A mythoszi kecsű lányka meghitten ül kedvese ölében s elandalogva
ringatni hagyja magát annak erőteljes karjaitól, mint egy kis alvó
gyermek, félig érzelgően lehunyva szemeit, majd ismét kedvese tekintetét
keresve azokkal, s e szemtalálkozás elég arra, hogy lelkeik mondhatatlan
üdveket érezzenek.
Az ifju néha egyes szavakat sugdos lánykája fülébe; édes szavak
lehetnek, mert forró sóhaj és mosoly felelnek reájuk.
A lányka simuló karja a szerető nyaka körül téved, s arczaik
megközelítik egymást; ábrándok altatják mindkettőnek szívét, s ez
ábrándos álomban, midőn szíveik egymáshoz oly közel dobognak, mind a két
lélek mintegy egymásba folyva egyesül, feledi multját és jövőjét, s
kezdi élvezni azt, mit örökkévalóságnak neveznek, mely öröklét csak a
legmagasabb kéj vagy a legmélyebb fájdalom lehet; e magasztos perczében
az elmerengésnek, a két ajk oly közel jut egymáshoz, a két forró
lélekzet összevegyül, a lélek lát ilyenkor, nem a szemek; – öntudatlanul
mágnesi bűverőtől vonzva csattannak össze az ajkak, s egy hosszú, fojtó,
üdvteljes tapadásban, néma kéj közepett születik meg a szerelem első
rózsája, az első csók.
Az első csók…? talán az utolsó csók!
Mindketten föleszmélnek méla elragadtatásaikból. – Reszketve tekint a
lányka kedvese szemébe,… felsikolt… rémülten veti magát annak keblére s
kezével eltakarja arczát.
Az ifju is felszökik; háborodottan lép a lugas falához s a
venyigefonadékot kétfelé szakasztja.
Mindkettőjöknek úgy tetszék, mintha az első feltekintéskor fényes tőr
hatott volna a lugas falán keresztül, mint egy éles holdsugár, hirtelen
ismét visszavonuló.
– Ki volt az? ordítja dörgő szózattal a férfi, s megfélemlett lánykáját
a gyeppadra nyugtatva, haragosan kilép. Így lép ki barlangjából a
megbosszantott oroszlán. Széttekint. Sehol egy élő lény távol és közel.
– Minő csalódás, szól magában, s fürkészve félelmetlenül a tanya mögé
indul.
A lányka fél egyedül maradni s ifja karjába kapaszkodva, követi őt.
A vidék körötte csendes és néptelen.
A kert oldalán egy nagy verem volt ásva, melybe a kitépett gyomot és
paréjt szokták hányni. Leander nem veendette azt észre, de a lányka
szörnyű sejtelmesen nézett a táj felé s ez által figyelmetességét
felébreszté. Oda ment; a gödör most is tele volt hányva felnyűtt
fattyúvirágokkal. Leander rá lépett a gyomhalmazra, mely süppedezett
lábai alatt.
– Látod, mint süpped, ide sem rejthette magát senki; szólt s nyugodtan
kerülték meg tovább a ház környékét, a nélkül, hogy legkisebb nyomra
akadtak volna.
Ha egy nyommal odább lépett volna Leander, midőn a gyomhalmazra
taposott, ellensége mellét zuzandá össze, így azonban csak gyomrára
gázolt s az meglehetősen süppedhetett lábai alatt.
– Légy aggodalom nélkül, biztatá szerelmesét Leander, testvéredet rá
fogom beszélni, ne hagyjon tovább e magányban; aztán majd jőnek
boldogabb idők, mikor Isten és világ előtt oltalmazód, védőd lehetek, s
azon idők messze nem lehetnek.
Ha tudta volna, milyen messze vannak!!
Még egyszer körülölelé Lilláját. – A sírás erőteté, midőn elvált tőle; a
mint felült paripájára, úgy tetszék neki, mintha a világból egy még
rosszabb világba kellene átköltöznie.
A lányka utána nézett ajtajából, míg láthatá, azután bezárkózott magános
lakába, s égő mécsénél hallgatózva figyelt az éj csöndes titokhangjaira.
Leander pedig sejtelem-nyomottan léptetett a pusztabíró tanyája felé,
mely mintegy félmérföldnyi szomszédságban állt a magános laktól;
paripája meg-megbotlott, vagy horkolva ugrott meg alatta, egyes
fatörzsöktől elijedve, majd csökönösen megállt s fülhegyezve tekintgete
széllyel.
Szokatlan érzések ülték el szívét. Mintha egy ismeretlen kéz vissza
akarná őt húzni kedveséhez, mintha szellemajkak súgnák fülébe, hogy
veszély van közel. – Megállt és hallgatózott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mint a lódobogás elhangzék, a halványképű sietve szórta le a magára
húzott gyomot s kikelve a gödörből, hosszan, élesen füttyentett.
E neszre az erdővégből elősompolyogtak társai s a magános ház kerítésén
egyenként bemásztak.
A százgalléros egy csomó tolvajkulcsot keresett elő zsebéből; a két
betyár pányvát és rudakat hozott magával.
– A hol a! suttogá a kajla lábú az árnyékba mutatva, hol egy szegletbe
vonultan valami rótt tömeg látszott, melynek szemei parázsként égtek. A
házi eb volt, mely még akkor is a fogai közé és orrára ragadt
madárléppel bajlódott.
– Üssétek agyon! mondá a sáppadt arczú.
De a kutya nem várta be az üdvözletet, hanem elébök tipegett ásítozva és
nagy alattomosan csóválva farkát; s a mint a nyakamentes bajnok
dorongját ellene emelé, hirtelen vállára ugrék s lerántotta magával a
földre. De a másik betyár két kézre fogott husángjával keresztül csapott
az eb derekán, mire ez felordítva, hanyatt fordult s halálosan vonítva,
a pitvarajtóba ült s dühösen kezdé védeni magát.
– Vessetek kötelet a nyakába, ne ordítson, még valakit a nyakunkra
csődít!
Az egyik betyár ráveté a pányvát, de a kutya megkapta kezét s kettőt
harapva rajta, kirántá kezéből a kötelet s ismét az ajtó előtti
őrhelyére vonult.
– Rántsátok el már onnét! hangzék ismét. De senkinek sem volt kedve a
kötélért nyúlni; a csapat triariusai a nélkül is sebet kaptak már a
viadalban.
Most tehát nagy köveket szedtek össze s a hű állatot úrnője ajtajában
agyonhajigálták. Nyöszörögve fujta az ki páráját, de nem mozdult el a
küszöbtől.
A százgallér belepróbálta az ajtóba kulcsait s a pléhzárt csakugyan fel
is nyitá, de ekkor vevék észre, hogy még azonkívül tolózár és keresztvas
is őrzi a szegekkel vert, béllelt ajtót.
– Feszítsétek be, dorongokat ide!
– Nem úgy; lyukat kell fúrni az ajtón, melyen át lehessen nyulni,
tanácsolá a százgalléros s rögtön munkához fogott.
– Sietve, sietve!
Hirtelen öt lyukat fúrt az ajtón s azokat fürészszel összevágva, az így
támadt nyiláson bedugja kezét s a keresztvasat törekedik leemelni.
E pillanatban, mintha égből hullott volna alá, közéjök ugrik egy sámsoni
férfi s az ajtón álló százgallért hátulról nyakánál megragadva, úgy
vágja az udvar közepén álló olajfához, hogy rögtön ott marad; azzal
felfogja súlyos csákányát jobb kezébe s a többi hármat vallatás alá
veszi. A két betyár hires bothős volt a k...i csárdában s középen fogott
fütykössel rárohan a megtámadóra, – s fütyköseik pörögve csapódtak
olykor össze a súlyos csákány ütéseivel. A halvány képű ezalatt leoldja
a döglött eb nyakáról a pányvát s kiterítve, ráhajítja a megtámadóra. Ez
félre vágja az elhajított kötelet csákányával, s e csapással bele akad
baltája a hurokba, nagyot ránt rajta; a halvány térdre esik, de a
kötelet nem ereszti el s a férfi lefegyverezve látja magát.
A két betyár diadalujjongatással rohanja meg a fegyvertelent, ki gyors
lélekéberséggel egy, az udvarközépre rakott tégla- és vályoghalomra
szökik fel, honnét, mint bástyáról két kézzel és ügyesen, egész téglákat
hajigált megtámadóira, kik élethalálra látszottak ellene törekedni. A
vályogzápor visszaverte őket néhány pillanatra, s ez alkalmat használva
az üldözött, egy pillanat alatt a közel álló olajfára kapaszkodott fel,
s onnét bátorsággal tekinte le elleneire.
– Álljatok a fa alá! parancsolá a sápadt arczú, ha leszáll, verjétek
agyon.
A bicskások a fa alatt görcsös suhogóikra könyököltek; parancsolójuk
pedig a tanya ajtajához lépett s azt felnyitni próbálgatá.
– Góliáth Péter! kiálta rá dühösen ellensége; s a halvány ember
összerezzent és még halaványabb leve.
– Hogy ismersz engem? kérdé s homlokán a ránczok keresztbe szaladtak
össze, ki vagy te, hogy nevemet tudod? Akárki légy, e tudatért meg kell
halnod. Legények! ezer forint azon ember halálának a jutalma. Rajta! s
hidegvérrel kezelte tovább az ajtónyitási fortélyokat.
– Ezer forint szép pénz, nem is kerülne sokba; egy pár döfés a fehérvári
bicskával megszolgálja, de hogy jutunk oda fel, repülni egyikünk sem
tud, ha pedig egyenként mászunk fel, kitekeri nyakunkat.
– Tudod mit? vedd át a kerítésen azt a lajtorját, melyen átmásztunk;
neki támasztjuk majd e fának, s egyikünk azon, másikunk a fa derekán
felkapaszkodunk; hisz nincs nála semmi eszköz.
– Jó lesz biz’ a, fiam Telezsák, hanem eredj magad a lajtorjáért, én
azalatt idelenn strázsálom s ha lekivánkozik, majd a tarkójára teremtek.
Telezsák ment, felhágott a kerítés hevederére s a kivülről megtámasztott
hágcsót két végénél fogva átemelni iparkodott. A hágcsó rendkivül nehéz
volt, el nem tudta gondolni: miért? – a mint így húzza, vonja és mégis
meg sem birja mozdítani, túl a kerítésen hirtelen egy idegen arcz
emelkedik fel előtte, a létrán felmászva s minden előleges értekezés
nélkül akkorát csap egy kurta ólmossal a hüledező Telezsák feje búbjára,
hogy az majd a nyelvét harapta ketté.
Ennek sem kellett több; teljes szívéből elordítja magát.
– Szaladjunk, rivall, nyakunkon a hadnagyok! s ekkor neki iramodik
tüskén-bokron keresztül, s addig lélegzetet sem vesz, mig az erdőszélt
el nem éri, hová a másik bajtárs is, hasonló bátor indulattal, nyomban
követte.
A váratlan segítő átszökik a kerítésen. – Góliáth Péter észreveszi, hogy
egyedül maradt, keresztül fut az udvaron; azonban még a tulsó kerítést
nem éri el, midőn ellensége egy szökéssel lepattan menhelyéről, s
vasmarokkal megragadja és visszarántja a futót.
Góliáth rá ismer: Szilárdy Leander! hörgi elkékülve.
– Már most tudod, kivel van dolgod?
– Bocsáss, hagyj menekülnöm, kiáltá emez tajtékozva s tőrével ellenét
iparkodott leszúrni, s Leander kezét vérig harapta, a mint az fegyverét
kifacsarta a gyilkos kezéből. Bocsáss el, vagy a pokolra mondom, iszonyú
boszút fogok rajtad állani.
– Arra nem érsz rá.
Ekkor egy harmadik kéz nyúlt a küzdők közé, jéghideg nyomással
nehézkedve a Góliáth fejére. Góliáth mintha hóhéra kezét érzette volna
fején, elmerevült, térdre bukott s többé nem védte magát. Összenyaklott,
mint kit szél ütött meg.
Bálnai Körmös István állt felette, kőhideg, bús arczulatával.
– Tudsz-e halálod órájáni imádságot, rabló? kérdé martalékjától, kit
Leander hiába iparkodott fél kezénél fogva felemelni. Nézz széllyel még
egyszer a világban, utoljára fogod azt most látni.
– Mit!…
– Csak azt, hogy majd ide erre a fára felakasztalak; most épen statarium
van a vármegyében s én házfeltörésen kaptalak… függni fogsz.
Góliáth görcsösen vonaglott és szemeit meresztgette.
– Rád bizom őt, szólt Leander, Góliáth kezeit hátra facsarva s a
kötéllel megtekerve; azután a tanya ajtajához sietett.
Bálnai utána kiáltott:
– Sándor! A leányt távolítsd el az ablaktól, hogy ide ne lásson.
Leander nem ütközött meg a Sándor nevezeten; a pitvarajtón belépett.
Kedvese sikoltva futott elébe s az ifjut mint megváltó angyalát hévvel
karolta át…
A mint Bálnai Leandert Sándor néven nevezé, a báró szemeiben hirtelen
élő tűz villant keresztül, ellankadt tagjai életre feszültek.
– Ember! szólt erősült hangon hidegvérű ellenéhez, látom, te nem vagy
az, kitől életet vissza lehessen könyörgeni, ne félj, nem is könyörgöm
érte; így nem fogok legalább arra szorulni, hogy magam öljem el magamat;
bátran meggyilkolhatsz, még csak sikoltani sem fogok; utált előttem az
élet, vedd el, jót téssz velem; künn az erdő bármelyik fájára
felakaszthatsz. Oldd fel kezemet, irást fogok adni, hogy önmagam
fosztottam meg magamat az élettől.
Bálnai rábámult az emberre.
– Jó, úgymond, megteszem… megöllek… ne félj.
– Köszönöm. E szívességedért nem maradok hálátlan; csak nehány perczig
engedj még élnem, s minthogy imádkozni nem tudok, e kis idő alatt én is
jót teszek veled. Gonosz világban élünk, hol álarczban jár minden ember
s az őszinte érzelmek prédára jutnak. Egy gyanút ajándékozok neked. Ama
pórias öltözetű férfi, kit te bizalmas hangon Sándornak szólítottál,
gróf Szilárdy Leander és nekem, tevé hozzá keserű gúnynyal, jó barátom;
együtt növelkedénk, jószágaink határosak, s apáink után együtt birunk
egy közös falut.
– Hazudsz, ordítá közbe Bálnai, hazudsz; ne szólj tovább.
– Ha most haragudnám reád, elhallgatnék s vesztedbe hagynálak rohanni,
de ne vesd vissza ajándékomat; hajszálon függ a vész fejed fölött, s te
önmagad téped el azon vékony fonalat, ha szavamra nem figyelsz. Mi
ketten igen víg, kicsapongó czimborák valánk s az élet örömeit fenékig
kiürítettük, éltük a gyönyöröket, míg ingert találtunk bennök, s midőn
az egyszerű kéj már nem csiklandá tovább érzékeinket, együtt találgatánk
kalandosabb, ingerlőbb élvezetnemeket, miknek elérésére gyakran
legőrültebb túlzásokat választottunk; egyszer hírét vettük, miszerint
bizonyos magános lak rejtekében tündér szépségű lányka lakik, kit még
idegen férfiunak tekintete nem illetett, s kit haragos sárkányul őriznek
egy embergyűlölő eb és egy világgyűlölő rokon. Találtunk alkalmat a
leányt megláthatni; szebb volt, mint képzelénk s nem oly nehéz a hozzá
juthatás, mint a hír kürtölé; az én gróf barátomnak volt itt egy
ismerője, egy gazdaember, titoknokának közel rokona, kivel ő e czélra
megatyafiasítá magát s tudva, hogy amaz embergyűlölőnek, kivált a
főbbrangúak ellen van nagy antipathiája, parasztruhában, becsületes,
nyilt arczczal közelíté meg az ifjut, s előbb annak gyanakodó szívét
álomra simogatta őszinte magaviseletével, majd a leányét hódítá magához,
ki is ifju ártatlanságával együtt martalékjává lőn. De ezzel nem érte be
az én barátom; neki nem volt kielégítő a lányka hizelgő mosolygásait
látni és sóhajait hallani; ő birni akarta azt, birni, de nem általa
biratni.
– Oh, ha ez mind igaz! hörgé Bálnai s térdeivel iszonyút nyomott a
beszélő mellén.
– De ne fojts még meg; ez csak a kezdet, a vége még mulattatóbb. Ismered
azt a mesét, melyben a macska a majom számára kikaparja a tűzből a
gesztenyét? – Én ismerem, mert rajtam is megesett. Egy szép tervét kelle
kivitelhez segítenem az én kedves barátomnak. A terv ez volt: a lányka
magános, félreeső helyen lakik, bátran, védtelenül; a gondoskodó testvér
nyugton alszik benn a városban, tudván, hogy a szomszéd tanyán testvére
kedvese őrködik kincse fölött; nekem kell vala a leányt elrabolnom,
negyed magammal feltörnöm a házat, rögtön lóra ülnöm vele, lóhalálában
futnom Kéturfalvára, hol a leányt a Szilárdy-kastélyban rejtettük volna
el. Tervünkben volt az is, hogy ő, t. i. az én szeretett jó barátom,
rajta kapván a rabláson bennünket, megtámadjon, velünk színből szörnyen
megverekedjék, s általunk legyőzetvén, megfutamodjék s később
kétségbeesetten keresse a leányt a világ mindegyik szegletében, azon
egyet kivéve, melyről tudandja, hogy ott van. Egész tervünk a
megfutamodásig szerencsésen sikerült, s ha nem várt közbenjöveteled nem
fordít a dolgon, hihető, hogy a kaland szerencsésen végre lesz hajtva.
Megjöveteled lehetősége, ez az egy, kívül esett számításainkon. –
Elvégeztem mondani valómat, már most akaszsz fel, ha akarsz.
Bálnai arcza majd holdhalavány, majd haragvörös színű lett, szemöldei
mélyen lefeküdtek szemeire, mint egy dühös hyenáé, orrczimpái kitágultak
s homloka izzadt.
Odahagyta foglyát, tántorogva indult a tanya ajtajához; a kilincsbe
kelle kapaszkodnia, hogy el ne essék. Benézett a szobába; látta az
ifjut, a mint testvérét kebléhez szorítá s annak szemeiből törölgeté a
könyeket. – A szerelmesek nem vették észre az ajtóban állót s karjaikat
egymás körül fűzék és lassú édes hangon suttogának.
– Szilárdy Leander! ordítá hirtelen teljes hangon a testvér s egy
ugrással a szoba közepére lépett; szemei szikráztak, haja mind felfelé
állt; arczizmai vonaglottak s ujjai behorgadtak, mint egy prédájára
lerohanó vad madáré.
Az ifju első pillanatra összerezzent, elhalaványodott; percz mulva aztán
komoly, felemelt, szégyentelen arczczal lépett a haragvó elé és
válaszolá:
– Igen, az vagyok.
– Az vagy? rikoltá Bálnai, zokogásból és kaczajból vegyült hangon;
halántékain majd megszakadtak a lüktető erek, nem emberi fuldoklással
rohant testvérére, kitépve azt Szilárdy kezeiből s a szoba legtúlsó
szögletébe hurczolá, ráborult és sírt; sírt, hogy keble majd megszakadt;
végre keserű kétségbeeséssel két öklét feje fölé emelte és arczát hátra
feszíté, mintha le akarna átkozni az égről minden csillagot. – Szinte
megfojtá a féktelen indulatroham.
Leander szoborrá merevült.
– Barátom! szólt, egy lépést téve Pista felé.
Indulatosan taszítá el ez magától a grófot s vérben forgó szemeivel
vadon, dühösen tekinte reá, hogy a bátor férfi szívében a vér kezde
hülni.
Mennyi szemrehányás, mennyi fájdalom volt ez egyetlen tekintetben!
– Ne közelíts hozzám, fuldoklá Bálnai rekedten, vagy az örök szenvedésre
mondom, e két kézzel fojtom meg itt e leányt; megölöm, ha tőled másként
meg nem szabadíthatom.
Leander nem érté a mondottakat, s szótlan zavarban bámulta a dühöngő kín
vonaglásait.
– Ugy-e? szólt, képéből kikelve Bálnai. Tudtad, hogy csak egy kincse van
a koldusnak – becsülete. Egyetlen reménye a földhöz sujtottnak, egyetlen
öröme a boldogtalannak? s neked játékszer kelle, nagy úr, ugy-e? nosza;
legeltesd szemeidet kínaimon, hisz egy virág nyilt csak éltem sivatagán,
azt letépted. Tudod-e, hogy a kit a megnyomorított megátkoz, azon Isten
betölti az átkot? Ne szólj; süket vagyok szavaidnak; hazudtál egyszer,
nem hiszek többet; te voltál, ki még a világhoz fűzött, te vagy most,
kiben a világot gyűlölöm; ne mentsd magad: el vagy árulva; álarczot
viseltél, s ezért nincs oly rossz, mit rólad föl ne tennék, gróf
Szilárdy Leander!
A szegény leány, mint letört liliomszál, eszméletét félig elvesztve,
feküdt testvére ölén keresztül és susogá:
– Minő hideg van!
Többet nem szólt, hanem igen igen halavány lőn.
Pista lefekteté őt az ágyra s hideg-komoran Leanderhez lépett, lassú
hangon kérdé tőle, mialatt élesen markolt annak karjába:
– Ugy-e, ez a leány becstelen?
Leander arcza hirtelen kigyulladt; büszke haraggal vállán ragadta az
ifjut, s herkulesi erővel megrázva, oly tekintetet vetett rá, melyből
lelkének egész tiszta fenköltsége látható volt; egy káromlott arkangyal
tekintete lehete ilyen, azután vad-bánatos arczát lecsüggesztve,
ércztelen hangon de kemény határozottsággal szólt:
– Ezen ég alatt mi nem találkozunk többet.
Azután kínosan felsóhajtva, megrázta fejét s kifutott a szobából. Pista
pedig visszatért hugához, ki ott fekvék aléltmerevenen s annak hideg
kezeit búsan megcsókolgatá, majd mintha mámoros volna, fölkelt,
támolygott, kitántorgott, ki a holdvilágos szabadba; kereste foglyát, a
bárót, de az már nem vala ott; körülbámulva magát, úgy tetszék lelkének,
mintha álmodnék s nem látna tisztán.
Ekkor az olajfa túlsó oldalán egy emberi alakot vőn észre, ülve és
aludva; hozzá ment és látá, hogy tanulótársa, alattomos, ármánykodó
ellensége, a százgallér alszik ott, kezében egy csomó tolvajkulcscsal.
– Hah! kiálta rá álom-ijedten, te vagy itt? s megrugta az alvót, mire az
feldőlt. Lehajlott hozzá, felemelte s látá, hogy annak koponyája hátul
halálosan össze van zúzva. Talán még sem volt egyetértés? talán még sem
volt alakoskodás, gondolá magában, de nem birt összefüggést, nem
megnyugvást szerezni megháborodott lelkének.