Kitették a holttestet az udvarra,
De nincs a ki végig-végig sirassa.
Most tetszik meg, ki az igazi árva,
Senki sem borul a koporsójára.
_Népdal._
Zsákunk volt, tavaly eladtuk,
Az árát is bálban hagytuk.
_Népdal._
Két évvel ama szomorú napok után, melyek K* városát elhamvaszták, egy
földszinti sötét szobácskában agg nő haldokolt; szemeiben még akkor is
végtelen és kiapadhatlan Istenben vetett bizalom tükrözé magát;
nyugodtan látszék várni a halált, mint az élet megváltó angyalát. Kezei
össze voltak téve mellén; nyugodt volt és boldog, pedig ágya mellett
egyetlen gyermeke térdel, egy fiatal leány; szép leány, ki a boldog élet
minden kényelmei közt neveltetett, kit túlérzékeny kebellel, nemes
indulatokkal s magasztos érzésekkel vert meg a mostoha sors, s ki most
egyedül és védtelenül fog maradni a világon, ezen a rossz világon, mely
tele van csábbal és vétkezőkkel – ezen a nagy világon, melyben senkije
sincs, a kiben bíznék, senkije, a ki egy falat kenyérrel megkinálja.
És a haldokló arcza mégis mosolyog és nyugodt.
A csendet nem háborítja semmi.
Késő este van.
A fiatal leány a haldokló vánkosaiba temeti arczát és nem sír.
Kis asztalkán halvány mécses ég, mellette egy úri hölgy ül s Voltairet
olvassa. Egy kis fali óra egyhangú ketyegése osztja perczekre a
csendesen folyó időt.