– Nem hiába, hogy a sátán énekel velök, de ugyan keservesen tudják
fujni, jegyzé meg egy liliomos subának hordozója.
– Vigyázzanak csak kentek rá, hogy valahányszor Isten neve fordul elő,
soha sem meri kimondani.
A nép teljesen apodæmonizálta a tentatincturás arczú prézens urat s noha
ugyan magyarhitű létére, az ördögtől annyit sem félt, mint a lúd
májától, de mégis ily magas rangú személy jelenléte által támadt
buzgósága annyira meggubahította elméjének mivoltát, hogy még a halottat
is fejjel előre vitték ki az udvarból s kinek-kinek csurgóra állt
bámultában a kalapja.
Hosszú népcsoport kisérte ki az üdvezült sárhüvelyét a mulandóság utolsó
szállására, a holott is az érdemes contrascriba érzékeny alexandrinus
versekben búcsúztatá el a megboldogultat ide maradt rokonai-, ismerősei-
és hitelezőitől.
A búcsúztató igen érzékeny volt; a gyönyörű rhetoricai phrasisok
megtették hatásukat, a népség kellőleg megríkattatott; de épen midőn azt
akará mondani az érdemes búcsúztató úr: «számtalan keserű könyeknek sűrű
záporait hullatják zokogva a mi bánatos szemeink borús fellegeinek sötét
árnyékai, hogy a te, az anyaföld kebelébe tért hamvaid…» –
szerencsétlenségére rá talált pillantani a szerecsenné vált prézensre, s
e tekintet úgy kihozta sodrából, hogy a legóriásibb kaczagásra fakadott,
melyet később pukkasztó köhögésbe akart átvinni, s miután szája elé
tartott irása mögül ki birta fuldokolni az ament, félrerohant a néptömeg
közül s egy sír mellé hasra fekve, beteggé röhögte magát.
Még nagyobb lőn: megzavarodása a káplán úrnak, ki is a halotti imádság
helyett az árvizes időben mondandó könyörgést olvasta fel, s úgy kijött
a kerékvágásból, hogy a «miatyánk» helyett a «hiszekegyet» imádkozá el.
Tökéletes lőn a megbotránkozás. Egyik nevetett, a másik szörnyűködött, a
harmadik imádkozni akart és szedtevettézett. De a prézens urat egyik sem
figyelmezteté arra, hogy a botránkozás kövét ő hordja magában; annál
kevésbbé, mert ki félt tőle, nem ment hozzá közel; ki pedig közel ment
hozzá, félt az őt környező bassisták ökleitől. Így érkezének vissza az
alumniumba. A prézens úr rögtön rugtatott az érdemes rectorprofessor
úrhoz, lelke panaszhangjait előtte kiöntendő; – belép hozzá
méltatlankodó arczulattal s kezd megszólamlani.
– Per omnia elementa! vág közbe az érdemes oktató úr, hát farsang utója
van ma, hogy ön ily maskarát csinál magából cantus præses létére? nézzen
csak abba a tükörbe!
A prézens úr belenéz… megijed… térdei összeütődnek s úgy elcsúszik egy
állóhelyében, hogy rögtön betöri az orrát.
Nincs toll leírni kétségbeesésének mekkoraságát.
Másnap nagyszerű inquisitiók történtek a botrányos csíny felől; – a
százgallér riadva esett társainak, könyörögvén, hogy miután ő a vétkes,
vállalják mindnyájan magukra a tettet, hiszen ubi valamennyien peccant:
senki sem peccat. Megis igérte e szívességet mindenik, de mikor a
kenyértörésre került a dolog, csak Körmös Pista ismeré el a tettbeni
tudósságát, a többi erősen kitagadta magát; a százgallér pedig baráti
szívvel hárítva mindent Pista nyakába, ki is, noha nem főzte, de megitta
a fekete levest, hét nap mulva, hat éves diák létére, elimináltatván a
tanulók – akarám mondani – az iskolába járók sorából.
Ez történt két nappal az előtt, hogy Leander az éjjeli házfeltöréskor a
százgallért a faderekához csapva, agyonzúzta.
Ezen százgallér volt az, ki a Pista tanyája kulcsát, annak zsebéből, két
ezüst huszas díjért Góliáth Péter számára kilopta.