Utánad fáradok, nincsen nyugodalmam,
Keresztül a réten, völgyeken, hegyeken,
Kiáltok, hogy hol vagy…
_Népdal._
Késő délben érkeztek vissza a nyomozók fáradtan, csüggedt arczaikból a
sikertelen fáradtság levertségét lehete kiolvasni. Semminek sem jutottak
nyomába.
Kóbor pásztorok beszélék, hogy korán reggel az orgoványi puszta felől
láttak egy fekete szerecsen arczú embert a Tisza partjára nyargalni, ki
háta mögött valami fehéret vitt s a parthoz érve, két összekötött csónak
egyikébe azt a fehér és igen beburkolt valamit belehelyezte, a másikba
lovát és magát szállítva be, ott várt addig, míg szürkülni kezde az idő,
a midőn egy másik lovag is érkezett a parthoz; messziről kellett
vágtatva jőnie, mert a mint leugrott lováról, az felfordult, szétnyújtá
négy lábát és kimult; mire a lovag az összekötött csónakba bele ugrott,
neki vetkőzött s mindketten evezőt ragadva, sietve tüntek el a Tisza
kanyargásai közt.
Pista pedig többet vissza sem tért a puszta tanyához.
Nem volt ott, mikor kedvesét a sírba letették, hogy könyeivel áztatta
volna a hantokat, melyek legelől koporsójára hullottak; nem volt ott,
mikor halálos ellenségét a sírba letették, hogy megátkozhatta volna azon
hantokat, melyek legelsőbb koporsójára hullottak.
Bujdosott.
Gyakran látták őt puszta, kietlen helyeken barangolni, mint ijesztő
kisértetet, vad, avas erdők között, posványos lankaságokban, úttalan
fenyves szirteken, fenyér- és haraszttermő avarpusztákon. Mindenütt
kereste testvérét és ellenségét és sehol sem találta; vándorolt az
ország egyik szélétől a másikig; fellegbuvó csillag volt vezetője,
útitársa a jeges zivatar, fekhelye kemény határdomb, odvas fa árnya
alatt, kenyere a vad gyümölcs, mit az erdők mélye terem és a zivatar
leráz; mindenütt járt, hova képzelete rejtekhelyet gyaníta, minden fát,
minden madarat megkérde testvére felől; végre az emberekre is rászorult,
azok azt kérdék viszont tőle, hogy mi köze neki oly némberhez, ki neki
sem neje, sem mátkája, sőt kivel semmi bebizonyítható rokonságban sem
áll? Nagyon méltán. A leány neve volt Gyékény Lilla, anyjának egyetlen
leánya; az övé Bálnai Körmös Pista, apjának egyetlen fia; mivel
bizonyíthatta volna be jogát a leányhoz, mivel igazolhatta volna
vádlását a törvény előtt? Tűrnie kellett s tűrni nem tudott, hanem ha a
záporos fergetegnek, mely a pusztában érte, közibe átkozódhatott, mikor
meg nem hunyászkodó szemmel néze a villámba, mely a tölgyet, mely alatt
állt, ketté hasította, ha a fagytól meggémberedtek tagjai, ha a három
napos éhség elvette szeme világát, akkor érze mondhatlan enyhülést égő
lelkében, – – a test fájdalmai leróttak a lélekéiből.
Később a két pusztai sír egyikének fejfáján olykor mezei virágból font
koszorú termett ismeretlen kéztől oda tűzve; a másikon szinte koszorú,
de maszlagból és ördög-tövisből. A bujdosó kezdett emlékezni szelidebb
fájdalmaira is. Boldogtalan! neki nem változott örömre és búra, bánatra
és reményre az élet, neki csak szelidebb és szilajabb fájdalmak között
volt válogatása…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egykedvűen járt fel s alá szobájában gróf Szilárdy Leander.
Mióta ismét visszatért jószágaira, bús, magába vonult lőn, soha egy
mosoly nem deríté fel arczát, egy fölösleges szó nem hagyta el ajkait
soha.
Miatta derülhetett, borulhatott az ég, ő változatlan maradt, mint egy
szirtdarab, mit sem eső, sem napfény ki nem zöldít; látszék, hogy
kitéphetlen bánat férge dolgozik szívében, lassan hervasztó, mint a
tüdővész és gyógyíthatlan, mint az; – oly becsületes szándék vezérlé
minden lépteit s mégis mennyi félreismertetést kellett elszenvednie!
Martyrja volt az őszinteségnek, egyeneslelkűségnek s mégis mily fájó
gyanú ostorát kellett lelkén elviselnie!
A kit legjoban szeretett, kinek fényes elégtételt készült adni a sors
minden mostohaságaiért: ugyanez támadta meg lelke tisztaságát a
legförtelmesebb gyanúval!
Milyen magasan van a boldog szerelem ege! milyen nagyot eshetni onnét!
És oly hirtelen, oly véletlen esni, mint ő, kinél a szerelem nem perczek
tüneménye, nem őrült érzékroham, nem megszokott kéjvadászat volt, hanem
egy új, még nem ismert élet, két lélektárs együtt élt öröme, kinek
szerelme volt hite, erénye, imádsága, s kinek bánata nem volt reggeli
eső, nem elmuló, nem enyhülő, de önmagát napról-napra újjászülve kiújuló
szívbetegség, melyre az egyetlen ír, a feledés, mivel a természet minden
teremtményét megáldotta, tőle meg volt tagadva.
Magában emésztődött, búját senkivel nem közölve, látszék, hogy
napról-napra fogy és halaványodik.
Senki sem tudta miért.
Egykedvűen járt föl s alá szobájában.
Titoknoka asztala mellett ült és irt.
A jó úr most is a régi bőrben volt, csakhogy orra kissé megnagyobbodott
már, s homlokába ránczok vésték magukat.
Este volt.
A szél esőt vert az ablaktáblákhoz, üvöltve kedve szerint.
Egy szolga lépett be a szobába, jelentve, hogy oda künn egy utazó
várakozik, ki néhány szóra bebocsáttatást kér.
– Bocsásd be, lőn az egykedvű válasz.
Egy magas, szikár alak lépett be, átázott ruhában, halvány fagylelte
arczczal, sötét szemei be voltak esve.
Sokáig nézett rá Leander; úgy tetszék előtte, mintha ismerné az alakot,
de nem merte ráfogni, hogy kicsoda.
Bálnai Pista volt az, a csavargó.
– Ugy-e, szólt ez tört, alászállott hangon, ugy-e milyen nehéz rám
ismerni?
Leander nem tudott neki mit mondani, hanem kézen fogta s egy karszékhez
vezetve leülteté; a bujdosó leült fáradtan, nagyot sóhajtott és
lehorgasztá fejét.
Leander szótlanul állt meg előtte.
Rónai felkelt iróasztala mellől, tollát szájába fogta s bámulva közelíte
az ifjuhoz. Megismeré, megfogta kezét.
– Bálnai, ön az? hozta önt az ég!
– Nem hozott, hanem űzött! felelt ez szomorúan, illetődéstelenül a régi
ismerős üdvözletére.
– Ön talán nem ismer engem? nem tudja, mennyiszer játszott ön térdemen,
vidám töltarczú gyermek, mily kedvesen tudott kaczagni akkor?
– Régen lehetett, nagyon régen.
– Gyermekéi az örömek, szólt közbe Leander, mi vén, igen vén emberek
vagyunk, nekünk csak gondjaink vannak. Légy üdvöz nálam, szomorú vendég,
nyugodtan fogsz élhetni itt; örvendő arcz nem fogja bántani lelkedet,
ide a vigalom nem jár. Gyanítom bánatodat, de nem merem kitalálni, ne is
mondd meg, én nem bántlak téged az enyimmel, te se oszd meg a tiédet
velem. Tartsuk mindketten magunknak a férget.
– Nem pihenni jöttem hozzád; oh nekem a zivataros éjben van pihenésem!
Lehajtom fejemet egy villámégette fa tövére, vagy egy dombra, egész éjen
át kisértetekkel álmodom, mikor felébredek, látom, hogy sírhalmon
aludtam; nappal versenyt bujdosom a szelekkel és saját lelkem
gondolataival; néhány perczig maradok itt még, azután ismét neki indulok
a végtelen útnak.
– Te futsz bánatod elől, boldog vagy. Lám engem kötve tart az enyim.
Alig mozdulok ki hetenkint egyszer szobámból, s mint a carthausi,
életemben ásom meg saját síromat. Látnád azt a helyet, hol napjaim
tölteni szoktam! Egy hideg szoba, körüle szomorú fűzfák ültetve; mögötte
a családi sírbolt nyílik, melynek ajtaja be fog rozsdásulni, ha én
utánam becsukódik; előtte egy kert tele halmokkal, a halmok előtt
sírkeresztek, miket magam faragok. Nagy halottak vannak oda temetve,
neveik a keresztkőre vágva; ott nyugszanak temetve a «remény», a
«boldogság», a «szerelem» s várják a boldog föltámadást; neked
szárnyakat adott a szenvedés, nekem bilincseket.
– Adott volna neked is szárnyakat, ha ellenségedet kellene keresned;
csak egy utasításért jöttem hozzád. Azt akarom megtudni: lejárt-e már a
bűnvádi pör Dömsödi Góliáth Péter ellen?
– Igen, halálra itéltetett s az itélet a főtörvényszékektől is
helybenhagyatott.
– Úgy! kiálta föl vad örömmel Bálnai. Kézrekerült-e már az apagyilkos?
– Sikertelen volt minden nyomozás, nem tudni merre s hová ment.
– Kaphatnék-e én egy ellene kibocsátott körlevelet?
– Minek?
– Mennék őt fölkeresni, míg föl nem találnám; eddig ha kerestem őt, a
törvény azt kérdezé: miért? most előmutatnám a halálitéletet: ezért!
– Hagyd a nyomorultat; bízd őt az egek büntető kezére; én ellenem többet
vétett ő, mint te ellened, de én még sem óhajtom neki azt a nyomorú
kimenetelt, mit a törvény kimonda fejére.
– Ellened többet, mint én ellenem? kérdé fölemelkedve helyéből a
csavargó; hát te még nem tudod? Oh várj; mondok én neked egy hírt, mely
fel fogja verni bámulatos nyugalmadat, habár oly mély volna is az, mint
a sír, melybe kedvesem eltemettem. Emlékszel-e még azon leányra, ki ama
magányos tanyában lakott, ott a kis erdő mellett?
– Megállj, kiálta dúlt arczczal Leander, ott fáj, ott ne bolygasd!
– Tehát azon leányt Góliáth Péter elrabolta.
Leander szótlanul, mint a kit a döfes szíven talált, tántorodott hátra,
s egy üveges szekrénynek dőlve, annak tábláit mind bezúzta, nem érzé,
hogy az üvegdarabok kezét összemetélék.
Rónai pedig kalaptalanul, a mint volt, kirontott a szobából sárban és
esőben szaladt keresztül a falun Isten tudja hová.
Bálnai arczát egyik kezébe fektette.
Feje iszonyúan fájt, majd szétszakadott.
Hevesen rántotta el a kezét arczáról egy másik kéz, Leanderé.
– Ugy-e! szólt ez keserű szemrehányással, letépted őt keblemről?
kiszakítád szívemből az övét? enyim volt és elvetted őt tőlem, elvetted,
hogy egy nyomorúnak legyen bitangjává? Ezért fosztottál meg engem életem
minden örömétől, hogy azt mint egy kopott pénzt elhagyd orozni? Meg
tudtad sérteni lelkemet a legundokabb gyanúval, pedig az tiszta volt és
becsületes? s vak voltál ott, hol ébren kellett volna lenned? kit Isten,
természet, sors nekem jegyeztek el, kit nőmmé akartam tenni, egy
vérbűnösnek lett ágyasa? oh átkozott légy, átkozott légyen ez a percz
is, melyben nevedet először hallottam kimondani!
– Ne fáraszd magad, sokkal nagyobb átkokat mondtam én már saját fejemre,
mint minőket te ki tudsz gondolni is; szólt Bálnai. Nem védte, nem
mentegeté magát; mondhatta volna, hogy épen azalatt, míg beteg kedvese
üldöző ördögét kereste, azalatt esett az, mihez képest a halál minden
kínszenvedései Isten áldása; de halgatott, talán jól esett neki e
szemrehányásokat hallani!
Fölkelt, egy vonás nem változott el arczán, midőn tekintete Leanderével
találkozék.
– Tizennégy hónap óta ma vagyok először fedél alatt, így szóla hozzá, ha
e tizennégy hónap alatt volt egy nyugodt percze életemnek, álmomban
lehetett. Nincs senki, senki, a ki részvéttel volna irántam; maga a
törvény hideg, részvéttelen, mint azok a szobrok, melyektől Diogen
kenyeret koldult; nincs nyugtom, nincs enyhülésem. Vesd fejemre a követ;
te voltál az egyetlen, kiben bíznom kellett volna; te vagy, ki ellen
vétettem; megátkozhatsz, tudom még átkodban sem kívánod rám azt a kínt,
melyet elhordozok s melynél több már nem történhetik velem. A fájdalom,
ez álmatlan lovag, lelkembe vágja sarkantyúját, megyek! Ha képem olykor
megjelen előtted, tudd, hogy akkor én sorsom átka elől futok, mint az
üldözött vad, kinek egy nyugodt percze nincsen. – – – Nem akarlak
gúnyolni, azért nem mondom, hogy élj boldogul; két dolog van, miért
naponnan imádkozom; egyik az, hogy te elfelejthess, másik az, hogy ha
megtalálom testvéremet és ellenségemet, amazt halva, ezt élve találjam.
Ne félj, addig nem halok meg, míg számadásim be nem végzém. Már azt
megértem, hogy a ki egyetlen barátom volt, az megátkozott; még azt kell
megérnem, hogy ellenségem csókolja lábamat, azt a lábat, melylyel
eltaposom; nyugalom veled!
Ezzel megindult; a mint az ajtón ki akart lépni, Rónaival találkozott,
ki is visszatolta a szobába, egyik kezével egy vén újmagyart húzva maga
után mentezsinórnál fogva.
Leander halványan ült pamlagán, minden íze reszketett.
– Hagyjatok magamra, susogá, igen beteg vagyok.
– Itt van ni, szólt Rónai úr, a czigányt megállítva a szoba közepén, s
mintha az illetők kötelesek volnának előre tudni, hogy mi lesz
történendő, diadalmas arczczal tekinte reájok.
Azokra nem igen ragadt a jó kedv.
– No most, fiu, beszélj; beszélj el mindent, a mit tudsz, a mit láttál
és észrevettél; jusson eszedbe, hogy grófunk a börtönből ásott ki, s míg
benn valál, családodat tartotta, téged pedig becsületes emberré tett, s
hogy boldogsága attól függ, mint szólasz igazat és okosat.
– Hát megkövetem, azt mondjam el, mint loptak el engemet a Béla-Borába
tavaly nyáron, az a fekete képű tatár, meg az a halavány úr, a kinek
szemei olyan közel állanak egymáshoz?
Egyszerre ugrott Bálnai és Szilárdy e szóra mintegy felvillanyozva a vén
czigányhoz, egyszerre kérdék tőle: hol van ő?
– Jaj megkövetem, nagyságos uraimék, nem lehet azt egy szóval elmondani.
– Hagyjanak békét neki, szólt közbe Rónai, különben holnapig sem beszéli
ki magát.
– Oh szólj, szólj! sürgeté Leander, a czigányt maga mellé ültetve, de ez
szeretett fennállani s teketoriával kezdeni a dologhoz.
Bálnai feszült, türelmes figyelemmel hallgatott; benne lángokkal forrott
a vér.
– Hát hogy az elején kezdjem, megkövetem nagyságos uraimékat, én tavaly
nyáron, meg az előtt is teljes életemben ott laktam Béla-Borában; ott
voltam kovács, meg levélhordozó, aztán meg muzsikus; az én apám is ott
halt meg, szegény; ott tanultam meg én is a koplalást… Hát épen az nap,
mikor a feleségem meghalt, jó asszony volt szegény, csak igen ivott,
pedig senki úgy a rostát kivetni nem tudta három faluban, mint ő; no az
egy Gyurcsóné, a ki Lápfalván lakott, az is tőle tanulta…
– Ne beszélj a feleségedről.
– Mondok hát, épen ott üldögélek mellette, ki volt nyújtóztatva az
asztalon, aztán nézdegélem, hogy mit lehetne eladnom, hogy egy koporsót
csináltathassak neki; – szegény megérdemlette! – a mint hirtelen
betoppanik hozzám egy síma képű úr, nagyon hirtelen szőke; picziny szája
volt és szemei közelebb állottak egymáshoz, mint más Isten emberének;
azt kérdezte tőlem, hogy akarok-e vagy száz forintot keresni holnap
ilyenkorig? Rá vigyorítottam mind a harminczkét fogamat; soha sem
hallottam ennyi pénznek hírét. Azt gondoltam, hogy csak tréfálkodik.
Hanem erősen állította, hogy csak menjek vele, s azzal is egy olyan
marék pénzt nyomott az asztalomra, a mekkorát még rézből sem láttam egy
rakáson. «Hozz kulcsokat és kovácseszközöket», szólt, én az egész
alkotmányomat nyakamba öltöttem s mentem utána. Mentünk egész a
Tiszapartig gyalog a tocsogóban, a hol egy csónak várt ránk, melyben egy
fekete szörzet ült; elsőbb azt gondoltam, hogy maga a nagyságos ördög úr
s vissza akartam szaladni; de mikor láttam, hogy úgy szót fogad annak a
fehér képű úrnak, meg hogy szarva nincsen: neki bátorodtam s beültem a
csónakba. Itt bekötötték a szememet azért, hogy ne lássak, s mentünk egy
darabon a part mellett csáklyázva, azután belevágtattunk a Tiszába s
átmentünk a fehér mocsárba, a hol ugyan nem igen jár emberi teremtés;
ezt onnan tudtam, mert hallottam a nádat suhogni kétfelől mellettünk;
itt aztán kacskaringósan, hol tüled, hol hozzád eveztünk a sűrű nád
között, míg úgy reggel felé, – mert este volt, hogy elindultunk, –
valahol megálltunk. Egy kis dombos hely volt; köröskörül sűrű nádat
lehetett csak látni, egyebet semmit, hanem az a sziget ugyan fel volt
virágozva, alig lehetett hová lépni, oly ékes volt minden. Itt levették
szemeimről a kendőt s egy kis házikóba vezettek; azt gondoltam a
menyországba megyünk, vagy Törökországba: olyan czifra, aranyos,
gyémántos volt minden abban a házban; hanem egy menykő kutya majd
kiharapta a lábam kásáját; oldalba is rúgtam úgy, hogy két óra hosszat
vonított; hát a mint keresztül mentünk három-négy szobán, mind olyan
fényesek voltak, mintha csak tündérek laknának bennök, jutottunk egy
kamrába, a melyiknek vasajtaja volt, s az a vasajtó be volt zárva. Ezt
ki kellett nyitnom; kinyitottam. Ha más volna, tudom még most is ott
forgatná benne a kulcsot, még sem menne be rajta. De én kinyitottam. Hát
majd elveszett a szemem fénye: mennyi ezüst, meg arany volt ott össze
rakva! – Uram Isten! – gondoltam magamban, mennyi kenyeret lehetne ennek
az árán venni! Hanem volt ott egy láda vasból, a melynek senki sem
találta nyitját, – én persze mindjárt ráakadtam. Hoztak elő száz czifra
kulcsot, egy sem nyitotta, hanem én egy görbe szeggel felnyitottam; no
ott volt ám pénz, tyhjúj!
– Megállj! nőt nem láttál e háznál, asszonyt vagy leányt?
– De bizony egy kormos, magam-fajta fehér cselédet; hanem egy kötélre
igen sok finom asszonyi fehér ruha volt kiteregetve, onnan gondolnám,
hogy annak a jó úrnak felesége is van. Ott mindjárt kifizette a száz
forintomat, s bekötött szemmel újra visszaladikáztatott, de rám
parancsolt, hogy senkinek ne merjek arról szólni, a mit ott láttam; nem
is szóltam én soha senkinek, csak a plébános úrnak, meg a mesternek, meg
a Jancsó komának, no meg aztán a szekértárius úrnak, meg a nagyságos
uraiméknak.
– Vissza tudnál-e oda menni?
– Így nem találnék oda, hanem ha onnét fujna a szél, a honnét akkor fútt
s a szememet bekötnék, akkor oda találnék.
– Ez megbecsülhetlen kincs, szólt Leander, Bálnai kezét megrázva; ez
pedig azonnal fölkerekedett, az ingoványban, úgymond, találkozunk,
többet nem szólt, hanem vette vándorbotját s éjnek idején eltávozott.