Sem rózsa nem leszek,
Sem galamb nem leszek,
Mert én édes rózsám
Csak a tiéd leszek.
_Népdal._
Merülj fel képzeletimben ifju gondolatim bölcsője, kies Alföld. Terítsd
ki lelkem szemei előtt végetlen rónáidat; mutasd fel emlékemben
délibábos pusztáid nagyszerű képeit s mezőidet, miknek láthatára nincs.
Hadd lássam őket még egyszer, hadd szíjam lelkembe arczod vonásait, hadd
fesselek le ország-világ előtt, mint egy ifju menyasszonyt s hadd
mondjam akkor: ime ez oltárkép, eszményképe a paradicsomnak, melynek
ege, földje oly anyai kegyelettel mosolyg, e nagyszerű templom, az én
hazám!
Nézzétek őt! A nap verőfényben mosolyg le reá; füveiben a harmat
gyémántja tündököl; mezője ki van hímezve, mint egy oltárszőnyeg.
A szem kifárad, míg végtelen láthatárát bejárja, azon láthatárt, melyet
sem hegy, sem kőhalmok nem korlátoznak, – mely egyenesen az égben
végződik.
Távol, a halványuló zöld messzeségben, átlátszó ködtenger rezeg,
lassúdan hullámozva, mint egy zöld oczeán. Az a délibáb.
S amott túl a ködökön, a félhomályban egy népes város hegyes tornyai
látszanak, mely körül sűrű fáktól körzött tanyák vannak elszórva.
A levegőben a pacsirták énekelnek, lábainknál a gyöngyvirág nyílik, a
távol mezők zöldjébe ezer színű virágok zománcza olvad, – a
pásztorhalmok körül nyájak legelnek, kolompjaik csengése a
pásztorfurulyák danáival vegyülve oly idyllszerű!…
Az ég tengerében rózsák és liliomok fellegei úsznak.
Egy kellemes nyárfaerdő végén áll egy kis szalmával fedett tanya; falai
folyondárral ellepve, udvara közepén nagy olajfa, kerítése virágzó
vadjázmin, belül rajta virágzó mályvarózsák sorai vonulnak. A ház oly
kellemes helyzetű, kinézése oly élvezet-igérő, hogy láttára érző
embernek ezer boldog gondolatai támadnak nyugalmas, édes házi életről; –
a czélját elért boldogság reménye mosolyogva simogatja az ember
érzéseit, ölébe veszi a hivő szívet, elringatja és ad neki szebbnél
szebb álmokat és igér neki, mint hizelgő dajka a kedvencz csecsemőnek,
szép játékszereket, édes csókokat, ölelő kart, hű szívet, meleg tűzhelyt
és meleg kebelt, mosolygó eget és mosolygó szemeket, puha fekhelyt, ősi
földön termett istenáldotta kenyeret, szalmagunyhót és elégültséget.
E kis ház előtt kedves árnyékú szőlőlugas áll, melynek közepén zöld
gyepágy van rakva. E gyepágyon fiatal lányka ül; ölében sötétzöld
szőlőlevelekre pirosló szamóczák vannak elhintve, s ez illatos
szamóczáknak jutott azon szerencse, hogy a kedves helyről szemenként egy
a lányka mellett ülő ifju ajkaihoz vándoroljanak.
Érdekes egy pár alak; a lányka fehér habkönnyű öltönyében, mely alatt
sylphidi termete a leggyöngédebb körrajzokban tünt elő; a festőien szép,
tojásdad arcz, melynek friss rózsaszínével csodaszépen vegyül a hanyatló
nap aranyvilága; a sötét-fekete szemek, mik fölött hosszú selyem
szempillák tartanak árnyékot; a gyermekien teljes ajkak és ez arcz körül
simított atlaszfényű hajfürtök, mik gazdag tekercsekben hullanak le
vállaira, s a minden vonásokban, minden mozdulatokban magát kedvesen
jellemző báj és eszményi ártatlanság első tekintetre is megragadják az
emberben mindazt, mi érez és eszmél: szívet, lelket és észt.
Az ifju a helyzetek azon legkellemesebbikében volt, melyet
tapasztalhattak, kik egykor boldogul szerettek, a szerelem azon
kifejlődési szakában, midőn a högy ragaszkodó, szende bizalma, a
legédesebb odaadással jogosítja a szeretőt meghittebb szabadságokra, míg
ez saját magától látszik őrizni annak gyanútlan ártatlanságát, nehogy a
virágot, mely egykor úgy is az ő keblén fog kinyílni, még bimbójában
letörje. Ez a legszebb jelenet a boldog házasság előzményeiből.
Az említett ifjút aligha nem láttuk már valahol, csak hogy más alakban.
Ez a sasorr, ezen tele ajkak, az éptekintetű, életerős arcz, ez izmos
termet, mintha már egyszer megjelentek volna előttünk, csak hogy nem
úgy, mint most; nem kerek pörge kalappal fején, zsinóros és apró ezüst
gombokkal rakott dolmányban, mely félvállára van vetve. Domború mellét
aranyvirágú zöld selyem mellény fedi, apró arany gombokra; karjain
borjúszájas inge hímzett szegélyei lobognak.
Ez ifju a környéken Rónai Sándor név alatt ismeretes s az öreg Rónai
pusztabiró rokonának tartatik.
A lányka az ifju fejére teszi kezét s annak apró fürtökbe göndörült
hajával játszik.
Az ifju átöleli a lányka karcsú derekát s szemeivel hosszasan szemeibe
tekint; a lányka keze az ő kezében van és reszket. A lányka szemei nem
birják el az ő tekintetét s arcza elpirul, szemeit lesüti. Az ifju
megközelíti ajkaival a lányka ajkait, de nem csókolja meg. Arczát
visszavonja s a lányka kezét elereszti.
– Már távozni készülsz? akará a lányka mondani, de nem azt mondta. Eredj
már, szólt, az ifjút gyöngéden eltolva magától, nézd, késő este lesz;
tudta, hogy ifja nem egy könnyen fog szót fogadni.
– Leány, szólt az ifju, összefont kezeit térdére nyugtatva. Voltak-e
valaha sejtelmeid? megérzetted-e valaha előre, ha bú, ha öröm várakozott
reád? Azt a jövendőmondó érzést, melynek okát ki nem magyarázhatja az
ember?
Azt a kellemetlen, gondszerű szívdobbanást, mely legnyugodtabb örömei
közepett megszólítja a pihenő lelket s egy fekete táblára mutat, melyre
semmi sincs irva, de a mely fekete, mint a jövendő titkai?…
A lányka arczán hirtelen keletkező búskomolyság vonult végig, mint mikor
a napfényes mezőn az égen úszó felhők árnyékai futnak keresztül; egész
tekintete elváltozott, valami homályos költői halaványság foglalt rajta
hirtelen helyet, merev, szoborszerűvé változtatva a gyöngéd vonásokat;
szemei tágan, feszülten néztek a távolba, mintha a világon keresztül s
azután ön lelkébe nézett volna velök, homályos, mástól nem látott
tárgyak átvonultát szemlélve mindkettőben. Ajkai és homloka látnoki,
rejtelmes kifejezést nyertek; látszék, hogy szokatlan húr van
megpendítve lelkületében; aztán hirtelen összeborzadt s keblébe vonva
szép fejét, félénk szeliden bútt kedvese ölébe; az átölelte őt
gyöngéden, térdeire emelte és magához szorítá.
– Nézd! szólt a leány szokatlan, vad, költői hatálylyal s egyik karjával
ifja fejét voná magához, másikkal a csillagosodó égre mutatott, amott
azon négy csillag között van egy kicsiny, de fényes csillag, oly szépen
szokott ragyogni! azt hiszem, hogy e csillagnak összefüggése van az én
sorsommal; miért? nem tudom, de hiszem és érzem, hogy ha e csillag
tisztán ragyog, én is szokatlanul örülök, – s ha homályosan sáppadva
kél: szomorúságot hoz számomra és bánatot. Ládd, most is mily sáppadozó,
mily szomorú, mintha sírna; a többi mind fényesen tündököl, csak ez az
egy reszket halvány fényben. Hát neked van-e csillagod?
– Van, de az enyim közelebb van, mint a tied; nem is oly halvány, mint a
tied; szebb is, mint a többi csillag az égen, mert az enyém itt van
karjaim közt.
A leányka reszketve hajlék a hizelgőhöz.
Az ifju érzé, mint remegnek gyöngéd tagjai keblén, pedig a nyári est
langyos volt és kellemes.
– Nem tudom, álmodtam-e vagy hallottam valakitől, mond a hölgy, hogy
minden embernek egy csillaga és egy virága van, mely iránt úgy érez,
mint testvér testvére iránt. Ismered-e a turbán-liliomot? nem szép
virág, nem kedves, senki sem szereti és énnekem mégis kedvencz virágom
ez, talán azért, mert oly magánosan, oly rejtetten lakik, sötét avas
erdők mélyében, vad zuhatagok köves medreiben. A szentkirályi erdőben
láttam ily virágot; egy csermely tócsájából nőtt ki, mely sötétkék színű
volt a fölébe hajló bodzafa gyümölcseitől, naponkint mértföldnyi útat
tettem hozzá, hogy megláthassam. Más nem találja szépeknek májfoltos
virágharangjait, én bámultam azokat; más nem érzi szagát, én újszerű,
lélekemelő illatot szíttam belőle; – vágyva lestem, mint nyílik ki egyik
bimbaja a másik után s mint hervad el egyik virága a másik után; gyakran
késő délutánokig mulatkoztam vele s mikor elváltam tőle, úgy tetszék,
mintha kibeszéltem volna magamat valakivel, s nem egyszer történt, hogy
épen vele álmodtam. – – Tegnap, a mint ismét elmentem azt meglátogatni,
oly valami nyomást érzettem szívem körül, mintha sejtettem volna, hogy
nem fogok benne gyönyörködni többé; jól éreztem: ott feküdt letörve a
víz színén, virágai el voltak hervadva s széttépett levelei ázottan
uszkáltak a vizen. Azóta úgy érzem, mintha lelkem egyik része halt volna
meg, – kivált…
Reszketve elhallgatott a leányka.
– Kivált? kérdé feszült figyelemmel ifja.
– Midőn az átfeketült víz színére áthajoltam, hogy kedvencz virágomat
belőle kivegyem, a fekete víztükörben egy idegen arczot láttam meg;
mintha vállamon keresztül reám nézett volna…
– Egy idegen arczot? kérdé megütközve a szerető.
– Lehet, hogy csak képzelém; nem is mertem még senkinek mondani, féltem,
hogy kinevetnek vele, mert a mint ijedve felsikolték, már akkor nem
láttam azt sehol s a bozótot nem mertem kutatni.
– Minő volt?… haja… vonásai?… nem tudnál emlékezni felőle?…
– Oh, mintha most is előttem lebegne! Azok az egymáshoz közel álló
szemek, a sűrű szemöldök, a kicsinyke áll, e fölfelé tolt szőke haj s az
egészen uralkodó baljóslatú kifejezés, mindezt soha nem tudnám
elfelejteni; sőt sokszor, ha elmélázok a külvilág ezer tárgyai felett,
úgy tetszik, mintha az egész mindenség az ő arczaival volna tele, főleg
a felhők között igen sokszor látok hozzá hasonló, bántó alakokat; csak a
vércsillag[4] és a böléndek ellenében érzek oly félelmet és taszító
undort, mint ez arcz iránt.
Az ifju szemeiből villámok löveltek, haragvó villámai a nem várt
fölfedezésnek; a leányka szinte megijedt tőle.
– Tehát ismét és ismét kell veled találkoznom?… Miért, hogy épen ott
kell lenned, hol az én útam visz keresztül? Miért hogy épen én és te –
és szüntelen én és te jövünk össze? Mintha egymás vesztére volnánk
átkozva a világra…?
– Te is láttad őt? kérdé félénk-bizalmasan a leányka.
– Az ifju kihivólag tekinte körül, mintha azt sejtené, hogy újólag
közelében van az ismert kisértő. – Az éj hallgatott, csak az estfuvallat
susogott a lugas levelei között.
– De hát nem isten-kisértés-e ez ily egyedül, távol minden segélytől, a
puszta erdejének tövében laknod? miért nem akarsz a városba átköltözni?
– Mert az, a kinek határtalan hatalma van lelkem fölött, így akarja. –
Távol lenni minden emberi lehellettől: – ez az ő akaratja. – Egy kutyát,
meg egy imakönyvet adott búcsúzásakor és így szólt:
– Semmitől se félj; hol ember nem lakik, ott bátran lehet élni; ezen eb
nagy philosoph, ki nem állhatja az emberi arczot; hizelegj neki és ez
távol fogja őket tőled tartani; a kisértetek ellen pedig megvéd az
Isten. Midőn egy este remegve megvallám neki, hogy egy ismeretlen ifjút
szoktam az ő neve mellé imádságaim közé szőni, nyugodt vérrel csak ezt
felelé: jó, – vigyázz magadra; nem mind angyal az, kinek arcza szép;
azon út, mely a paradicsomba visz, épen tőszomszédja annak, mely a
kétségbeesés házához vezet; ha emerre találnál tévedni, egy jó tanácsot
adok: végy czukrot és olvaszd fel tiszta vízben s tedd félre, hadd
álljon és rohadjon meg, fél év múlva életölő méreg lesz belőle; lehet
idő, hogy hasznát veszed.
– És kicsoda ez irtózatos ember, kinek oly nagy hatalma van feletted?
kérdé az ifju s keble aggódva hullámzott fel s alá.
A lányka szorosan simult hozzá s ajkát elfedve kezével, titkolózva súgá
fülébe: «testvérem»; azután összerezzent, mintha megbánta volna, hogy e
szót kimondá.
Az ifju szívéről nehéz kő, nehéz aggodalom gördült le; de csodálkozó
meglepetés foglalta el helyét.
– Honnan tudhatja ezt? kérdezé magában és nem birt rá megfelelni. «Tehát
testvérét ismeri?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezen ifju gróf Szilárdy Leander volt, kinek meghalt édes atyja
végrendeletében e kötelességet hagyta hátra: «boldogítsd barátom
gyermekeit»; s miután keblében e parancs, titoknokának aggodalmas
előadása által kétszeres erővel élénkült fel, nem nyugvék addig, míg
ennek, bárha csak részleg is, eleget nem tőn.
Előre értesülvén, hogy Bálnaiban egyike lakik azon embergyűlölő
szellemeknek, kikhez hizelgéssel, jótéttel közelíteni nem lehet, ki az
ajánlkozótól csak e diogem szókkal kérne szolgálatot: «eredj előlem»,
szállást az öreg Rónainál vőn, ki akkor Monostoron pusztabiró s
Bálnainak jó ismerőse volt, s azt tervéről értesítvén, Rónai Sándor név
alatt rokonának adá ki magát; itt és így nyert alkalmat a rejtélyes
testvérek megismerésére. Ritkán találta őket együtt, akkor is oly
aggodalmas titokőrző tartózkodásban, hogy a félt rejtelem nyomára a
jelen perczig nem akadhatott.
De közbejött egy igen egyszerű körülmény, melynek később igen sokszerű
következményei lőnek, legelső okozatja pedig az lett, hogy Leander
mélyebben talált az atyai végrendelet teljesítésébe belebocsátkozni,
mint azt egyelőre hitte volna. A kis Lilla, azon idő óta, hogy a mostoha
házat elhagyá, mind alakra, mind bensőre nézve ideálszéppé kezde
fejleni. A gyermekded, telt vonások szűzi classicitásba olvadtak át, az
ajk nemesült, a szemek bolygótüze csillagfénynyé tisztult, a könnyű
termet remek idomzatúvá fejlék. A leány oly szép lőn, hogy ki egyszer
meglátta, soha sem felejté el többet.
S ehhez járulva ama költői hajlam, mely a tartós magány elvonultságában,
a különben is ábrándokkal ellepett kedélyen uralkodóvá lőn, a
gondolatoknak ama fenkölt szárnyalása, a legegyszerűbb népköltészet
hangulatában; az érzelmek nemes emelkedettsége, a romlatlan szívépség s
mint mesés maradvány a vadon ősidőkből, a legtisztább, a legszentebb
ártatlanság, egyelőre úgy megragadák Leander figyelmét, hogy egy cseppet
sem bánta volna, ha az atyai hagyomány sokkal szigorúbb részletességgel
fejté vala ki a végparancsot, miből természetesen az következett, hogy
addig értelmezgeté a végrendeletet, míglen rá is akadt annak igazi
értelmére – a szép, kis védenczkébe veszedelmesen beleszeretvén.
Naponként erősebb lőn meggyőződése, hogy e hölgyben oly kincset fedezett
föl, minőt ez ideig hiában keresett, hogy benne lelkének mására talált,
s e találkozás mindkettőjökre nézve új világot, új lelket, új életet
teremte.
Mennyivel különböző a természet gyermekének minden lélekmozdulata a
mívelt világ korlátozott röptű szellemvonaglásaitól, mely önmagát
költészetnek nevezi! pedig költészet nincsen sehol, csak az érzelmek
tökélyes összhangzásában, s ezt semmi nem eszközli a természeten kívül.
A pacsirta énekel odafenn, a természet gyermekének lelke ott szállong
vele a magasban s énekének minden hangját érti és érezi; testvérének
nevezi a csermelyt, melynek kristályvizéből iszik, andalogva hever annak
füves partján s ha tükrébe letekint, Isten képét látja benne saját
arczulatán. Belát a derült ég boltozatlan ürébe s lelke túl viszi a szem
láthatárán. Mindenik csillaggal ismerős; tudja, melyik közöttük a jó,
melyik a baljóslatú; érzi a bűverőt, melylyel a telehold szédíti magához
a föld lakóját, s a nap arany virágú melegében ismeri az áldó szellemet,
ki a világot és az örömeket teremté. Talány előtte a természet minden
tüneménye, de szavakat hall és dolgokat lát, miket nem hall és nem lát
senki más; ismeretei újak és különczek. A délibáb eszményi panorámája, a
világos mindenség kitárt könyve, melyből fénylátó lelke olvas; – nevéről
nevez mindegyik virágot s szellemeket tulajdonít nekik; a szomorú
árvalányhaj, a sötéten uralkodó királyi zászpa, a szabad sziklák virága,
a kökörcs, a zsarnok ördögborda, az undok pöfeteg, az ábrándos
napraforgó, mind ismerői, s köztük részvétét vagy utálatát megosztja. Ő
érti a langy estfuvallat beszédét, mely a mező illatos virágait megy
látogatni; tudja, miért oly hideg, miért oly haragos az őszi zivatar,
mely szerelme leányait, a virágokat nem találja többé, s a fergeteg
mennydörgő szavában ki légyen, ki oly világrendítve szól; tudja, miért
sárgul meg, miért hull le a falevél, ha a nap megszün melegítni; s a
csalogány miért énekel csak tavaszszal és csak éjszaka. Álmai mindegyike
egy-egy tündérlámpa, melynek a szív lapjára rajzolt varázsképeiből
jósmagyarázatokat alkot; egész élete egy regény, melyben csak emberek
nem visznek szerepet, s ihletett magányát nem látogatja más, mint az
Isten szeme és az álom.
Minő lehet ily lény szívében a szerelem, ez a minden indulatok napja, a
költészet költészete, mit csak tükörből tanul ismerni a művelt világ s
divatul szokja el egyik a másikától, vagy könyveiből oltja át az érzést
éretlen, korcs-gyümölcstermő szívébe? Minő lehet ily lény szíve a
szerelemben, az a romlatlan, éperejű szív, mely, mintha akkor került
volna ki Isten teremtő kezéből, tiszta és öröklángú, melynek indulatai
nagyok és magasztosak, érzelmei igazak, vágyai fenköltek, ragaszkodása
hű? – Ilyen lehetett az első nő, ki az első szerelmet hozta magával alá
az égből.
Vannak rokonlelkek, kik gyakran egy időben, egy közös gondolatot
szülnek, mintha csak egy, két alakban ható életmű volnának, vagy mintha
az örök teremtő erő, egyetlen életeszmét ketté szakítva, azt két lénynyé
változtatta volna, kik egymást vágyva keresik és talán az életben soha
meg nem találják; de ha megtalálják, egyetlen tekintet elég számukra,
hogy egymásban a keresett félre ráismerjenek.
Leander, mióta Lillát megismeré, feledte, hogy rangja mily magas; a
lélek magassága előtt letörpül minden rangfokozat, a két rokonlélek
egymással egyenlőnek érezte magát.
Nem kérdék, nem is mondák egymásnak, hogy mit éreznek; nem esküdtek, nem
vallottak egymásnak szerelmet, nem hizelegtek mézes szavakban: de
értettek minden pillanatot egymás szemében s mondhatlanul érezték egymás
érzéseit. Ez a szerelem delejhatalma.