Vad erdőben járok éjszaka,
Ide kerget szívem fájdalma;
Vad erdőben járok egyedül,
Rajtam az Isten sem könyörül.
_Népdal._
Nagy a világ, végtül-végig bujdosom.
_Népdal._
Dömsödi úr cselédeit nyak- és poflevesekkel szokta érdemdíjazni.
És Dömsödi úr, ha jól szemügyre veszszük a dolgot, nem is tehet
máskülönben.
Dömsödi úrnak paripáit Meklenburgból, rókafogó sinkoránjait
Angolországból kell hozatni. Dömsödi úrnak Bécsben és Milanóban kell
telelni. Dömsödi úrnak franczia szakácsot és német páholyt kell tartani.
Dömsödi úrnak fürdőkbe kell járni, magát kártyaasztaloknál mulatni. S
hát még az olasz énekesnők, kiknek mennyi minden kell? Azt csak az annyi
sok között egyedül nem kellő Dömsödi úr becses személye tudná
megmondani.
Bizony szegény Dömsödi úrnak ezer a szüksége.
S ha ezeket jól meggondoljuk, egy perczig sem fogunk rajta
csodálkozhatni, hogy Dömsödi úr cselédeit azon apró pénzzel fizeti, mely
a hétköznapi világban ütleg név alatt ismeretes, s kisérleteket tesz
velök, minőket az egyszeri czigány tett a lovával, ki, mint tudva van a
történetbuvárok előtt, paripáját a koplaláshoz törekedett hozzá
szoktatni, s e szándékát ki is vitte volna, ha a paripa éhség miatt el
nem patkolandott ez árnyékvilágból.
Tehát legkevésbbé sem csodálkozunk.
Mint szinte Dömsödi úr sem csodálkozik harmadik izenete következtében
azt a választ nyerve, hogy fentérintett, de minden további érintésektől
idegenkedő kocsisa odébb állott a sátorfával, minek értelme az, hogy
nyakába ölté az országútat, vagyis, hogy minden körülirás nélkül
kimondjuk, búcsút vőn a kapufélfától.
Már ezt így szokták Dömsödi úr cselédjei.
S épen azért Dömsödi úr velünk együtt semmin sem csodálkozik. Nem, – nem
is káromkodik, – de még a fejét sem vakarja, a falba sem veri, hanem
néhányszor megcsóválja, egyet morog, a vállán kettőt von s végre
sejtelem-terhes fejjel kiveri pipáját s a természetjog nem tom hányadik
czikkelye ezen szavai szerint: magad uram, ha szolgád nincs, saját
személyében kikullog az istállóba s miután széttekintvén, messze és
közel egy árva lelket sem talált, kire ügyét bizhatta volna, lovait
megitatja, az el nem fogyott abrakot zsákra szedi s négy pejlovát
ugyancsak hozzákötözi hintaja rúdjához, zavara nőttön-növekedvén az
által, hogy akárhol valamely lyukra tekinte a csárda körül,
padlásablakra vagy pinczelyukra, mindenütt reá leső vad arczokat látott
előnézni, hirtelen el-eltünőket, mihelyt őket észrevevé. Hozzájárult még
azon gondolat is, hogy e puszta csárda és ennek környéke veszedelmes
színezetben voltak előállítva a közhír ajkain, melyek rendkívül és
borzalmasnál borzalmasabb dolgokat és eseményeket beszélnek e csárda
lakosairól és szerencsétlenül járt utazókról, kik elveszvén, minden
későbbi nyomozódások daczára sem kerültek többé elő.
– De bizony csak elmegyek innét, beszélget magában Dömsödi úr, dehogy
maradnék itt éjjelre… a világ minden kincséért sem… nem én… inkább a
szabad ég alatt; de nem, ott sem… be kell érkeznem H*-ra még világossal;
a napok hosszúk, – a lovak jó bőrben vannak; H* ide már nem lehet több
két állomásnál… el… megyek innét.
Miután ekkép elhatározta magát, a korcsmárosnét kikurjantotta, annak
tartozását kifizette, a gyeplőszárat saját becses úri kezeibe fogván,
magát a bakra felvetette; még egy íjedt pillantást vetve a csárda
környékére, ostorát kiereszté, lovai közé vagdalt s könnyebbült lélekkel
látá a félelmetes környéket háta mögött elmaradni.
Dömsödi úrnak ugyan meg kell engedni azt az egyet, hogy hatalmas kocsis
volt, virtuóz kocsis. Ha az utczán jövő-menők elgázoltatására, vagy a
közel jutottak szemeinek ostorral kiverésére, vagy a bennülők mulatságos
kitálalására került a sor: ezen esetekben Dömsödi úr ritkítá párját;
csak az az ördögség, hogy K...től H*-ig nincs kikövezve az út, azaz
ennyit mégis apodictice nem merek állítani, mert lehető, hogy ha a
homokot elhordanák róla, más bizonyulna be, mint ez egy hazai városban
is történt, melynek neve azonban nem akar eszembe jutni, hol egy
utczából a megöröködött szemét kihordatván, az alatt a legdíszesebb
kövezett találtatott; – hanem annyi igaz, hogy a ki jelenben K...től
H*-ig akar jutni, azonfelül hogy az égi csillagokkal jó ismeretségben
kell lenni, el ne felejtsen magával mágnestűt hordani, mert bizonyosan
úgy talál járni, mint az Egyiptomból szaladó zsidók, kik negyven
esztendeig keresték a pusztában a Kánaánt. – E hiányt Dömsödi úr is
érzette, mindjárt érzette, a mint néhány száz lépésnyire félelme
helyétől távozott, egyikén azon számnélküli térjmeg utczáknak, mik az
alföldi kerékvágta s hozzájok mindenben hasonló kanyargós útak mellett
futnak, velök majd egyesülnek és járatlan kocsinyomos ösvényt képezve,
majd fűvel benőve, többnyire a csapáson, vagy egyes, rozzant, gyanús
kinézésű tanyán, vagy a homok-tengerben vesznek el.
Dömsödi úr tehát nem tudta, merre tartson. Persze erősen feltette
magában, hogy sem kérd, sem hall, hanem haladni fog torony irányában; de
nagy szomorúan tapasztalá, hogy az a mily hosszú, ép oly széles
láthatáron hagyján tornyot, de egy árva galagonyabokrot sem
szemlélhetni.
Ez természetesen leverő volt rá nézve, annál leverőbb, minthogy a négy
tátos egyátalában feltette magában egyet nem érteni. A két gyeplűszáras
épen úgy akart tenni, mint két nyájas komaasszony, kik egy barátságos
vigalomban egymás mellé jutva, merő udvariasságból egymásnak hátat
fordítának; a rudasok pedig erőnek erejével meg akarták próbálni,
könnyebb lesz-e a hintó által tolatni, mint azt húzni; minek oka az
lehetett, hogy a lovak száján a zabla kelleténél erősebben meg volt
szorítva, s ezek maguk összevissza cserélgetve; következése pedig az
lőn, hogy Dömsödi úr hintaja a franczia négyes figuráinak azon nemét
utánozta, melyet magyarul balanczirozásnak neveznek… milyen szívesen
káromkodott volna ilyenkor, de nem volt kire.
– Te semmirekellő kamasz! Te varjak pecsenyéje, tökfilkó! fel akarsz
dönteni? Részeg gazember! majd a nyakad közé rakok, hogy arról emlegetsz
meg! a ki erre amarra! szamár! Mindezeket ily renddel és még nagyobb
ékesszólással mondta volna el kocsisának Dömsödi úr, ha épen maga nem
volt volna magának kocsisa; s méltán megbosszankodott, hogy amúgy
törökösen fel nem pofozhatja azt az élhetetlen semmirekellőt, a ki így
hajtja a lovakat, mert magát csak nincs kedve az embernek felpofozni.
Szegény Dömsödi urat, vagy akarta vagy nem, utolérte a philosophia:
hinni kezdé, hogy csakugyan kell lenni sorsnak, mely e lovaknak
parancsol, s mely nem akarja megengedni, hogy ő mai nap H*-ra jusson.
Később az is hihető lőn előtte, hogy talán valami jó, vagy rossz szellem
tesz úgy velök, mint egy híres próféta szamarával; továbbá az is rémlék
agyában, hogy tán nem is a legistenesebb szándék az, mely őt H*-ra
vezérli… Nos aztán… egy leány… mintha bizony… hát miért nem vigyázott
magára jobban! Hiszen csak nem azért van a világon, hogy rá nézzen az
ember! Ej! hány embert tettem én már koldussá, hány nőt szerencsétlenné,
még is itt vagyok?! Ezen rövid logikai okoskodás tanusítja, hogy Dömsödi
úrnak igen-igen szeretetreméltó életphilosophiája van, melylyel, ha az
Isten sokáig élteti, elébb vagy utóbb nagyra fogja vinni.
Majd meglássuk.
Azonban száz szónak is az a vége, hogy Dömsödi úrnak le kellett szállani
trónusáról, azaz a kocsiülésről s makranczos paripái elé saját becses
személyét befogni s tulajdon lovait kantáránál fogva vezetni; minek az a
kivánt eredménye lőn, hogy a Bucephalusok tökéletesen megnyugtatva ismét
visszatértek a kerékvágásba s többé semmi ellenészrevételeket nem tőnek
kötelességük teljesítése ellen. Hihetőleg megismerték Dömsödi úrban a ci
devant nagyhírű Catalani kisasszony hintaja előfogatának egyik érdemes
tagját – tekintélyes collegájokat.
Dömsödi úr ismét felült, kezébe vette a gyeplőt és ostort; ez utóbbit
érintkezésbe hozta a két hátulsó dikhenczczel és repülének – mint a
tekenős béka.
Lőn azonban, hogy a napnak jobb lovai volnának, mint Dömsödi úrnak s már
ugyancsak közelgetnének Amerika felé, míg Dömsödi úr Zöldhalomtól H*-ig
a fele útat hagyá vala hátra.
Itt kezdődik ama fatális homoktenger, roppant, messze terjedő, kietlen
láthatárával. A futóhomok itt-ott roppant buczkákban torlik meg, míg
másutt a tenger hullámait utánozza, egyes idetévedt özvegy jegenyéket
majd úgy eltemetve, hogy csak hegyök látszik ki, majd bámulatos
mélységig meztelenül hagyva töveiket; hosszú kötélnyi gyökerek, mint
óriási kaszáspók lábai, nyulongnak a sivatagon át, melyen nehány
félszáraz rekettyekórón kívül egyetlen fűszál sem tenyész, – messze,
mennyire szem láthat, kietlenül sárga minden, mit a lemenő nap tűzfénye
még kopárabbá, még sivatagabbá tészen.
Itt a pacsirta megszün énekelni, itt elmúlik a nyájak kolomphangja, a
tanyai ebek ugatása nem hallik ide, itt ha a szél nem fú, néma minden.
Azonban napnyugatról hirtelen egy sötétsárga felhő kerekedik fel s egy
ideig a napot álarczozza, mely a felhő szegélyeit fényes lángszínűre
festi s haragos vörös fényt vet a sivár fövényhalmokra; később a felhő
nagyobbodik és lilaszínt ölt magára, a nap feltünik, a látkörön
hamuszínű fellegek kezdenek feltolakodni, távolról mindig erősbödő,
ritkán megszaggatott dörgés hallatszik, az ég mindig sötétebb lesz, a
homok megelevenedik, a minden oldalról feltámadt szelek csoportokat
ragadnak fel a magasba, s velök fakósárgára festik a levegőt; – nem
látni tíz lépésnyire, sőt egyáltalában nem látni, mert az embernek be
kell csukni szemét, száját, ha homokot nem akar enni; a szelek
ordítanak, a lovak toporzékolnak, Dömsödi úrnak szűk a világ.
Ekkor az átfeketülő látkörön nyugottól le éjszakig egy, színeiben a
gyémántot meghaladó villanás hasítja át a fekete felhőkárpitot; rá egy
menyrázkódtató csattanás, melynek utóhangjai mint omló hegyszakadás
gördülnek végig a sivatagon, százszorosan verve vissza az ég sarkaitól.
Erre sötét lett minden.
A zápor elkezdett omlani, mintha szapulóval öntenék; a homok ezt fel sem
véve, felkapott a forgószél hátára, megjárta a fellegeket s mint boldog
emlékű daraleves hullott vissza Dömsödi nyaka közé. Dömsödi úrnak pedig
nem tetszett a zuhanyolás.
Kalapját az operentiákra vitte a szél; két első lova elszántan
visszafordult, a hátulsók egyike túltett a rúdon, míg a másik hámja
kötelein próbálgatta erejét; – a rúd emelkedett, – a rúddal emelkedett a
hintó, – a hintóval Dömsödi úr s Dömsödi úrnak emelkedtek a hajaszálai.
Ezen criticus pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a szakadatlan
villámfénynél a rohanó zápor és homokfuvat között egy fekete árnyék
tünnék fel meg-megjelenve és eltünve, a mint azt a villámoktól félbe
szaggatott egyiptomi sötétségnek kedve tartá; – olyatén volt, mint egy
szertelenül hórihorgas emberalak s gyors közeledése gyaníttatá, hogy nem
darab fa.
Dömsödi úr szorongva kereste pisztolyait oldalzsebében s érzé, hogy azok
össze vannak ázva s félelmetes zsibbadtság állta el minden tagjait.
E közben mindinkább sötét lett, oly sűrű és massiv sötétség, hogy hátát
vethette neki az ember; a villanások s a tőlök elkésett mély morgadalmak
mindig tovább haladtak, alig múlva fel a szél és zápor egyhangú
kellemetlen süvöltését; ekkor egy hang szólalt meg a sötétségben közel
Dömsödi úrhoz. Tartalma körülbelül ez volt:
– Instálom alássan a dominus spectabilist, én egy szegény candidatus
theologiæ vagyok, ki már három nap óta nem ettem az Isten igéjén kívül
egyebet, – legyen könyörülő!
Bármily jámbor értelme legyen is e szavaknak, Dömsödi úrnak ezek
hallatára minden vitézlősége a csizmaszárába hanyatlott, annyival
inkább, minthogy a setétségtől nem hallhatta, honnét ered e különös
időben és helyen tett folyamodás, – nézett szerteszét, majd kinézte
szemeit, de semmi kivehető alaknak nem tudott a setétségben nyomára
akadni; végre úgy tetszett neki, mintha mellette valaki köhécselne.
Hirtelen arra fordult, erősen neki czélzott mindkét fegyverével a hang
eredetének; lőtt, egyik pisztoly elsült, a másik nem. Amaz is csak azért
sült el, hogy lobbanásával megmutassa Dömsödi úrnak, miszerint a köhögő
és agyonlövendő személy egy lompos komondor volt s a félelmetes
emberalak épen a túlsó oldalon foglalt helyet. A villámoktól a nélkül is
elvadult lovak e hátok mögött történt lövésre hirtelen elragadták a
kocsit s Dömsödi úr kiszökkenve az útra, egyedül maradt a nem látott
alakkal.
Futni akart, de attól félt, hogy épen karjaiba fog futni az alaknak és
csendesen viselte magát, olykor négykézláb mászva félre az útból és
fejét vállai közé húzva, mint egy ugrani nem tudó béka.
A mint így nagy rettegések között mászik, mászik, mászik, a feje fölött
ismét megszólamlik e hang.
– Vigyázzon uram, ott egy széles gödör van, bele ne essék.
– Ki lehet ez ember, ki még a gödröt is meglátja a setétben? gondolá
Dömsödi úr s nem merte szemeit kinyitni.
– De talán valami sérülést szenvedett a spectabilis, hogy nem tud
felkelni a földről? Adja kezét, majd fölemelem; szólt fölötte a hang.
Dömsödi úrnak sajátságos ötlet akadt a fejébe.
– Ugyan mit tekintetes uraz kegyelmed, szól nyöszörgő nevetéssel a
látatlanhoz, hisz vehette észre, hogy a bakon ültem; én csak szegény
cseléd vagyok, kinek semmim sincs e rajtam valón kívül, egy szegény
kocsiscseléd.
– Épen nem úgy van, szólt az alak. Méltóságos báró Góliáth Jánost a
bakon is meg lehet ismerni.
Dömsödi úrral elfordult a világ.
E perczben egyet villant a láthatár, bágyadt kék fénynyel öntve el a
vidéket s hirtelen átvillanó fénye egy arczot láttatva a peregrinuséban,
melyet csak egy perczig kell látni, hogy teljes életében fogvaczogva
emlékezzék rá az ember.
Víztől ázott göndör haján magas, gyűrött köcsögkalap ült, fekete
szemöldeire mélyen lenyomva, szeme fehére körül kilátszott; arcza
szőrtelen volt és sovány, igen sovány és sárgazöld, mint egy halotté,
színehagyott ajkai fenyegetően voltak összenyomva.
Álmaiban szokott az ember ilyen arczokat látni, – félig emberé, félig
hyénáé, – mikor szívére fekszik s felébredve lélekzetét érzi visszafulni
tüdejében. Hozzá a magasnak tetsző száraz termet, a süvöltő síri hang s
kezében görcsös husáng.
Úgy hasonlított ez ember ama nyavalyatörőshöz és még valakihez, a kit
már látott évek előtt Dömsödi úr, de a kiről nem mert gondolkozni.
– Tessék felkelni, méltóságos uram; szólt a peregrinus a holtra ijedt
emberhez, keressük fel eltévedt lovait, vagy ha jobban tetszik, majd én
elmegyek értök, addig tessék itt engemet bevárni, majd én elvezetem
uraságodat egy emberséges vendégszerető, tanult emberhez, kinek tanyáján
magam is szoktam olykor dégálni; – addig is tessék türelemmel lenni és
jó reménységben.
Ezzel elindult a peregrinus, Dömsödi urat magára hagyva, ki kapva az
alkalmon, futott, futott, míg csak ki nem fáradt, s végre nehány magas,
szomorú kinézésű homokbuczkák közé jutva, ott egyiknek tövében meghúzta
magát s hitte, hogy ha soha nem is, de most az egyszer tökéletesen el
van rejtve.
Ekkor lehetett mintegy esti kilencz óra, tehát három éjfél előtt.
Az eső szünni kezdett, a felhők felszakadoztak, a táj világosodott.
Mintegy óranegyedig várhatott itt rejtekében Dömsödi úr iszonyú
rémképektől gyötörve, s a mint ott összehúzódva feküdt, félelmei közben
meglepte az álom, – elaludt és álmodott rémséges dolgokat.
Azt álmodta, mintha vérrel mázolt arczok keresnék élesre köszörült
késekkel és kiabálnák nevét és szaglálnának utána. Ő pedig elrejtőzve a
föld gyomrába, egy mély sírban hallgatja, a mint keresik és nem
találják; – ekkor jön egy halavány alak, kinek szemei keresztül látnak a
föld gyomrán s lábával azon sírra toppantva, hova ő rejtve van, azt
mondja reszkető hangon:
– Itt keressétek, itt kell neki lenni!
Felébredt; a mint szemeit felvetette, álmát látta valósulni: a halavány,
száraz termet előtte állt.
– Itt van a hintó, nagyságos uram! szólt az ember.
Dömsödi úr azt hitte, hogy az ördögökkel van dolga, – az eszébe sem
jutott, hogy a csavargót a vele volt kopó hozhatta nyomára, reszketve
huzódott tőle.
– Tessék felülni, majd én hajtom a lovakat, az idő szépen kitisztult,
egy óra mulva helyben leszünk, tessék felülni.
Ekkor lehetett tizedfél óra éjjel.
Dömsödi úr lankadtan, tehetetlenül hagyta magát karjánál fogva felemelni
s vezetni kocsijához.
A peregrinus felemelte őt ülésébe, a kocsiajtót becsapta, s felülve a
bakra, a lovak közé vagdalt, s vitte Dömsödi urat ismeretlen irányban és
ismeretlen helyeken keresztül.