Meghalok, meghalok… A temetőn
Nyugodni akarok.
_Népdal._
Csináltatsz-e nekem
Diófa koporsót? – –
Eltemetsz-e engem temető szélébe?
_Népdal._
Halványan pislog a mécs a haldokló fukar ágyánál.
És a mécs élete hosszabb leend, mint azé, ki azt meggyújtotta.
A kór öreget rázza a hideg, fogai vaczognak, s az ágya fejénél virrasztó
halál lehellete hideg verítékben gyűlik meg homlokán és senki, senki
sincs, ki azt onnan letörülné, ki egy utolsó imádságot mondana el a
haldokló előtt, ki zavaros szemeit az örök álomra lefogná, még csak egy
kutyája sincs, mely halálát megordítsa.
Ilyen rideg a fukar kimulása.
Csak egy ember jelent meg éjjelenkint ablaka alatt – s az halálos
ellensége volt, Gyékény Márton, ki a beteg gyér álmait ilyen szavakkal
zavarta fel koronkint:
– Vén zsugori! alszol-e? Én vagyok itt közeledben, halálos ellenséged;
kivánom, hogy ne legyen csendes kimulásod.
És e kisértő eljött este, eljött éjfélkor, eljött a hajnal előtt átkokat
kiáltani be a haldokló ablakán.
Kérlelhetlen volt ő, mint a halál.
Éjfél nem messze már; a lélekzet rövidül, a szemek egy résztvevő arczot
keresnek és nem találnak; a pénzes láda mellett egy gyalulatlan fényű
koporsó nyúlik. A vén Gáspár nem retteg a haláltól, hanem attól, hogy
pénzeit nem viheti magával.
A teremtő ige azt mondta: ember, birjad a földet! az enyészet ezt
mondja: föld, birjad az embert! és az ember szegényen megy ki a
világból, mint bele jött és Körmös Gáspár nem fogja pénzeit megszámlálni
többé.
Lehunyta szemeit és azt hivé, hogy meghalt és rémlék előtte, mintha a
meghaltak álmodnának és álmodott iszonyúakat.
Kincsei jelentek meg előtte; a világ öt részei látták őket vándorlani;
piszkosan, kopottan jártak kézről-kézre azok, hosszú útakat vándoroltak
idegen országokban, s siralmas pengésök emlegetni látszott a nyugalom
hajdani éveit s a gyöngéden szerető Gáspár apót.
És azt álmodá továbbá Gáspár, mintha ő is egyike volna azon aranyaknak,
mik az ige hirdetése közben elszéledvén, az ábrahámiták tíz körme között
fennakadnak.
Gáspár az ilyen kezek közé jutott aranyon saját képét látta, azt a
sáppadtat, vonaglót, s úgy rémlék előtte, mintha az uzsorás pokoli
gyönyörrel legeltetve szemeit aranysárga arczán, őt, az aranyat, körül
akarná faragni!
Megborzadt ez iszonyattól Gáspár; ő ily kínokkal soha sem gyötré
szeretett pénzeit.
– Segítség! halál! ordítá; vére fejébe tolult, s egy görcsös rándulással
felszakítva álma bilincseit, még egyszer életében felébredett.
Nehéz veríték csorgott alá homlokáról.
– Szegény pénzeim! nyögé hagymázos ábrándjai közt, mi lesz belőletek, ha
én meghalok? Fázni fogtok és fáradni sokat, kopott ruhában, piszkos
ruhában. Ki fog benneteket gyöngéden szeretni? Senki, senki. Ki fog
benneteket őrzeni, mint szemefényét? Senki, senki. Ki fog rólatok
gondolkozni halála óráján? Csak én, csak én. S újolag néhány percznyi
merev s csüggeteg mélázásba merült a haldokló fukar, miközben csak a
halál-órát verő pók kopogásai hallatszottak ágya deszkái közt.
Végre fölmereszté száraz szemeit, kinyujtá, s egy erőszakos szökéssel
felvetve magát keskeny ágyából, ládája és koporsója közé rohant,
csontjai zörögtek mint egy diószsák; oda vonszolta magát pénzeihez,
rájok borult, összecsókolta, könyeivel áztatta azokat s érzékenyen
zokogott. Mikor sárga barázdás arczát felemelte, azon a legigazibb
fájdalom volt kifejezve. Azután koporsójára tekintve s egyet megragadva
erszényei közül, azt kiemelni erőködött, át akarta rakni pénzeit
koporsójába, s azután rajtok fekve halni meg; azt hitte, hogy majd úgy
fogják eltemetni, – azonban már nem volt annyi ereje, hogy azt onnét
kimozdíthassa.
– Milyen nehéz! susogá, azon gyöngéd szeretettel tekintve erszényeire,
melylyel egy haldokló apa tekinti szép reményű gyermekeit, kiket
idejekorán el kelle hagynia.
Érzé, hogy órája nemsokára ütni fog.
Ekkor úgy rémlék előtte, mintha kis homályos ablakát kívülről beütnék s
rajta egy kéz nyulna be, mely szüntelen növekedik, míg kisértetes
hosszúságában az ajtóig elér, arról a keresztvasat leemeli, a tolózárt
félre húzza s ismét visszavonul az ablakon.
Az egy horogcsáklya volt.
– Héh! gyilkosok! rablók! rikácsolá a haldokló, fegyverei után
nyuladozva, de tagjait megkötötte a közel halál keze. Rabló! hörgé, s
háttal pénzeire rogyott, mintha testével akarná azokat védeni.
Az ajtó megnyilt s a kimuló előtt Körmös István állott, testvére fia.
– Mit? mit akarsz te? miért jöttél? én nem híttalak. Miért jösz? nekem
már nincsenek pénzeim, elástam őket.
– Jól tetted. Nekem is voltak vágyaim, reményeim, én is elástam őket.
– És e szerint nincs is szükséged pénzeimre?
– Nincs.
– Ezt szeretem hallani, te derék fiu vagy Pista. Kár, hogy olyan szegény
legény vagy, de én mégsem segíthetek rajtad. Magam is koldus vagyok,
nincs egy falat télire valóm sem, sem egy darabka fára; azt sem tudom,
hogyan fogom megérni a tavaszt. Szólj, ha megtudnád, hova vannak ásva
pénzeim, mit tennél?
– Mélyebben ásnám el azokat.
– Jer! jer, ölelj meg! Te derék, jó lelkű fiu vagy. Az öreg hosszú,
száraz karjait reszketve rakta a fölébe hajló ifju vállaira. – Hát mondd
el, miért jöttél? Hallottad ugy-e, hogy beteg vagyok? Látod, pedig nem
igaz. Semmi bajom sincs. De mégis szeretem, hogy itt vagy. Kivált hogy
pénzre nincs szükséged. Tudom, hogy azóta felszaporítottad azt az ötszáz
forintot, a mit tőlem… no de hiszen az már elmult; majd úgy is
visszaadod azt nekem egyszer – tudom – kamatostul… A kamatok kamatjait –
azokat oda engedem… Pedig, ha tudnád, hogyan kell nekem a pénz.
– Kell neked a nyugalom, öreg. Kelj innét a hideg ládáról és feküdjél
le, majd kimelegszel. Ki gondolta, ilyen pőrén fölkelni ágyadból? olyan
hidegek tagjaid, mint a jég. Feküdjél le és aludd ki magad.
– Nem, nem; hebegé az öreg; nekem semmi bajom sincs; szeretek itt
üldögélni, itt hűselni (fogai vaczogtak) olyan melegem van…
– Mint egy halottnak, suttogá magában az ifju s az öreget, ellenkezése
daczára is, fel akarta emelni ládájáról.
– De várj! Esküdjél meg hát, hogy nem fogsz nyulni pénzeimhez, esküdjél
meg, akkor lefekszem.
– Mire esküdjem, öreg? Semmi sincs, a mit szeretnék, semmi sincs, a
mitől félnék, hacsak a kétségbeesésre, vagy a boszúra nem esküszöm.
– Jól van, jól van; a kinek bosszú kell, annak nem kell pénz; hát
megállj, emelj el innét, de ne tégy fel ágyamba, nem akarok aludni
többet. Jer, nyisd fel a ládát, de igérd meg.
– Tehát még nem ástad el?
– Vigyázz! megesküdtél, nem szabad elvinned! rikácsolá gyermekes
félelemmel a haldokló, száraz ujjait meggörbítve s vadul tekintve fel,
mint egy fészkét még haldokolva is védő vad madár.
– Nem esküdtem; hanem hol van egy kapa? majd eltemetem őtet.
– Köszönöm, köszönöm, az Isten áldjon meg érte! de mégis ne tégy úgy,
hanem rakd át ide a koporsóba, – a párnát fejtsd fel, – oda a
gyaluforgács közé töltögesd be. Velem akarom őket vinni, velem aludjanak
a sírban. Az öreg lankadtan vonszolta magát az ifju lábaihoz, s
reszketve ölelte át annak térdeit, mintha megváltója térdeit ölelte
volna, bűneit lekönyörgendő.
– Legyen! szólt öcscse, s a szalmapárnát fölfejtve, abba az erszényeket
egyenkint kiürítette.
A haldokló szemei lázas örömben kisérték kezeit, míg a párnát újolag
összevarrta. Iszonyú volt viaszsárga kiaszott arczán a természetkívüli
öröm mosolygása.
– No most fektess rá! szólt s arczát a halál szeplői verték ki.
István felnyújtóztatta a haldoklót koporsójába.
Gáspár boldog elégülettel helyezte magát a szomorú sírágyba, mint mikor
hosszú útak törődései után otthon saját ágyában fekszik a magát
kipihenő.
– Már most szegezd reám a koporsófedelet.
– Hova gondolsz öreg, meg akarsz fulladni alatta?
– Mindegy, egy óra elébb, vagy utóbb! szegezd le!
– Te őrjöngsz, nem vagy eszeden; próbálj imádkozni.
– Szegezd le! rikácsolá a halálfia kétségbeesetten.
– De hát ha még meggyógyulsz?
Az öreg szemei üvegesedni kezdtek, arczát szederjes foltok ülték el,
álla lecsuklott, még egyszer görcsösen fellökte magát s száraz karját
fölemelve hörgé:
– Átok reád! mert meg akarsz lopni, azért nem szegezed le. Meg akarsz
rabolni!
István rátette a koporsófedélt s két hosszú szeget ütött bele.
– Boldog vagyok! sóhajtá az elevenen lezárt s lelkét koporsójába
lehelte.
Az ifju egy ideig némán bámult a koporsó fedelére rótt hosszú fehér
kereszre, míg gondolatjai azon sötét keresztet rajongák körül, melyet
szívében viselt. Azután előkereste a meghalt derekalja alól annak
kulcsait, s egy fali szekrényt kinyitott velök, melynek legbelsejéből
egy pecsétes iratcsomót vett magához, s a szekrényt újolag bezárva, a
szobát sietve elhagyá.
Azon iratcsomó foglalta magában idősb Bálnai házassági szerződését,
végrendeletét és egyéb hagyományait, mikből kiderült, hogy Lilla nem
Gyékény Márton leánya.
A bezúzott ablakon hiuz szemekkel bámulta e jelenetet egy ismert fő, a
jó szomszéd Gyékény Márton.
Halványan pislog a mécs a fukar koporsója fölött.