A szép lányka szemei elhunytak, karjai lankadtan siklottak le kedvese
nyakáról s bágyadt feje annak keblére rogyott.
– Isten! Isten! kiálta az ifju.
Az ifju karjaiba érzé őt hanyatlani. Oh hányszor álmodta őt így karjai
között! Az élet minden viharai keresztül jártak rajta; beteg volt és nem
volt ápolója; üldözött volt és nem volt védelmezője; szegény volt és
kicsúfolták érte; tűrt, megadta magát és sorsa nem engesztelődött;
imádkozott és nem hallgatta meg őt az ég; de mindezeket megbocsátá a
sorsnak, – csak egyszer ölelhessem őt karjaimba, így szóla reményei
tetőpontjára helyezve magát, s minden fájdalmaid legyenek elfeledve,
nyomorú lét! Azok nem érnek fel egy ily pillanat gyönyörével!
És a sors meghallgatta őt, ölelnie adá az imádott leányt; de e pillanat
fájdalma nagyobb volt minden eddig érzett fájdalmainál. Karjaiban érzé
őt haldokolni.
Oh ez a természet, ez a zivatar oly érzéketlenek! Nem kimélték ezek a
gyermekien gyöngéd tagokat, nem kimélték azon keblet, mely finom volt és
oly érzéstele; vadul tépdeste a vihar a könnyű lenge ruhákat, a hosszú
selyem haj havasázottan lobogott a szélben s hattyú nyakáról a hóvíz
csorgott alá.
Az ifju ölébe vette őt, arcza arczához ért, de nem merte megcsókolni.
Félt. Tudta, hogy ezen álom csak néhány perczig tart, azontúl – a halál.
Lakását a rövid idő alatt, hanyatló ereje és a töretlen út miatt elérnie
lehetetlen vala.
Ekkor gyertyafény ötlött szemébe, s ez az országúttól kétszáz lépésnyire
eső csárda mécsvilága volt, mely csárdában a legaljasabb népsöpredék
szokott éjente tanyázni.
Gondolkozott; vajjon meg hagyja-e fagyni kedvesét az országúton, vagy
oda vigye? Mégis önzőbb volt, mint hogy szerelmesét meg hagyta volna
halni s erősebben köpenyébe burkolva, karjaira vette azt, mint egy
gyermeket, s letérve az útról, a magas hófuvatban a világosság felé
kezdett törtetni.
A szél némely helyen ház magasságnyira torlasztotta a havat; iszonyú
nehéz volt benne kedves terhével együtt előre hatolni. A szél élesen
csapkodta arczába az égető havat, olykor egy fekete holló csapott el,
vészt károgva feje fölött.
A lányka keble fokonkint lassabban kezdett pihegni.
Lélekzetfogyottan érkezett az ifju a rossz hírű csárda ajtajához;
belökte azt, nehéz borgőz és rekedt, részeg tivornyahang tolult elébe…
Belépett.
– Segítsetek, emberek! kiálta, lánykáját egy tört padra ereszté le s
maga térdre omolt mellé.