Rongyos a kend háza vége.
_Népdal._
A ki a Zöldhalmot egy zöld halomnak képzelné, nagyon csalatkoznék.
Korántsem zöld ez és még kevésbbé halom, hanem egy kidült-bedült oldalú
csárda, mely úgy áll a K... város határát a Kiskúnságtól elválasztó
pusztaságnak közepette, mintha valamely tátos a felhőkből pottyantotta
volna ide, s aztán haragjában jót rugott volna rajta.
Kéményét gólyafészek koszorúzza, melyből a hímgólya a csillagokat
látszik vizsgálni hosszú orrával. Előtte terül a fehér tó, melynek
széksós partjain birkanyájak legelnek. Kerítése csapóföldből van
tapasztalva, s udvarán félrenőtt kútágas fohászkodik esős idők után.
Érdemes vendégei a jámbor Alföld nagyreményű lókötői, juhászok és
gulyások, kik ha Heves, Szatmár, Csongrád vármegyéket szűkeknek érzik,
el-eltünnek, s gyakran hónapokig csak a zöldhalmi pinczegádor tudja,
hogy hová lettek.
Maga a korcsmárosné egy hízásnak indult magas darab némber. Jobb
éveiben, míg Bognár Jancsit fel nem kötötték, hűséges társa minden
zsiványkalandoknak, – azóta a zöldhalmi csárda haszonbérlője.
Most csendes, békességes életet él; hadnagyok, biztosok nem tudnak rá
semmit mondani, törvényszék eleibe ritkán kerül, nem verekedik, hanem
szép csendesen megül a patka szélén és fon, és hízik, nem sokat törődve
a világgal.
Senkit el nem rejt, de el sem árul; ha üldözött szegény legények jőnek
hozzá asylumot keresve, vállat von s azt mondja nekik: «bujjatok el, mit
bánom én»; ha pandurok jőnek, azt mondja: «keressétek, a mint tudjátok,
a ti gondotok».
Ha vendégei hajba kapnak, bicskák villognak, juhászbotok puffognak,
egykedvűen csak ennyire figyelmezteti őket:
– Az üvegeket össze ne törjétek!
Hej! mind másként volt a dolog, míg Bognár Jancsit föl nem kötötték!
akkor még fiatal volt és csupa tűz a menyecske; fekete szemei voltak,
mint a haragos éj; piros és gömbölyű arcza, ajkai teljesek és csábítók;
barna haja hosszú tekercsekben borult két csipejéig, selyem szalagok
közé fonva s fehér karjai jobban illettek Bognár Jancsi nyakára, mint a
kender nyakravaló.
Még akkor naphosszant megülte kedvencz paripáját, hősét pusztáról
pusztára követve; együtt nyargalta be vele a kúnsági homokot, együtt ült
vele a tiszamelléki iharfaerdőkben a rejtett tűz mellett; együtt futott
a kergető pandurok elől és bíztatta kedvesét, mikor a golyók füleik
körül fütyültek.
Ott volt, mikor Bognár Jancsit legutószor elfogták. Három golyót lőttek
már kedvesébe, de ő egy kezével átölelte az alélót, másikkal a két
paripa kantárát fogta, s rohantak tovább, míg alóla ki nem lőtték a
lovát, s csak úgy foghatták el a híres lókötőt.
Akkor ünnepelt Semiramisa volt ő minden alföldi zsiványklubbnak; czélba
lőni jobban tudott, mint a hadnagyok; a csákánynyali küzdésben ritkítá
párját, s a hol késéhez nyult, ott vége volt a verekedésnek.
Házfeltörések, gulyák szétterelése, gyorskocsik megvámolása s más
nagyobbszerű vállalatokban hadvezéri talentumot tüntetett ki s a
legkínosabb és lealázóbb kínvallatások sem voltak képesek tőle egy áruló
szót kicsikarni; hanem hiszen a betyár is elébb szét hagyta volna ám
magát szedetni, mint hogy orgazdaságot vallott volna rá.
Azonban mindezeknek vége, mióta Bognár Jancsit felkötötték.
Most ki sem megy a házból s megszámlálja, hányat szóljon naponként s
miután a kimért számig beszélt, akkor aztán estelig, ha a kerék kiesik,
sem hallani többet szavát.
Hosszú keresztlábú lágyfa-asztal vonul a szoba egyik végétől a másikig,
melynek a pinczeajtó felőli oldalán két zsíros betyár ül, kiknek
egyikében, mihelyt e bűzös félhomályban hozzá szoktak szemeink, azonnal
megismerendjük Telezsákot, a koplalói hőst.
– Bort, korcsmárosné! ordítja a ficzkó, hanem osztán igyék belőle
elsőbb!
Különös óvatosság ezen népeknél, hogy a hozott italt mindig
megkóstoltatják előbb a csaplárnéval.
– Nesze, bolond! majd én kóstolgatom a borodat; ha nem kell, nézz rá;
úgy is megfizeti majd az öreg harang, válaszolt erre durczásan a
csaplárné, oda állítva az itcze bort a suhancz elé.
– Ejnye no, lelköm adta, de haragos! bizony kinézné az embert a
szobából, már minek az a nagy harag no? nem élünk abból meg! szólt erre
a másik bicskás, félrecsapott kalapban, bajusza hegyesen felkenve fényes
pofájára; szemei égtek, mint a faggyúmécs, s hátulról categorice
átnyalábolta a makranczos csárdásnét.
– Hallja, az az embör muzsikál, mond, jobb bizony, ugorjunk egyet!
Ugrott is a betyár, nem is egyet, hanem kettőt, azt is hanyatt és az
asztal alá, míg kalapja a szoba legtulsó szögletébe repült.
A csaplárné pedig helyreigazítva keresztül kötött nagy kendőjét, ismét
visszaült helyére.
Az asztal végén azonban egy sajátságos alak muzsikált.
Már hangszere is megérdemli a figyelmet; ez az úgynevezett szalmahegedű.
Egy diófadeszkára két összetartó szalmakötél van kifeszítve s rá
vékonyabb-vastagabb egerfaléczek körösztbe rakva, mik két kis
fakalapácscsal üttetve, a legsajátságosabb melancholicus hangokat adják.
Eleinte a szivét érzi az ember ezektől a bánatosan döngő szomorú
hangoktól szorúlni, később gyomra fáj bele s érzései kimagyarázhatlan
széthangzásba jőnek; azonban, a kik hozzá szoktak: nagyon jól tudnak
rajta aludni.
Búsan verdegélte e műszert egy sovány sárgazöld színű ember, elhízott
kékes-vörös orral; kopasz, szinte hajtalan fejéhez, fiatal, szőrtelen
arcza valami lázasztó tekintetet mutat; szemei véresek, beesettek;
homlokizmai szüntelen reszketésben vannak s sáppadt lázas arczán gyakori
rángások vonaglanak keresztül, túlmozgékony arczidegeivel a
legcsodálatosabb torzképeket metéltetve s nyakát olykor egészen hátra
ferdítve.
Ő azonban mind e mellett is folyvást muzsikál és lábával veri a tactust.
Hosszú csontkezei könyökig vannak ki a gyermekkori szűk nyári kabátból,
egész öltözete csupa randa nyomorúság.
Előtte egy tartalma-fogyott pálinkás üveg hentereg; érezni hatását a
zenehangok mivoltán.
Az említett két betyár közelebb huzódott egymáshoz s kalap alul
következő párbeszédhez fogtak:
– Hát majd csak este felé?
– Ühüm; majd úgy éjfél előtt egy órával a h*si homokban; ott épen
alkalmatos hely lesz rá.
– Magával beszéltél az ifju úrral?
– Igen ám; azt igérte, hogy ha elvégeztük a munkát, csak menjünk a
Koplalóba, ottan kifizet.
– De hát ismered-e, hogy kit kell?
– Hogyne ismerném, nála szolgáltam hat esztendeig; meg is vert eleget;
alacsony ragyás ember, az álla be van törve, mindig világos-zöld
kaputban jár, füligrám gombokkal.
– Maga van?
– Meg a kocsisa; hanem hiszen arról már gondoskodtam.
– Majd hiszen elbánunk vele, fejezé be az utóbbik bicskás, s jelentékeny
hunyorítással csapott csizmája szárára, melyből egy rézveretes öreg kés
nyele kandikált elő.
Az egész párbeszéd a legsuttogóbb, óvatosabb hangon volt előadva, hogy
tán maga a szemfül lelkiismeret sem lett volna képes belőle egy szót is
megérteni. Nem is figyelt rájok senki. A korcsmárosné hangot nem adva
pörgette orsóját; a fehér kemencze tetején egy roppant czirmos kandur
dörömbölt, csak a szalmahegedüs szemei függtek rajta merően,
mozdulatlanul, mint egy holtrészegé, s ezt egyik sem vette észre, pedig
azt mondják, hogy az epilepticus lázban sinlődők a leghalkabb suttogó
szót megértik, meghallják a szomszédszobában történt suttogást s
ingerült látnoki phantaziájok erejével következtetnek, értelmeznek,
jövendölnek azokból.
Erre egy harmadik betyár toppant a szobába, karimás kalapban, térdig érő
ingujjakkal, kezében görcsös fustély; egyet konyít szemöldökével s
könyökével a háta mögé mutat, mely pantomimákat a másik kettő elértve,
szedi sátorfáit s mind a hárman eltünnek a pinczeajtón.
Alig húzták ki a lábaikat e szabad polgárok, midőn a szobaajtó
megnyilván, Dömsödi úr belép világos-zöld kabátjában és ragyás
arczulatával.
A kocsmai zsivaj és szalmahegedű az oka, hogy a jöttét megelőző
ostorpattogatást, kutyaugatást és hintódörgést nem hallhatánk, s ekkép
őt minden bejelentés nélkül vagyunk kénytelenek fogadni.
Széttekint összehúzott szemekkel és orrfintorgatva a szennyes szobában s
egy előtte álló szalmaszéket felrugva, miután félvállról a
korcsmárosnéra elegendő ideig lenézvén, tapasztalta, hogy abban maga és
ezüst sarkantyúja iránt legkisebb figyelmet sem gerjesztett, így kezdé
mondását:
– Te (…!) itt egy megszólítási czím következett, mely Dömsödi úr szájába
és a korcsmárosnéra igen, de papirosra nem illik, nincsen külön
szobátok, a hová a becsületes vendégeket beszállítsátok?
A megszólított, a nélkül, hogy felvetné szemeit, felelé:
– Nincs.
E laconicus válaszra Dömsödi úr már épen valami elkerített forgós attát
készült mondani, midőn egy különös eset hirtelen más felé vonta
figyelmét.
A szalmahegedűs, midőn Dömsödi urat meglátta, még haloványabb lett, mint
volt, oly halovány, mit egy viaszgyertya; kalapácsait elejtette,
hideglelős didergéssel vaczogtatta össze fogait, azután iszonyú
torzképet csinálva, nagyot sikoltott s felmagasztosított rémület
kifejezésével rohant egy szegletbe.
Dömsödi úr ránézett; az is Dömsödi úrra s nehéz volna megmondani,
melyikök ijedt meg a másiktól erősebben.
Pedig ez életben először látták egymást.
– Hah! hah! Ez az… ez itt… ez az ember! rikoltá a hegedűs azon mélyből
jövő éles hangon, mely a nagy ijedelem hangja, ez az ember, itt… ma… még
ma… éjfél előtt egy órával, s e közben reszkető kezével folyton Dömsödi
úrra mutatott, meg fog halni! Azután egy villanyrángásszerű vonaglással
földhöz ütötte magát, elkékült, elmerevült, szája összekulcsolódott,
szemei kidűltek… az embert a nehéznyavalya ütötte ki.
– Micsoda ez? kérdé elszörnyedve Dömsödi úr.
– Nem látott még az úr nyavalyatörést?
– De hát vigyétek el innét, vigyétek ki a szobából, hisz ez undorít;
ördög pokol! szólt toporzékolva Dömsödi úr s szörnyen látszott rettegni
a nyavalyástól.
E közben az iszonyú láz teljes mértékben megragadta a szerencsétlent,
halotti merevültsége elmúlt, a helyett dühös rángások gyötrelmei
nehezülvén reá. Szemei kidülledtek, olykor fehérével felfelé fordulva,
süvöltő ajkain sárgás tajték habzott; hajszálai valahány, annyi felé
álltak; nyakát gyakori kínos csuklások ferdítették hol előre, hol hátra;
arcza vonásain nem volt semmi emberi.
Később mindig embertelenebb dolgokat kezdett véghez vinni. Homlokával
szegeket vert be a falba, azután meg fogaival húzta ki azokat, körmeivel
egy téglát szakasztott fel a padlózatból s beleharapott, mintha vajas
kenyér lett volna.
Dömsödi úr rimánkodott és fenyegetőzött, hogy vitessék el szemei elől, a
korcsmárosné nem látszott rá ügyelni mindaddig, míg utóbb a
nyavalyatörős, öklének egyetlen csapásával, egy szalmaszéket sántabénává
zúzott, mire nagy bosszúsan felkelt s a pinczébe lekiáltott:
– Hej, betyárok! jertek elő, vigyétek ki ezt a dögöt, míg mindenemet
össze nem töri.
A betyárok pedig az ajtón át jól hallottak minden hangot, mely a
szobában kimondatott; bejöttek, a nyavalyást felfogták s kiczepelték a
szabadba, mialatt az folyvást borzasztóan fütyölt, rugdalt és
rángatózott.
Dömsödi úr az egész dolgot igen furcsának találta.
Nem képzelhette, hogy micsoda nyavalyában kellene neki oly hamar
meghalni.
Ez egészen számításán kívül esett.
Ha ez az ember nyavalyás, miért hogy épen ő legyen rémülésének tárgya?
Honnét vette amaz ismeretlen, soha nem látott ember ezen rögeszmét,
melyhez annyira látszott ragaszkodni, hogy paroxismusa tetőpontján egy
nehéz csuklással félbeszakasztva süvöltését, mintha eszmezavart agyán
egy villanyszikravilág lobbanna át, e szót kiáltá gyorsan: «halott», s e
közben szemeit Dömsödi úrra mereszté.
Dömsödi úr ugyan távol volt attól, hogy babonás legyen. A babona mindig
hagy egy kis vallásos érzelmet gyanítani. Erről pedig ugyan senki
Dömsödi urat nem vádolhatja. Akkor volt tán utolszor templomban, mikor
keresztelni vitték, soha nem imádkozott, Istent a legvadabb
antropomorphismusokkal illette, s mikor egy kedvencz tánczosnője a
wiedeni bécsi szinházból a másvilágra galoppirozott, Dömsödi úr puskát
ragadott s a villámló égbe lőtt vele, mintha harczolni akarna a villámok
urával!
Vonagló féreg!
Ő tehát babonás nem volt, nem is félt senkitől, csak az emberektől; de
hogy e szokatlan proféczia mégis szeget ne ütött légyen fejébe, alig
volna valószínű; nagy lépésekkel járt alá s fel a szobában, gyanúsan
vizsgált meg minden szemébe ötlő tárgyat, előszedte oldalzsebéből
pisztolyait, azokat kétszer is felporozta, bort hozatott és azt nem itta
meg; – egy szóval nem tudta: hová legyen.
– Micsoda nap van ma? kérdé a csaplárosnétól.
– Péntek.
Dömsödi úr megrezzent; – máskor kinevette magát a gyermekes félelemért s
most minden csekély körülmény egyenesen az ő rémítésére látszott
megszületni. Homlokán a veríték gyöngyözött alá; azt hitte, hogy a szoba
fojtó levegőjétől van melege s kisietett a szabadba, hogy magát kihűtse
s tulajdonkép, hogy a nyavalyatörőst felkeresse, tőle egyet-mást
kikérdezendő.
Sok fürkészés után rájött, hogy azt egy istállóba vitték.
Oda ment.
Mikor belépett, az istálló tulsó ajtaján két emberforma suhant ki, kiket
a sötétségben észre nem vett.
A hegedűs egy jászolban feküdt s nagyon csendesen viselte magát.
Dömsödi úr oda ment, megszólította, de az nem felelt.
Azután fülébe kiáltott s miután ez sem használt, megfogta karjánál
fogva; a hegedűs karja merev volt, mint darab fa. Egész teste meg volt
hidegülve. Képe sötétkék volt, mint egy akasztotté, szemei kiültek,
nehéz sárga hájoggal borítva, szája nyitva volt és vérzett; nyakán öt
ujjnak véres nyomai látszottak.
– Ez az ember meghalt! rikoltá Dömsödi úr, három lépésre ugorva a
jászoltól s kifutott onnét, mintha ostorhegyre vették volna. Künn az
udvaron zsíros subákban néhány betyár támolygott; – meghalt! kiálta még
egyszer Dömsödi úr. A betyárok minden megütközés nélkül fogadták e hírt
s kalap alól jelentékeny pillantásokat váltottak egymással.
Dömsödi urat nagyon megzavarta ez eset.
Azonnal kiüzent a kocsisának, hogy rögtön és haladék nélkül fogjon be.
A kocsis nem fogott be.
Mire Dömsödi úr másodszor is kiüzent kocsisának, azon világos
hozzátétellel, hogy minden exceptivák nélkül tegye hivatalos
kötelességét és ezen többszöri izentetésért siessen színe eleibe nyak-
és poflevesekbeni illetőségét átvenni.