Szőke arany fürtei csillogó pongyola fodrokban rezgettek vállain.
Ott ült bágyadtan egy szalmás karosszékben, szőke angyalfejét a mellette
ülő Lilla vállára hajtva, míg másik felén Pista ült mellette, kinek
gyöngéd kezecskéje jutott.
A kis asztalon két gyertya égett. Egyszerű tányérkára néhány fürt ép
szőlő volt téve, mi tél utóján oly ritkaság; de a beteg kivánta s Pista
elő tudta teremteni. Mellette üvegpohárban egy bokréta fehér
hóvirágokból kötve, miket Pista szedett a mezőn.
A lányka gyönyörrel szemléli a tavasz legújabb hirnökeit s egyet a
virágok közül kezébe véve, megszagolja; érzi, hogy nincsen szaga s
visszateszi.
– Istenem! szólt felsóhajtva, már a virágok is megérkeztek, tavasz lesz…
zöldül-e már a mező? kérdé Pista felé fordulva.
– Még itt-ott, árnyékosabb helyeken a hó sem olvadott el, de a honnét az
eltünt, ott rögtön a tavasz foglalta el a zöld királyi széket.
– Szólnak-e már a madarak?
– Még korán volna; majd néhány hét mulva megjön a fecske, a pacsirta,
később a csalogányok; oh, akkor már nagyon kellemes idő lesz.
– Oh, mint szeretném látni a zöld természetet… Istenem, mily kedves lesz
a mezőn virágokat keresni!… teremnek ugy-e itt is szép virágok?
– Oh, nagyon szépek, szólt magasztalóan Lilla, a kis erdőben pompás
virágok nyilnak; majd elvezetlek én oda, kis forrás is van itt, oly
tiszta, hűs vize van…
– Mily jó lesz annak vizéből inni! Hűs nyárfák árnyékában a fűbe
leheveredni, hol vadrózsa virágzik… oh csak egy tekintetet a szabad
természetre és – meggyógyulok.
– Még nem szabad, szólt aggodalmasan Bálnai, a levegő hűvös.
– Nem, nem… jól tudom én, hogy nem a levegő az, mitől ti engemet
féltetek. A levegő, az Isten ege, a napvilág, hogy árthatnának azok? Az
emberek szemei elől rejtetek ti engem…
Igenlő hallgatás válaszolt aggodalmira.
– Senki sem tudja még, hogy itt vagy, barátomon, az orvoson kívül, szólt
a peregrinus, s neki megigértem, hogy ha titkom kitudódik, meghal. Madár
sem jöhet be hozzánk, az Isten egén kívül senki sem lát be ide; el van
zárva tőlünk minden élő tekintete.
– S meddig fog e rabság tartani?
– Két hónapig és négy napig… Akkor leszek huszonnégy esztendős.
– S mi fog akkor történni?
– Apám vagyonaihoz hozzá jutok.
– De mi köze vagyonaidnak Janka üldözőivel? kérdé Lilla.
– Nem sok lesz, az igaz, de épen elég.
– Mire elég?
– Épen annyi lesz, mennyivel téged a törvény kezéből megválthatlak,
szólt elfogódott hangon az ifju, s gyöngéden megölelé a halovány
leánykát s könyező arczát annak ölébe rejté.
– És azután?
– És azután elmegyünk valahová, hol senki sem ismer bennünket;
parasztruhát veszünk magunkra mind a hárman; szabadok leszünk és élünk
boldogan. Hisz hány ember van, kinek semmije sincs két kezén kívül és
mégis boldog, mégis elégedett! Dolgozni fogunk és örülni, mintha soha a
világot és annak keserveit nem ismertük volna; nem leszünk gazdagok, de
mienk lesz mindaz, mit gazdagságon megvenni nem lehet: a tiszta öntudat,
az ártatlan öröm, a természetadta jólét, a lélek boldogsága, az
elégültség, a nyugodt álmok malasztja és minden áldás, a mi onnét felül
jön s nem megy emberek kezein keresztül. Ugy-e? ugy-e ti nem irtóztok a
jövőtől? Egyszerű lesz az és ragyogástalan, de nyugodt és bánattalan…
eljöttök-e velem oda?
A két leány feleletül nyakába borult az édes ifjunak; megölelték őt
mindketten, forrón az egyik, gyöngéd szorítással a másik és sírtak mind
a hárman.
A mint ott egymás karjai közt, egymás keblére sírták könyűiket s a régen
tartogatott bánat oszolni kezde, s a remények sokszorozódtak, midőn tán
nem mosolygott le boldogabb lényekre a derült tavaszi ég, mint rájok:
erőszakos koczczantások az ablaktáblákon verék fel önfeledt boldog
álmaikat.
– Csitt! ne szóljatok! Ki lehet az?
– Bocsáss be, akárki lakol e házon belül, a király nevében!
– Gyere be, ha tudsz! mondá magában a peregrinus.
A két leány pedig sietve vonult a szögletbe; a szőke lányka reszketve
simult Lilla keblére, kinek arcza hős tűztől lobogott s biztatva takarta
el karjával a remegő barátnét.
– Bocsáss be, különben erőszakhoz nyúlunk, hangzék künn egy újabb
phrasis s erős ütések csattogának újra az ablaktáblákon.
A peregrinus Tölcsér Jónás hangjára ismert ez utóbbiban, s magán kívül
szakítá fel az ablaktáblákat s azokat feltárva, kikiálta:
– Hát az ablakon akartok bejönni, mi a mennykő?
– Nem találjuk az ajtót, hangzék künn.
– Kerüljetek a kéménynek, magam is ott járok be.
– Hát micsoda gondolat az?
– Csak olyan, hogy nekem úgy tetszik.
Erre a künn levők megsejtvén a bejárókat a ház tetején, hosszasan
tanakodának: ki menjen be rajta először?
– Adjon hát egy létrát, hadd megyünk be; (már ekkor per «hallja ked»
beszéltek Pistával).
– Nem szokás ide létrán jőni, én csak röpülni szoktam; a ki így nem tud,
próbálja máskép.
Erre újólag tanácsot tartának a künn levők s végre egy hágcsót teremtvén
a szomszéd tanyák valamelyikéből, azon az egyik, kire a sor esett,
felkapaszkodván, a háztetőnyíláson át egy vakmerő salto mortaleval a
szoba közepére ugrott. Egy roppant pandurdarab volt, kék üngben,
gatyában, mindkét kezében dupla pisztoly, hóna alatt csákánybalta;
vállán dupla puska; roppantul elszégyenlette magát, a mint körülnézett s
látta, hogy egy fegyvertelen férfi ellen tett ily iszonyú fegyverbeli
előkészületeket. Utána még öt másik pandur potyogott be. Végre a létrát
belől vevék s azon át a két parancsoló személy, tens Bálvándy táblabiró
úr és Tölcsér Jónás esküdt nagy bátorsággal és kényelmesen alászállának.
Pista nyugodtan ült, keresztbe font karokkal, a szoba közepében, s
bátran nézett szembe az érkezőkkel. Háta mögött egy szegletben volt a
két leány.
Bálvándy úr előlépve, elkanyargatá erre meg amarra szokott törvényes
stilusban beszédét, mely végtére is oda ütött ki, hogy Bálnai István
azonnal felszólíttatik egy bizonyos elrejtett és foglalás alá vett
nőszemély miatt házmotozást engedni meg lakásában; ellenszegülés esetére
kényszerítő eszközök is lévén kézügyben.
– Nem lát, táblabiró úr? nincs itt elrejtve a keresett hölgy; amott
láthatja őt, csak nyissa ki a szemét!
Erre Bálvándy úr meglehetős zavarba jött, minthogy arra nem számolt,
hogy oly nyiltan beszélendnek vele, hanem sokat támaszkodott pandurjai
ékesszólására, s jelenleg nem tudta, miként folytassa a történendőket,
tehát elővette az itéletet, s elsőben azt akarta végig olvasni.
– Soha se bántsa, szólt Pista, tudom könyv nélkül.
De a táblabiró úr nem ismert e tekintetben könyörületet s hosszában
végig olvasá a deliberatumot, mely szerencsére deák nyelven lévén
szerkesztve, a hölgyek nem érthették a benne foglalt kárhozatos
szavakat.
– Volt-e az itélet közölve az alperesnővel? kérdé phlegmatice Pista, jól
agyba-főbe nézve a táblabiró urat.
– Hallja, Audiat! kiálta felfortyanva a jó úr, velem ne bolondozzon; jól
tudhatja, hogy Audiatra bíztam az exhibitiót, s most nekem ne
fogadatlanprókátoroskodjék.
– Kövesse meg magát, spectabilis! itt önnek nincs Audiatja, itt nemes és
vitézlő Bálnai István áll ön előtt, ki is az eljárás hiányos volta miatt
a végrehajtásnak ellentállok; s erre a formaságok betöltése kedveért
pálczáját fölemelé, mely semmiben sem különbözött bármelyik
szekéremelőrúdtól.
– Az ellentállás a törvények értelmében biróilag el nem fogadtatik,
mondá ünnepélyesen az esküdt úr, még ünnepélyesebben kotródván sejtelmes
pillantásokkal pandurjai mögé az emelt bot ellen.
– Resistálok!
– Nem fogadtatik el, itt készen a brachium.
A pandurok elébbre léptek.
– Bátyám! szólt suttogva Lilla, jer, segíts Jankát föltenni az ágyra;
igen rosszul van.
Az ifju oda ugrott, karjaiba ölelte az elsáppadt lánykát s lefekteté az
ágyra; az embertelen fenyegetések magán kívül tevék szegényt;
veszedelmesebben esett vissza betegségébe, mint valaha.
Bálnai sírt, mikor a birákhoz visszatére. Könyörgő arczczal fordult
hozzájok:
– Uraim! ha van önökben emberi szív, hogy tudnak ily kegyetlenül bánni
egy szegény, mindenkitől elhagyott gyermekkel, kit egy haragos tekintet
lesujt, kinek egy hideg bántó szó úgy fáj, mint másnak a tőrdöfés!
Nézzék, most is milyen beteg!
– De hát okai vagyunk mi annak, hogy adósságokat csinált, miket nem tud
megfizetni?
– Hisz nem ő csinálta azokat.
– De segítette elkölteni… Aztán ismerjük mi jól az ilyen ájuldozó
természeteket…
– Hadd beszéljek csak egy perczig szíveikhez.
– Sohase beszéljen biz azokhoz. Jól ismerjük mi a dolog mibenlétét; a
leányasszony adós, nem akar fizetni, erre való a törvények szigorúsága.
Majd meglátjuk, hogy ha csak egy hétig leend is rabszolgája a
hitelezőnek, mindjárt meg fog tudni fizetni, azt fogadom! Hohó! vén róka
vagyok én már az ilyesekben, nem szed engem rá minden szí szó…
– S micsoda istentelen nép! kontrázott közbe az esküdt úr, nem elég neki
egy leány, kettőt akar tartani!… Nem égbekiáltó?!
– Igen, igen; micsoda jogot formálhat ön magának e leányzóhoz?
– Enyém; én vevém vissza őt a halál kezeiből, enyém az Isten előtt.
– No, úgy hát fizessen meg ön helyette; tizenhétezerhatszázhét forintot
a költségekkel és kamatokkal együtt, vagy a leányt; mi szívesen
odaengedjük az utóbbit az előbbiért.
– Megteszem; igen… csak legyenek önök várakozással; csak néhány hónapot
engedjenek, mialatt atyai örökömhöz juthatok.
– Persze, hogy is ne! majd addig árkon-bokron túltennénk magunkat,
nemde? mi pedig üthetnők bottal a nyomát.
– Na hát megfizetek én, szóla közbe egy negyedik hang, csengő, átható,
szilárd, mint egy megütött érczszobor hangja. Ez a hang a Lilláé volt.
– Igen-e? szólt az esküdt úr gúnyosan, nem tudnám, miből és mivel?
– Jőjjenek önök ide, majd megmutatom, miből és mivel, jőjjenek közelébb.
– Tud a leányasszony fundust kimutatni?
– Igen, igen, tessék! s ezzel egy gyertyát levett az asztalról s azzal a
szoba tulsó szegletébe sietett.
– Szeretném tudni, mije lehet olyan nevezetes, röhöge a táblabiró úr,
talán egy rongyos kutyabőr?
– Vagy valami csehgyémántos ereklye; olyasmit el nem fogadunk. Semmiféle
prætium affectionis.
Bálnai reszketett, de szemei villogva nézték testvérét, ki ragyogó
szemekkel s pihegő kebellel térdelt le egy fekete láda mellé s a
biráknak inte, hogy menjenek oda. A mint Jónás úr elment Pista mellett,
ezt sugá neki:
– Nem felejtettem el, hogy megbántottál; ismerem a másik leányt is,
vigyázz, mert azt is elveszem tőled.
Pista pedig nézte az embert s ismét testvérére függeszté szemeit; az is
reá tekinte, mindkettőjök szemei vad tűzben ragyogtak.
Lilla felnyitotta a fekete ládát, mely körülbelől két láb hosszú, egy
láb magas és széles volt; a két biró kiváncsian oda tartá fejét, mialatt
a lányka a gyertyával bele világított. A láda színig volt töltve
puskaporral, melytől alig két ujjnyi távolban tartá Lilla a gyertya
lobogó lángját; csak egy percznyi mozdulat még, a fekete házban
összegyűlt boldogok és boldogtalanok valamennyien egyetemesen a
mennyországba repülnek.
A leány oly vad elhatározottsággal tekinte a két törvénytudós szeme
közé, gyertyáját szüntelen közelebb vive a lőporhoz, hogy azok egy
perczre szinte kővé merevülve álltak s szoborrá ijedtek.
– Isten segíts! kiálta, beteg kedveséhez rohanva Bálnai, s annak ágya
előtt vadul hátraszórt hajakkal megállt; a lányka kezét egy kezébe
fogta, másikkal testvére felé intett.
Nézzétek e csoportozatot; a sötét szoba legszegletében, egy fekete láda
mellett az amazoni alak, fekete szemeiben megölő tűz, kezében az
iszonyatos halál a lobogó szövétnek lángjaiban, mely vörös fényt vet
tűzláng arczulatára. Mellette a torzfélelem két elrémült alakja,
vonásaiból kikelt arczaikkal, kidiózott szemekkel, s égnek álló hajjal.
Másik oldalon a beteg lányka, halavány, hunyt szemű; a néma szenvedés, a
házhéjnyiláson beömlő ég világa még fehérebbé teszi arczulatát; míg
mellette, mint egéből levert Leviathan, előre nyomult lábbal a
szenvedélyes ifju áll kinyujtott kezével, mintha mondaná:
– Most én parancsolok; én vagyok a halálnak ura!
Következő perczben rémületes ordítással riadt meg a két végrehajtó s
szaladt a létra felé, futtában hatszor taszítva fel egymást s a
legkomikusabb rémülettel rohanva meg a hágcsót, melyen egyszerre akart
mindkettő felkapaszkodni; s egymás hátán nyakra-főre, tömérdek tépászás
és gázolás után csakugyan fel is rugaszkodott a háztető nyilására, onnan
pedig minden gondolkodás és megfontolás nélkül gurult alá; s ki
orratörötten, ki lábficzamodva oly gyorsasággal elkotródék onnan, a
milyen gyorsaságot csak a legképtelenebb ijedtség korbácsolhat emberi
műszerekbe.
A hat rendbeli pandur nem tudván mire vélni a dolgot, hű kötelességének
tartá, további rendeletek nyerése végett, nagy sebesen vezetői után
indulni, s ekképen ők is, re infecta, visszatértek, a mint és a merre
jöttek, a nélkül, hogy valaha tudomásukra esett volna: miért jöttek hát
tulajdonkép és miért mentek vissza?
* * *
A következő megyegyűlésen katonai fegyverhatalomkar rendeztetett a
fekete ház lakói ellen.
* * *
Két hét mulva három század katonaság vevé körül a fekete házat s lakói
ünnepélyes hangon szólíttatának fel a törvények iránti engedelmességre.
Senki sem felelt.
Igérének nekik börtönt, ütlegeket, békókat; mind hasztalan, sem szó, sem
tartomány…
Végre egy nyilást vágtak a falon; azon betörtek, felhányták az egész
tanyát, összekutatták zegét-zugát és tapasztalák, hogy annak minden
térei tele vannak ürességgel és semmiséggel, mely tapasztalásból azon
meggyőződésre jutottak, miképen a keresett személyek bizonyosan más
valahol vannak.
Azt természetesen nem sejtheték, hogy a peregrinus egy éjen, övéivel
együtt, Rónai Gábor pusztabiróhoz költözködék által.
* * *
Azonban nem hagyta a dolgot ennyibe maradni Dömsödi úr, hanem körlevelet
bocsáttatott ki, melyben ötszáz forintot igér annak, ki tudtul adja a
szökevény hollétét; e körlevél K... és H... városok minden
utczaszegletére fölszegeztetett.
Ötszáz forint sok pénz.
Öt hét alatt megtudta, a mit óhajtott, s hitte, hogy nincs többé mód és
erő, mely pokoli vágyainak tárgyát megszabadíthassa körmei közül.
– Rögtön utazott K...re, ügyvédét fölkeresendő. Az épen nem vala otthon,
hanem hosszasb időre H*-ra rándulván, Dömsödi úr minden tétovázás nélkül
utána indult H*-ra.
Mikor elindult, nyúl futott keresztül útján – – varjú szállott fel
előtte – – vén asszony jött vele szemközt; rossz jóslatok!…