Ne bántsd azokat
A mohosult sírhalmokat.
_Népdal._
A fukart eltemették; eltemették emlékezetét is.
Senkit nem szeretett, őt sem szerette senki; jó szót nem adott a
búslakodónak, kenyeret a koldusnak soha, s kiséret nélkül vitték ki a
temetőbe.
Ott nem fogja őt siratni senki, keresztfáján nem fog lebegni fátyol,
sírján virág nem fog virulni; le lesz az tapodva s benőve vad
tövisekkel, keresztfáját legközelebbi télen felfűti a sírásó.
Hát a gyűlölség meghal-e? Eltemetik-e a boszút? s az üldözés ellen
biztosít-e a sír? Tudja-e valaki gyűlölni a halottat?
Gyékény Márton késő este ellenségét látogatni megy, vállán kapával.
Az éj embergyűlölő, az eső szakad, a szél zúg, a jegenyeerdőkben
harsogás hallik, milyen ezer trombiták hangja; a világvégi negyven napok
egyike lehete ehhez hasonlatos.
A jó ebet nem verik ki ilyenkor s Gyékény Márton ellenségét látogatni
megy, vállán kapával.
Minden élő lény rejtekhelyét keresi, a bagoly odvába vonja magát, a
farkas berke bozótjai közé, s az ember tűzhelye mellé.
Örül, ki szeretett családja körében megvonulva, nyugton hallgatja, mint
zúg és tombol a kéményekben a zivatar – s Gyékény Márton ellenségét
látogatni megy, vállán kapával.
A temetőhöz ér; vadul széllyel tekint, körül emberhangtalan éj, csak a
zivatar üvölt és a halálmadár huhog; a temetői keresztek kisértő alakot
öltenek, a sírok felett lidércz bolyong, meztelen koponyák vigyorognak
itt-ott kékes phosphor fénynyel szürkítve; odvas sírok üregeiben a
lecsorgó víz oly hangokat ád, mintha a sírlakók szuszogva és nyöszörögve
fordulnának meg koporsóikban. Az ákászok vagy tán a holtak lelkei
nyögnek, fohászkodnak a széltől ingatva. Ez nem azon idő, melyben a jó
lelkek járnak.
Végre egy letapodott sírhoz ér az éj madara s ott megállapodik.
A sírt ma hányták föl, de ha az eső úgy akarja, holnap nem fogják nyomát
megtalálni.
A sír még csak föl sincs hantolva.
A kegyes férfiu belevágja a sírba kapáját.
Ez ellenségének sírja, a fukaré.
Feldúlja a halmot.
Tán sajnálja tőle azon szomorú nyugodalmat, melyet annyiszor kívánt
néki? Tán azt akarja, hogy a zápor mossa meg koporsója födelét? Tán még
egyszer meg akarja őt átkozni alvó poraiban?
Nem, nem! a fukar halálának éjén ott leskelődött a kegyes férfiu
szomszédja ablakán s most zivataros éjnek idején eljött a halottat
megrabolni.
Sietve dúlta fel a sírt.
Izzasztó munkája közben sokszor széttekintett. Mi nem láttunk egyebet a
sötétségnél, de ő lát rémes fenyegető alakokat, mik kezeikkel nyulnak
felé; olykor úgy rémlik előtte, mintha hideg csontkezek czirógatnák
végig arczát, s feléje hajló arczok susognának fülébe üdvetlen szavakat;
de a kegyes ember megrögzött gonosztevő, s talál nyugtató gondolatokat
fellázadt lelke számára – és tovább ás.
Már a koporsó tetejét korholja kapájával, ekkor egy gondolat villan meg
agyán, – rémes, hajborzasztó, – mitől a lélek rázkódik meg belsejében.
– Ha még élni találna!!
De a kegyes ember tudja, hogy mit fogna tenni akkor és tovább ás.
A koporsó végre egészen ki lőn kaparva, a kegyes férfiu vésőt vőn elő és
kalapácsot, hogy annak födelét fölfeszítse.
E perczben úgy tetszék, mintha kutyaugatást hallana.
Borzadva húzta össze magát és hallgatózott; – tompán ugatva közelge az
eb s jól ki lehete venni, a mint a sírok között ugrálva, dühösen
keresett valakit.
Azután egy emberi hang hallatszott, – a sírásó szava, a mint kutyáját
hítta, s később, hogy az nem szünt meg ugatni:
– Ki van ott? kiálta.
Márton ijedten oltotta el lámpáját.
– Ki az? kiáltá újra a hang.
A kutya mindig közelebb szaglászott, ekkor nehézkes léptek
hallatszottak, kisérve dörmögő hangoktól, mintha valaki a sáros fűben, a
sírok között árkon, bokron keresztül törtetne; a kutya előtte futott,
mindig élesebben hangzott nyugtalan, ijesztő csaholása, már-már a feje
felett hallá azt szuszogni a kegyes férfiu s tagjai megzsibbadtak a
félelemtől.
A lépések követték a kutya nyomát, hirtelen azonban megfordítá irányát
az eb, dühös csaholással csapott el a dúlt sír mellett s egy az
árokparton álló ákásznak rohant, arra dühösen felugatva.
A temető-őr is elhaladt a sír mellett, a nélkül, hogy a sötétben annak
szétdúlt állapotját észrevette volna, ha egy lábnyommal odább lép:
bizonyosan bele fogott volna esni.
Márton szabadabban kezde lélekzeni, a hogy a távozó lépteket hallá, s
vizsga fejét vigyázva felütve a sírból, félénken utána nézett a
sírkerülőnek.
Az eb folytonosan ugatott egy ákászfát, melyről néhány varjú látszott
lomha repüléssel odább szállani.
– Ejnye no, bomlott kutyája! hogy ugatja azt a varjút, azt gondolom,
tolvajt érez! Czoki haza! dörmögé a sírásó s valami nyomatékos okkal
oldalba hajítván az ebet, az vonítva szaladt haza, a sírásó pedig
folyvást czammogott utána. Még azután sokáig hallatszott fenyegető
üvöltése a bezárt ebnek.
Márton úrnak roppant ellenszenve volt az ebek iránt, kivált most, midőn
minden hangról azt hitte, hogy az ő árulója.
Ismét meggyujtotta lámpását, azt a koporsó mellé letevé s elkezdé annak
födelét felfeszíteni.
A födél engedett, a szegek kijöttek s a koporsó feltárult.
Egy félig elfojtott rikoltás tört ki a halottrabló ajkán.
Ellensége, az eltemetett, kinyilt szemekkel, kinyilt ajkakkal feküvék
ott; mintha a jégszemekkel ő reá tekintene, mintha e szinehagyott ajkak
hozzá akarnának beszélni; a halott két keze fejéhez volt emelve és haja
szétkuszálva.
Első pillanatban azt hitte a kegyes férfiu, hogy az ember él, oly valami
túlvilági, kisértetszerű volt le nem csukott szemei tekintetében, s
őrült ijedtséggel kapott annak melléhez.
Az a hörgő halotthang, mely e nyomásra annak nyitott ajkain felszállt,
mint egy elmaradt utóhang az elköltözött élet szavaiból, valami
rémületes volt; végre meggyőződék felőle, hogy az ember meg van halva s
iparkodék annak szemeit lecsukni.
Hanem a balszem, valahányszor lecsukta, mindannyiszor ismét lassan
felnyilék s reá bámult.
Azt mondják, hogy a mely halottnak a szeme kinyilik, az még valakit vár
maga után.
Végre sikertelen törekvései után kivette Márton a halottat koporsójából,
arczczal a földre fektette, hogy rá ne lásson többé, s kihúzta alóla a
pénzzel telt párnazsákot, azt dereka körül kötötte, azután a holtat
ismét visszafekteté, homokot szórt arczára, s a koporsófedelet újra
leszegezé.
– Holtod után is boszúmat állom rajtad! susogja magában, azzal lámpáját
kioltja, sötétben marad, s még egyszer magasztosan ingerült félelemmel
visszatekintve a sírba, sietve készül abból felkapaszkodni, midőn
hirtelen a sír fenekéről egy erős kéz, erős, mint a halálé, megragadja
öltönye szárnyát, s egy iszonyú kiáltással visszarántja a koporsóra.
Az embert ott ütötte meg a guta ijedtében.
Midőn a koporsófödelet leszegezte, hosszú kaputja szárnyát
odaszorította, és nem jött ki többé élve onnan.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mint ez megtörtént, sietve mászott le egy alak amaz ákászfáról, melyre
a sírásó ebe felugatott, s a sírhoz rohanva, a felett megállt, éles
hangon kiáltván:
– Sírásó! ide, egy sírban két halott van!!
Ez volt Bálnai Körmös István.
Gyékény megleste őt, de ő is megleste a kegyes férfiut.