… Azonban harangozzák a készülőt; a prézens úr felébred. Eszébe jut
egyfelől a vett méltatlanság, s elhatározza magában, hogy bármit mondjon
is majd rá a haza: lemond a præsességről; másfelől eszébe jut, hogy
ötven forint szép pénz (ennyi a cantus præses esztendei lénungja), enged
a szép szónak, s ráhagyja magát beszélni, hogy még sem mond le a
præsességről; azonban itt ismét feljajdul sebzett büszkesége s legalább
annyit követel, hogy ma nem megyünk el a temetésre! Jaj de ismét
másfelől megszólamlanak a kebel gyöngédebb érzelmei, a hiúság, a
fitogtatásvágy; eszébe ötlék, hogy a temetésen rendesen jelen szokott
lenni a kántorék Juliskája, a szürkeszemű köpczös ideál, ki a prézens úr
éneklő szájába oly epedő pietással bámul, mintha a prézens úr feje volna
a kukucska. Eszébe jut, miként hiába esztergályozta volna gömbölyűre
hajfürteit? a csizmafényítés, talpallóvarrás, pecsétek kiszedése, mind
kárba veszszenek? Győz a szív, elhallgat a máj; s mi még soha præsesen
meg nem esett, megtöri büszkeségének fummáját s mint vert had nagy
szomorúan kiindul. Szerencsétlen! Ha csak akkora tükre van is, mint egy
szunyog talpa s abba belenéz, látandotta, mily chemiai procedura ment
végbe arcza felszínén. Fekete volt az, mint a suviksz, a gáliczköves
mosdóvíz és a gubacscsal behintett törülköző gonosz befolyásától, s hogy
az ilyeténséges feketeczirmos arczhoz mint illett a komoly tiszteletet
követelő physionomia: mindenki előre képzelheti.
Tehát vesztére megindul a temetésre, nem tudván, hogy saját temetésére
megyen. Ama sátáncsapat, melynek elejére állítá magát, egy szóval, de
csak egy tekintettel sem adá tudtára, mily kéménysöprői színezettel
légyen arczulatja felruházva; s a vele találkozók csak azért nem
nevettek a szeme közé, mert azt gondolták, hogy valami számkivetett
abyssiniai szerecsen-mágnással van találkozásuk, hanem a helyett erősen
agybafőbe bámulák, mely kitüntetést a prézens úr hajbodrozata iránt
mutatott tartozó tisztelet jeléül fogadott, s azt tartá, hogy «grosse
Geister genirt das nicht», vagyis magyarul szólván: «bölcsnek nem
derogál a ferdesarkú csizma».
Mint fekete hollósereg vonult az énekbiró csapat a szép görbületekkel
bővelkedő utczákon végig s vígan úszott a fekete tóga az otthonos
sárban, ha hordozóját társa a pallóról leszorítá.
A halottas házhoz értek.
Egy embernek meghalt a felesége (satis tarde quidem, azaz – szegény! be
kár volt érte!).
A megszomorodott fél ott rídogál a koporsó mellett s számlálgatja
magában: mennyibe kerülhet neki e szomorú ceremonia? Az ácsorgó
néptömeg, mely nagyon szeret gyönyörködni a más temetésében, míg sok
emberséges ember a magáéból is szeretne kimaradni, kalaplevéve ad helyet
az érkező tógás felekezetnek, kik azonnal is a szederfa alatt karikába
állanak s a prézes urat közreveszik, ki is nagyon Dávidtermetű ember
lévén s mind a mellett kitűnni kivánván: beleáll a göböl-itatóba s onnét
osztja szét az irányadó négy alaphangot, a mennyire azokat fuvolájából
elő birta tüszkölni.
A népség észreveszi jelenlétét, megbámulja s futamodnék, ha mozdulhatna
egymástól.
– A két keddjét! ez nincs Isten hírével, dörmögi egyike a közel
állóknak, s megrántván tógája sleppjénél fogva egy vénebb cántistát,
súgva ezt kérdi tőle:
– Domine! nem látja, milyen fekete annak a prézesnek a fizimiskája?
A megszólított ártatlan, semmit nem tudó arczulattal fordul hátra,
felelvén:
– Nem én. Én fehérnek látom, mint szokott lenni.
A második, harmadik, negyedik, mindenik ugyanazon serió pofával
kérdeztetett meg, s mindenik ugyanazt felelte, hogy t. i. nem lát a
prézens úr arczán semmi megjegyzésre méltó változást.
– Terem’tse! Ez biz a sátán. Úgyis neki való volt a szegény boldogult
Mujkosné teljes életében; e bizony azért jött most, hogy holta után
elénekelje. Szinte elbűvölbájolta az egész diáksereget; nem veszik
észre, hogy kivel van dolguk.
Mint a rakéta futott végig a népségen a hír, hogy a kántus præses
helyett az ördög jött el Mujkosnét kiénekelni.
– Nézzétek meg, nincsen-e lólába?
– Nem látni a tóga miá.
– De látni a szarvait, nézd csak ott a sábesztikli alatt. S valóban a
prézens úr czirkalomfacsarta fürtei nem sokat különböztek a másodfű tinó
sarjadzó koronájától.
– Huttzu ninini! Hát azt nem látják kentek, mily hosszú ökörfarka lóg ki
a tógája alól?
– Engem úgyse, ökörfark. De nem is állok én hozzád ilyen közel.
Az érintett ökörfark azonban semmi sem volt egyéb, mint a tógának
felhúzni elfelejtett zsinórbojtja, mely csatakosan lógott le az uszály
alól.
A kántisták torkaikat stimmelték, ki vékonyan, ki vastagon: – oá – eé –
hő – hű – dó – da – dő – hrchrakfthű (itt valaki nagyon köszörült a
torkán).
– Ne köpjön a zsebembe, amice!
– No – csitt! – Egyszerre!
A prézens úr felemelte kezét, s egy lejtős mozdulatot tett vele, mire
húsz toroknak lőn megnyilatkozása és hangzék:
Már elmégyek az örömbe (n)
Paradicsomnak kertébe (n)
Lelkemnek dicsőségébe (n)
a kálvinista halottasének ama sajátszerű szomorgó kifejezésivel, mely az
őszt és a mulandóságot, a halottakat és a sárga faleveleket önkénytelen
juttatja az embernek eszébe, olvadástalan harmoniája hosszan vont
hangjaiban:
Menj el a nyugalom csöndes éjjelébe,
A gyászos sirhalom megnyilt kebelébe.
Köz anyánk ölébe
A népség minden jókedv daczára zokogott.
Ismét hangzék:
Hová a világi bajok nem tódulnak,
A test kivánsági hol mind elnémulnak,
Végképen elmulnak.