Az én búcsúzásom nem lesz hosszú,
Csak egy szóból álló, de szomorú.
_Népdal._
Az alkony pirja lehamvadt az égről. Hold és csillagok jöttek fel
helyébe; langy estszél repkedett pillangószárnyakon az illatos mezők
felett; a boráglugasból ábrándos suttogás és élveteg sóhajok méla
hangjai vegyültek bele.
Négy alak megy sötéten közelítve a magános lak felé; fel-feltekintenek a
holdra s átkozzák, miért oly világos. A nyárfaerdő végén megállanak.
Egy közülök spanyol köpönyegben, előkelő, halavány arczulattal
körültekint s rámutat a magányos tanyára, mintha egy gonosz lélek
küldene kinyújtott kézzel néma átkot veszendő áldozatára.
– Ez a tündér laka? kérdé szúró hangnyomattal egy másik vele jött alak,
kinek a felhajtott százrétű köpönyeggallér és lenyomott talián sipka
közül csak hegyes orrmánya látszik; a hol leányt akart uraságod ölelni,
aztán kutyát fogott?
– Hű-hűm? szólala meg egy harmadik pőregatyás nép, kinek feje nem igen
van messze vállaitól, hát a nagyságos úrnak is foghagymás volt az orra
attól a szép leánytól? Hej, a ki áldója van! ismerek ám én pedig egy
legényt, kinek későn, korán szabad járkelte van abba a tanyába, s olykor
úgy fordul, hogy éjfél után lovagol el onnét, aztán még a kutya sem
mordul rá.
– Nem úgy mint a nagyságos úrra… hahaha! ő kegyére a tündérke
ráhuszította az ebet, mikor legyeskedni kezdett körülötte.
– Hallgass! szólt a halvány arczú s mérgesen oldalba döfte a százgallérú
ingerkedőt.
– Bizony, folytatá a nyakatlan pőre ficzkó, az nem Isten állatja, a
kutyát akarván definiálni; két lábát nem birja mozdítani s a másik
kettőn mégis akkorákat ugrik, mint a bakkecske; mérges, mint a hörcsök;
a kit az egyszer megszorít, ha addig él is, belekóstol a lábakásájába.
– Csitt… mi az ott, a sövény mellett… paripa?
– Biz a… Mondom, hogy most is ott szedi az úrfi az epret.
A halvány arczú szemei pokolian-vad világgal fénylettek; leveté köpenyét
s alóla egy hosszú, fényes tőrt vonva elé, megindult s kiálta:
– Kövessetek!
– Majd bizony; hát a mennykő mire való, válaszolt a negyedik, egy görbe
lábú szennyes betyár; nem ettem gombát, hogy azzal az istennyila-öklűvel
összetűzzek; inkább egy regement liszteszsákba (chevaux legersek) kötök
bele, mint ebbe a veszedelemadtába, sz’ igy morzsolna össze mind a
négyünket egy kezével-e.
– Már az igaz, erősíté a hasba-melles legény, negédesen vonogatva magát;
az az ember ördöggel atyafias; egy pár réz kétgarasost oly könnyen tör
ketté, mint egy vajas pogácsát, s egy három esztendős jegenyefát
félkézzel kiránt helyéből.
– De még magamnak sincsen ám több egy nyakamnál, szólt a hegyes
orrmányú; ha akarja uraságod, várja meg, míg eleblábol boldog
vetélytársa; ha nem akarja, menjen; tudom gúzst csavar belőle.
– Gyáva nép! mormogá magában a halvány arczú s kilépett az erdő
árnyékából; nem gondolá meg, hogy társainak egyike sem szerelmes,
egyedül csak ő benne égett a szenvedély gyehennája. Sovány,
élvezetaszalta termete reszketett a lángoló vér féktelen vágyai miatt;
kezébe szorítá tőrét s a tanyához lappangott. Benn az udvaron vonítani
kezdett az eb, mire ő a kert mögé került, s a kerítés mellett elébe
futamodó ebnek jókora konczot vetett be, mely nem egyéb volt, mint
rongyba takargatott, főtt madárlép, melybe a kutya bele harapva, orrát
száját úgy tele ragasztotta, hogy kisebb gondja is nagyobb lőn az
ugatásnál.
Ezzel a halavány arczú férfi a lugashoz lopózott; – halk beszéd hatott
itt füleihez; közelebb vonult és hallgatózott; a tőr megvillant kezében
a holdvilágnál, szívében a pokol minden kínjai dulakodtak, míg hozzá oly
közel két boldog szívben a paradicsom virult.