Nem vagyok én parasztember.
Reám úgy nézzetek!
Bizonyítja eztet torkom
Gyakor szomjusága.
_Népdal._
Fekete gyászban jár szívem;
A szerelmes gyászban járjon.
_Népdal._
Bálvándy úr táblabiró volt, és pedig egyike a legkövérebbeknek; s e
jövedelmes czímhez őt egyedül csak bokros érdemei juttaták, miután egy
szomorú kimenetelű tisztújítás alkalmával, melyben Bálvándy urat
rendkívül erőltette a szolgabiróvá létel, sorsa jobb nemtője így szóla
hozzá: mit neked azon csekély hivatalka! Mit neked a szolgabirói polcz!…
föl veled a dicsőség fényhelyére, a zöld asztal mellé!… mit neked az a
százötven forint!… nesze egy darab dicsőség: légy táblabiró! És lőn
Bálvándy úr táblabiró, vagy akart, vagy nem.
Különben hasonlíthatlanul jó ember volt. Jó étvágygyal birt, aludni is
jól tudott, s ha déli álmából föl nem verték, nem volt nálánál
békességesebb ember egész Pannoniában. Ezenkívül tetemes bajusza és
szakálla is volt, minélfogva még remetének is beillett volna. Azonban ő
korántsem volt remete; egyes-egyedül élt ugyan a világon, nő és
gyermekek nélkül, s örököse csak a királyi fiscus leendett: de
kimeríthetlen jókedve, páratlan vendégszerető indulata s jó borai
híresek valának országszerte; s kell-e mondanunk, hogy ezeknél fogva
Bálvándy úr jó barátokban nem szűkölködött? Mindennap dáridó, minden
este lakodalom, minden reggel tyúkverő fogadott lakánál boldogot,
boldogtalant, ismerőst, ismeretlent, barátot és idegent. Egyetlen egy
jámbor szenvedélye volt: más emberséges kétlábú állatot leitatni, s ha
voltak halálos ellenségei, azok bizonyosan olyaskik valának, kiket nem
volt képes asztal alá poharazni.
Különösen nagy patronusa volt a czigányművészeknek és a serdülő
ifjúságnak. Amazoknak soha sem volt fogyatkozásuk a vörös nadrágban,
vörös pruszlikban és vörös borokban s más ilyetén szinű tárgyakban, mik
közül a vörös ütlegfoltok sem maradtak ki. Az utóbbiak pedig, t. i. a
serdülő fiatalság, juridicai praxisra jára hozzá, hol bőséges alkalom
nyilt az ifjak előtt a tránchirozás fölséges mesterségének
megtanulására, a nevezetesebb ivodalmi celebritások megismerésére; mint
szintén a tokaji és ruszti, szegzárdi és ménesi borok közti lényeges
különbségek meghatározásában s egyéb ily fontos életbevágó jogkérdések
megvitatásában bámulatosképen nagy gyakorlati előmeneteleket tehetének,
neveztetvén ezen ismeretek, tanulmányok és előmenetelek egyetemessége
egy szóval – patvariának.
Bizonyos elméncz úri ember ezen szót «patvaria» eme másik két szótól
származtatá: «pati varia»; mely két szó annyit jelent, mint «szenvedni
különb-különbféle állapotokat». Erről ugyan a Bálvándy úr legényei nem
panaszkodhattak; nekik a föntebb említett foglalatosságokon kívül alig
volt egyéb tenni valójuk, azon kivétellel, hogy lelkiismeretes
kötelességök rovatába soroztaték még a táblabiró úr debrői
dohánykazalját tehetségeik szerint fogyasztani.
Azonban a sok közül rendesen volt Bálvándy úrnak egy olyan választottja,
kinek sorsa a többiétől, mostohaságra nézve, egészen elütött; kinek a
korán felkelésen kívül számos és számtalan hivatalos kötelességek
valának gallérjához varrva:
Ő tisztította ki s ő töltötte meg reggelenként a táblabiró úr pipáit,
miknek száma legio volt, s mikbe egyszerre egy szita dohány belement.
Ő metélt fidibuszokat.
Ő hordta föl a borokat az ivók számára.
Ő vitte a lámpást a lovak előtt, ha estve volt és kátyulos az út.
Ő hordta a pöröket bőrtarisznyában a táblabiró úr után a procuratoriába.
Ő tisztította meg a csizmákat.
Ő szedte le a körtefákról a papmacskákat; s legvégül ő volt az, ki
lekörmölte mindazokat, mik lekörmölendők valának: levelek, acták,
replikák és folyamodások, és jegyzőkönyvek, és határozatok, és tudja a
jó ég, még mi mindenféle lekörmölni valók. S ha olykor esetleg még fát
is talált vágni, s a kertben a dohánycsemetéket megkapálgatta, azt
bizonyosan önként, dilettantismusból s testgyakorlat végett
cselekedhette. Talán mondani sem kell, hogy az ilyetén hivatalokra
kipéczézett egyén rendesen olyasvalaki volt, ki sem inni, sem
dohányozni, sem danolni nem tudván, ezen hiányai miatt az álladalomnak
különben hasznavehetlen tagjául tekintetett s rövid czíme rendesen ekkép
hangzott: «audiat».
Ilyetén hasznavehetlen «audiatja» lőn Bálvándy úrnak Körmös Pista, ki
is, miután az *i collegiumban útifüvet kötöttek talpára s consilium
abeundival ellátva, odább bocsájtották, itt vett rendkívüli, dupla
leczkéket a türelemből; – de megtörte magát, ellentmondott tetteivel
saját jellemének; engedelmes lőn, mint a bárány; nem történhet vala
rajta oly bántalom, mit szó nélkül el nem viselt volna, nem oly
méltatlanság, mely ellen felemelte volna fejét; – hallgatott és
engedett, a ki őt csak most látta először, a gyávaságig türelmesnek
tapasztalá. A rábizott dolgokban pontos, lélekismeretes, zúgolódástalan
volt; kerülte a vigalmakat és a vigadókat, s éjféleken át penészes
jogkönyvek s elefántnyi pöriratok között lehete őt elmerülve látni;
szorgalmasan írt, tanult, s gyakran főnöke ügyeibe oly hozzáértő s
alapos feleseléseket iktatott be, hogy az öreg úr maga is elcsodálkozott
rajta s jutalmul három annyi dolgot bizott rá, mint különben.
– Nagyon jó fiú, szokta mondani a tekintetes úr, okos fiú, tanult fiú,
szerény fiú, jó erkölcsű fiú, de még sem lesz belőle semmi, mert sem
inni, sem pipázni, sem más embernek kedvében járni nem tud.
Ily állapotban három hónapot töltött el Pista, s az ügyvédi pálya
sanyarúságaiba ide s tova beletörődött. Ekkor történt az, hogy egy
reggelen az érdemes táblabiró urat szokatlanul korán felverték álmaiból.
Egy világos-zöld, asztrakán prémű bekesbe öltözött, ragyás arczulatú
férfiú toppana be szobájába, kiben a táblabiró úr, mihelyt szemeit
kellőleg kidörzsölé, azonnal patrónusára s illetőleg cliensére, báró
Dömsödi Jánosra ismert. Magukra zárták az ajtót, nehogy értekezésük
folyama alatt hivatlan látogatóktól háborgattassanak, s hosszú két óráig
sittegtek, suttogtak egymás közt s fújták a követ egy szögletbe bujva,
mialatt Dömsödi úr zsebeiből több rendbeli hosszú iratok költözködtek a
táblabiró úr asztalára, mire mindketten fontos képekkel bólintottak.
E beszéd alatt táblabiró úrnál vége-hossza nem volt a bajuszok
pödrésének, míg a báró úr, számtalanszor körültekintgetvén, minden
szóhoz kettőt köhintett s látszólag olyasmit iparkodott a táblabiró
úrnak megmagyarázni, a mit épen nem akart a spectabilissel Isten
igazában megértetni.
Végre a spectabilis megszólamlott s azt mondá, hogy «jól van».
A báró úr pedig felkerekedik székéről s mialatt ügyvéde iratait szedé
össze, nagy csizmacsikorgások között kopog alá s fel a szobában.
A táblabiró úr irodája épen az ebédlőre nyilt, s az ebédlő ebéd idején
kívül patvarista-raktárul használtatott, s ajtajára üvegablak volt
alkalmazva, melyen át a szomszéd szobába lehete tekinteni.
Dömsödi úr csupa kiváncsiságból felemelé az ablakot rejtő függönyt s a
szomszéd szobába átkémlelt.