Én vagyok ám az a kölök,
Ki a kocsmában hömpölyög;
Fakó lovam, meg a deres,
Mindig a kocsmára keres.
_Népdal._
Tisza mellett van egy hajó kikötve,
Abban van egy szőke leány megölve.
Jertek, lánykák, öltöztessük bíborba,
Temessük el egy nefelejcsbokorba.
_Népdal._
Azon csárda, melybe Bálnai kedvesét vitte, Koplaló nevet viselt. A
csárda ugyan nem koplalt, sőt inkább szüntelen tömve volt vendégekkel, s
igazság szerint vendégei viselhették volna ezen czímet, melyet reá
ruháztak.
A k*i érdemes helyhatóság tudniillik, sajátságos rendőri nézetekből,
jónak látta a kebelében tanyázó proletariusok számára egy közös
asylumot, egy universalis karavanserailt alakítni, hol mindazon
közszánakozásra méltó honfiak, kik csodálatos dologiszonynak miatta
szenvednek, a boldog nyári szentheverdelnapok után magukat a téli
unalmas órákon kedvökre összehúzhassák, mely képzőintézet egyszersmind
seminariumul szolgálhasson a genialis szegénylegényi karnak, nehogy
velök is az a fatum találjon történni, mit a nápolyi lazzaronikra Viktor
de Hugófalva jövendölt, hogy egy század mulva csak híréből fogjuk őket
ismerni.
Bizony ez az atyai gondoskodás jól is eshetett szegényeknek, kivált,
miután idők jártával keresetök veszedelmesen megcsökkent, részint az
által, hogy a valamivel birók nem bízzák többé a vagyonaik feletti
őrködést a jó sorsra és a bakterokra, hanem maguk is csak fél szemmel
alusznak; részint az által, hogy a szegénylegényies műtételekbe annyian
és oly különféle utakon és módokon belekontárkodnak, hogy az igazi
szegénylegénynek alig marad alkalma mesterségét gyakorolhatni; minek
természetes és szomorú következése az, miszerint az ilyetén restségtől
beteg honpolgárok kénytelenek gyomrukat hét rétbe gyűrvén, ráfeküdni és
koplalni, – e két elvhez maradván csak hívek: félni a dologtul és az
akasztófátul és szeretni mindazt, mi a másé!
Ezen érdemes látogatók kedveért neveztetett a körülményesen leirandó
csárda «koplalónak».
Egyetlen egy szoba teszi ennek egész alkalmatosságát, melyből közvetlen
a pinczébe van lejárás s e szoba egyszersmind mulató-hely és terem,
hálószoba, konyha és küzdtér egy és ugyanazon alakban és minőségben;
falai füstösek és ragadók a penésztől; a kémény, nehogy hideg jőjjön be
rajta, szalmával és venyigével van bedugva; ugyan ez történt az
ablakokkal is, miknek csak egyikén hagyatott kis rés, hogy a vendégurak
benn a gőzben meg ne fulladjanak.
A ház teteje le van szedve, azon præservativából, hogy azt egyik vagy
másik hyghwayman rossz kedvében fel ne gyújthassa. Kocsmárosa e
csárdának soha sincs; ha van, két hónapnál tovább ki nem állja a sarat,
s ha addig agyon nem verték: bizonyosan szerencséjének fogja tartani, ha
megszökhetik.
Midőn e ronda s akolnak is undok fészekbe belépett Bálnai, eleinte e
sűrű, zsíros és dohos gőzveremben nem vehetett ki egyebet egymás hegyén,
hátán hemzsegő embertömegnél, mely összevissza rikoltozott, káromkodott,
fütyült, danolt, jajgatott és nyögött a szerint, a mint kinek-kinek
természeti hajlama hozta magával.
Egy hosszú, sánta, keresztlábú asztalon pislogó faggyúmécs égett,
melyhez a fekete faggyút rendszerint a lopott birkák meg nem ehető
részei szolgáltatták. Egy szögletben két rongyos nő ül összekuporodva,
kiknek tekintetében nincsen semmi nőiség. Durva, hidegvette arczok, az
erkölcsi sűlyedtség és baromi lealjasulás nyomaival minden vonásaikon;
az egyik egy rongyokba pólált kisdedet iparkodik mérgesen álomra
dönczölni; az pedig peniczilusnál élesebb hangon visít, ordít és
kapálózik.
– Csapd a földhöz az ilyen adta fattyát, mit kínlódol vele? ha az enyim
volna, régön a zöld kútba dobtam volna, ott hadd gebedne mög.
– Hol van a zöld kút?
– Hát bolond, te, ott van a piacz közepén, hol a betyárok jó időben
kártyázni meg aludni szoktak.
– De ha egyször onnét mög kihallik a gyerök ordítása, kivált, ha
egyszörre agyon nem üti magát?
– No ugyan, hátha kihallik is. – Azt gondolod, törődik vele valaki? – Ha
kihallik, a betyárok addig hajigálnak köveket a kútba, míg elhallgat.
– Nem is tudom minek szögény embörnek a gyerök! Jobb lött volna, ha az
én fejemet is, míg ekkora voltam, a ház szögletéhez csapták volna.
A gyermek folyvást garázdálkodott.
– Hallgatsz, riaszta rá az anya, gorgoni képet vetve a kölyökre, vagy
mindjárt kicsavarom a nyakad s kidoblak a farkasoknak.
– Ne, adj neki e pálinkából, hadd aludjék el tőle, szólt a másik némber,
szalmába kötött butykost tartva a gyermek ajkaihoz, ki abból jót húzott,
mintha anyja tejét itta volna. Ekkor a két nő fogott hozzá, s később még
egyszer megitatták a gyermeket s végre mind a hárman szépen aludtak.
A csecsemő nem is ébredett fel többé.
A csárda közepén egy zsíros bicskás hetvenkedik; egyik kezében hosszú
husáng, másikban boros karafina. Dalol, a mint torkán kifér, még pedig
oly rekedten, mintha ráspolylyal volna tele a gégéje.
Nevezetes alak és senki sem más, mint a híres Telezsák. Felemás haja,
fején összegubanczolva, olyan kinézést kölcsönöz fejének, mintha az egy
uborkás hordó volna. Szemei be vannak fagytól vörös képébe dagadva. Képe
egyik feléből jókora darab ki van harapva, s orra úgy félre van nyomva,
mintha épen most vette volna le róla valamelyik jó pajtás az öklét.
– Igyál, Topa! kiált rekedt hangon a betyár egy az asztal végén ülő
társhoz, ki nevét azon tulajdonságánál fogva nyeré, hogy lábfejei
egymásnak hegygyel állottak s jártában egyik lábával a másikon kellett
neki mindig keresztül lépni.
– Igyál, Topa, ordít rá Telezsák s balkezével a palaczkot elébe tartja,
jobbjával a botot felemeli.
E nyájas kinálásra a Topa is előkeres az asztal alól egy hosszadalmas
furkós botot s daczosan ezt feleli:
– Nem iszom.
– Igyál, vagy a fejedhöz vágom, kinálja őt Telezsák.
Topa azonban nem várja be a főbe köszöntést, hanem kapja a keze ügyében
levő dorongot, s olyat nyújt vele a Telezsák fejére, hogy a csárda is
rengett bele.
Telezsák, mintha nem is ő volna az, kit megfejeltek, visszasújt két
kézre fogott fütykösével; s ekkor aztán, semmiért, oly viadalt csap a
két betyár, melyhez hasonló párbaj tán a caraibok közt sem történik.
– Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon! biztatja őket a néző sereg; s azt
a loyalitását el is kell mindkét vívónak ismerni, hogy ők egymásnak sem
kezét, sem lábát, sem egyéb hasznavehető tagjait ütésekkel nem terhelék,
egymás csapásait nem is parirozták, hanem mindenik tartotta a maga
fejét, s ütötte a másikét. E viadalnak aztán utóbb is az lett a vége,
hogy Topa, kinek a feje kevesebb ütést szívelt el, mint a Telezsáké,
kakastaréjú fejbúbbal zuhant az asztal alá.
Ott hagyták.
Holnapra majd föléled.
Telezsák pedig, kinek a feje szinte meglehetősen vérzett, diadala után
szörnyen elbizakodva, mindenkibe belekötelőzött, ki csak útjában volt;
tört és zúzott, a mit elől utól talált: asztalt, kemenczét és orrokat.
E perczben lépett be Bálnai, ölében hozva halvány kedvesét, s azt egy
padra fektetve, segélyt kiáltott s az eszméletlen leányka homlokát és
hamuszínre váló kezeit kezdé dörzsölni.
– Segítsetek, szólt könyörületet esdő pillanatot vetve a hozzá közel
állók érzéstelen, vad arczaiba.
– Ki ez? Mit keres ez itt? Ki fia ez a kaputos? hörögetének a jobbról,
balról kiváncsian oda tolakodó baromarczok.
– Ühüm, ez ám az, szólt ürgefejét a többiek vállán keresztül dugva egy
tüskehajú, vászonszínű, hosszú, váltott gyermek. Hát nem tudjátok, az a
garabonczás, a ki a sömlyék szélin lakik, a fekete házban?
– Hát az a fehércseléd kicsoda a? – De elhagyja magát!
– Meg van fagyva, susogá egy vén, ránczos képű nő, oda szagolva a leány
felé, milyen kék az orczája!
– Pedig úri kisasszony, szólt egy másik bekötött fejű menyecske, a hölgy
ruháit tapintva, selyemczicz a ruhája.
Többen, nagyobb részint nők, részvéttel guggoltak a leányka körül; s e
részvét következtében csakugyan nagy hamar el is tüntek a leányka
füleiből az aranyfüggők. Egy megőszült banya bámész pofával tartá a
hölgy lábacskáit kezeiben; kiülő szemei oda meredtek arczára, s szája
lezárult, míg kezei óvatosan oldák le a bársony czipőcskéket és a
selyemharisnyákat.
– Pálinkát kell a szájába tölteni, majd életre jön, hörgé egy rekedt
hang, mi alatt a köpenyt iparkodott a leány alól elhúzni.
Az ifju ezalatt kétségbeesve erőködött kedvesét visszaadni az életnek;
de nem tudta módját, nem ismerte eszközeit.
A csárda tulsó felében pogány nyekegéssel szólalt meg e közben egy
kutyabőr-duda, nagyokat sikoltva, mintha eleven állatot nyúznának.
– Tyuhaj! orditá a Telezsák s megugrott, kajsza lábaival dobolva a
földön, fújd, szakadj meg! kiálta hegykén a zeneművésznek, ki lábait
indulóba hozta, s verte volna botjával a gerendát, ha elérte volna.
A többiek elhuzódtak tőle, mert féltek keze ügyébe esni, mikor jó kedve
van.
A betyár gatyakorczára fekteté kezét, s csizmáit oly sajátszerűleg tudta
majd egymáshoz, majd a földhöz verni, hogy négy lábbal sem okozhatott
volna nagyobb dobogást; azzal szügyébe vágta fejét, neki toporzékolta
magát s elkezde sarokra beszélni:
«Innenső sor, tulsó sor,
Elszaladok magamtól;
Vasvilla
Nyakamba,
Serpenyő,
Nyelestő,
Sárga-csizma, bagaria, ujjujú!»
Ehhez tempóra döczögetve termetét, kalapját vitézül félre vágta s bele
csapva tenyerébe, egyet fordult:
«Ucczu czucza, ég az utcza!» rikoltá, s közibe rugtatott a szegletbe
nyomult némbertömegnek.
– Mit bámultok itt, káromkodék s egyet megragadván a több közül, úgy
megpörgette, hogy mikor elereszté, alig birt megállani a lábán.
– Megkarmoltál, hanem ’iszen ezért elhasítom delivörös keszkenődet.
Azonban ekkor hirtelen a közibök tévedt ifjun akadt meg figyelme s hátra
hőkölt.
– Teremt’se, kiálta s kalapját elveté, megveszett ez, hogy ide mer jőni?
A ki áldója van, nem is eszik e több pogácsát! a milyen igaz, hogy az én
botom jajfa. Keljetek onnét, dajnák! a jégen kopogótokat, mert
emberhalál lesz ma! S nyakravalóját oldá és neki türközött.
– Csitt, csendesen, rimánkodék az ifju összetett kézzel, míg fájdalmas
tekintete kedvese arczát lesé, már éledezni kezd, legyetek csendesen.
– Te pedig mindjárt haldokolni fogsz, röhöge szemtelenül a Telezsák,
ismersz-e még, he?
Bálnai rá tekinte; úgy tetszék neki, mintha azon képet valahol látta
volna.
– Látod-e ezt, ni, szólt a betyár, szétválasztá fejebubján a gubanczos
felemás hajcsombolékot s ott egy daganatos ürességre mutatott, mely
tisztességes fejbetörésnek szokott epitaphiuma lenni. Tudod-e, mikor
hátulról nekem estél s betörted a fejemet? Hanem ’iszen itt vagy most!…
kiszorítom belőled a lelket úgy, hogy a herkopáter sem tesz rólad
többet… S ez alatt oly közel vivé az ifjuhoz mosdatlan arczát, hogy a
szájából kidülő borgőz azt szinte elütötte lábáról.
– Nézzétek csak, hogyan tekerem ki majd ennek az ifju úrnak a nyakát,
szólt, fejét hányva-vetve, s mint ki dolgának végbeviteléről a
legbizonyosabb, nagy bátorsággal nyúlt az ifju nyakravalójához, ki ez
alatt némán, határozatlanul néze annak szeme közé. Azonban még alig
nyujtá feléje cserepedzett bőrű kezét a betyár, azon kiemelendő
szándékkal, hogy nyakravalóját megragadja, már az ifjutól oly hathatós
ökölcsapást kapott szemei közé, melytől három csillagos eget látott
egyszerre s megmozdult fejében az agyvelő.
Az ifju újolag kedvesét vette ölébe s saját lelkét iparkodott ajkain át
belélehelni.
A Telezsák is eszére tért nagy nehezen, s ennélfogva nem rohant vaktában
az ifjunak, hanem felugrott az asztalra s feltűrve két ingujját,
kalapját elhajítá, markába kapott s roppant bátorsággal így kiálta le
onnét:
– Most gyere ide, ha mersz! oly dühvel forgatta szemeit, mintha minden
pillantással ablakot akarna fúrni a csárda oldalán; üss meg még egyszer,
ha van lelked!
– Le kellene a kisasszonyt vetkőztetni, majd úgy hamarább magához jőne,
tanácsolá egyike a csárdai némbereknek, szerény oldalpillantásokat vetve
saját rongyos zsákszoknyájára, egy mellékgondolatjával a hasznára
válandó ruhacserének, s egy másik rögtön foganatba kezdé venni az adott
útmutatást, fagyos kezeivel a lányka ruhája kapcsait kezdvén kiaggatni.
Bőszülten ragadta torkán a nőt Bálnai s úgy összemarkolá gégéjét, hogy
arcza sötétkék lett s szemei kidióztak, s ekkor büszkén elrugta onnét.
Erre pokoli zsivaj lőn. Az egész nőszemélyzet fellázadt s megereszté
moslékos ajkainak harczháborúját az ifju és kedvese ellen. A dühös
fogcsattogató furia-arczok, szétkuszált hajzattal, iszonyún fenyegetőzve
rohanák meg szegényeket, míg az asztal tetejéről vad uszítással biztatá
őket Telezsák.
– Karmoljátok agyon! tépászszátok meg őket! szúrjátok ki szemeiket! –
hasítsátok fel orrukat! – tépjétek le róluk a ruhákat, s dobjákat ki
puczéron a hóra! – Jutka, Panna, Magdus ne hagyd magad!…
– No, micsoda boszorkány-lakzi ez, közbekiált egy harsogó hang, s egy
roppant magas férfi belöki az ajtót s belép azon. Fején széles
báránysüveg, vállán kifordított bunda; sem süveg, sem bunda, sem bajusza
és szemöldei az idegennek nem látszanak a hótól; az ember ölnél
magasabb.
– Mi történik itt? kiált gordon hangon újra, s megrázva subáját, minden
léleknek teli rázza szemét, száját havas vízzel.
– Dobjátok ki, bőgött elrekedve Telezsák az asztalon, az ifjura
czélozva, míg a vászonnép észrevéve a jövevény bejöttét, mintha
egyszerre megnémult volna, elszörnyed, félre áll.
– Nem bömbölsz, részeg, fancsali te! kiált Telezsákra az újon jött, s
fölemelve a kezében hozott szánkórudat, az ez iránti tiszteletből
hanyatt esik az asztalról, s addig meg sem áll, míg tökéletesen le nem
gurul a pinczébe.
– No szedjétek föl magatokat, szól az érkezett, szánkóm beledőlt az
árokba; eltört a rúdja, a kinek keze lába van, lóduljon lapátolni. Hajde
betyár! s ezzel egyenként szórta jövevényünk a csárda lakóit kifelé.
Hirtelen meglátja Bálnait és a leányt; megütközik, közelebb lép
hozzájuk.
– Mi hoz téged ide? szól álmélkodva az ifjuhoz.
Ez ráismer.
– Bátyám, az Istenért! segítsen, rimánkodék, nézze, meghal kedvesem.
A férfi a leányra is ráismer; látja, hogy közel van a halálhoz s leveti
subáját.
– Ne félj, nem hal meg, szól nyugodtan, elgyalázta ugyan a hideg, de
majd helyrehozzuk… Hát ti mit ácsorogtok itt, a helyett, hogy mint
emberhez illik segítenétek? havat ide frissen és erős égettbort! A ki
férfi, takarodjék ki a szobából! menjetek, szánomat czepeljétek a ház
elé, a rúdját hozzá kell kötözni! Ti pedig, asszonyok, segítsetek ezt a
lánykát életre teremteni. Ejnye! milliom adta a szurkos kezeiteknek, ki
lopta le a czipőt lábáról? Mindjárt bocskort hasítok a hátából az
irgalom-felejtettének. Te pokolra hátráló te, te redves banyaposz, a
szemedből is kilátom, hogy te loptad el?!
– Bizony Isten nem loptam én, pusztabiró uram, csak azért vettem le,
hogy valaki el ne lopja, vissza akartam adni a nélkül is, már mire is
mennék én ezekkel az apró lábczipőkkel, a kezem feje sem megy bele.
– No, ne présmitáljatok annyit, hanem lássatok dologhoz; nyissátok ki
legelsőbb is azt az ablakot, hisz oly büdös van itt, mint egy dohos
búzaveremben. Te Panna, rakj szaporán tüzet, téglát fogsz melegíteni, te
pedig, te másik, főzz szaporán borlevest!
– Nincs bögrénk.
– Ki is fordítom a bőrödet, csak ne legyen! Hát, te betyár, mit
ólálkodol ott a kémény alatt? nem megmondtam, hogy minden fekete nép
kipusztuljon innét? Lódulj!
A betyár repült.
– Már most, édes öcsém, Isten velünk, fogd a szegény gyermek fejét
öledbe; tartsd jó magasan! hál’ Istennek nincs egészen megfagyva.
Csend lőn a csárdában, mintha mindenki imádkoznék.
A vén Rónai, a pusztabiró volt jelen. Réme valamennyi betyárnak és
szegény legénynek.