Az a fa is száradjon ki,
A mely alatt meg fogsz állni.
Az a csárda gyulladjon ki,
Melyben csendesen fogsz hálni.
Páros késed kifordúljon
Az is a szivednek álljon.
_Népdal._
Átkozott légy!
Víz előtted megáradjon,
Sár utánad felfakadjon.
Lovad lába megbotoljon,
Földre téged agyon nyomjon.
Mosdó vized vérré váljon,
Kendőruhád meggyulladjon.
A kenyered kővé váljon,
Az ég téged meg ne áldjon.
_Népdal._
Hosszú, a végtelenig nyúló kanyargások után a sík homokpuszta felett,
mely a hideg éjszakában, a szél szomorú zúgásánál valóban kietlen
tekintetet mutatott, végre a távolban gyertyafény látszott
felcsillámlani, s messze a majori kutyák ugatása hallatszott. A csavargó
szótlanul ült helyén, s olykor a lovak közé csapkodott; Dömsödi úr pedig
hintaja szögletébe vonta magát s hozzá fogott a gondolkozáshoz.
Azon egyetlen tekintet, melyet a villámlobbanásnál a csavargó arczára
vetett, alpesi teherrel feküdte meg szívét.
Felhányta emléke szörnyűnél szörnyűbb lapjait; összekereste azon
arczokat, melyektől valaha iszonyodott, de oly rémületest csak egyet
talált, mint az elébb látott, s egy iszonyú sejtés remegteté, hogy ama
két arcz egy.
Megjelent előtte ama szerencsétlen város romjaiban, a mint pattogó
lángjai átkok hangjait kiáltozák fel az égre; gomolygó füstalakok
jelentek meg előtte, szikrázó tűzszemekkel; hallotta a kétségbe esettek
dühös, üldöző szavát; látta indulattépte marczona arczaikat, érezte
kezeik görcsös markolását, s halálveríték ült ki homlokára.
Majd a nyavalyatörős jósszavai hangzottak fülébe:
– Tizenegy órakor meg fogsz halni, meg kell halnod még ma!
Dömsödi urat tökéletesen kilelte a hideg, s ekként hagyta magát vitetni
önkénytelenül rossz sorsa elé.
E közben szüntelen közelebb jött a gyertyafény; egy csoport fekete
nyárfa mögött feltünt egy hosszú ház, s a nyárfák és a ház szomorú
tekintetűek voltak.
A nyárfák csikorogva hajladoztak a szél alatt, mely magas sudaraik
között rémesen suhogott el; olykor egy-egy kánya rikoltása csöndült meg,
melyet az erős vihar fészkéből levetett.
Maga a ház pedig fehér volt, mint egy szemfedél. Ajtaja és kapui csukva
voltak, ormóján egy halálmadár sikoltozott, s benről nagy kutyák
szokatlan üvöltése hallott.
– A kaput! kiálta a peregrinus oda érkezve; idő mulva megnyilt az,
sarkaiban csikorogva, a hintó begördült a sötét, négyszög udvarra, s a
kapu újra becsukódott.
A folyosó végén egy roppant magas ember állott, a jötteket kémlelve; a
lovakat egy óriási termetű férfi kifogta, s több szótalan férfiak, de
mind oly magasak, oly Hercules alkatúak jártak fel s alá az érkeztek
körül.
A peregrinus lesegítette Dömsödi urat a hintóból, ki alig tudott a maga
lábán megállani.
– Vendéget hoztam, bátya! szólt rekedt hangon a peregrinus a folyosón
álló athletához, ki dolmánya ujjával szemeit látszott törülni.
– Te jöttél, édes öcsém? szólt a férfi, s hangján elfogódás
reszketegsége tünt fel; vártunk, hol késtél három-négy nap? – szegény
leány! – mindig terólad beszélt – mért nem jöttél hamarább?
– Mi történt? kérdé a peregrinus tántorogva, s szédültében a falnak
támaszkodott.
A férfi szavakat keresett és könyei jöttek helyettök; végre az ifju
nyakába borúlva, azt magához ölelé, megcsókolta s rebegve e szót ejté
ki:
– Meghalt.
Azzal félre fordult a herculesi ember és sírt.
Mint a tigris, mely veszett dühében prédájára rohan, ragadta meg a
peregrinus Dömsödi úr karját, s míg öklével iszonyú fájdalomban
homlokára csapott, nagyot kaczagott, de e kaczagás emésztő volt, mintha
a tüzet okádó föld kaczagott volna, mikor lávája alá falvakat temet,
vagy a féktelen vihar, mikor a hajót a kősziklához vágja; ezzel
belódította Dömsödit a szobába.
A szoba szép fehér volt; közepett egy ravatal vala kitéve, a fehér ágyon
fehér halott; az a fehér halott ismerős volt Dömsödi úr előtt.
A peregrinus magukra zárta az ajtót, azután holt kedvesére borult,
szárazon sírt, könyei nem hullottak. Ajka vonaglott, nyakán megdagadtak
a vérerek; szemei kiveresedtek, de köny nem jött belőlök, – az ilyen
fájdalom enyhülés nélküli.
Minő ellentét volt hozzá ama nyugodt, kiszenvedett seraph-arcz! mint
édes jelenet egy másik jobb világból, mosolygott még a halál ón karjai
közt is, s e mosoly volt maga a megdicsőülés.
Porrá tesz-e ily remekművet is az isteni újrateremtő erő, vagy azt a
napok utolsójáig romlatlanul fogja megtartani? Vagy egy virág alakjában
fogja azt ismét felnöveszteni, mely tiszta legyen mint a liliom és
szemérmes, mint a tavasz ibolyája…?
Az ifjunak eszébe jutottak reményei, a mosolygó remények és a mult idők
emléke, az édes órák, a kedves kezek szorításai, az édes mosolygás a kék
szemekben, s a rózsaajkak csókjai és szavai; – eszébe jutott, mint ült
mellette csendes alkonyi órákban a szende gyermek, kezét kezébe téve,…
és látta az ajkakat halaványan lezárva, – a szemeket sugártalanul;
dobbanás nélkül érezte a keblet, és a kezeket hidegen, fagyosan; –
magához ölelte a letört virágot, csókjait pazarolta rá, utolsó véres
könyét sírta homlokára, hítta esengve az életbe vissza,… a hölgy halva
volt, néma és halavány.
Az ifju kereste a vigasztalást; az nem jött.
Kereste a kétségbeesést; az eljött.
Felállt.
Oda hurczolta Góliáth Jánost a ravatalhoz, s kérdezé tőle, hogy ismeri-e
azt, ki ott halva fekszik?
Góliáth nem felelt semmit.
Azzal áltatta magát, hogy ez egész csak egyike gyötrő álmainak, s
ragaszkodék a reményhez, hogy ennyi iszonyút nem adhat az ébrenlét.
– Ez a halott Zilányi Janka, susogá az ifju, hát engemet ismersz-e,
Góliáth?
Góliáth jól megismerte az ifju arczában azt, kit ő ama nagy égés napján
tőrrel megdöfött, s egy elfulladt kiáltással tántorgott a falnak; az
ájulás környékezé.
– Én vagyok Bálnai Körmös István! kiálta haragja telj-hangjában az ifju,
s megfogva az ember két kezét, sokáig nézett annak szeme közé, hogy
Dömsödinek a vér kezdett aludni ereiben.
– Le térdre! rikoltá őrülten az ifju, s vas kezei alatt ropogva sűlyedt
térdre Góliáth a ravatal mellett.
– Te ölted meg őt, tudod-e? szólt rémarczot vetve a térdeplőre s szavai
indulatosabbjainál szilajon rázta annak roskadozó vállait. Tudod-e, hogy
milyen szép volt ő? Olyan szép, mint a milyen az egész föld, az egész
világ nem lesz többé. S milyen jó volt! Hozzá járultam imádkozni, mint a
mindenható legszebb templomához; hittem Istent, angyalokat,
mennyországot és paradicsomot, mindezt ő benne s egyedül ő benne hittem;
s mindazt te egyetlen lehelleteddel semmivé tetted! – Nézd, milyen nagy
sivatag van itt lelkemen belől! nézd csak, egy patak folyik rajta
keresztül, az is vérpatak; csak egy domb van közepén, az sírhalom!
Átkozott a napsugár, mely fejemre süt, átkozott az emberi hang, mely
megszólít, átkozott az áldás, mely nekem van szánva! Mindezt te tetted
és senki más! Letépted mindazt, a mi nekem virult, megölted azt, mi
nekem élt! De jaj neked,… jaj neked, mert kezeim között vagy!… Ha van, a
kit valaha szerettél, ha van ártatlan rokonod, szűz és viruló, ha van a
ki nevedet viseli, jaj neki! nem – imádkozni nem hagylak, a te fekete
véred legyen áldozat megbántott lelkének, – irgalom nélkül meg foglak
gyilkolni, Isten úgy legyen irgalmas neked, mint én az leszek! – szállj
alá pokolra!!
Döbörgés hallatszott, melyet életre halálra küzdők támasztanak.
A peregrinus szédült szilajsággal verte martalékját a földhöz, ki
iszonyúan ordítozott segítségért, s fogaival és körmeivel ellenfele
husába csimpajkodott.
Betörték az ajtót; a neki kábult ifjut elválaszták a vérében heverő
Dömsöditől.
Az athleta termetű férfi odament, izmos karjával felfogván a fájdalmában
tébolygó ifjut, józanító szavakat szólt hozzá:
– Térj meg, öcsém; gondold meg, micsoda következései lehettek volna
ennek rád nézve, ily kitörő indulat nem férfihoz illő.
Dömsödi úr, hogy pártfogoltatását vette észre, vérszemet kezdett kapni s
a betóduló jámbor arczú férfiak közé menekülve, követelő hangon kivánta
kocsiját és lovait előadatni és tovább menni.
– Hagyj békét neki, szólt csillapítólag az említett magas férfi a
peregrinushoz, igaz, hogy sokat vétett e szegény leány ellen, de már a
mi elmult, azt jóvá tenni úgy sem lehet, s bosszúállás Isten dolga, nem
emberé; hagyd menni őt a maga útján, majd utól éri még őtet is elébb
vagy utóbb a maga veszedelme, a nem szeretem óra őtet is meg fogja
találni, te ne piszkold be az ő vérével lelkedet, nem vagy te hóhér.
Ezzel Dömsödi úrhoz fordult. Az úr pedig, bármi utálatos és nem
szeretett előttem, holnapig vendégem marad, azután mehet a merre
tetszik, jobb szeretném ugyan, ha ott látnám lógni, a hova sok nálánál
becsületesebb embert felakasztottak, de legyen nyugodt, most házamon
belől van és pártfogásom alatt.
A fali óra épen két negyedet ütött tíz óra után, s Dömsödi úr
elhalványult s még egyszer szorgosan aggódó hangon kérte lovait
előhozatni.
Többen mozogni kezdtek, mintha kérését akarnák végrehajtani.
– Megálljatok! kiálta tompa, ércztelen hangon a peregrinus s a halotthoz
lépett; bús, hosszúkás arcza sáppadt volt és mozdulatlan. Mind rá
néztek. Márványszerűleg nyugodt volt, karjait összefonva, fejével búsan,
némán integetett a halott felé.
– Biz úgy, ezt mondá s a ravatal szélire ült.
– Szegény! eszén kívül van, suttogák a körül állók.
Feltekintett, kérte, hogy a család minden tagjai bejőnének, s mondák
neki, hogy mind jelen vannak.
Ekkor balját holt kedvese keblére tette, jobbja három ujját pedig
felemelvén, megrázta az ég felé, tompán, ünnepélyes hangon mondván:
– Esküszöm!
Feszülten várták szavait.
– Esküszöm az egy élő igaz Istenre, kinek hatalma oszt büntetést,
jutalmat; esküszöm kedves halottam idvességére, esküszöm azon reményre,
hogy őt ott fenn még egyszer látni fogom, esküszöm és vallom, hogy azon
ember ott, azon Dömsödi Góliáth János volt, ki 182*dik év nagypéntek
napján K. városát felgyujtotta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –