A nő mélyen, igen mélyen aludt s nem ébredett fel.
Meg volt gyógyulva – örökre.
A lányka érzé, hogy egyedül van a világon; nehéz szédülés állta el
minden tagjait; a kitörni nem tudó könyek a szívet készültek megfojtani.
Két kézzel megragadta anyja kezét, azt a hült, hideg kezet; magasztos
kínban remegő halvány arczát felemelve, úgy állt egy perczig, mint a
fájdalom ideálképe, azután – összerogyott.
– Jézus Mária! már meg ez is elájul, és még csak egy cselédjök sincsen,
kit segítségül kiálthatnék. No Jeanette geh’, ne tréfálj, ébredj fel, ez
nem manier, ily igazán elájulni, évelődék az úri hölgy, s a lányka
karját megfogta.
A kar lankadt volt, s lankadtan esett utána maga a lányka is; az úri
hölgy le hagyta őt hullani a földre, s miután nem volt, kit közelében
segélyül híhatott volna, két széket egymás mellé illesztve, főkötőjét s
öltözete egyéb töredékeny részeit lerakva, illő óvatossággal maga is
elájult s feküdt vagy egy fél óráig; s ekkori ájultában észrevevén, hogy
a mécsnek igen megnőtt a hamva, felkelt, azt megkoppantotta, azután
ismét illedelmesen elájult, nyakát félrehajtotta, két kezét alá lógatá
és aludt.
Késő reggel volt, midőn fölébrede; a nap szépen besütött az ablakon s a
halott arczára világított.
A felocsúdott lányka ágya szélén ült, a sok sírás és iszonyú főfájás
miatt arczai lázasan ki voltak pirulva; de nem panaszkodott, hanem annál
többet panaszkodott az úri hölgy, szegény! A más hajából készült hurkák,
miket, midőn elájult, lerakni elfelejte, fején össze és vissza voltak
nyomorítva, s arczának az a fele, melyen feküdt, jóval sárgább lett,
mint a másik.
A lányka sajnosan zokogott anyja holtteste mellett.
Az úri hölgy egy ócska tükröt keresett elő s édes képeket hunyorgata
belé.
A lányka szívében megtolult a fájdalom; érzé, hogy árva és hogy senkije
sincs.
Az úri hölgy is közel volt a kétségbeeséshez; látá, hogy arcza egyik
feléről lekopott a karmin, s tapasztalá, hogy közelségben még csak vörös
répa sincsen, melylyel annak hajnalszínét helyre pirítsa.
A lányka lelke messze szárnyalt a jövőben: minő napok, minő élet vár reá
ez idegen világban?
Az úri hölgy lelke is szerette volna tudni: mit csináljon összegyűrt
dupéjével, hogy ismét ép és gömbölyű legyen?
E mindkét részrőli gyászos elmerengés mind addig tart, míglen a lányka
fölemeli könyes arczát s két kezét összetéve, letérdel és imádkozni
kezd; az úri hölgy pedig felteszi vendégfürteit s megszólamlik sürgető
hangon, mondván:
– Jeanette, mon coeur, add ide a fogaimat.
A lányka megütközve, szentelt fájdalmai fellegeiből mintegy a földre
visszarántatva, a nőre rápillant, mintha nem értette volna szavait.
– No tudod, hiszen rád bíztam azokat este, hogy tedd el valahova.
Erre a lány semmit nem felel, hanem a madame kezébe egy kis vízzel telt
edénykét nyom, ki abból gyönyörű szép nyolcz darab elefántcsont fogat
kiszedvén, azokat szappannal megmossa, kendőben megtörülgeti, s arany
srófocska segedelmével kellő helyeikre felszorítja.
Erre zsebéből egy czitromot keres elő, annak levével kacsóit megmossa,
szemöldeit gombostűfokkal rendbeszedi, oldalait fűzője vas lemezei közé
szorítván, abroncsos ránczalkotmányait magára alkalmazza. Legvégül a
szobában található egyetlenegy bőrpamlagra behelyhezteti magát s annak
hosszát saját szélességével tökéletesen elfoglalja. Mindezek után kezébe
veszi Voltaire világhírű «Candid»-ját, abból a gyönyörűséges erkölcsi
életnézeteket olvasgatja, miközben fogai között zsebéből szemenkint
kiszedegetett riskásamagokat porczogat. És midőn azon helyre ér, a hol a
marquisnő harisnyaszalagját fölvéteti Candiddal, nagyot nyujtózkodik,
azaz csak akkorát, mekkorát szűk ruhájában nyujtózkodhatik, az ablakon
kitekint, egy ott elmenő uracsot kellemes fejbólintással üdvözöl, azután
unatkozott, álmos arczczal visszafordul s kérdi a lánykától:
– Jeanette, még is aluszik anyád?
A lányka fölrezzen; pillanatnyi öröm villan át arczán, mintha még tán
lehető volna az álom; de egy tekintet az alvó arczára, meggyőzi őt az
ellenkezőről s sóhajtva mondja az úrnőnek:
– Már nem alszik, mert – meghalt.
– Az Istenért! kiált fel az úri hölgy, kezeit összecsapva, hát miért nem
mondod? Hisz így rögtön sietnem kell a boltba gyászruhákat, halottruhát,
virágokat és gyertyákat vásárlani, aztán koporsót készíttetni. De ugyan
miért is nem mondod elébb? mikor készülnek el a gyászruhák? Még
szemfedőt is kell vennem… Oh ezer lesz ma a dolgom… Azt sem tudom, hol
kezdjem, min kezdjem!
S azzal sietve hányta magára az úrhölgy kalapját, burkonyát s egyéb
öltözékeit, de a mely sietség épen két annyi ideig tartott, mintha szép
lassan vitte volna véghez a dolgot, annyit tudott emelgetni,
szellőztetni, húzogatni, czirógatni minden ránczon, minden törésen.
– Ugyan Zsáni, szólt, visszasietve az ajtóból, melyik boltostul
szoktatok ti vásárlani?
– Nem tudom, felele a leány.
– No mindegy; hitelez nekem akármelyik, jól ismernek, itt zárjelbe
tehette volna: arról, hogy soha sem szoktam nekik megfizetni, s azzal
kalapja fátyolát előrevágta s eltünt.
A lányka egyedül maradt.
Dehogy egyedül!
Mennyi dúló fájdalom, mennyi sejtelmes gond, mennyi keserűség maradtak
ott vele!
Kinek nem volt volna halottja már? Ki ne érzette volna azt a fojtó
keservet, melyet a behúnyt szemű kedves halott tekintete okoz? Ugy-e
minő jól esik olyankor a vigasztaló szó? Milyen megnyugtató bizhatni az
idő orvosló kezében s enyhülést várhatni a jövendőtől!?
Hajh! az árva lánykának nem volt mit reményleni az időtől! jövendője bús
volt és fellegien-sötét!
Midőn a koporsót leszegezték, utolsó reményét szegezék a koporsóba.
Midőn betemették anyja sírját, utolsó vigaszát temették be vele.
* * *
Bókváryné egy nyugalmazott kapitány özvegye volt, ki ugyan (t. i. a
kapitány) még életben vala, de neje odahagyta őt; (a gonosz világ azt
beszéli, hogy a kapitány hajtotta el magától nejét. – Nem kell rá
hallgatni!)
Igen szép lehetett valaha (születése előtt); de azóta is annyit volt
alkalma saját maga által rendezett estélyein kellemei magasztalását
hallani, hogy legalább is azt hitte, mikép mind a három grácziát egy
maga képviseli, noha az első gráczia (Aglaja) nevének két első betűjén
kívül, melyet napról-napra inkább kezde elérni, a többi kegyeleti
sajátságok oly messze valának tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.
Egyébiránt igen ügyes módja volt az emberekkeli bánásban. Módtalanul
kaczér levén, ki tudta találni minden ember szívének a nyitját, s hogy
barátnéinak mindegyike sárkányul tudott rá haragudni, élő tanubizonysága
annak, hogy férfiak irányában meglehetős szerencséje vala.
Egész élete az élvezetek, gyönyörök, kicsapongások és mulatságok
szakadatlan lánczolata volt, egy határ szerelmes levél s rászedett
imádók ajándékba hordott csecsebecséi maradtak fenn emlékül kalandos
élete hagyományiból.
Hajfürteit addig-addig ajándékozgatá jobbra-balra, míglen magának semmi
sem maradt belőle; s az élvezett édességek kiférgesíték szájából a
fogakat, kiférgesíték a szívét kebeléből.
Szerény örökének még fiatal korában kiment a könyökén s mégis, noha nem
szántott, sem vetett, a kis város hautevoléei tónadója tudott lenni;
fény és csillogás környezte, közkedv fogadta mindenütt; – ezek
megtartására többszerű eszközökkel birt mindenha. Fiatalabb korában, míg
kellemes tánczáról s szemei csábító tüzéről városszerte híres vala, –
míg imádókban bövőlködött s bővölködő imádóit szép szerével ki tudta
zsebelni, könnyen kimagyarázható vala fényűzése, kitalálhatók forrásai;
– később azonban, hogy az ifjuság kezde hátat fordítani kellemeinek,
ezen források siralmasan kiapadtak s egyebekről kelle gondoskodnia.
Azok sem maradtak sokáig feltalálatlanul.
Mindent tűrő, mindennek hizelgő kedélye, azon jó szokása, hogy a mások
finom tapintattal kinyomozott gyengéit, szemtől szembe, mily édesen
tudta simogatni, míg hát mögött mulattató hangon birta azokat kárörvendő
irigyek előtt fel-feltakarni, – kész tanácsai minden kényes
helyzetekben, – arczának nagy mértékbeni elpirulhatlansága, –
lelkületének módosítható volta, mindvégig fentarták számára a
közméltánylatot és elismerést, mely által azon kedvező állapotba
helyeztetett, miszerint legnagyobb szerencséjének tartotta akárki is
azon megtiszteltetést, ha Bókváryné asszonyság által elébb csak
hallgatag intéssel, de ha meg nem értetett, érthetőbb kijelentés által
is, irántai csekély áldozattételre felszólíttatván, azt nyakrafőre
teljesíthette; s teljesítette is, ha jó hírét, nevét egészségben akarta
megtartani.
Ide járult még azon szép tulajdonsága is az említett úrhölgynek, mely
szerint nagy szenvedélylyel birt adósságokat csinálni s azokat soha meg
nem fizetni, – araszszal mérhető ősi jószágait három vevőnek egyszerre
eladni s a divatos iparlovagság mindennemű ágait össze-vissza
gyakorolni; mikért, ha olykor kérdőre vontatott, oly szépen ki tudta
magát könyörögni, – ha executióval mentek rá, úgy tele tudta rimánkodni
biró, ügyész és pörösfélnek a füleit, miként azon vették észre magukat,
hogy semmit sem tudtak végrehajtani.
Ő azért naponként suhogó selyemben járt; ha kéménye olykor hétről-hétre
nem füstölt is, zongorája minden perczben üttetett, veretett; bárha a
reggelizés idejét gyakorta édes álommal, az ebédet regényolvasással
passzolta is el, de esténként annál sűrűbben következének a piqueniquei
dáridók, s ez volt megélhetésének főfő csatornája.
Az ő háza volt közös légyottra rendelő helye minden tisztességes
embernek, hol mindazok, kik különben egymásnak látogatásokat nem
tehetnek, vagy azokat el nem fogadhatják, vagy saját lakukban
alkalmatlan őrszemektől gátoltatnak, egy oly alkalmas helyre találtak,
melynél az ember sem saját, sem a más jó hírét-nevét nem koczkáztatja,
mind a mellett is igen kellemes kalandokat rendezhet saját tetszése
szerint, találkozhatik, kivel kedve tartja s bizton éldelheti a
paradicsom valamennyi tiltott almafáinak gyümölcsét; miután az említett
estélyeken sem a morgolódó férjeknek, sem az argusszemű mamáknak nem
volt szokásuk megjelenni, vagy ha igen, úgy ők rendesen a whist-asztal
mellé, vagy (úgy mint a férjek) a pipázóba lőnek számkivetve, hogy a
társaság ártatlan örömeinek ne lábalattlankodjanak.
Sőt – mint a rossz világ beszéli – madame Bókváryné még attól sem volt
idegen, ha bizonyos uraknak egy némely tapasztalatlan leánykára, vagy
szende menyecskére talált a foga fájni, hogy azokat csupa emberbaráti
nézetekből egymáshoz közelebb fűzze; vagy ha bizonyos szemérmes
hölgyeknek kebleit titkos vágy epeszté holmi egyenruhák és kardos
vitézek iránt, ezen vágyaknak tápot szerezzen s az erény útján botorkáló
ártatlanság szemeit felnyissa s azt az igazi életörömekkel hintett
ösvényre visszavezesse, egymást szeretőket és nem szeretőket együvé
hálózzon, mely működésnek a világ előtt meglehetősen rossz neve szokott
lenni, de annál jövedelmesebb foganatja az öntudat előtt…
És ez volt azon nő, kinek körében Jankának ezentúl kelle élnie; ilyen
volt a gőzkör, melybe oly tiszta, oly mocsoktalan lelkületével sűlyedni
kellett, – sűlyedni az egyszerű jámbor szegénységből – a czifra
nyomorúságba.
Bókváryné Janka atyjának testvére volt s így Jankának legközelebbi
rokona, ki a mindentől elhagyatott leányt nemeslelkű hűséggel vevé
pártfogása alá, méltányos elismerésére mindazoknak, kik a művelt világ
nemeslelkű érzelmeit közelről nem ismerik.
De meg is jutalmazta őt erényes tetteért az igazságszerető sors, magából
a jótettből származtatván a jutalmat. Mióta Jankát magához vevé, messze
városokból lőnek látogatottak estélyei s nem egy földesúr és quintli
mágnás akadt horogra, kik jól átlátták, hogy mindenek előtt a kincset
őrző sárkány torkát kell áldozatokkal betömni s így Bókváryné
unokahugában oly szép capitalisra tett szert, mely a reá tett
költségeket száz- és ezerszeresen téríté vissza.
Volt azonban egy igen nagy hiánya az árva unokahugnak, egy nagy
neveléshiány, melyet a tapasztalt nagynéne hiába igyekezett
kiegyenlíteni, s e hiány volt: az erénynek oly túlságos szeretete, mint
a mily túlságos vala benne utálata mindennek, a mi bűn; s e nyavalya –
mint azt a nagynéne nevezé – annál aggodalmasabb befolyású vala a lányka
kedélyére, minthogy az legkisebb hajlamot sem tüntetett fel magában a
könnyelműségre, legkevésbbé sem lőn megragadva az ujdonszerű csillogás
káprázatitól s lelke tisztasága nem az ártatlanság tapasztalatlan
voltán, hanem keserű szenvedésekben megerősült elveken alapult.
Az a szelid, mosolytalan búskomolyság, melyet semmi föl nem deríthetett;
az az ábrándos fájdalom, mely typusát a legzajongóbb orgiák közepett is
meg tudta tartani, valának azon át nem törhető ægis, melynek talizmáni
védelme alatt lelke tisztasága a förtelem minden lehelletétől ment
maradt, mert a szomorúság nem termő földe az érzéki vágyaknak.
A leghevesebb szenvedély, midőn bánatos bűvkörébe lépett, szánalmas
rokonérzetté alakult; a kéjsovár szív tilos vágyait egy tekintete
lehangolá; s kit arcza bájai szerelemőrültté tevének, az lelke fenkölt
bánata előtt térdre hullt és imádta őt néma szenvedésiben.
Nem tetszett a nagynéninek e hatás. Környezete nagyon józan és szilárd
jellemet kezde magára ölteni, ez erényes színezet aggodalmas kilátásokra
szolgáltatott alkalmat.
– Te magad ásod alá szerencsédet; majd megbánod akkor, mikor már nem
teheted jóvá; rosszul vagy nevelve, az a bajod; ily Magdolna-képpel mai
világban nem messze mégy; alkalmazd magadat, e kellemek, ez ifju báj nem
azért vannak adva, hogy önként apáczává neveld magad; úgyis megjön az
idő, mikor majd senki rád sem néz, minek sietteted jövetelét? Hogy tudsz
ragaszkodni czéltalan, polgárszagú elveidhez? ne félj, semmi sem vétek,
a mi titokban történik…
Jaj, de nekem számtalan tollakkal kellene birnom, ha a nemeskeblű
nagynéni erkölcsi útmutatásait mind le akarnám irni, s attól félek, hogy
nem sok ujdonságot mondanék velök…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy negyedév folyt le Zilányiné halála után; e negyedév épen elég volt
arra, hogy Janka teljesen meggyőződhessék, miként ez a föld csak azoknak
édes anyja, kik már meghaltak. Miket kellett látnia, miket éreznie!
Vásárra vitték az erényt… dobra ütötték, elárverezték! Szégyenkőre
állíttattak a szív nemesebb érzelmei; minden ajkról a becsület szent
neve hangzott, míg arcza szenynyel fertőztetett; anyaszív vezette a
gyermekártatlanságot a vágószékre s diadalt kaczagott a csábító az
elesett fölött; kigúnyoltatott a szerencsétlen; a boldog örömpoharába
pókmérget csepegtetett az irigység; szemben csókolt, hát mögött mart a
tettetés; eladta az önzés legjobb barátja üdvét egy percznyi örömért s a
könnyelműség széttépett szívek vonaglásaival mulatta magát.
És neki egyedül kell lennie a világon! Senkitől nem értetni, senkiben
nem bízhatni, hanem félni mindentől, kinek szívét emberi álarcz takarja.
Egy este, midőn ábrándos elmélázással ült zongorája mellett, nem
hangjegyekben irt phantasiákat verve rajta, midőn elfeledé maga körül a
világot s szabadon hagyta lelkét szárnyalni a vágyott ideálok honába:
hirtelen s véletlenül egy égető ajk forrott gyöngéd fehér kezéhez. A
leány felsikoltott. Előtte Dömsödi János állt, gyűlöletes, lángoló
arczulatával. – – – Még nem volt gyertya gyujtva a szobában s a
félhomályban úgy tetszett, mintha kisértő jelent volna meg tűzszemeivel.
– Az ember irtózatosan mosolyogva, a szék karján keresztül felé hajlék s
kezével a lányka vállát érinté.
– Hatalmas Isten! kiálta ez, rémülten felszökve, midőn a szoba
sötétéből, hol eddig tőle észre nem véve ült, Bókváryné előlengett s
affectált negéddel kezdé pirongatni a lánykát:
– Ugyan Zsani, mondd, van neked jó dolgod? akkorákat sikoltani, mintha
békára léptél volna. Tán már nem is ismered báró Dömsödit, ki
családotoknak egykori jótevője, most pedig neked kegyes pártfogód
leszen?
A lányka sértett haragosan törlé le karjáról a csók nedves nyomait; az
úrhölgy pedig kaczagva mondá czélozva:
– Úgy kell! minek ábrándozol, jól tette, ha megijesztett, hihihi, hozta
Isten, méltóságos úr!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azonban, ha olykor esténként lenéze ablakából, egy karcsú ifju alakot
láta az előtt elsuhanni, ki hosszan várt ott, míg végre az ablakot
megnyílni nem látván, nagy, lelkes szemeivel érzékenyen tekinte fel oda;
oly rokonszenvű bánat ült az epedőnek minden vonásiban!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Névnapján a lányka egy keleti gyöngyfűzért és virágfűzért kapott. Amazt
érzelgő patchouly-szagú levél mellé csatolva, Dömsödi küldte neki; a
virágfűzért gyopár-, vasvirág- és perennisből, egy levélkével együtt
félve lopá fel ablakába az ismeretlen ifju, ki magát az egyszerű
levélkében így nevezé:
Osztályos rokon a fájdalom nevében.
A gyöngyfűzért nagynénjének adta, a virágfűzért felakasztá ágya fölé;
Dömsödi levelét elégeté, az ismeretlenét keblében hordozá.