggatott katulyában a «cicada sonora» ver
ismeretlen lélek-hangszerű dallamokat, s egy fali óramű hullámhangjaiban
megragadó ismeretlen dalműveket zeng le az érczhenger, mik úgy
hangzanak, mintha kisebb-nagyobb üvegcseppek hullanának csendesen álló
tó vizébe.
Az ablakfüggönyök félig le vannak eresztve; a napvilág besüt alattuk és
a rózsalevelek között, s gömbölyű képletekben rajzolja magát a
sokszínűen hímzett selyemszőnyegen.
Egy márvány-asztalon, pompás kék és fehér porczellán vedrekben ritka és
alakra s színezetre gyönyörű virágok tenyésznek, lángszínűek, fényesek,
hosszan kilógó ezüst hím rojtokkal, sötétzöld húsos levelek között,
miknek csodásan-édes illatja a lelket birná elaltatni; a vedrek
aranyozott emaillos ékvényekkel vannak felczifrázva.
Minő pazar fény! Mennyi ezüst és arany! Mennyi ragyogó drágakő! Kényelem
mindenütt, élv, ragyogvány, magas ízlés! Tündérország!
Legbenn a szoba mélyén, a nyugalmas, leszőnyegezett mélyedésben, hová
csak sűrű selyemfátyolon keresztül hat a napvilág, az illatos nyugágy
forró lehelletétől részeg levegőben, ott nyugszik a habkönnyű
selyempárnákon egy ifju nő; szép, mint a költészet első szerelemálma,
tagjai gyöngédek, mint a vert hab; haja fekete és fénylő, szétbomlottan
ezer gyűrűben fekszik a fehér párnán s a fehér vállakon; arcza alig
pirul, az is az álom pírja rajta, de annál teljesszínűbbek nyíló ajkai,
a nedves, piros, élvigérő ajkak, miken ember számára egy kicsiny, de
kedves foltja maradt meg a paradicsomnak; halántékain gyöngéden
átkéklenek az erek, szemöldei, mintha csak rajzolva volnának; gömbölyű
karja feje fölé van emelve, félfeléről rózsaszín visszárnyékot vet rá a
szőnyegen át belopózó világ. Fehér nyakát egy sor piros gyöngy öleli át.
A könnyű bársonypaplan térdeig lehull róla, s a finom simuló patyolat
minden emelkedéseiben és hajlásiban elárulja a vénusi termet kecseit.
Alszik, – virágillatot szí be, balzsamot lehel vissza pihegéseiben.
Mellette, kék ernyővel elfalazva, melynek ultramarin színébe ezüstszín
lepkék látszanak beszőve, egy rózsafa bölcső himbolyg, pirossá
fényesítve, arany gombokkal és faragványokkal ékes; benne fehér
vánkosokon, hószín pólyában egy szép kis gyermek fekszik; nem igen
piros, talán beteg? noha pólyája és vánkosai repkednek a piros
szalagoktól.
De ez nem alszik; szemei, a sötétfekete szemek nyugtalanul forognak
széttekintgetőleg; nyöszörg, kér, nyugtalankodik s végre kényeskedő
beszédes sirással szól bele a csendbe.
Azt állítják, hogy az anyát és gyermekét érzéki sympathia köti össze,
mely által megérti annak szótagtalan állati siránkozásiból minden
bajait, kivánságait; megtudja, mikor adjon neki vizet, vagy orvosságot,
csókját vagy keble tejét, s ez ösztöni rokonszenv legmélyebb álmából
felkölti őt, ha gyermeke ébred.
És a fiatal nő az illatos nyugágyon nem ébred fel.
A szegleten az ágymenyezet függönyei mögött kis márvány kandalló van
rejtve. Czedrusfa és szultánfüstölő égnek benne. Az illatos kék füst
áthat a szőnyegen, s a fiatal hölgy álmát még mélyebbé és kábultabbá
teszi. Tagjain meleg pir ömlik el, lehellete forró, keble hulláma száll
és emelkedik.
A kis gyermek folyvást sír és nyüzsög.
Ekkor az ágyszőnyegek széllyelválnak, s rajtok egy arcz tekint be, egy
halavány férfi arcza, egymáshoz közel szorult szemekkel és picziny
ajkakkal. Hajfürtei illatos olajtól fényesek, öltözete eszményi. – – Ez
a boldog ember.
Ime mind ez öröm az övé, mind e virág az ő számára nyílik, mind e kéj
érte terem; gondja nincs, legalább nem látszik lenni, mindig telve
előtte az öröm pohara, ő boldog. Még reményei is vannak.
Lehajlik a síró kisdedre, az megismeri őt s sírása kaczagásra válik,
apró kis kezeit örömrepesve nyujtja felé; ő felveszi a gyermeket,
ringatva lapdáz vele kezei közt, minek az szertelenül örül; majd az
órazenét hallatja vele, s midőn a kis gyermek figyelve felüti picziny
ujját s eszmélve szól egyes szótagokat: a! – – apa! – s hozzá picziny
ajkait oly módosan illesztgeti: az apa szíve megtelik az örömérzetek
legkedvesebbikével, érzi, hogy egy lény van a világon, kinek boldogsága
az ő kezébe van letéve, kinek lelke az ő lelkéből van szakítva, kinek
ártatlan szíve őt szeretni fogná még akkor is, ha az egész világtól el
lenne taszítva; szeretni fogná és ragaszkodnék hozzá, ha minden ajk
«bűnt», «átkot» kiáltana is fejére. Megcsókolja a kis gyermeket,
megcsókolja számtalanszor; a gyermek kaczagva néz fel reá, azután
mintegy érezve a rokonszenvet, mely kettőjöket összeköti, kényelmesen
elhagyja magát, szemeivel mindig mélyebben pillant, végre lezárja azokat
s elalszik.
Az apa visszateszi őt bölcsöjébe, az ernyő fátyolhálóját összehúzza
fölötte, melléje térdel s imádkozik.
Boldog ember, még imádkozni is tud!
Azután az alvó nőhöz lép a boldog ember.
A hölgy arcza hirtelen minden vonásiban elváltozik, elkomorul, a mint a
férfi álomgőzkörébe lép.
Ez gyöngéden fölébe hajlik, a nő szemöldei összehúzódnak, keble lázadtan
piheg, a férfi megcsókolja az alvó márvány homlokát, ez egy convulsiv
sikoltással felriad, s nagy fekete szemével merően, hidegen néz a
férfira.
A nő tébolyodott.
E hideg, zavart tekintet, e szótlanul nyilt száj, az elmezavar mysticus
jelleme a szép vonásokon, mind azt beszélik, hogy a lélek saját lakában
idegen, az eszméknek nincsen királya.
– Rosszat álmodtál, édesem? úgy felijedtél, szól hizelgő simulással a
férj, s a nő fehér kezét arczához nyomja.
– Rosszat, felel ez suttogó hangon, szemei félénken tétovázva néznek
szét a szobában, azután a férjhez hajolva, annak fülébe súg: «A kigyó a
gerlével párosult».
A férfi érzi az iszonyú szorítást, melylyel a hölgy fehér ujjai őrült
erőben sajtolják össze kezét.
– Ha a kigyónak és a gerlének gyermeke lesz, mi lesz annak neve?
Kigyógerle, vagy gerlekigyó? szárnyas kigyó lesz-e az, vagy fulánkos
galamb?
A férj néma, bánatos megadással hallgatta az őrült szavait.
Merően, feszülten néze a férfi szemeibe, s azután vadul ölelte magához
annak szőkefürtös fejét:
– Kék szemed van, az égnek is kék szeme van; de a tónak is kék szeme
van, melyben a kigyó lakik. Te fekete lélek, fekete lakója a kék ablakú
háznak!
Azután hirtelen megkapta a piros gyöngyfüzért nyakán, s azt egy
rántással ketté szakítva, a gyöngyöket szétszórta az egész szobában; a
zselyemzsinóron maradt gyémántkeresztkét a férjnek nyujtva:
– Vén bűnös, nesze imádkozzál! azután félre fordult, ágya szőnyegei közé
temette magát, és sírt kérlelhetlenül zokogva. Sűrű könyei öltönye
patyolatára gördültek.
A boldog ember iszonyodva fordítá el onnan arczát.
A sírás megszünt. Jéghideg kéz simult végig homlokán. Felijedt.
– Félsz tőlem? nem tudod, hogy ki vagyok? A gyűlölség és a szerelem két
ellenséges család, e kettőnek ölelésiből született leány az őrültség; az
én vagyok. Félj tőlem. Szám éget és kezeim fojtanak.
A férj nem állhatja ki tovább e lángszemek befolyását, gyermekét veszi
kezébe, azt hive, hogy tán ez ajándék meg fogja engesztelni az őrült
szívében lakó sárkányt, oda fekteti azt a nő mellé.
Kimagyarázhatlan ellenszenv.
Alig fekszik a gyermek anyja mellett, midőn ijedten felsír s magát
pólyája kötelékeiből erőködik kibontani.
A nő pedig mint elijesztett vadállat, mely a mágusz bűv-pillantásai
előtt elszörnyed, ágya legtúlsó szegletébe húzza össze magát, ott
keblébe vonja arczát, fekete hajzata kigyókká göndörül, két fekete szeme
szilajon villog elő leránczolt szemöldei alól. Fél hozzá nyulni a
gyermekhez.
A férj kétségbeesetten akarja erőtetni a dolgot.
Fölemeli a kisdedet, s a hölgy karjaiba teszi. Delejes rángások érik
mind a kettőt. Az anya egy öleléssel szinte agyon szorítja gyermekét.
A gyermek éhes és végre szembehunyva keresi a keblet, melynek melegétől
irtózik, az élet első forrását.
Az anya mondhatlan kínok közt, fel-felmeredő szemekkel és fogait
csikorgatva hagyja általa színi keble nektárját, míg a gyermek percz
mulva eltaszítja magától a keblet, s félre fordulva hányja ki az
anyatejet.
* * *
Ez a nő – Lilla.
A férj, a boldog ember, Góliáth Péter.
A kis gyermek kettőjük gyermeke.
Góliáth Péter szenvedélyesen szereti nejét; midőn először meglátta őt,
már érzé, hogy e leány lesz az, kiért élte mindenét áldozatul fogja
vinni.
Meg is tette.
A hölgy első pillanat óta gyűlölé őt kimondhatlan utálattal, s érezé,
hogy e férfi lesz az, ki miatt élte mindenét el fogja veszteni.
Úgy történt.
Góliáth gyűlöletet talált szerelem helyett; de ez csak forralá, nem hűté
szenvedélyét.
Nem láta módot őt elnyerhetni.
Apja körlevelet bocsátott ki ellene, mely miatt bujdokolni kellett és
kerülni az emberek tekintetét, s e körülmény minden útját elzárá rohanó
indulatainak.
Ekkor egy ördögi sugallat azt mondta neki, hogy mind ezen lehetne
segíteni, ha a vén Dömsödi nem élne.
Tudtára esett, hogy apja egy ingovány közepén magános szigeten házat
építtetett, minden kényelemmel ellátva, hova egy leányt akar rejteni,
kibe szerelmes s kit valahonnét rabolni, vagy megvenni készül.
Az alkalom csábító volt; ő épen így akart tenni. Minden körülmény mintha
épen számára lett volna teremtve.
A vén Dömsödi e szigetbe gyűjté kincseit, s nehány hét múlva eltünve a
világból, vagyonai csőd alá jutandottak, míg János úr, kéj és kényelem
közt, senkitől nem környezve, élte volna le vénsége napjait, a nélkül,
hogy valaha éltében megtudták volna az illetők, hogy él-e és hol?
Mindezeket Péter apjának fekete szolgájától tudta meg, kit ez árulásra
sem pénz, sem igéret nem kényszeríte, hanem egy húsz esztendős boszú.
Húsz esztendő előtt egy szép pórleányt, kit az afrikai szeretett,
Dömsödi elcsábíta. A szerecsen eltemeté a leányt, de nem boszúját, s
midőn az apa terveit a fiunak felfedezé, kihűtötte azt.
Dömsödi megöletett; a sors úgy akarta, hogy nem csak a fiu akaratja, de
fia keze ölje meg őt; s ugyanaz nap rabolta el Lillát a báró, midőn egy
férfi kiséretében a városba kocsizott.
A fekete oda vezette őt a szigethez; mindent úgy talált, mint előre
képzelé, kényelmet, fényt, biztos elrejtettséget, kincseket, a mennyit
el nem pazarolhatott, de a mire leginkább vágyott, azt örökre veszve
találta. A leány megtébolyodott.
Előre számítgatá magában, hogy hosszas együttlét alatt, midőn kívüle
emberlényt nem fog láthatni, gyöngülni fog az ellenszenv, a nő simulni
fog hozzá; hizelgés, engedékenység, áldozatok meg fogják kérlelni
szívét.
Mind e számításain vörös keresztet húzott át a sors. A leány
megtébolyodott.
A hirteleni benyomás, mit ez erőszakos tett okoza lelkében, a hajdani
tiszta szerelem, annak elvesztése, helyette ez őrült, erőszakos
szenvedély, összehasonlítások e kettő között, kétségbeesés a szabadulás
lehetetlensége miatt, úgy megrázák lelkületét, hogy a mint Góliáth égő
indulatában először átölelte a leányt, kit tőle sem ég, sem föld vissza
nem vehete, annak egy tekintetével találkozott, mely csontjaiban a velőt
hűtötte meg. A hölgy megtébolyodott.
A bűn megtermé gyümölcsét: a büntetést.
Elzárta magát vele az ismeretlen oázba, s ha a végtelen mocsár nem lett
volna elég őt kizárni a világból, elég volt azon hír, hogy Dömsödi
gyilkosára halálitélet hozatott, s személyes leirása ezer példányban
kereng, minden város utczaszegletére felragasztva.
S ott kelle élnie egy őrülttel összezárva.
Később boldog remények kezdtek bimbózni lelkében. Hitte, bízott benne,
hogyha e nő anya is lesz, ki fog gyógyulni lelke nyavalyájából, mint
erre számtalan példát tudott, vagy legalább sejte.
De nem úgy történt.
Iszonyú kínok közt szülte meg a nő első gyermekét, s születése órájától
kezdve utálta azt kimondhatatlanul. És a gyermek viszont taszítódott
anyjától; nem szerették egymást.
Ez volt az első büntetése Góliáth Péter vétkeinek.