Éjfél után lankadni kezde a zaj a vigalom házában; a vendégek
csoportonként eltávozának, vigalmaik utóhangjait dudolva útjokban;
itt-ott távozó lámpások tünedeztek el a házak között.
Két férfi köpenybe burkolva haladt el a kút mellett, következő
párbeszédet hallatva:
– Mit szólsz e vigalomhoz?
– Azt, hogy nemsokára másszerű zenét is fogunk e háznál hallani.
– Nevezetesen?
– Dobszót.
– Hát arra a szemérmes kis halvány hölgyre mit mondasz?
– Sajnálom, mint afféle áldozatra vezetett bárányt…
S tovább menének, lépéseik alatt ropogott a hó.
– Mi ez itt az útban? kiálta az egyik, valamiben megbotolva.
A másik odavilágított a lámpással; egy nő volt, félig a hótól eltemetve,
ott feküdt mozdulatlanul s ölében tartá csecsemőjét.
Meg volt fagyva.
– Jól járt szegény! mondának s tovább mentek.
A sárga háznál lassanként minden fény kialudt; csak egy földszinti
szobácska ablakán égett még a gyertya, s szerte a város minden ablakai
feketék voltak.
Aludt minden lélek.
Ekkor Bálnai a kivilágított ablakhoz ment, s rajta bekoczogtatott.
– Ki az? kérdezé egy remegő hang.
– Osztályos rokon a fájdalom nevében, mondá jelszavát az ifju.
– Miért jösz? kérdé egy kedves női arcz, az ablakot felnyitva s azon
kitekintve.
– Nézd, az éj minő embergyűlölő! Hét óra óta várok itt az ablakodnál;
fogd ez irást és olvasd.
Az ablak újra bezáródék.
Bálnai visszament a kút szobrai alá.
Nem sokáig kelle várnia.
Midőn legsűrűbben hullottak a hópelyhek alá, midőn legveszettebbül tépte
a szél a fellegeket, feltárult hirtelen a sárga ház ajtaja; sebesen
suhant ki abból egy szellemien gyöngéd alak, könnyű fehér ruhában; szőke
selyem haja a zivatarban lebegett, arcza halavány volt és tündöklő.
– Jankám! kiálta az ifju, karjaiba fogva fel őt s merően arczába
tekintett, azon arczba, melynek tekintetét kiállani nehéz emberi
szemnek, mert semmi sem tudja úgy kifejezni a kétségbeesést, mint egy
különben szelid arcz vonásai.
A hölgy bágyadtan hagyta magát átölelni; majd rémült exaltatióval akarta
magát kedvese karjaiból kiszakítani, de ez erősen és hévvel ölelé
magához a pihegő keblet és arra gondolt, hogy ezen éj könyörületlen.
– Bocsáss, bocsáss, esenge szívreható hangon a szegény leány; üdvedre
kérlek, bocsáss!
Az ifju elgondolá, hogy neki már nincsen üdve, s nem bocsátotta a
leányt, hanem még közelebb vonta magához, ily szókat sugdosva fülébe:
– Él az Isten, hogy az én kezeim megvédnek téged; bízzál bennem, én
elrejtelek oda, hová ember szeme nem lát, védeni foglak vérem utolsó
cseppjével is, felháborgatom a földet és a poklot, hogy megmentselek.
A hölgy feltekintett az ifjura, meglepetve nézett sokáig szemeibe,
mintha kérdené:
– Ki vagy te?
Soha sem szólt még előtte az ifju szerelemről.
Bálnai még akkor szép ifju volt; nagy olajszín szemei és finom ajkai
voltak, arcza vonásaiban sokszerű szerencsétlenség által megtisztult
nemesség tükrözé magát; a kiállott csapások nem tették őt kislelkűvé.
– Sors üldöz, emberek üldöznek engem; megátkozott engem anyám, mikor
szült, megátkozott az Isten, mikor az életet adta és senki sincs a
széles földön, a ki szeretne. Oh bízzál bennem, én oly szerencsétlen
vagyok, mint te…
Igaza volt, – csak az érti a szenvedő panaszát, ki maga is szenved.
És a hölgy bízott benne.
Neki sem volt senkije a széles világon.
Miért ne bízhatnának a szerencsétlenek egymásban?
A boldogság eltávolítja a szíveket, – a keserűség órái összekapcsolják
azokat.
Azonban a hölgy ruházatja még fehérebb lett a hótól.
Az ember minden nyomon érezni kénytelen, hogy a földön jár; éhség,
szomj, hideg, ösztönök gyakran lerántják őt egéből, hová kenyeret, bort
és bundát vinni elfelejtett.
Az ifju levetette saját köpönyegét s vele kedvesét betakarta; azután
kezébe fogta kezét, biztatólag rámosolygott, s a hölgy követte őt; mit
bánta ő, bárhova; hiszen midőn a vigalom tanyáját elhagyá, tudta, hogy
csak a zivataros éj van oda künn és nem gondolkozott. Merően szorítá
kezébe azon iratot, melyet Bálnai adott át neki. – Az a végrehajtást
hírül adó levél volt.
A mint végig siettek egyedül a városon, azt képzelte volna az ember,
hogy két lélek bujdosik karöltve: az egyik fehér, a másik sötét, bús
mind a kettő.
Bálnai tanyája kívül volt a városon, a szőlők között, nem messze a b*i
kaputól.
A mint az utolsó ház is hátuk mögött maradt, a mint a város árkán az
országútra kiértek, az ifju reszketni érzé kezében a lányka kezét.
– Fázol, szívem? szólt a gyöngéd kezet lehelletével melengetve.
– Egy kevéssé, válaszolt a hölgy s szorosabban simult vezetőjéhez.
– Kevés percz mulva ott leszünk, hol az üldözők keze el nem érhet, szólt
biztatóan hozzá az ifju. Lilla is ott van.
E névre bágyadt mosoly vonult végig a lányka arczán.
Az ifju gyöngéd vigyázattal vezette őt a hófermeteges időben.
Egy kutya sem ugatott a városban, azok is meghúzták magukat; csak a
szőlők között hallatszott néha a farkasok kellemetlen, szilaj üvöltése,
a mint messzünnen egymásnak felelgettek.
Fehér szemfödél teríté be a halott földet; semmi mozgás, semmi zaj, csak
a fergetegé; semmi hold, semmi gyertyafény…
Messze, messze haladtak így, midőn egyszer a hölgy léptei csendesedni
kezdtek. Az ifju érzé ellankadni a kedves kezecskét s ijedten reá
tekintett.
– Oh, én álmos vagyok, suttogá a lányka s szőke szép fejét ifja vállára
nyugtatá.
– Az Istenért, kiálta ez, el ne aludjál, csak most, csak még néhány
perczig ne, az volna a halál!…